IV. FEJEZET
A megyefőnök

Hanem aztán egyszerre megszűnt vasból lenni, amint a középső ajtó megnyílt. Pedig csak egy öt láb magas emberke lépett a szobába.

Az volt a megyefőnök.

Lebegut Ottokár három év óta volt már e nevezetes Bezirknek a főnöke. Abban különbözött a többitől, hogy szeretett alkalmazkodni az itteni lakossághoz és szokásokhoz. A magyar nyelvet is elsajátítá, s azt minden alkalommal használta; hibás kiejtéssel, de helyes syntaxissal.

Kedélyes, kicsi emberke volt. Gömbölyű arca, piros ábrázatja, hirtelenszőke haja hegyes üstökbe csavarintva, kurta kis bajusza, mely nem ért a száj szögletéig, s ahhoz kifliforma pofaszakáll incselkedett az arca közepén. Tisztességes, hosszú, tubákszín kabátot viselt, s annak a gomblyukában veres érdemrendszalagot.

– Jó reggelt! Jó reggelt! – mondá beköszöntve.

E varázshangra a törhetlen vasember egyszerre kétrét görnyedt.

– Ah, méltóságos megyefőnök úr! Milyen kiváló szerencse! Ezer bocsánat, hogy ilyen neglizsében talál. Azonnal, azonnal!

S nagy sietve kapkodva veté le a bársony hálókabátot, s rántá fel a fekete szalonrokkot: nem mulasztva el folyvást hajlongni, bókolni.

A megyefőnök úr pedig azzal volt elfoglalva, hogy erősen szítt egy szivart, mely nem akart a hatóságnak engedelmeskedni.

– Kialudt, kialudt. Szívhatom, szívhatom. Nem szelel, nem szelel.

A megyefőnök úrnak az a szokása volt, hogy a szavakat gyakran megduplázva ejté, ami különben nem kellemetlen. Az operában gyakran halljuk ezt. Ő maga természetesen nem vette ezt észre.

Simon báró készséggel futott a gyufatartóhoz, s sietett tüzet gyújtani, s azzal a főnök úr szivarát működésbe hozni. De biz az tovább is megmaradt a passzív ellentállásnál. – Átkozott szivar! – Úgy hívják, hogy dragaderos, dragaderos. Eleinte azt hittem, hogy spanyol szó, spanyol szó, mikor aztán magyarul megtanultam, megtanultam, akkor megtudtam, hogy magyarul van; azt teszi, hogy „drága, de rossz; – drága, de rossz!”

– Szolgálhatok? Talán ez jobb lesz? – kínálkozék Simon báró, az íróasztala kis fiókjából elővéve egy világos, pettyes szivart. Mindjárt gyufával is szolgált.

Lebegut Ottokár úr elvette az ajándék szivart, a magáét kioltá s a zsebébe tette, aztán kerekre nyílt szemekkel megnézte a kapottat, meggyújtotta, egyet húzott belőle, a füstöt kifújta, azután a tenyerével az arca felé visszaterelte, ajkait gömbölyűre csücsöríté, s egy ravasz oldalpillantást vetve Simon báró felé, fejcsóválva mondá:

– Ej, ej, ej, ej, ej, ej! Csempészett szivar? Csempészett szivar?

– Konfiskált szivar – igazítá helyre a balvéleményt Simon.

– Nagyon jó, nagyon jó. Ezután minden reggel idejövök kollaudálni, kollaudálni.

– Legyen szerencsém, legyen szerencsém.

Már Simon báró is duplázta a szót. Lehet, hogy ragad önkéntelen ez a beszédmodor, de az is feltehető, hogy csupa kedvkeresésből tette.

A főnök úrnak nagyon derült kedve volt. Valami adoma fúrta az oldalát, amihez embert keresett.

– Nagyon nevetnem kell, nevetnem kell ezeken az idegeneken, idegeneken, akik még nem tudnak a nép nyelvén, a nép nyelvén. Az a cseh járásbíró,¹ a Mikuláj, a minap egy kriminalitásban inkvirál, inkvirál. Kérdezi a delinkvenstől, delinkvenstől, ki volt még ott rajta kívül? Azt mondja, nem volt ott más, csak a komondor, csak a komondor. Azt mondja erre a Mikuláj, a Mikuláj: „Komondor lépjen be! Komondor lépjen be!” Hahaha! Azt hitte a Mikuláj: valami „komondőr”.

Simon báró is erőltette a nevetést. Ostobaság volt. De ha a főnök úr anekdotázik, akkor muszáj nevetni.

– Igazán nevetni való! Nevetni való.

A főnök úr nagyot nézett rá, s elkomolyodott. Gondolta magában, de furcsa szokása van ennek a szekretáriusnak minden szót kétszer mond el, kétszer mond el.

Rátért a tárgyra.

– Hát ezúttal a feleségem küldött, a feleségem küldött, a báró úrhoz. Még nem tetszett vele beszélni. Nem is lehet, nem is lehet. Áldott teremtés, áldott teremtés. Süket és néma, süket és néma. – Hanem igen jól tudja készíteni a Nudlpflanzlt, a Nudlpflanzlt. S ez az én Leibspeisom, az én Leibspeisom.

– Én is imádom.

– Ma az lesz ebédre. És ebéd után a feleségemmel Langepuffpartie.

– Az nekem passzióm.

Igazán jó fiú ez a bárócska!

– Szabad referálnom a beadványokról?

– Ráérünk, ráérünk! – monda a főnök. – Nem kell sietni! Ez a regula. Inkább még én is hoztam egy írást, amivel tudom, hogy meg fogom örvendeztetni kedves barátocskám.

„Kedves barátocskám!” – mondá magában Simon báró. – Ez bizonyosan előléptetésem.

– Óh kérem! Mindig hálásan emlékezem pártfogó kegyességére a méltóságos úrnak.

A megyefőnök kigombolta a kabátját, s előhúzott a zsebéből egy paksamétát.

– Kellemetlen história! Nagyon kellemetlen. A báró úr bátyja, gróf Bárdy Zoltán, valami nagyon kompromittáló levelet írt külföldre, külföldre, kompromittáló levelet. A titkos megbízottja, akire a levelet bízta, átadta azt nékünk. Itt van az akta: a species facti. – Ennek az alapján énnekem gróf Bárdy Zoltánt rögtön el kellene fogatni, elfogatni, haditörvényszék elé állíttatni. – Tízévi sáncfogság, sáncfogság és birtokvesztés lenne jutalma, lenne jutalma. – Én azonban tekintve a rokonságot: a báró úr testvére, testvére, mondok, ne csináljunk belőle lármát, belőle lármát. Mai világban sok a delátor, sok a delátor. Csúnya egy fajzat! Simítsuk el a dolgot, simítsuk el a dolgot. Fogja, barátocskám, ezt az írást. Vegye elő négy szem között az urabátyját. Vigyázzon magára, meg ne üsse a lábát, üsse a lábát! – Az egész levelet aztán dobja a tűzbe, dobja a tűzbe. Nem kell protokollumba vezetni. – Szeretem a békességet. Igazság helyett kegyelmet, kegyelmet. Ez az én elvem, az elvem.

Simon báró fanyar képet csinált az egész dologhoz. Jobb szerette volna, ha a főnök az ő előléptetési dekrétumát húzta volna elő a zsebéből. Beletekintett az átadott írásba, s átfutott rajta.

– Fölöttébb lekötelez méltóságod ezzel a nagy gráciájával. Bátyámuram igazán nagy bajba keverhette volna magát ezzel a levéllel. Az amerikai dollárjegyekről van benne szó. Flagrans perduellió! Én azonban, mint afféle subalternus hivatalnok, nem tehetem azt a saját hajlandóságombul, hogy egy ilyen kezembe akadt ügyiratot – csupa testvéri szeretetből – a rendes útjáról félretérítsek; hanem ha méltóságod kegyeskedik ide az akta szögletére ráírni ezzel a kék plajbásszal, hogy „supprimatur”. Legalább ha megmutatom a gróf úrnak, majd az is abbahagyja az élcelődést az új hivatalnokokra.

– Hagyja el! Akik élcelnek, jó emberek, jó emberek. Voltam én már olyanok között is, akik szembe hízelkednek, hátul leszurkálnak, hátul leszurkálnak.

S azzal egész jóhiszeműleg ráírta az ügyirat hátára a maga ismeretes hátradűlő írásjegyeivel a hivatalos „supprimatur”-t (Elfojtandó).

Emellett teljes tudatával bírva annak a jó szolgálatnak, amit e diszkrét eljárásával tett a báró családja grófi ágának, még egyszer igénybe vette azt a szivarrejtő fiókot egy pettyegetett havanna erejéig.

Régi közmondás, hogy „apró ajándékok tartják fenn a jó barátságot”.