VII. FEJEZET
Estély a kegyelmes úrnál

Tíz hónap múlt el azóta, s ez idő alatt nagy változások történtek.

Lenke Simon báróbul „kegyelmes úr” lett. Előkelő születése, atyjának érdemei már előzetesen is ajánlották. (A magyar mágnásokban nemigen lehetett a kormánynak válogatni, mert nem jöttek hivatalt keresni.) Nagy előnyére vált az is, hogy külföldi egyetemeken tanulva, kellő ismereteket szerzett az európai jellegű közigazgatásról, az ócska magyar törvényeket, a feledésnek átadott közjogot pedig egyáltalában nem ismerte. – Nem tudni is érdem! – Ekként immúnis volt mindenféle nemzetiségi velleitásoktul. De legnagyobb érdemül számíttatott be neki az a minden személyes tekinteteket félretevő lojalitás, amellyel a veszedelmes összeesküvést még csírájában elfojtani serénykedett. – A rosszakarói (s kinek nincsenek rosszakarói?) alattomban azt suttogták felőle, hogy az egész őrült szerencséjét annak köszönheti, hogy a koronaország kormányzójának nagy befolyású pártfogoltját nőül vette.

Rövid tíz hónap alatt megyefőnöki titokőrzőből kerületi főnökké lett: Lipót-rendet kapott, kegyelmes titulust és még valami mást.

Zoltán grófot elítélték tízesztendei várfogságra, el is vitték Josefstadtba. Azon időkben az ítéleteket nem szokták közzétenni. Az elítéltnek felolvasták, de minden indokolás nélkül. Megapellálhatta – intra dominium.

A birtokait is elkobozták: provisorie azonban Lenke Simon báró kezelése alatt hagyták. Ezután szerzendő érdemei határozzák majd meg, hogy ugyanezen javak véglegesen az ő birtokául adományoztassanak-e.

S ilyen érdemeket ő nagy buzgalommal igyekezik szerezni. Fél is tőle minden ember!

S ez fölöttébb szükséges egy kerületi főnökre nézve. Félelem az az enyv, mely az államokat összeragasztja. (Az idealisták ugyan azt állítják, hogy a népek szeretete még erősebb ragaszték, de hát ki kér azoktól tanácsot?)

Tehát Aranka volt az úrnő a Bárdy-palotában. A termek, az előszobák, a konyhák, az istálló és kocsiszín mind az ő rendelkezése alatt állt. Nagy fényűzést folytatott. Hogy miből telik ez a pazarlás? Arról megint sokféle mendemondát lehetett hallani. Mert a Bárdy Zoltán-féle birtokot a fiskus lefoglalta, s annak a jövedelméből az özvegy grófnénak kötelezett részt levonva, a többit az aerarium tartotta meg. Hanem hát egy magas állású hivatalnoknak nem mesterség az aranycsinálás.

Csak egyet nem lehetett megvásárolni pénzen: a tiszteletet. Amilyen látogatott volt elébb a Bárdy-palota, olyan csendes lett a nagy változás után. Egy úrhölgy sem lépte át a küszöbét többé, akik nemrég gyűléseket tartani odajártak. Pedig Lenke tábornokné még ott lakott. – Nem hagyta el a házat, midőn Simon fia odahozta a nejét, ahogy fenyegetőzött. Nagyon erős oka volt ott maradni. Hanem egészen visszavonultan élt, még az ablakait sem látta senki nyitva.

A kegyelmes úrnak pedig felsőbb helyről utasításul lett adva, hogy igyekezzék a tekintélyét társadalmi úton is megszilárdítani. Estélyeket kell adni, melyeknek leírását a hírlapok közöljék. A kegyelmes asszonynak, mint ci-devant művésznőnek kell azt tudni, hogyan csinálják a concert spiritueleket?

A meghívók szétküldettek a város minden előkelőségéhez. Ez volt az első próba.

Kik jönnek el?

S ezt előre nemigen lehetett tudni; mert van egy kiváló magyar virtus, a meghívókra nem adni választ. – A jelen esetnél ez talán több is volt, mint ősi szokás.

Aranka ideges volt egész délután. A frizernénak és a komornának nagy szenvedései voltak vele. Felvette már a krinolint s az ahhoz tartozó vállfűzőt; a színésznői kosztümöt félre kellett dobni. A szabadon repkedő arkangyalfürtöket is à la Eugenie frizurába kellett kényszeríteni.

A férje még a hivatalban volt, a kormányzó távollétében még azt is kellett helyettesítenie.

Ezt az unalmas időközt, ami a teljes toalett és az első vendég érkezése között van, azzal tölté el Aranka, hogy Mangával kártyát vettetett magának.

A vén cigánynő mindennapos volt a háznál. Ki tudná az okát, miért. A kegyelmes úr ki nem állhatta. – Talán azért.

A jósnő magyarázza a kirakott kártyák horoszkópját.

– Nagy szerencse áll a házhoz. – Hanem a gyászos asszony megakadályozza. – A titkos kívánság még ma beteljesül. Egy titkos bujdosóról jó hír érkezik.

Aranka kedvetlen volt.

– Szedd össze a kártyáidat, Manga. Már a kártyáknak sem hiszek. Ha te az én gondolataimat nem tudod elolvasni, akkor a kártyáidból sem találsz ki semmit. Beszélj nekem a – fiadról. – Elfogadta a meghívást a mai estélyemre? – Külön levelet is írtam neki.

– Elfogadta – de csak az én nagy rimánkodásomra. A mágnás urak mindenképpen le akarták venni a lábáról, hogy ne jöjjön ma ide a mulatságba. Ötszáz forintot ígértek neki, ha ma a kaszinóba megy muzsikálni; de az a kis levél mégis erősebb volt, lenyomta az ötszáz forintot meg a mágnás urak barátságát. – Hja, az én fiam úgy hozzá van már szokva a nagyurakhoz, mint a kovács a szikrákhoz. – Muszkaországban szóba sem állt hercegen alul. – Még aki a kótáját forgatta is, gróf volt. – Hát még mikor Angliusországba átment! – Tengeren járt! – Ott is volt három hónapig. Még a királyné előtt is muzsikált. – A walesi hercegnek egy hétig volt a vendége. – S ahogy az itteni bandáját is maga után vitette, a sok mylordok haza sem akarták ereszteni többet. – Mind pertu lettek a Palival. – Mikor a búcsúlakomát adták a tiszteletére, valamennyi királyfi mind ott volt, veres ruhában. – Aztán a cigányokat odaültették maguk közé – egy király, egy cigány, egy király, egy cigány! Úgy mulattak. – Hát még aztán Franciaországban! Ott volt csak az igazi parádé! A császárné minden nótáját megújráztatta. A császár pedig saját kezűleg tűzte a mellére a csillagos ordót.

– Hát érdemrendet is kapott?

– Jaj de mennyit! Mikor azokat felrakja, úgy néz ki velük, mint egy generális.

– Hát pénzt szerzett-e sokat?

– Vékával mérték ott az ezüstöt, iccével az aranyat! Hanem hát neki is feszíteni kellett. – A sok borravalók, meg az ekvipázsok. Aztán meg a banda. – Azt minden városban ki kellett neki váltani a kuhiból. Azért mégis csak hozott haza szépen. – Amit megtakarított, abból vett egy házacskát, kertecskével. Most ott lakik a maga uraságában.

– Hát a felesége?

Manga bizalmasan súgva mondá:

– Hjaj! Annak már van kettő. – Ikrek az angyalkáim! Olyan feketék, mint a fekete rigó. – Már meg is vannak keresztelve. – Péter és Pál.

– Én meghívtam az asszonyt is az estélyre.

– Azt meg is hívhatta kegyelmes asszonyom, mert az előkelő famíliából való. A nagyapja vajda volt, az apja meg prímás. – Az tanította a Palit is hegedülni kisgyerek korában. – Jó nevelést kapott ám a Citera! Az apácákhoz járatták: megtanult írni, olvasni és harisnyát kötni. – De azért alig hiszem, hogy eljöjjön, mert otthon van dolga a gyerekekkel. – Hiszen érti már, tudja már a kegyelmes asszony.

– Értem, de nem tudom – szólt Aranka, nagyot sóhajtva.

– Jaj, ha énnekem megengedné a kegyelmes asszony, hogy én is hallgathassam, mikor a Pali muzsikál! – Talán mint kisegítő fraj felszolgálhatnék? Körülhordanám a teát, meg a cukkerpakkert. Nem töröm ám össze a csészéket. – Jaj de drágalátos szép porcelánedények! – Mindeniken rajta van a méltóságos gróf úrnak a címere. – Ismerem én azt jól. – Errül a fehér hattyúrul. – Most ez a sok szép porcelán mind a báró úré lett? Ugye? – Meg ez a sok ezüst is mind? – Ej de nagy szerencse! – Ugye a gróf úr nem jön többet vissza? Örökre ott tartják a tömlöcben? – De jó, hogy van egy derék öccse, akire rámaradt ez a sok drága szerdék! – Ugyebár ez a palota is a kegyelmes úré lett? – Meg az a nagy, úri birtok? – De jó, hogy azt a nagy ribilliót fölfedezte! Megvan érte a jutalma.

Nagyon kellemetlen volt ez a fecsegése az ős vadembernek Arankára nézve.

– Ne fecsegj annyit össze, Manga. – Nem bánom, itt lehetsz, mikor a Pali muzsikál, s körülhordozhatod a teát, de a vendégeket ne tegezd. Aztán a férjemet kikerüld: tudod, hogy ki nem állhat.

– Pedig ha tudná a kegyelmes úr, hogy én őtet milyen nagyon szeretem!

A vénasszonynak könnybe lábadtak a szemei.

Míg a kegyelmes asszony a nagy állótükör elé ment a toalettjét körültekinteni, azalatt a vénasszony összeszedte a kártyáit, magában motyogva:

– No ti szép dolgokat mondtatok el nekem. Ehun van ni! A báróné a muzsikusba szerelmes, a báró meg a cigány menyecskébe. Jó szerencse, hogy ezek ketten olyan nagyon szeretik egymást; mert különben még a Devla „helyrerontana” valamit.

Azzal nagy „kezet-lábat csókolás” mellett kiment a cselédek ajtaján.

Amint a beszélgetés megszűnt az elfogadóteremben, az oldalajtón belépett az özvegy báróné.

Teljes gyászban volt: mint akinek halottja van.

– Kedves leányom – szólt szelíd, nyájas hangon Arankához.

– Nos? Mamán!

– Nem engedhetnéd el nekem, hogy részt vegyek a mai estélyeden?

– Nem, mamán. Azt magad is fölfoghatod. Mikor a kerületi főnök az első elfogadási estélyre megnyitja a termeit, akkor azokban a kerületi főnök anyjának, Lenke bárónénak láthatónak kell lenni.

Anna nagyot sóhajtott.

– Ma van szegény fiamnak a születésnapja. Lehetetlen rá nem gondolnom. – S ha rá gondolok, lehetetlen derült arcot mutatnom a világnak.

– Bárdy Zoltánról éppen kedvező hírt mondhatok mamának. – Közbenjárásomra meg lett neki engedve, hogy börtönében könyveket és írószereket használhasson.

– Ez nagy vigasztalás lesz rá nézve. – Köszönöm, hogy olyan jóindulattal vagy hozzá. – De hát „az”,amire kértelek.

– Nem tudom. Mire?

Annának az ajkán nem tudott kijönni az a szó.

– Az, amit úgy esedeztem, hogy legyen neki elengedve a fogságában. – Oh, nem bírom kimondani azt a szót! A szívem elszorul bele…

– Ah! Tudom. – A „lánc”? Ezt már nem lehet itt helyben elintézni; mert ez a legfőbb fórumhoz tartozik, hogy az ítéletben kimondott sáncfogság átváltoztassék börtönfogságra. – Ez kissé hosszadalmas eljárást igényel. – A férjem vette a kezébe a dolgot, s elhiheted, hogy eléggé a szívén hordja a bátyja ügyét. Hanem az ilyesmit sürgetni nem lehet. El kell találni a kedvező pillanatot az irányadó köröknél, s ezt csak a beavatottak értik. – Légy nyugodt. – Én rajta leszek, hogy könnyítsek Bárdy Zoltánnak a sorsán. S mihelyt a férjem megjön, rögtön szólok vele.

Éppen jött már.

Teljes szalonöltözetben jött, fekete frakk, fehér kravátli, arasznyi inggallérok. – Hanem a kalapja a fején volt.

Nem is üdvözölte a hölgyeket; csak amikor Aranka gúnyos hanglejtéssel jó estét kívánt neki, akkor vette le a kalapját; akkor aztán odavágta az asztalhoz. Az ajkai szederjesek voltak a dühtől.

– Megint egy paskvill! – S nem tudok rájönni, hogy hol nyomtatják? – Ha a kalapom leteszem valahol, mire föl akarom tenni, már benne van. – Ha a felöltőm zsebébe nyúlok, ott találom. – Ha kilépek a hivatalszobámból, oda van ragasztva az ajtómra. – Olyan vagyok, mint a hajtásba került medve. Csak kaphatnék valakit, akit összetépjek!

S minthogy olyan valakit nem kaphatott, hát csak magát a paskvillt tépte össze.

– Uram! – figyelmezteté Aranka.

– Tessék?

– Ne csináljon szemetet a szalonban.

Simon szót fogadott, s a papírrongyokat a kandallóba dobta. Szépen égtek.

– Van még más követelése?

– A grófnőnek van egy előterjesztése a kerületi főnök úrhoz.

– Tudom! Tudom jól! A régi nóta Bárdy Zoltán miatt. Legyen nyugodt a grófnő. – A fia jó helyen van. – Kap jó élelmezést, ruházatot. – Van külön zárkája, sétálhat naponként, esztergályozhat, minden szükségessel el van látva. Hiszen még csak tíz hónapot töltött el odabenn.

Anna szomorúan mondá

– De mikor az énnekem egy örökkévalóságnak tetszik!

– Én mindent megteszek érte; de hát a grófnő is tegyen valamit. Nem várok valami pozitív dolgot, csak negatívot. Ne rontsa a fiának az ügyét.

– Mivel rontom én?

– Mivel? Hát ezzel az öltözettel. – Mért van kiadva most a jelszó a honleányok között, hogy mindenki gyászruhát viseljen? Azt akarjátok, hogy úgy tegyünk veletek, mint a varsói asszonyokkal, ahol csak a rendőrileg számozott hölgyeknek van megengedve fekete ruhát viselni? – Én nagyon kérem a grófnőt, hogy a mai estélyünkön kegyeskedjék távolléte által a közfigyelmet magára vonni.

– Ahogy parancsolod fiam.

Anna kész volt a visszavonulásra.

Csakhogy ebbe Arankának is beleszólása volt.

– Kérlek, mamán, maradj. – Én azt kívánom, hogy a grófnő itt legyen a termeinkben az estély alatt.

Simon ingerült volt.

– Hogy mint egy vándorló sírszobor terjessze a hidegséget a báli társaságban! – Egy eleven párticédula, fekete szegéllyel!

Aranka nem engedett.

– A grófnő jelenléte a mai estélyünkön ránk nézve a renomé kérdése.

Simon a közönséges jellemek durva modorával beszélt az anyjáról.

– Hisz úgyis tudja az egész világ, hogy csak azért maradt velünk a grófnő, hogy az elítélt fiának az ügyét nap nap után zaklathassa.

Aranka megsokallta e szívtelenséget. Talán még őt bántotta.

– Kérem, ne rontsa el a mai napomat.

Az özvegy báróné pedig olyan alázatos volt; az a borzasztó csapás megtörte. Kérlelni kezdte az összekoccant házastársakat.

– Édes gyermekeim. Kérlek! Énmiattam a családi béke meg ne zavarodjék közöttetek. – A leányom azt kívánja, hogy jelen legyek a társaságban; a fiam neheztel a gyászöltönyöm miatt. Rajtam a sor az engedésben. Tehát majd öltönyt váltok, és visszatérek olyan toalettben, mely nem zavarja meg a fényes társaságot.

– Azt okosan teszi, grófnő – monda Simon.

Ezzel Anna báróné visszavonult a szobájába.

Amint ketten egyedül maradtak, Simon odafordult Arankához, mint egy rögtönítélő bíró, olyan mord tekintettel.

– Asszonyom! Nekem hírül hozták, hogy ön tegnap egyedül sétált végig az allén, s ott egy kis cigányleánynak egy levelet nyomott a kezébe.

Aranka gúnyosan nevetett.

– Ah! Ön féltékeny? – Ez nevezetes. – Vajon mi célja lehet vele?

– Nekem Argus-szemeim és Dionysios-füleim vannak! Ön valami intrikát sző!

– Ugyan kérem, nem gyanúsítana még azzal is, hogy a paskvillokat én csempészem önnek a kabátzsebébe?

– Nem járnék hamis nyomon.

Aranka megrántá férjének a karját, halkan dörmögve:

– Vendégeink érkeznek. Tegye ön fel az érdemrendjét.

Simon kivette a mellényzsebéből az aranyláncra akasztott miniatűr érdemrendet, s a frakkja gomblyukába illeszté. Érkeztek a meghívott vendégek. A komornyik ajtót tárva, udvari szokás szerint jelenté hangosan az érkezők neveit.

„Őméltósága Lebegut Ottokár megyei főnök úr és neje.” Lebegut úr karján vezette a nejét, Fruzina asszonyt. Kellemetes, pirospozsgás arcú asszonyka volt, valamivel kisebb termetű, mint a férje, szokottnál is magasabb fejdísszel és rendkívüli átméretű krinolinban.

– Mi vagyunk az elsők, mindig az elsők! – monda Lebegut úr. – Ez nekem szokásom, régi szokásom. Valakinek csak kell elsőnek lenni.

Azzal bemutatta a hitvesét Arankának.

– A feleségem néma, egészen néma, de azért beszél az mindig, de mindig.

S a két hölgy azonnal hozzálátott a társalgáshoz, néma jelekkel. Fruzina asszony értesíté Arankát, hogy neki ugyan a foga fájt, de inkább kihúzatta, csakhogy eljöhessen az estélyre; – szereti látni a muzsikát, ámbár nem hall belőle semmit; ellenben táncolni nagyon szeret, mindent: walzert, hopszot, galoppot.

Aranka viszont ugyanolyan pantomimikával (ez neki hajdani mestersége vala) viszonzá a vendégének, hogy itt nem lesz tánc: ezek a férfiak unalmas emberek; csak inni tudnak meg a kártyát ütni; egyébre nem valók.

Lebegut úr kedélyes elégültséggel mondá Simonnak:

– A mi asszonyságaink milyen hamar megértik egymást, megértik egymást.

– Anélkül, hogy kétszer mondanának egy szót.

Most már nem ragadt Simonra a szóduplázás. Ő volt a feljebbvaló.

A komornyik új érkezőket jelent be.

„Őnagysága Mikuláj Márton járásbíró úr és neje.”

Tisztességes úriemberek voltak, az úr nagyon rövid derekú frakkban s igen hosszú mellényben, az asszonyság piros selyemruhában.

Fruzina asszony magyarázta jelekkel Arankának, hogy ez az az ember, aki a bűnösöket elfogja, megkötözi, kivallatja, elítéli és becsukatja.

Ismét föltárult a szárnyajtó, hangzott a bejelentés: „Teljes című Kummer, Sorge és Társa, tábori liferáns a feleségével.”

Csinos, pikáns asszonyka volt, a férfi simára nyalt gavallér. Hogy ő-e a Kummer, a Sorge vagy a Társa? Azt nem lehetett tudni. De az mindegy, egy konzorciumot képeznek, s per procura signálhatnak egymás helyett.

Újabb érkezők neve kitörülte őket az emlékezet táblájáról:

„Tens Kalácsi fiskális úr és gróf Ingoványi kancalista ifjúr” Ezek itt házaspárszámba mentek, minthogy közös házastársuk volt.

Kalácsi fiskális azoknak a tucatembereknek a kategóriájába tartozott, akiket háromfertály kilenckor meglátunk, s egy fertály tízre már elfelejtünk; ellenben gróf Ingoványi tökéletes úr volt, fél szemébe szorított monoklival.

Fruzina asszony az utóbb bemutatott jellemzésére egy nagyon sajátszerű mozdulatot tett, a két tenyerét kifelé fordítva s a homlokára téve felfelé fordított ujjakkal.

Aranka tétovázó tekintettel nézett Lebegut úrra.

– Ezt a pantomimiát nem értem.

Lebegut úr aztán előállt a magyarázattal.

– Azt mondja vele a feleségem, hogy ez az úr egy gróf, akinek kilencágú korona díszíti a címerét.

Vagy úgy!

Ismét nyílt az ajtó, új bejelentés jött.

„Tens Kikutat Jonathán, adóvégrehajtó úr és neje.”

No ezeket leírni sem érdemes.

Fruzina asszony mutatá Arankának, hogy az az ember, aki a többieknek a kezéről lehúzza a kesztyűt s a lábáról a csizmát.

Most jött aztán az igazi.

„Méltóságos Vaskobaki Kapotnyaki Balambér, kataszterbizottsági elnök úr és neje.”

Balambér urat már láttuk. Az életpárja méltó fegyvertársa. Ugyanaz a kerekbe hízott példánya a hazai ínséges időknek.

Balambér úr ide is díszmagyarban jött, panyókára vetett mentével és sarkantyús csizmával. A felesége kalotaszegi varrottast viselt.

Hanem a feje a tisztelt hazafinak teljesen hasonlít egy jégverem tetejére felfutott tökhöz: az állától a homlokáig sima.

Még maga Simon báró is elmosolyodik a láttára.

– De! Édes urambátyám! Mit csinált magával? Hiszen én csak azt mondtam, hogy azt a nagy szakállát vetesse le, de nem, hogy az egész fejét olyan simára borotváltassa le, mint egy biliárdgolyó!

Balambér úr tudta a regulát.

– Instálom! Május elsejéig szoktam viselni a parókát; akkor de regula leteszem, s októberig föl nem teszem. Ahogy méltóztatott intimálni, hogy a szakállam levétessem, nem illik a kataszteri praesességhez; egyúttal a parókát is letettem, és most egészen fráj vagyok.

– De legalább a bajuszt meghagyhatta volna; mert így paskvillt írnak ellenem az ön karikatúrája miatt.

– Holnap rögtön bajuszt viselek, kérem alássan.

Simon mosolyogni igyekezett, de amellett a fogait csikorgatta. Duzzogva dörmögé a feleségéhez:

– Mondhatom, hogy illusztris társaság! Száz meghívót küldtünk szét, s mintha egyszerre az epidémia ütött volna ki a városban, annyian jelenték magukat betegnek; a legtöbb nem is felelt. Aki eljött, mind az én alantosom vagy aki a protekciómat keresi. Még az újságírót sem látom itt, akinek a lapját én tartom a víz színe fölött. S maga a főszemély, a muzsikus, akinek a többit kellene mulattatni, hogy várat magára! No, azt se hittem volna, hogy valaha itt, ebben a teremben a Barkó Pali legyen a fehér elefánt, akinek a tiszteletére én fölteszem az ordómat.

Ollósi úr azonban megérkezett. Az újságíró. Ezt nem jelenté be a komornyik. Hivatását fölfogni képes reporter mindig talál hátulsó ajtót, amelyen bejusson a terembe. Odafurakodott a kegyelmes úr mellé, s megsúgá neki: „ő már jön!”

„Ő” Ki az az „ő”? Hát ki volna más, mint a világhírű művész. – Miből lesz a pestis!

– S ön előreszaladt kengyelfutónak?

De már nyílt a szárnyajtó, a komornyik jelenté hangosan:

„Barkó Pál művész úr!”

S a várva várt belépett. – Livrée-s inas hozta a hegedűjét tokban.

Elegáns alak volt, frakkban, tászlis mellényben, hímzett ingplasztronnal, feszes trikot pantalló, csatos cipők, chapeau bas (olvasd: „sapopa”) egészíté ki jelmezét, balfelől a gomblyukában láncra fűzött érdemrendek kicsiben. Aki nem ismerte, azt hihette, valami herceg.

A háziúr elé lépve, meghajtotta magát.

– Kegyes meghívására megjelentem.

Amire az büszke fejbólintással felelt:

– Üdvözlöm önt.

De az egyik kezét a mellényébe dugva, a másikat a frakkja szárnya alá rejtve tartá, s őrizkedett valami kéznyújtáshoz hasonló mozdulatot elkövetni.

Pali Aranka előtt is meghajtá magát, aki már liberálisabb volt, mert a kesztyűs kezének a kisujját nyújtó eléje. Azután a társaság többi tagjainak mutatá be a háziasszony a celebrált művészt kölcsönösen.

Simon panaszhangon mondá Lebegut úrnak:

– Azt is megérte hát már a világ, hogy egy cigánnyal per „ön” beszélnek.

– No még sohasem láttam cigányt frakkban – jegyzé meg Lebegut úr. – De mennyi ordója van neki!

Simon fitymálva veté oda:

– Azok csak olyan Hausordenek, aminőkkel a külfejedelmek az inasokat szokták megajándékozni.

De Lebegut úrnak ez sehogy sem ment a fejébe. Maga körül gyűjté fegyvertársait, a járásbírót, a katasztert, a liferánst, az adóvégrehajtót, s azoknak a keblébe önté ki szíve keservét.

– Ez mégis szörnyűség, hogy amíg mink egy kis ordócskát ki tudunk magunknak böjtölni, hány stemplit kell az embernek megnyalni, hány névaláírást felkörmölni, hány földet megkóstolni, hány tolvajt kivallatni, hány prófuntot kisütni, hány rekrutát megvizitálni? S ez az ugrifüles muzsikus egész füzérszámra hozza az ordókat; pedig semmit sem csinált egyebet, mint muzsikált.

– Pedig muzsikálni mink is tudunk, ugyebár fetterkém? – mondá erre Mikuláj úr, a járásbíró.

Mely tréfás malíciára Lebegut úr jóakaró nehezteléssel mondá, mutatóujját szája elé téve:

– Ssssss! Csitt! Szót se arról. Az aranjuezi szép napoknak vége.

A rossznyelvű hír ugyanis azt regélte Lebegut úrról, hogy egyszer, valamikor kintornázással szolgálta a közügyet. De ez rágalom! Az klarinét volt. S az is nagyon régen volt. (Aztán az akasztott ember házában nem kell kötélről beszélni! A háziasszony is énekesnő volt – hajdan.)

– No nézd ezt a gonosztevőt! Hogy itthon találja magát! – mondá Simon Lebegut úrhoz fordulva.

– Gonosztevőt? – kérdezé az, nagyra meresztve a szemeit, nem tudta, a „sok” közül melyiket érti.

– Hát énelőttem minden poéta, művész, színész – kihallgatás nélkül gonosztevő. Ez is az.

– Csak egy mentő körülmény van a számára: a szép asszony.

– S ez a fickó éppen azt hagyta otthon. (Ez volt a gonosztett a kegyelmes úr előtt.)

Lebegut úr nagyon behúzta az összeszorított ajkát, hogy ki ne mondják, amit az Arankára sandító szemei beszélnek: „Én ezt a másik szép asszonyt értettem.”

Simon meg is interpellálta emiatt Palit.

– Ön nem hozta el magával a szép nejét.

– Bocsánatot kell miatta kérnem. Ő a gyermekeivel van elfoglalva.

– Külföldön magával hordta ön a társaságba. Sokat olvastunk a lapokban az „indian beauty”-ról. Itt is szívesen lett volna látva.

– Köszönöm a nagy kegyet. – Más országban magammal vihetem a nőmet; ott megszokták az egzotikus idegen arcszínt, nálunk az föltűnik. Aztán külföldön az én asszonyom néma; de itthon megjön a szava, s az ő naiv beszéde kirí a művelt társaság hangjából.

(Ebben a cigányban egy diplomata veszett el! – mondá magában a kegyelmes úr.)

Barkó Pali a háziasszony első fölkérésére elővette a hegedűjét, s minden művészi mórikálás (fakszli) nélkül eljátszotta egyikét Beethoven legnehezebb műveinek.

Általános taps fogadta a játékát.

Csupa műértő közönség volt jelen (Balambér kivételével), s mindenki el volt ragadtatva a precíz művészi előadás által.

– Különösen a piánói voltak remekek! – magyarázá Lebegut úr (szakértő) a társaságnak.

Fruzina asszony is el volt ragadtatva. Ő a szemeivel hallgatta a játékot, s nagy volt az élvezete.

Az első darab után még egy másodikat is játszott Pali. Valami Schubert-félét.

Akkor aztán a hölgytársaság lefoglalta magának a művészt.

Aranka csupa elektromosság volt, mikor Palihoz beszélt.

– Önből egész mítoszi alakot csinált a hír. Európai körútja valóságos diadalút volt. Mért nem engedi az itthoni közönségnek is, hogy művészetében gyönyörködhessék? Mért nem ád nyilvános hangversenyt?

– Annak igen egyszerű az oka, kegyelmes asszonyom. Ami a külföldön nagy hatást tesz, az itthon megszokott dolog. Hegedűművészt százszorta jobbakat hallottak nálamnál a külföld nagy városaiban. Ahol egy Ole Bull, egy Vieuxtemps remekelt, ott egy olyan hegedűjátszó, mint én, csak kontárkodik. – De ami a külföldi közönséget részemre hajtá, az volt bennem éppen a cigány. – Beethovent, Paganinit akárhányan jobban tudják előadni, mint én. Hanem aztán, mikor a hazai dalokra kerül a sor, mikor nekiereszthetem a nyirettyűmet, ahogy az Isten tudnom adta; mikor elfelejtem azt, hogy művész vagyok, csak azt tudom, hogy cigány vagyok: nem látom többé a fényes közönséget, csak az erdők bokrait magam előtt; nem hallom a kísérőzenét, nem a tetszés moraját, csak a vadludak kiáltását, a nád zizegését magam körül: akkor vagyok igazán a magamé. – Ez volt az, amiért a külföldön úgy szerettek.

– „Idehaza ez mind megszokott mulatság” – veté oda a zenész.

– Sőt valljuk meg, hogy megtiltott mulatság – mondá Aranka.

Ez nehéz mondás volt, oly nehéz, hogy a reporter tárcájába jegyzé.

A vendégkoszorúban már nemcsak hivatalnokok voltak, lassanként olyan elemek is összegyűltek, akik politikával nem foglalkoznak: becsületes katonatisztek, független polgárok, akik magukban eleget zúgolódtak a kegyelmes úr rendszabályai miatt. Kicsinykedés a rendszere. Beavatkozik a nemzeti viseletekbe, szokásokba, dalokba, azokat üldözi makacsul.

S az a szó, amit Aranka kimondott, ennek a kisszerű zsarnokoskodásnak az elítélése volt.

De azért senki sem merte efölötti tetszését elárulni, mert hátha a kegyelmes asszony csak agent provocateur?

Csak a művész kapott rajta. Az ilyen művész örökké gyermek marad, s a gyermekek a legbátrabb szókimondók.

– Tehát kegyelmes asszonyom maga tudja legjobban, hogy miért nem lehet nekem „itthon” hangversenyt adnom. Úgy vagyok, mint a Babilonba vitt zsidók: „Hegedűnket függesztettük fűzfákra.”

– Majd másképp lesz az rövid időn! – mondá Aranka, úgy, hogy a körülállók mind hallhatták.

Ez meg éppen orákulumszerű volt.

Keleten kitört a háború, egyfelől az oroszok, másfelől a törökök, angolok, franciák között. Az esélyek Ausztriát is fenyegették. Lehetett várni valami üdvös fordulatot.

A muzsikusnak természetesen nem itt járt az esze. Ő csak a maga művészetével volt elfoglalva.

Aranka azt kérdezé tőle, hogy nem fog-e egyet azokból a hazai darabokból is eljátszani, amikkel a külföldi közönség tetszését megnyerte?

– Nem tudom. – Ah, az egészen más! Nem vagyok képes azt a csodaérzést visszaidézni magamba, mely a külföldön megszállt, mikor játszani kezdtem. – Mikor magam előtt láttam egy ismeretlen, idegen közönséget, elsősorban ugyanazon fényes katonai egyenruhák viselőit, akik mint diadalmas ellenség vonultak végig a hazámon, a szívem elfogódott; alig tudtam játszani. A bekövetkező tapsról észrevettem, hogy az csak csinált tetszésnyilvánítás. A műértő közönség hideg maradt. Legjobban érti azt a művész maga. – Hanem aztán mikor a nemzeti dallamokra került a sor, mikor rázendítettem a Bihari „Kesergőjét”, a fia fölötti rekviemét s aztán azokat a pusztai dalokat, amiknek kesergő melódiáiban egy nemzetnek sok százados szenvedése beszél, amikben megelevenülnek azok a szóval ki nem fejezhető ábrándozások: akkor egyszerre átváltozott a közönség ábrázatja. Az ellenséges arcok rokonszenves mosolyra derültek. Az idegenkedés felhője alól egyszerre kitört a testvériség sugára. Hisz a magyar népdal panaszhangja úgy összetalál az orosz népzene mélabús dallamával. Az egész közönség egyszerre fölmelegedett. A fényes egyenruhák, a gyémántos hölgyalakok odanyomultak közelembe.

Most már csakugyan az egész társaság odacsoportosult a művész körül. Rendkívüli eset az, hogy egy cigány szónoklatot tartson. Nincs természetében az ékesen szólás. S az arca is egészen átváltozott. Elhagyta az a cigány egykedvűség. Megjelent rajta a lélek. A szót kísérte a kifejezés. Olyannak látta őt e percben Aranka, amilyennek óhajtotta egykor látni: átmelegülve indulattal, szenvedélytől. Mikor arra kérte, hogy vigye el magával, s tartsa meg a maga bolondjának!

Pali nem vette észre, hogy az „urak” is hallgatnak rá. Simon különösen figyelmére méltatá a rajongót. Ő csak mondta tovább. Bolond fiú! Ahelyett, hogy hegedült volna, amiért idehítták, deklamált, ami nem szabad (egy jól rendezett társadalomban). Kivált cigánynak! Hogy egy cigány, úri társaság előtt, fennhangon beszéljen a maga élményeiről, ez olyan bizarr gondolat, amit nem volna tanácsos színpadon bemutatni, mert kifütyülnék érte a cigányt is, meg a szerzőt is.

Hát hiszen még megkaphatják azt itt is.

A tetszésmorajtól elkapatva folytatá a muzsikus:

– Én pedig, mintha csak annak az egy szál betyárnak muzsikálnék ott a csárdában, aki közbedúdolja a szomorú nóta még szomorúbb versét, úgy folytattam egyik népdalt a másik után. A hegedű sírt a kezemben, s akik hallgatták, azoknak a szeme is megtelt könnyel. – Olyan pillantások voltak ezek, amikben lehetővé lesz, hogy két ellenséges nemzet keblére borul, s testvérnek ismeri föl egymást. Ilyenkor a diadal mámora állta el minden idegeimet. – Nagyobbnak éreztem magamat a hadverő vitézeknél. – Nem az én győzelmem, nem az én érdemem volt az, hanem ezeké a daloké, ha egy ily pillanatban a tündérszép hölgyek a nyakamba borultak, és megöleltek. – Én csak a hegedűm húrjaiban éltem. Az én nótáimat csókolták azok meg, nem az én orcámat.

A hallgatóság tapsolt.

És akkor az a hallatlan eset történt, hogy a házi asszonyság (az excellenciás asszony!) odalépett a művészhez elragadtatva, átölelte annak a fejét, és megcsókolta az ajkát.

A férfisereg tapsolt.

A példa ragadós, kivált ha őrültség van benne. A többi hölgyek is sorba csókolták a művészt; még Fruzina asszony is.

– De már ez több az elégnél – fakadt ki Simon báró.

– Az én feleségem is megcsókolta, is megcsókolta! Az exaltáció nagy – táció nagy! – mitigálta az esetet Lebegut úr.

– De én kikérem magamnak az ilyen exaltációkat.

S azzal odament Arankához, majd föltaszítva a komornyikot, aki ezüsttálcán hordott körül limonádét és barbarászt a vendégek között:

– Ez nagy önfeledkezés volt öntől, báróné! – súgá hevesen Aranka fülébe Simon.

– Micsoda?

– Megcsókolni a cigányzenészt.

– Ez csak múzsacsók volt.

– Az egész társaság előtt.

– Éppen az adja neki a magasabb ihletet.

– Eh! Ihlet ide, ihlet oda! Ön engem a saját házamnál nevetségessé tesz!

– Jobb lenne, ha a házán kívül tenném azzá?

– Nincs szó semmi szentimentális kitörésekről – mondá Simon, visszavonulva inggallérja sáncába. – Nekem egyik cigány csak olyan, mint a másik. – Elhúzatom vele a magam nótáját, kifizetem, s odább mehet. – De nyilvános karakteremben nem hagyom magam kompromittálni. Az én házamnál se művész, se cigány holmi zenére tett pronunciamentókat nem fog elhegedülni, amikben egy nemzet sok százados fájdalmai vannak elsiratva.

– Ha ez az ön háza, akkor csakugyan ön parancsol itt.

– Azt majd meg fogom mutatni!

Ezalatt a vendégek egy része körülfogta Palit az unszolásával, hogy bocsássa közre egyikét azoknak a csodatevő, szép daloknak: a Bihari „Kesergőjét” vagy az „Alföldi halászlegényt”.

A cigánynak azonban, bár a politikához semmi érzéke nincsen, de van valami helyes ösztöne, mint a macskának. Pali azt a mentséget találta ki, hogy a magyar népdalhoz okvetlenül kell valami kíséret, azokat egy szál hegedű nem adhatja méltó módon elé.

Vesztére ott volt a reporter. Amint Ollósi úr meghallá, hogy zenekíséret kell, nem várt utasítást, vágtatott le a szomszéd kávéházba, ott nyekgette a Vagabundenpolkát a Csicsa a pasasérok mulattatására. Egy kontrást meg egy klarinétost kisajátított közülök; útközben kapott egy szóló cimbalmost is, s azokat elkalauzolta a főúri palotába. A díszterem előtti szobában el is helyezkedének.

Ezalatt Lebegut is szakértő eszmecserébe bocsátkozott Palival az igazi straduárió ismertetőjelei fölött, amilyennek állítá Pali a maga hegedűjét, amit Lebegut úr erélyesen kétségbe vont. Majd összekaptak rajta.

Simon szétválasztotta őket, s azután a fortepiánóhoz szorítá a zeneművészt.

– Kedves művész úr. Bátor vagyok önt figyelmeztetni, mint házigazda, hogy itt, ebben a teremben, az úgynevezett „nemzeti melódiát” elzengedeztetni nem összeegyeztethető az én hivatalos állásommal.

– Excellenciád szava nekem parancsolat – monda Pali, s azzal nyugodtan visszatette a hegedűjét a tokjába.

Aranka észrevette ezt, talán mások is. Odasietett hozzájuk.

– Uram! Ne sokírozza ön az egész társaságot! – súgá a férjének.

– Akkor a társaság fog sokírozni engem.

– Mindenki kíván egy nemzeti dalt hallani.

– Akkor húzzon nekik egy battutét.¹

Férj és feleség között az ingerültség a kritikus pontig hágott, amidőn az oldalajtó felnyílt, s egyszerre csak berohant rajta az özvegy báróné, mégpedig oly heves, szeleburdi módon, mely se ismert jelleméhez, se tiszteletre méltó életkorához éppen nem illett.

Odafutott egyenesen a fia és menye közé. Egész díszbe volt öltözve, lilaszín selyemruhában, structollakkal a fején.

Tele torokkal kiáltott:

– Ah! A fiam! A fiam!

Mindenki meg volt lepetve, mind a megjelenés módja, mind a szokatlan kiáltások által, de legjobban a háziúr.

– Nos! Mi az? Grófnő! Micsoda szcéna ez megint? Így kell ajtóstul berohanni a terembe?

Anna elragadtatással, gyöngédséggel rebegés – Istenatyám! Ah, a fiam!

Simon báró azt hitte, hogy róla beszél.

– No hát mi baja van „velem” maman? Ön is beleavatkozik ebbe az ízetlenkedésbe? Pártolja a menye kapricait?

Simon báró azt hitte, hogy még mindig a nemzeti nótákról van szó.

Anna grófné a fejét rázta erre.

– Ah nem! Mit tudom én? – A fiam érkezett meg! – Most láttam őt az ablakon át, amint a kocsiból leszállt.

– Micsoda fia? – kérdé elbámulva Simon.

Anna hevesen mondá:

– Hiszen csak … (Akkor vette észre magát.) Ő az! – Ő. A Zoltán fiam!…

Simon bárónak szeme-szája elmeredt.

– Bárdy Zoltán? Hisz az lehetetlen.

– De hallom jönni már. Ismerem a lépéseit. Itt jön.

Azzal az ajtóhoz futott, taszigálva mindenkit maga elől, akit útjában talált.

A társaság is mind odafigyelt már.

S a feltárt ajtóban csakugyan a Bárdy Zoltán alakja jelent meg, ugyanabban a drappszín kurta kabátban, melynek hat zsebje volt elöl, aminőben őt megszokták látni. Csak a szakálla meg a bajusza volt kurtára nyírva, egyebe mind megvolt.

Amint az ajtóban összetalálkozott az anyjával, hevesen összeölelkeztek, egymást úgy átkarolták, mintha soha el nem akarnák ereszteni. Érteni se lehetett, hogy mit beszélnek egymáshoz.

Zoltán mögött pedig ott állt egy ismeretes alak, a János hajdú, akit innen a kegyelmes úr elkergetett. Most is csak olyan keményre volt kifenve a szürke bajusza, mint elébb; egy kis útibőröndöt tartott a kezében.

– Hát ez kiszabadult? – kérdezé Lebegut úr Simon bárótól.

– Az ördögök keveredtek ebbe a játékba – dörmögé Simon.

Anna két keze közé fogta a fia arcát.

– Szabad vagy?

– Látod, hogy szabad vagyok.

– Nem üldöznek?

– Hiszen nem szökve jöttem. Itt az útilevelem.

– Hadd lássam az arcod. Nem vagy sápadt a börtönlégtől.

– Dehogy vagyok. Sohasem volt olyan jó dolgom, mint ott a várban.

– Hát nem voltál sötét börtönbe zárva?

– Szabadon jártam-keltem az egész várban. Alig győztem a vizitezést a tiszt uraknál. Üres óráimban a térparancsnokkal piketíroztam.

– S én azt hittem, hogy te éhezel, nyomorogsz.

– Arról meg szó sem lehet. Hisz egy államfogolynak harminc forintja jár egy hóra. De én azt sem tudtam mire elkölteni a nagy vendégszeretet miatt; az ordonáncomnak adtam. De hiszen mindezt megírtam én neked. Minden héten írtam egy hosszú levelet.

– Sohasem kaptam egyet is.

– Valami autogramgyűjtő tán megtartogatta útközben.

Zoltán kegyes hazugságokkal tartotta az anyját.

Hanem az anyát nem olyan könnyű rászedni.

Egyszer csak rátalál valamire, amíg a fiának a kezét simogatta.

– Hát ez itt! Ez itt nem a bilincstörés helye? A lánc nyoma.

Milyen az anyának a szeme!

Zoltán felkacagott.

– Hahaha? Lánc? Bilincs? Hát ki beszélt erről? Volt eszemben ilyennel muzsikálni! – Egy kis horzsolás az egész. Az úton feldűltem a szekérrel. Ezzel a kis bőrfeltöréssel menekültem.

– De te láncra voltál elítélve.

– Az csak frázis! Hivatalos formaság! – De apropó „lánc!” Kérlek Jánosom! (Látod, az öreg is velem volt az egész idő alatt.) Hozd ide azt az útibőröndöt.

A János előre jött a kézibőrönddel.

Zoltán hirtelen odasúgott neki:

– Egy szót se arról, ami velem történt! Anyám meg ne tudja! – Aztán fennhangon mondta: – Nyisd fel azt a bőröndöt.

Amíg a János azzal bajlódott, Zoltán megpillantá Palit a sokaság között. A többit is látta; de ez tetszett meg neki legjobban. Megfogta a kezét, megölelte.

– Ah! Te is megérkeztél, kedves Palim? Olvastam a nagy diadalutadról. Minden járásodat tudom a hírlapokból. – Hát a kis feleséged? Az én kis komámasszonyom? Csodálkozol ugye hogy így nevezem. Mindenről jól értesültem. A tiszttartóm tudósított, hogy két fiad született, s én rendelkeztem, hogy írjanak be keresztapának. Holnap meglátogatom a keresztfiaimat. Saját házadban lakol, ugye? Azt is tudom.

A János ezalatt felcsatolta a szíjakat, kinyitotta a bőröndöt.

Zoltán két csinos bőrtokocskát vett ki belőle.

– No most, kérlek, Jánosom, zárd be megint, aztán vidd át a hálószobámba. Készítsd a fekhelyemet: korán aludni megyek. Tudod? Csak a tábori ágyamat kell rendbe hoznod, a medvebőr takaróval. Én azon tudok csak jól aludni.

János elment a bőrönddel.

A vendégek hüledezve néztek egymás szeme közé.

Lebegut úr naiv malíciával mondá Mikuláj úrnak.

– Hogy parancsolgat ez itt, mintha csak a saját házában volna.

Simon báró ingerülten rágta a körmeit.

Mi lesz ebből? Két házigazda van ennél a háznál? Melyik lesz az igazi?

Zoltán felnyitotta az egyik tokocskát, s kivett belőle egy elefántcsontból láncformára faragott kösöntyűt.

– Nézd, kedves jó anyám. Fogságom ideje alatt megtanultam faragni. Még ez a nyereségem is volt. Neked készítettem ezt – a távollét emlékéül.

Annának könnyek ragyogtak a szemeiben.

– Óh édes jó fiam! Ez lesz nekem az olvasóm. Ezen imádkozom, amíg csak élek.

Azzal a másik tokot nyitotta fel Zoltán, s abból is egy olyanforma rabmunka kösöntyűt vett elő

– Ezt a másik kösöntyűláncot pedig az én kedves sógorasszonyom számára készítém. Kedves Aranka! Légy kegyes ezt elfogadni tőlem, és viselni, s emlékezzél meg rólam annyiszor, ahányszor én terólad, amíg ezt kifaragtam.

S amíg a csontláncot Aranka kézcsuklójára felcsatolta, folyvást a szemébe nézett a nőnek, s ebben a nézésben volt elmondva a vád és az ítélet.

Aranka remegve engedé a csontkarperecet felcsatoltatni. Egyszínű arca még halaványabb lett, szemei kísértetlátó félelemmel néztek Zoltán szemeibe.

– Viselni fogom – rebegé halkan.

Csak egy szemrehányó szó, egy haragos szemvillanás kellett volna Zoltán részéről, hogy a hölgy fölsikoltson, és elfusson a teremből; de a gróf egyszerre szerepet változtatott. Aranka mellett állt Lebegut úr, ahhoz fordult joviális kedéllyel.

– Ah, drága jó megyefőnök úr! Mennyire örvendek, hogy önt itt láthatom. – S kezet nyújtott neki.

A módos emberke nagy örömmel ragadta meg Zoltán kezét, s magasra emelkedett a sarkairól.

– De én még jobban örvendek, biz’ Isten örvendek, hogy önt „itten” láthatom, itten láthatom. Másodszor is mondom, hogy örvendek. A feleségem magánkívül van örömében.

Fruzina asszony nevetett! Annyira eksztaziálva volt. Anna grófnő meglepetve nézte e jelenetet, melynek minden mozzanata titkokat árult el az „édesanya” fürkésző szemei előtt.

Az a rémület Aranka arcán, amidőn Zoltán a „drága” ajándékot kezére csatolta, a remegés, a holdkóros szemek. Háta mögött állt a férje, Simon báró, akinek vastag vonásokkal volt az arcára festve a vádlott bűnérzete; nem mert előrelépni, hogy a testvérét üdvözölje, csak a hosszú bajuszát húzogatta a szájába. – És Zoltán sem nézett rá. Hanem ahelyett a megyefőnökkel szorított kezet. Ennek a kis emberkének milyen öröme volt, s ez örömében még a felesége is osztozott. Az asszony nevetett. Ez pedig csak önkénytelen jöhetett neki, mert őtet suttogva nem lehet utasítani.

Anna előtt egy titok lobbant föl egyszerre, egész megőrjítő világosságában. Nem a megyefőnök volt az, aki Zoltánt feladta az elfogott levél miatt, ahogy ővele eddig elhitették, hanem Aranka maga.

Az özvegy báróné ajkai megnyíltak, kezét fölemelte, hogy Arankára mutasson vele; közel volt hozzá, hogy felsivalljon:

– Te voltál az árulkodó!

S akkor neki fog rohanni ennek az asszonynak, és rongyokra tépi, s a hajánál fogva hurcolja ki a teremből!

Zoltán észrevette a hatást, s szépen eléje került a katasztrófának.

Manga egy tálca cukorsüteménnyel kínálta meg.

– Jaj, édes Manga, nem árestáns gyomrának való ez! Nincs egy kis törökbúza pogácsátok?

– A szakács gulyáshúst csinált a cselédeknek.

– Az lesz nekem jó, meg egy kis puliszka kászutúróval.

Azzal az anyja elé állt.

– Óh te drága kedvesem, te tudtad énnekem olyan fölségesen készíteni azt a mennyei eledelt, a kászutúrós málépuliszkát. Micsoda tökéletessé tennéd vele az én boldogságomat a mai napon.

Ezzel le volt fegyverezve minden harag. A tragikai hősnő, a háziasszony szerepének említésére elfelejté azt a másikat. A fiának a kívánsága valami jó anyafőzte után elfelejteté vele a gyanút, a haragot, az őrjöngő dühöt. Egyszerre földerült az arca.

– Igen! Igen! Hiszen én vagyok itt a háziasszony! Lesz minden jó, édes fiam! Sietek! Gyorsan meglesz. Mármost majd én traktálom meg a vendégeket!

Micsoda diadal volt ebben a szóban!

Majd most tudja meg az úri társaság, hogy mi a különbség háziasszony és háziasszony között. Amott limonádék, kráflik; emitt magyaros vacsora.

Nem is frázisokból áll ám az anyai szeretet. A kedvenc ételeket kitalálni és jót elkészíteni, ez a hajdani jó anyák gyöngédsége. Még egyszer megölelte a fiát.

– Hiszen ma születésed napja van!

S azzal elsietett, odakinn lehetett sírni.

Zoltán pedig aztán szerklt tartott (magyarul „kör”), akár egy potentát, a maga szalonjában. Sorba vette a vendégeket. Mindenkihez volt valami lekötelező szava.

Csak Simont nem látta meg.

– Kedves Mikuláj úr! Még nem voltam olyan szerencsés, hogy őnagyságának bemutatott volna. Nagyon örvendek! Méltóztatik a színházba járni? Csak operákba? Tetszett lenni sok bálban a farsangon? Hogy már nem táncol? Az képtelenség! No a legközelebbi pikniken nekem ajándékozzon egy francia négyest.

Majd Balambér urat vette elő.

– Ejh, Bala bácsi. Alig ismerek rá, úgy megfiatalodott. Ej, ej! Gyanús dolog. A szakállát levenni. Nem félti őt, nagyságos asszonyom? Nagy hamis az én Bala bátyám. Szeret félrekacsingatni.

Balambér úrnak pedig semmi sem tetszett olyan nagyon, mint ha azzal gyanúsították, hogy „nagy hamis!”

Még az újságírót is megszólította, sőt mind a két kezét megfogta, úgy interpellált hozzá.

– Kedves barátom, édes Ollósi úr. Ugyebár nem fogja az esetemet kiírni az újságba? Fogadja ön meg – anyjának a csontjaira.

– Kérem, az anyám még él.

– Annál inkább. – Nem fog ön regényt írni az esetemről. „Tíz hónap a josefstadti kaszamátákban.” Megígéri?

– Megígérem; de nem hiszem, hogy megtarthassam.

Aranka ezalatt visszaerőszakolta elvesztett nyugalmát. Halkan dörmögé Simonhoz:

– Ez az egész egy rossz álom! Kinek a keze van ebben?

Aztán, hogy Zoltán ismét a közelébe jutott, ő kezdett vele beszélgetést.

– Gróf úr. Minő szerencsés fordulat az, hogy ön most itt van. Nem vártuk, hogy olyan gyors sikere legyen az általunk legfelsőbb helyen beadott kegyelmi kérvénynek.

– Nem kegyelem útján szabadultam ki, kedves ángyom. Nagyon egyszerű ennek a magyarázatja. A felsőbb bíróságnál rájöttek, hogy az egész ellenem támasztott feladás hamis volt. Az énnekem tulajdonított levél otromba hamisítás, egy sikkasztásaiért elbocsátott sáfáromnak a koholmánya, aki ezt be is vallotta.

Arankának eszébe jutott, amit Pali mondott neki erről a levélről. A cigánynak milyen finom érzése van!

– Tőlem aztán szépen bocsánatot kértek a tíz hónapi letartóztatásért, én pedig szépen megköszöntem nekik, hogy tíz hónapig eltartottak az állam költségén. – Ezalatt legalább voltam valami. – És mostan megint leszálltam a magas paripáról: hazajöttem, s vagyok megint „Senki Pál”.

– Óh, mi nagy aggodalommal voltunk eltelve az ön sorsa miatt – monda Aranka, visszanyerve nagy hirtelen színjátszói tudományát.

– Tapasztaltam, kedves sógorasszony. – Az enyhítésekben, miket velem éreztettek, akikre neveltetésem bízva volt, felismertem a te jóltevő kezedet. Különösen nagy hálára vagyok lekötelezve irántad, hogy távollétem alatt, szegény gyászbaborult anyám helyett, a háziasszony tisztét viselted.

Minő gyilkos irónia.

Aranka az ajkába harapott. Ebben a szóban a felmondás is meg volt adva. Mátul fogva megint Anna báróné a ház asszonya. Az úr Zoltán.

Hát a kegyelmes úr? Meg a neje? Mi itten már most? Vendég? Zsellér? – Vagy megtűrt atyafiság?

Az egész társaság összesugdosott. Mindenki kényelmetlenül érezte magát.

Zoltán vette észre, hogy a társaság ugrásra áll készen. Sietett elejét venni a feszélyezett állapotnak. Olyan hangosan, hogy mindenki meghallhatta, mondá Arankának:

– Különösen nagyraveszem azt a gyöngéd figyelmedet, kedves sógorasszony, hogy hazaérkezésemnek a megünneplésére ilyen díszes társaságot gyűjtöttél össze!

S nagyobb nyomatékul a karja alá vonta Aranka kezét, s úgy fordult a társaság felé.

Ez a tüntetés tetszett a vendégtársaságnak – annál kevésbé a deplaszált kegyelmes úrnak, akit Zoltán még mindig nem akart észrevenni. Az csak magában dúlt-fúlt.

Igazán tréfásnak találta mindenki ezt a helyzetet.

A jelenlevők mindegyike tudta a kulisszák mögött történteket. Hogyne? Provinciális székvárosban úgy kiszivárog a titok, mint a kényeső a szarvasbőrön át.

Aranka egykor Zoltán menyasszonya volt – azután a kormányzó pártfogoltja – majd a féltestvér felesége – azt is tudta, aki akarta, hogy Zoltán felségárulási perének ki volt a megindítója? És most a fölmentése és kiszabadulása után karöltve sétál – a saját termében a rab az árulkodóval, hajdani kedvesével.

S minden szavával finom, illó mérget szagoltat vele.

– Te tudtad ugyebár, hogy ma megérkezem? Hogyne? Legelső kútforrásból értesülhettél róla. Holnap első dolgom lesz a Durchlauchtnál tiszteletemet tenni, s megköszönni a kegyes közbenjárását. Itthon van-e?

Aranka szeretett volna egy késdöféssel felelni erre a kérdésre.

– Nem tudom. A férjem fogja tudni. Kérdezze tőle.

Zoltán pedig ahelyett, hogy az egyenes utasításra hederített volna, azt ragadta meg, hogy „hát mi nem tegezzük egymást?”

– Azóta még nem találkoztunk – hebegé Aranka.

– „Azóta!” De hát milyen dátumról számítjuk ezt a hedzsirát! – Most vagyunk a fructidor hónapjában. Utoljára találkoztunk a brumaire-ben. Ugye hát? Leydeni János koronázása alkalmával! Milyen híven tapsoltam én akkor „Fides”nek! Emlékezetes egy este volt!

Aranka közel volt hozzá, hogy elájuljon.

Zoltán a társasághoz szólt.

– Kérem, tisztelt hölgyeim és uraim! Folytassák a mulatságot, ahol én megérkezésemmel félbeszakítottam. „Tessék zenélni, táncolni, zálogosdit játszani. Én magam is mulatni akarok ma. – Duplán születésnapom van. – Annak megisszuk ma az áldomását. – Az én szeretteim között, akik olyan várva vártak. – Ah! Itt a whistasztal felterítve. Ez az én kedvenc játékom. – Mindjárt összeállítunk egy játszó társaságot. Szabad egyiknek kérnem a kegyelmes asszonyt? (Már nem tegezte.) Úgy tudom, hogy nagyon jól játssza a whistet.

Ez megint egy méregcsepp. Csak a háziasszony nem ülhet le kártyázni. – Aranka már játszhatik whistet.

Némán inte fejével, hogy beleegyezik.

– Harmadiknak a megyefőnök urat kérném – mondá Zoltán.

Lebegut úr odatoppant egyszerre.

– Ezer örömmel, ezer örömmel! De csak fél krajcárban, fél krajcárban.

– Hát negyediknek? – Zoltán szétnézett a társaságban, ki volna itt kártyafogható ember?

– Tán a kegyelmes úr? – monda Lebegut. – A gróf úr öccseura?

– Ah, az öcsém nem ért hozzá. Úgy játszik, mint a bot. Jőjj ide, Pálom! Egészítsd ki a partit.

No még csak az kellene, hogy Palit odaültesse a whistasztalhoz, vizavinak Arankával. Az elébb ki akarta dobni a másik háziúr.

A művésznek több esze volt, nem állt rá:

– Én nagyon gyöngén játszom a whistet.

– Az a legnagyobb érdem a whist játéknál, ha az ember elismeri magáról, hogy rossz játékos. Csak te foglalj helyet.

Ez már Simonnak mégis csak sok volt.

Kínos zavarodás és elfojtott düh kifejezésével arcán kerülgette Zoltánt, mozdulatai elárulták ideges trémáját. Most már egészen odafurakodott mellé, hogy okvetlenül találkoznia kellett Zoltán tekintetével.

Barkó Pali csúnya kelepcében érezte magát; lehetett látni, nem az arcán, hanem a felhúzogatott vállain. A cigánynak a két válla szokta elmondani, hogy szeret valamit nagyon, egy kicsit, félig – vagy „kell az ördögnek”.

A Manga teát hordott körül csészékben. Odasomfordált Pali mögé, s a fülébe súgott cigányul:

– Iszkiri more! Eredj haza a feleségedhez! Nem jó itt neked!

Lebegut úrnak valami mentő ötlete támadt, amivel kettévágni remélte ezt a furcsa, bonyolult helyzetet. Elemelt egy teáscsészét a Manga tálcájáról, s az egész társaságnak szóló hangon ilyen felköszöntésre buzdítá fel magát:

– A gróf úr szerencsés hazaérkeztére!

Ez a toaszt általános viszonzásra talált.

– Nem, uraim! – kiálta Zoltán. – Toasztot borral szoktunk köszönteni.

Arra, mintha csak éppen most venné észre Simon bárót, vagy mintha folyvást megszokta volna, hogy együtt van vele, szép nyájasan, atyafiságos bizodalom hangján szólt oda neki

– Ugyan édes öcsém, Simon, légy olyan jó, eredj az írószobámba, vedd elő az asztalfiókombul a belső pincémnek a kulcsát. Tudod, hol áll? S hozass fel a Jánossal a mi kedves vendégeinknek abbul a 34-iki rózsamálibul vagy húsz palackkal…

Hiszen nem volt abban semmi gorombaság. Bátyja szólt az öccséhez, az idősebb testvér, aki birtokosa a háznak, a jószágnak, az ifjabbhoz, akit nem illet meg semmi, de akivel szívesen megosztja mindenét. Ha Simonban csak egy csepp lett volna az ősmagyar kedélyből, legfeljebb azt a tájszólamot vágta volna vissza Zoltánnak, hogy „magad, uram, ha szolgád nincs!” De idegen volt annak teste-lelke. – A sértett ámbíció fortyant fel benne. Hátravetette a fejét dölyfösen, s recsegő hangon szólt oda:

– Uram? Én a kerületi főnök vagyok!

Lehet, hogy ezt még Zoltán nem tudta. Talán észre sem vette azt a gomblyukba akasztott rendjelt? Idején volt őt figyelmeztetni rá, hogy a villámok légkörében jár. Akit ő most borért küld, az egy excellenciás úr!

Erre Zoltán a legártatlanabb nyájasággal mondá:

– Nem tesz semmit, azért te is ihatol abból a rózsamáliból.

Mintha ő volna az, aki testvéri szívének kifogyhatlan jóságából – megkegyelmez eltévelyedett öccsének.

S a vendégsereg nemhogy elszörnyedt volna e megsértése fölött a hivatalos rangtekintélynek, sőt itt-amott egy kis kárörvendő kuncogás volt hallható. – Ha a hivatalfőnök tyúkszemére gázolnak, az mindig csiklandó hatást idéz elő az alárendelteknél.

Simon e szóra mérgesen fordult meg, s a könyökével kiüté a háta mögött settenkedő Manga kezéből a teástálcát. A findzsák mind a földre potyogtak, némelyiknek le is törött a füle.

– Ostoba lúd! – kiálta Simon Mangára, mintha az volna ennek a balesetnek az oka.

Manga sietett felszedni a lehullott csészéket a tálcára, s igazi cigány filozófiával okoskodott magában:

– Ne haragudjál már! Hisz a gróf porcelánja törött már össze; nem a tied!

Aranka odasietett a férjéhez. Itt ma már nem jön össze a whistparti!

Zoltán is fordított egyet a dolgon. Palihoz intézte a szavát.

– No hát, édes Palikám, ha már kártyást nem tudsz játszani, játsszad azt, amit jól tudsz. Húzd el nekem az én kedvenc nótámat: „Megvirrad még valaha.”

– Ha a háziúr parancsolja – szólt engedelmesen a művész, s azonnal hátravonult, az előszobában consignálva ácsorgó cigányokat értesíteni a történendők felől, s nemsokára fölzendült a gyönyörű szép, őskori magyar dal zenéje, amelynek szövegét mindenki utánadanolja magában, aki hallja: „Megvirrad még valaha! Nem lesz mindig éjszaka A magyarnak.”