X. FEJEZET
Jótékony művészet

Ha valami megérdemelné a statisztikus fáradságát, az bizonyára azoknak az adatoknak az összeállítása volna, egy hosszú tetszhalott korszak alatt, amelyekkel a művészvilág hozzájárult a nemzeti intézmények életben tartásához. Kár az utókornak azokat elfeledni!

Művésznők és művészek énekelték, deklamálták, muzsikálták össze az emlékszobrokat, fogadalmi kápolnákat, kisdedóvókat, ők voltak a jótékonyság letéteményesei.

Azt már nem lehetett megtiltani a világi hatalomnak, hogy aki tud hozzá, énekeljen, szavaljon, muzsikáljon, se a közönséget visszatartani attól, hogy az ilyen élvezetért a pénzét odahordja. Mikor aztán tele volt a kassza, akkor a művész azt mondta, én pedig ezt átadom a megnevezett közintézetnek.

A művészek voltak a legbőkezűbb mecénások abban a korban.

Azonban Lenke Simon még ezt is meg tudta akadályozni. Azért volt hatalom a kezében, hogy annak a súlyát éreztesse az alattvalókkal. Szépen kiérdemelte egy lustrum alatt a Gessler nevet.

A felesége ellenben a legbuzgóbb választmányi tagja volt a jótékony nőegyletnek.

Ezek a nőegyletek is nevezetes tényezők voltak a szomorú időkben. A csodatevő sors, mikor elvette a férfiaktól a teremtő erőt, a nőket ruházta föl vele. Szobrot kellene a magyar női jótékonyság emlékére emelni, mert ez egy győztes hadjárattal fölért.

S aki az asszonyok ellen küzd, az az istenek ellen küzd. Eszerint a szerepek igen jól voltak fölosztva. Simon volt az üldöző, Aranka az oltalmazó. Akinek a férjjel galibája volt, az a nőnél keresett oltalmat. És többnyire talált is. – Aranka ily módon a védszent, az őrangyal hírébe került. Az ő befolyása ellensúlyozta az államférfi rigolyáit.

Vajon midőn egyedül voltak, minő párbeszéd folyt közöttük? Folytatták-e az ellenkezést négyszemközött is, vagy pedig egymás szemébe nevettek: „ezt a színdarabot jól játszottuk!” Talán még más beszélni valójuk is lehetett.

Aranka oly buzgónak, oly odaadónak mutatta magát a hölgyek előtt, hogy azoknak teljes bizalmát megnyerte. Anna báróné már megszerette a menyét, elfeledett minden keserűséget, gyalázatot, gyanút, hitt a megtérésben. S az asszonyi szív (asszonyok előtt) nyitva áll. Ha volt titok az országban, úgy azt Aranka révén Simonnak legelső kútforrásból meg kellett tudni.

De hiszen nem volt az titok többé, hogy valami történik ebben az országban. Kell ahhoz kalendárium, hogy az ember észrevegye a tavaszt? – A virágok előbújtak a földből, az történt. A napsugár csalja őket elő.

Egyszer csak azt lehetett látni, hogy az emberek nem búslakodnak, nem panaszkodnak többé, jókedvük van, új ruhát csináltat magának minden ember, mintha általános ünnep volna. Úton-útfélen dalolnak és muzsikálnak.

Aranka eszes asszony volt. Ő előre látta a nagy változást, s most már csak arra törekedett, hogy Simont megtarthassa a hatalom polcán a jövendő fordulat esetére is. Amit a férfi elrontott gőgös erőszakoskodásával, azt ő iparkodott furfangosan helyrehozni.

A politikánál azonban van egy erősebb elementum is. Mind a férjnek, mind a nőnek volt egy azonos őrjöngése.

Az a démon, akiről Aranka beszélt. „Bennem kétféle ördög lakik, egy lángoló és egy jegesztő szellem.”

Ez volt Simon lelkében is. A szenvedélyéért képes lett volna elvesztegetni a hivatalos állását, tekintélyét.

S a nőnek és a férfinak ugyanegy akadály állt útjában, két becsületes léleknek a törhetlen hűsége egymáshoz.

A cigány meg a cigányasszony oly híven szerette egymást, mint – két nemes vadállat.

A medve nem hagyja el a feleségét, s a medvenőstény a hímét soha. Azért mondja róluk a lengyel közmondás – „nye dve” (soha ketten)!

Citera lehetett már huszonegy éves. Csak úgy sugárzott róla a vad indus bűbáj. A női társaság befogadta, hisz a férje jóltevőjük volt, minden alkalommal lehetett őt látni a születésre, vagyonra büszke úrhölgyek között.

És Simon egészen utána volt bolondulva.

S ugyanez a szenvedély emészté Arankát; ő meg a művészért lángolt.

A régi görög klasszikus korban Vénuszra fogták volna, hogy isteni szeszélyből oltott két szívbe ily dühöt.

És mind a kettő ismerte a társának ezt a szívfájdalmát. Különbség csak az volt közöttük, hogy amíg Simont a sértett büszkeség féltékennyé tette (de nem szerelemféltővé), addig Aranka azon fondorkodott, hogy Citerát elbuktassa. Ha a nő bukik, a férj meg fogja utálni; s a bosszútól a hűtlenségig már csinált út vezet.

Simon még arra sem adott engedélyt Barkó Palinak, hogy a székvárosban hangversenyt adjon, hasztalan volt minden közbenjárás. Azt vetette ellene, hogy politikai demonstrációkra fog okot szolgáltatni. Pedig az engedély ki volt már állítva, hanem az árát akarta érte elébb megkapni. – Azt az árt Citerának kellett volna megfizetni.

Egyszer aztán Lenke Simont fölhívták Budára a helytartósághoz. Fontos tanácskozmányok folytak. 1860 októberét írtuk.

Aranka kapott az alkalmon, s a készen tartott engedélyt kiadatta a férje titkárával a Barkó Pali hangversenyére.

A jótékony nőegylet egy házat építtetett a kisdedóvó számára, annak a javára volt szánva a hangverseny jövedelme.

Pompásan volt akkor organizálva a láthatatlan kormány. Egy nap alatt el volt helyezve minden színházi jegy, a program szétosztva, másnapra kitűzve az előadás. A visszatérő kerületi főnök már csak a bevégzett tényre fog találni, s vissza csak nem muzsikáltathatja, ami már egyszer le van hegedülve.

Egy órával az előadás kezdete előtt már együtt volt az egész hölgyválasztmány a színház foyer-jában, ahova az ismerősök is betekintettek, akik be voltak avatva a mai est titkába. A mai est folyamán az úrhölgyek a művésznek egy pompás ezüstkoszorút fognak hálájuk fejében átnyújtani. Ezt a koszorút szabad volt megtekinteni a barátságos elemeknek.

Ott volt Anna báróné, Aranka báróné és Citera is. Manga is ott lappangott valahol a függönyök mellett. Egyedül sehová sem eresztette Citerát.

Anna báróné megnyitá az értekezletet.

– Tisztelt tagtársak! A mai hangverseny eredményéül jelenthetem, hogy ezzel teljesen egybegyűlt az összeg, melyen a kisdedóvó házát felépítettük.

(Mesébe való dolog volna az ilyesmi más országban, itt igaz történet.)

Citera nem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon:

– És ezt mind az én uram hegedülte össze.

– Valóban az ő érdeme ez.

– Nem az ő dicséretére mondtam, hanem a magyar közönségnek a magasztalására. Hogy egy szegény vándorló muzsikusnak a hegedűszavára megindult adakozni. S ha én zsémbeltem vele, hogy mért töri magát olyan nagyon, mind azzal vigasztalt, hogy nekünk lesz majd arra a „dédóra” legtöbb szükségünk. – Az igaz, hogy már öten tépásszák egymás haját odahaza.

A hölgyek csendesen megmosolyogták ezt az ömlengést; de Anna komolyan vette.

– Ez a hangverseny lesz a hazai hangversenyeinek a koronája. Már tegnap minden jegy el volt adva. – Hát még ha a programot fogják olvasni. – De mi is ki fogjuk fejezni a hálánkat a művész iránt, ki jótékony célunkat sikerre vezette. Elhatároztuk, hogy a mai hangverseny közben egy ezüstkoszorút fogunk a művésznek átnyújtani: – és íme aranykoszorú lett belőle.

Azzal fölnyitá a bársony tokot, mely a fehér színpadi asztalon feküdt.

A hölgyek mind megvoltak lepetve: ah! ah! – hangzott minden ajkon. De legjobban elbámult a pénztárnoknő.

– Hogy lehet ez? Énnálam csak ezüstkoszorúra való összeg volt.

– Úgy lehet, hogy egy úrhölgy az egész aláírt összeget megkétszerezte.

– Ki az? Ki az! – kérdé egypár kíváncsi fej.

– Nem tudatta a nevét. Az összeget zárt levélben küldte el, aláírás nélkül.

Sokan arra gondoltak, hogy az a névtelen adakozó maga Anna báróné volt.

– Most az emlék átadásával kell megbíznunk egyletünk tagjai közül valakit.

– Az elnöknőt! – hangzott minden oldalról.

– Én nem tehetem azt; mert ha több ember előtt kell beszélnem, rögtön előfog a szívdobogás, s beszéd helyett csak zokogni tudok. Méltóztassanak valakit ajánlani.

Citera megint hebehurgya módon beleszeleskedett. – Nem volt szegénykének kellő nevelése; sohasem tudta megszokni, hogy mi illik egy úri társaságban.

– Hát ki lenne arra méltóbb, mint az, aki az ezüstkoszorút arannyá varázsolta át: a kegyelmes asszony.

Arankára mutatott.

A báróné hidegen kérdezé:

– Honnan tudja ezt kegyed?

Citera azzal a ravasz cigány mosolygással mondá:

– Hogy én ne tudnék ilyesmit?

A hölgyek mosolyogva csóválták a fejeiket.

– Jó! – mondá Aranka, levetve a tartózkodást. – Hát én elvállalom a koszorú átadását. Én megszoktam a színpadot, s nem fakadok sírva, ha deklamálni kell.

Új ismerősök érkeztek.

Jött Lebegut úr (aranyos magyar egyenruhában) Fruzina asszonnyal, akinek a fején debreceni tornyos főkötő volt; Balambér úr, aki ismét bajuszt viselt és fekete parókát, élete párjával; majd legázolta a sarkantyúja sleppjét valamennyinek; Ollósi úr, aki egy óriási babérkoszorút cipelt, négyrőfös nemzetiszín szalaggal, amire a művész neve s a dedikáció volt nyomtatva aranyos lapidár betűkkel.

– Korán is jöttünk, korán is jöttünk – mondá Lebegut úr. – Ez nekem szokásom, szokásom. Mindig első vagyok a színházban. Addig is megnézzük az ezüstkoszorút! Ah, aranykoszorú!

Ollósi úr azt tartá, hogy ha már koszorút akarnak nézni, ne azt a csekélységet nézzék; hanem azt, amit ő tart két kézzel felemelve.

Fruzina asszony azt kérdezé jelekkel, hogy vajon azon a koszorún keresztül fog-e ugrani a művész, ahogy a cirkuszban szokták a kunsztrájterek.

– Vajon mennyit érhet ez a koszorú? – kérdé Balambér úrtól a felesége.

– Tíz katasztrális hold, príma klasszis a Mezőségen – felelt szakértően a kataszterelnök, s aztán sietett üdvözölni a kegyelmes és méltóságos asszonyokat, bemutatva a sokat ígérő tenyereit. „No hiszen lesz itt ma taps, hogy rezegni fog bele a ház!”

Ollósi úr eközben Citerát vette körül: egy darab hosszú papirost, amit hírlapírói műszóval „kutyanyelvnek” nevezünk, mutogatott neki.

– Én már megírtam előre a referádát a mai koncertről, olvassa el, nagysám.

– Nem tudom én ezt olvasni.

(Nem mintha nem tudott volna írást olvasni Citera, hanem az Ollósi úr szarkalábjait nem tudta olvasni.)

– Nem kaphatnám meg a művész úrnak a banketten mondandó tósztját a lap számára előre? – Nem kegyeskednék nekem nagysád, a koszorút készíttető hölgyeknek a neveit feldiktálni? – Hol készült, kérem, az aranykoszorú? Ki fogja átadni?

S eközben a nyert válaszokat gyorsírói jegyekkel hirtelen a jegyzőkönyvébe firkantá, melyet nagyobb kényelem okáért Balambér úr széles hátára helyezett el.

– No nézd! – morgolódik a kataszter; – ez az én hátamat használja pultnak! De csak élelmes is az ilyen újságíró. – No aztán engemet is beleírjon, hogy itt voltam.

Ezalatt megérkezett Bárdy Zoltán és a művész.

Azon évnek a divatja szerint voltak öltözve.

Zoltán granátszin atillát viselt antik gombokkal, fehér kalotaszegi varrottas mellényt, vadgalambszín magyar nadrágot, hosszúszárú kordován csizmát nagy, pengős acélsarkantyúval.

Pali pedig fekete bársony atillát hordott, granát gombokkal, meggyszín magyar nadrágot, rojtos nyakravalót, a csizmája fénymázos volt, gombos ezüstsarkantyúval.

Mind a ketten Anna bárónét siettek elébb üdvözölni.

Zoltán az anyjánál maradt, s halkan mondá:

– Idáig eljutottunk az akadály-hangversenyben.

– Remélem, hogy nem lesz több akadály előttünk.

– Nem tudom. A kerületi főnököt láttam mellettünk elgördülni gyorskocsival.

Pali pedig Arankát üdvözlé. A delnő egész kezet szorított vele. Az arca ragyogott a jókedvtől.

– Ma ki fogja ön vívni az olympi győztes nevét.

– A jó szándékon nem múlik nálam.

– Egy kis meglepetés fog önre várni. A hölgyek emlékének átadásával én lettem megbízva.

– Ez oly nagy szerencse rám nézve, hogy szinte megdöbbent.

– Ah, a művésznek éreznie kell a hatalmát. Ahol más csak imádkozik, a művész hódít. Egy más világ lakója az. Én is laktam egykor e szép világban; s örökké visszasóhajtok bele. És sokszor úgy jön, mintha futnom kéne, erővel visszatörnöm elhagyott mennyországomba. – Olyan ez rajtam, mint a holdkór. – És amikor rám jönnek azok az isteni álmok, ha olyankor volna egy kéz, amely megragadna, el tudnám hagyni ezt az egész meggyűlölt világot, s belerohanni abba a felséges tűzbe, melyben a főnix megég és újjászületik.

A művész nem felelt semmit ezekre a bombasztokra, pedig ő is tudott volna hasonlókat mondani. Csakhogy ő ismerte ezeknek az értelmét jól.

– Ön ma az én kedvenc dalomat fogja eljátszani – mondá Aranka. – Azt mondják, hogy azt egy király írta a királynéjához.

(A „Repülj fecském ablakára”. Rákóczinak tulajdonítják a versét.)

– Most pedig egy rabszolga fogja eljátszani – felelt rá Pali.

– A rabnőjéhez?

– A királynéjához.

– Ha kegyosztásban állna a királynéság, tudnék az lenni. A díszlakoma után – előre megsúgták – a fényes társaság föl fog engem szólítani, hogy énekeljek egy dalt. – Én vonakodni fogok. – De hogyha ön is szól egy szót, akkor engedek a közóhajtásnak. – Olyan régen nem énekeltem, talán nem is tudok már? – Melyik dalt szereti ön jobban? Rozina magándalát vagy Arditi „Csók-keringőjét”? – Ugye a Csók-keringőt? Ah, minő báj van abban!

S halkan eldúdolta a kezdő verset.

„Sulle – sulle labbre.” – Csitt! Ez meglepetés fog lenni.

Pali arcán valami keserű, iróniás mosoly látszott.

– Én is hoztam egy meglepetést a kegyelmes asszonynak. A kegyelmes úr hazaérkezett.

Aranka oly dühbe jött e szóra, hogy egészen elfeledkezett magáról.

– A férjem? Az lehetetlen. Hisz annak most Budán kell lenni a tanácskozmányban.

– Pedig hazajött, mégpedig külön gyorskocsival.

(Akkor még nem volt abban az egész tartományban vasút.)

– Tán csalódott ön?

– De láttam őt a kocsival a palotájába behajtatni.

– Ilyen infernális ötlet csakis tőle telhetik ki. Értesítse ön erről az elnöknőt.

Pali meghajtotta magát, s Anna bárónéhoz ment. Aranka reszketett a haragtól.

„Simon megjött? Gyorskocsival! Nem is a saját hintóját rendelte a debreceni vasúthoz mint rendesen. – Ez az ember vesztét érzi! – Mi hozza őt most ide? – Neki most Budán kellene lenni, ahová sietve fölrendelé a helytartó. – Lét és nemlét kérdése forog fenn rá nézve. – Bécsből kormányválságot jeleznek. S ő most eszeveszetten hazafut. – Éppen a mai napon! Ah, kedves úr. Ez az én napom! – Megbolondult ez félig? No hát legyen egész bolond.”

Arankának egy démoni ötlete támadt. Fölkereste Citerát, akivel mindig igen nyájasan szokott bánni. Kényeztette, mint egy gyermeket. Olyan mézesmázosan beszélt hozzá.

– Kérlek, kedveském, tégy a kedvemért egy szívességet. Most súgták meg, hogy lakoma után föl fognak szólítani, hogy énekeljek el egy dalt a társaságnak. – Légy szíves, itt a boudoirom szőnyegajtajának a kulcsa, ott állnak az étagère-en a hangjegyeim. – Ülj a hintómba, eredj föl és keresd ki az Arditi Csók-keringőjének a hangjegyét. – Az inas kísérjen föl. – Ugye megteszed, kedveském?

Citera két gömbölyű válla egyet táncolt erre a szóra, elmosolyodott rá.

– Minthogy a kegyelmes úr nincs otthon, megteszem.

Jobb lett volna Palinak, ha Aranka helyett a feleségének mondta volna el, hogy látta Simon bárót hazajönni. Citera még nem tudta azt.

Aranka lekapcsolá a karperecéről a kis aranyozott alumínium kulcsot, mely a boudoirja szőnyegajtajához szolgált, s átadta Citerának. Az gyorsan elsietett, hogy az előadás kezdetére visszajöhessen.

Aranka az óráját nézte.

„Hogy állunk az idővel? – Ha a báró most jött meg az útról, előbb át kell öltöznie. Úti gúnyában színházba nem mehet. Nagyon hiú a szépségére, különösen a hajfürteire. Abba beletelik félóra. Azalatt a jó szerencse helyébe toppan. Meghallja, hogy a boudoirban jár valaki. A szobája szomszédos vele. Citerát találja ott egyedül. A többi aztán a rosszak dolga.”

Aranka olyan diadalérzéssel igazgatá a tükörből a ruhája fodrait, mint aki teljesen el van készülve arra a kettős válságra, amit fölidézett.

Ott az egyik fog leesni, itt a másik – a közös égből.

Csak egy dologban számította el magát.

Arra nem gondolt, hogy a megsértett férfinak nincsen hiúsága. Aki dühbe jött, nem megy a tükörhöz nyakravalót újrakötni.

Amint Simon a lakására megérkezett, nem talált az egész háznál mást, mint a kapust. Minden cseléd a színháznál volt, ki a bakon, ki a kakasülőn: titkár, írnok a parteren. A kapusnál volt minden kulcs. Az nyitogatta fel előtte az ajtókat.

Dúlva-fúlva járta végig a szobákat; csapkodta az ajtókat maga után. A felesége hálószobájában megkapta az asztalon a mai hangverseny programját. Mikor elolvasta, toporzékolt dühében. Aztán tovább kutatott. Egy fiókban meglelte Anna bárónénak a levelét, melyben megköszöni Arankának azt a nagylelkű adományát a Barkó Pali aranykoszorújára.

És Simon a sok jó tulajdonságai hegyébe még fösvény is volt.

Aranykoszorút! A cigánynak!

A kapus alázatosan kérdezte, hogy ne melegíttessen-e a kegyelmes úr számára a feleségével vizet a borotválkozáshoz?

– Kisztihand! Jó leszek én ilyen borostás pofával is.

Még csak más kabátot sem vett magára. Megtartotta azt a szürke dzsekket a zöld hajtókával.

Ha tudta volna, hogy micsoda szerencsét szalaszt most el! Még csak bérkocsit sem hozatott, gyalog ment el a színházba, nem is a főutcán, hanem amerre közelebb, egy sikátoron át.

Így aztán elkerülte a hintaját, amelyben Citera sietett az ő palotájába Csók-keringőt keresni.

Egyszer csak betoppan a foyer-ba, mint egy bomba, az összegyűlt díszruhás társaság közé.

Aranka volt az első, aki meglátta.

Elébb megrettent, de aztán egyszerre mosolyogni kezdett.

– Ah! Ön is megérkezett? Ez igazán kedves!

Simon pedig fuldokolva a sietségtől és indulattól, lihegé:

– Micsoda komédia ez itt?

– Hát komédia-házban komédia szokott lenni.

– De azt nem mi játsszuk, hanem nézzük, s ha tetszik, megtapsoljuk, ha nem tetszik, kifütyüljük.

– Hát ön tapsoló vagy fütyülő szándékkal jött ide?

– Még az utóbbinál is rosszabbal. Hogy megakadályozzam ezt a demonstrációt.

– Miféle demonstrációt?

– Ezt a mai úgynevezett hangversenyt. Ki adta meg erre az engedélyt?

– Ön maga. Ott volt az aláírt engedély a titkárnál, aki különben is föl van hatalmazva, hogy közmulatságokra engedélyt adhasson.

– S önök felhasználták távollétemet, hogy egy ilyen tüntetést a közmulatságok kategóriájába becsempésszenek!

– Nem találom ki ennek a mondatnak az értelmét.

– Minden nyilvános előadásra nyújtott engedély ahhoz a feltételhez van kötve, hogy a rendezők benyújtsák a programot a cenzúrának, három nappal az előadás előtt.

– Azt megtették. A cenzor helybenhagyva adta vissza a programot.

– Holnap el lesz csapva a cenzor. Hájfejű. Port hágy hinteni a szemébe egy ilyen programmal!

– Mit talál ön ebben?

– Mit? Tessék idenézni! (Simon kivette a zsebéből a neje asztalán lelt színlapot.) Először is jön a Svihrovai nóta. – Tudja ön, mi az? Ez nem más, mint a „Bercsényi indulója”, amely mellett a kurucok az országból kivonultak.

– Én nem ismerem Bercsényit, s sohasem láttam kurucokat.

– Hát ez a másik? A „Bihari kesergője?” – Hisz ez a valóságos Bihar vármegyei protestáció!

– Zenére téve? Csodálatos!

– Aztán jön a „Repülj fecském”. Erről meg köztudomású, hogy a szövegét Rákóczi Ferenc írta a feleségéhez.

– Hát bántott azzal valakit, hogy a feleségéhez verset írt?

– Itt van aztán a végén Berlioz transzpozíciója egy magyar indulóra, teljes zenekarkísérettel. Tudja ön, mi az a Berlioz-féle transzpozíció? – Az a Rákóczi-induló!

– A főpróbán hallottam, s mondhatom, hogy valami gyönyörű zene.

– De hisz az őrült gondolat: azt képzeli, hogy ezt egy rendezett állam kormánya el fogja tűrni!

– Hát olyan gyönge lábon áll az önök rendszere, hogy azt egy hegedűvonó is földöntheti?

– Nem a hegedűszó, hanem akik attól megbolondulnak! Az egész ország föl van keveredve. S nem alulról jön a felfordulás, hanem fölülről. A mágnások és mágnásnék indítják a galibát. A konzervatív főurak izgatják a könnyen fellobbanó tömeget. – Pesten ők maguk játszanak komédiát, írókkal, színészekkel összefogva. – Humánus cégért tűznek ki „Szűkölködő horvát testvéreink javára!” – Mintha a kormány nem gondoskodnék a maga horvátjairól! – Színpadi képletekben testesülnek meg a protestációk. Az ócska kardok szerepelnek az élő-képletekben, s láttukra tombol a közönség. – Ha nyomtatva nem mondhatják el a panaszukat, elsírják zenében, s a tömeg megérti őket. Muszka hercegasszonyok deklamálják magyarul, hogy „Ha férfi vagy, légy férfi!”, s a magas rangú komédiások szekeréből kifogja a lovakat a csőcselék, s úgy vontatja az utcán végig ujjongva. – S ön azt hiszi, hogy én el fogom ezt tűrni, ameddig az én kezem elér?

Ez mind magas pátosszal volt elmondva, annál komikusabb volt a hatás. Ennyi ártatlan mulatság mint hatalmi megtorlásra méltó zendülés!

Aranka nagyot kacagott rá.

– Uram! Ez oly szép volt, hogy ha ön ezt a színpadon elmondaná, nagy tapsot aratna vele. – De minek vesztegeti ezt a nemes pátoszt énrám? – Ez különben is nem tartozik az ön szerepköréhez. Az ön szakmájához tartoznak a rutinált bonvivánok, a sarzsált karakterrollék, maradjon azoknál. Beszéljünk egész bizalmasan. – Hisz egy test, egy lélek vagyunk. – Ön nagyon haragszik. – Azt látom, és elhiszem. De hogy ehhez a magas politikának valami köze volna, azt nem látom, s ha látnám, sem hinném, ugyan ki fog ágyúzni – verebekre?

– Nem kell kicsinyleni az ellenséget.

– Ennek az ellenségnek a lépvessző is elég. – Az egész magyar faj olyan, hogy az ujja körül csavarhatja, aki szépen bánik vele –, hanem ha törni akarja valaki, akkor visszapattan és megüt! – De hát mi közöm nekem ehhez? – Én asszony vagyok, politikához nem értek. Hanem aztán az asszonyi tudományhoz: – ahhoz értek.

– No hát halljam, mihez értesz?

Simon tegezni kezdte a feleségét. Ez csalfaságot árult el.

Aranka bizalmasan ölté a kezét a férje karjába, s úgy beszélt hozzá, mintha családias nyájaskodás folyna közöttük.

– Nekem nincsenek Árgus-szemeim és Dionysius-füleim, hanem van spiritusz familiáriszom, amely nekem mindent megsúg. – Te magad is lekötötted a szavadat már, hogy meg fogod engedni az európai hírnevű művésznek, ki itthon is a legnépszerűbb alak, hogy egyszer a lakóvárosában is bemutassa a művészetét – jótékony célra.

– Kinek kötöttem le a szavamat?

– Ez igen kedves, szeretetreméltó teremtésnek; a művész nejének.

– De csak föltételesen.

– Hát persze, hogy föltételesen.

– Föltéve, hogy a programja a cenzúrán…

Aranka nem hagyta végigmondani.

– Dehogy program, dehogy cenzúra! Nem azon fordul meg a dolog. – Hanem azon, hogy az instáló szép asszony minden alkalommal magával vitte az anyósát is, mikor a magas úrhoz ment könyörögni. – No hiszen! Ezek az anyósok! Ezek aztán az igazi Árgusok és Dionysiusok!

Simon csak a bajuszát rágcsálta zavarában.

– Te azt súgtad a szép kérvényezőnek, hogy hajlandó volnál megadni az engedélyt a művésznek, ha a koncesszióért ő maga jönne el – egyedül. – No – nem a művész – egyedül, hanem a felesége.

– Eh! Mendemonda!

Aranka nem bocsátá el még Simon karját. Tovább suttogott a fülébe.

– Akkor aztán vehet föl a művész a programjába, amit tetszik. Akár azt a trombitafinálét, amivel Jozsué Jerikó falait tönkremuzsikálta, nincs vele veszélyeztetve az európai ekvilibrium.

– Te túlzasz!

– És mindezen a számításon keresztet húzott végig az a malapropó véletlen, hogy a szép „Cithére” éppen akkor jött el a koncesszióért esedezni – az anyósa nélkül, amikor te Budára utaztál. – Hát mit tudhatta ő azt, hogy téged Budára hívtak! – Helyetted pedig engemet talált. – Én természetesen a te szekretáriusod által megadattam neki, amit kért, nála volt, s ő lefizette érte a kötelezett díjat, három húszast ezüstben. – Azt ott találod elszámolva. – Innen van most az a nagy fölháborodás! – Hogy az ország nyugalma veszélyben! – Az állami rend megingatva! – Ugyan nem szégyenled magad?

– Azt én kérdezem tetőled. – Nagyon ügyes vagy, azt elismerem. Amikor tartasz a megtámadástól, te megelőzöd azt, s magad támadsz. – Csakhogy engem fölkészülten talál a taktikád. – Nekem – férfinak – semmi sem tilos. – A férfibecsület kvalifikációjából ez a szó „szerelmeskedés” ki van felejtve. – De a nőnél még a tréfa is bűn! Hiszed, hogy nem jutott tudomásomra, hogy te voltál, aki a cigányművész ezüstkoszorúját – te, a nagy alkimista! – arannyá változtattad?

– Harpagont játsszuk?

– És most ugyanezen aranykoszorút te készülsz neki nyílt színpadon, mint a hölgyek jutalmát, átadni.

(Ezt már röptében hallotta meg Ollósitól, míg a lépcsőn följött.)

Aranka nevetve mondá

– Don Sylvát játsszuk?

Simon kidüllesztette a mellét, s nagyon impozáns figurát csinált.

– Én tudni fogom, hogyan kell férji jogaimnak érvényt szerezni!

Aranka most már egész hideg nyugalommal fordult feléje.

– Uram! Mikor ön engem nőül akart venni, én önnek elmondtam őszintén, ki voltam? Ki vagyok? Ki leszek? – El nem titkoltam ön előtt semmit. – És ön mégis nőül vett engem. – Pedig mindent „tudott”. – És most, midőn nem „tud” semmit, csak gyanakodik, most akarja ön előttem a féltékenyt „játszani”?

Ez a szó egészen cinikussá tette Simont.

– Ejh, asszonyom! Vannak szarvak, melyeket az ember a nemesi koronája ágaihoz ragaszthat, de hogy én egy kóbor minsztrel, egy csavargó trubadúr tolltarajával engedjem a homlokomat dekoráltatni, arra nem vagyok elég jó!

– S ki mondta önnek, hogy annak a trubadúrnak előttem szerencséje volt?

– Ha nem volt, az nem az ön erénye, hanem annak az ostobasága.

Erre aztán kihúzta a kezét Aranka a férje karjából.

– Amilyen vagy magad, úgy ítélsz másról. Tedd, amit akarsz!

S azzal hátat fordított Simonnak.

– Azt is fogom.

Azzal Simon odalépett az egybegyűlt úri társaság közé, parancsoló orrhangon kérdezve:

– Ki ennek a koncertnek a rendezője?

Egyszerre ott termett Ollósi.

– Mindjárt előhívom, kérem alássan.

Azzal fúrta magát a tömeg közé.

Anna báróné szelíd, nyájas tekintettel lépett „fia” elé.

– Lásd, milyen szép eredményt értünk el! A mai hangverseny bevételével a kisdedóvodánk otthona meg van alapítva.

Simon szatírás dölyffel válaszolá:

– Mármost alapítsatok majd egy „nagy gyermekeket” megőrző óvodát, neveletlen árva patrióták számára. Arra van sürgetős szükség ebben az országban.

Ollósi úr visszatért Zoltán gróffal Simon báróhoz.

Zoltán egész nyugalommal kérdené

– Mit parancsolsz velem? Kegyelmes uram?

– Te vagy a rendező? – Nem veled akarok beszélni, hanem a muzsikussal.

Ollósi úrnak fölnyíltak a szemei: „Ahá! Ez is a Phaedrus vadásza! Nem kereste az oroszlánt, hanem csak a nyomát.”

– Mindjárt ideküldöm – mondá Zoltán, s elment Palit keresni.

Simon előtt ott tiblábolt Ollósi.

– Édes Ollósi úr – mondá neki rettenetes szelídséggel. – Most még egy dologra kérem. – Kegyeskedjék a kedvemért rögtön levegővé változni.

Ollósi úr sietett a felsőbb óhajtásnak eleget tenni; de azért bizonyosan ott tartotta a fülét. Hej, mert az ilyen reporternek, ha maga eltűnik is, de a füle meg a szeme ott marad.

Egy perc múlva előállt Pali.

– Parancsolatjára állok, kegyelmes uram.

Simon báró eléje tartotta színlapot.

– Ki állította ezt a játéksort össze?

– Én.

– Mikor adta ön be a cenzornak?

– Három nap előtt.

– Mellékelve volt a dalok szövege?

– Be voltak nyújtva mind a költemények, mind a hangjegyek.

– Akkor az a cenzor őrült volt, aki ezeket megengedte! Én megtiltom önnek e zeneművek előadását.

– Kegyelmes uram. Én ugyanezeket a császárvárosban, Bécsben is előadtam, a legmagasabb uraságok jelenlétében.

– Bécsben tehette ön. – Hiszen szivarozni is szabad mindenütt; de a lőporos toronyban mégsem.

– De hiszen itt, ebben a városban is eljátszom én ugyanezeket a darabokat nyilvános helyeken akárhányszor.

A kegyelmes urat egészen kihozta sodrából az, hogy a cigánynak igaza mer lenni! Ővele szemben! Mértéktelen dühbe jött egyszerre.

– Velem ne feleselj, cigány! – Ha cigány vagy, légy cigány! Eredj korcsmába, kávéházba: húzd, amit a vendég parancsol! – Azután fogd a tányért, s szedd össze az adakozást a borozóasztaloknál! – De ha ezekkel a rendjelekkel akarsz föllépni egy théàtre paré közönsége előtt, belépti díjak mellett: akkor tartsd meg a becsületet. Ezt a programot nem játszod el.

S azzal a színlapot kettészakítva, odadobta a művész lába elé.

– Beszélni fogok a rendező urakkal – mondá Pali.

– De ne az asszonyok szoknyái mögé sáncold el magad! – küldé utána a dölyfös sértegetést Simon.

– Férfiakkal fogok beszélni – szólt az visszafordulva.

Ezzel a művész elvegyült a társaság közé.

Simon báró egyre tüzelte magát, magában pattogva.

– Csak kitör a cigánytermészet a cudarból! Azért, mert egy tejen nőttünk föl, még szembe mer velem állni, és visszavagdal. Megállj! Majd tartok én neked ovációt! Majd azt a koszorút tedd el, amit én kötök a számodra.

A Manga onnan nézte egy szögletből.

– Jaj de csúnya vagy, mikor így haragszol! Csak a feleséged ne látna ilyenkor. – Csak ne vicsorogtatnád úgy a fogaidat. – Bizony úgy felejt az Isten!

Ollósi úrnak föl-fölbukkant a feje félig egy ferzeszkaszni mögül. Magában sóhajtozott: „Hajh milyen érdekes cikk lenne ebből, ha a cenzúra ki nem törölné! – De paskvilltárgynak se kutya!”

Eközben egy postakihordó rontott be a foyer-ba, nagy táskával a nyakában, s egypár vendég lábainak letaposásával odafurakodott a kegyelmes úr elé, katonásan szalutálva.

– Kegyelmes uram. Expressz dèpêche.

Azzal kinyitva a nagy táskát, kihúzta belőle a lajstromos könyvet, meg egy hivatalos pecséttel lezárt, nagy, kék borítékú paksamétát. Tintásüveg és toll is volt birtokában. Azt mind egyszerre odakínálta Simon bárónak.

Az pedig most éppen nagyon kifordított kedvében volt. A postásnak is meg kellett érezni a haragját.

– Az ördögökbe is! Még a színházban is nyakamra hozzátok a dèpèche-eket! Vidd oda a levelem a megyefőnök úrnak, írja alá helyettem az átvételt. Most nekem más hivatalom van.

A postás odament Lebegut úrhoz. Annak a számára is volt egészen hasonló alakú levele. Odaadta a kezébe a tintába mártott tollat.

Lebegut úr átvette mind a két levelet, s beírta a könyvbe a nevét. Azzal a postás odább ment.

Senki sem sejtette, hogy itt e néhány perc alatt egy darab világtörténet ment végbe.

Lebegut hűségesen prezentálta Simonnak az átvett sürgönyt.

– Dignetur excellentissime!

Simon mérgesen elkapta a levelet, s föltöretlenül az oldalzsebébe gyűrte.

– Majd elolvasom otthon.

Lebegut úr visszament a feleségéhez, s egy falilámpa alá állva, fölvágta szépen a tollkéssel a neki szóló levél pecsétjét, s elkezdte azt olvasni.

Mentül tovább olvasta, annál hosszabb lett az ábrázatja, a szája gömbölyűre nyílt, s a két szeme kidülledt. Azután Fruzina asszony felé fordult, s elkezdte neki a némajelekkel magyarázni a levél tartalmát. Ők már megértették egymást.

Az a kacskaringós gallér azt jelentette, hogy „miniszter”, a feje fölött ívben átemelt kéz azt, hogy „megbukott”, a két kézzel csinált szélmalom azt, hogy „minden fölfordult”, a két tenyérnek lapátszerű elfelé legyintése azt, hogy „minket innen eleblábaltatnak”.

Fruzina asszony némajelei az ijedséget tolmácsolták: mi lesz belőlünk? Ismét visszamegyünk kintornázni, furulyázni?

Lebegut úr aztán megnyugtatá jelbeszéd útján. Azt nem tesszük, fizetik a teljes penziónkat, ezentúl összetesszük a kezeinket, s a lábunkat lógázzuk.

Ezzel aztán Fruzina asszony teljesen meg volt nyugtatva. Senki sem ügyelt rájuk, minden ember figyelme oda volt ragadva Simon báróhoz. Mit fog az most mívelni?

Csak Ollósi úr figyelte meg a Lebegut-pár mimikai eszmecseréjét, s kezdte azt magának érthető nyelvre lefordítani.

Bárdy Zoltán közeledett Simon felé és még egypár előkelő úr.

Lenke Simon három lépést hátrált előlük.

– Kérem! Önökkel semmi dolgom. Önökkel szóba sem állok. Nem vagyok semmi értekezésre bírható.

Aranka odalépett a férjéhez. Azt is elutasítá.

– Báróné! Önnek a színházban csak a páholyban van helye. Ön a színpadon nem komédiázik többet.

Ekkor Anna báróné járult a fia elé.

– Édes fiam! Tekintsd a hölgyeket. Az ország legtiszteletreméltóbb alakjait látod magad előtt. Minden szem kérlelve fordul feléd.

– Grófnő! Én nem játszom el Coriolant! Én ezekért a rám néző szép szemekért nem kockáztatom az állásomat. – Hagyjon engem a grófnő békével! – Én önnek a világon semmivel sem tartozom, mint ezzel a szilaj vérrel, mely ereimben tombol. Ami vagyok, azzá magam teremtém magamat. Az önök jótékony hóbortjai miatt nem hagyom magam porrá töretni.

Zoltán eléje toppant, felindult hangon szólva hozzá:

– Uram, ne sértse ön meg a hölgyeket!

– Én csak az anyámnak beszéltem.

– És az én anyámnak!

E nehéz jelenet félbeszakadt Pali közbeléptével.

Minden arc föl volt hevülve az indulattól, csak az övé volt olyan, aminő mindig szokott lenni, mozdulatlan, nyugodt. Odalépett egészen közel Simonhoz. Szemébe nézett, amit az nem tudott eltűrni.

S méghozzá az az előkelő modor, amivel a cigány beszélt a hatalmas főúrhoz!

– Kegyelmes úr! Ahogy méltóztatott megparancsolni, úgy teszek. Holnaptul fogva nem vagyok más a lakóvárosomban, mint egy cigányprímás. Játszom a korcsmában, a kávéházban, a sétányon; húzom azt, amit a vendégek parancsolnak, s járok tányérozni az asztalok körül. De ma! Este hét órátul tízig – énnekem csak az én uram, a tisztelt közönség parancsol. Annak fogok ma játszani. És azt fogom játszani, amit nyomtatásban kiadtam. Tessék azután velem a kegyelmes úrnak azt tenni, ami hatalmában áll.

Azzal megfordult a sarkán, s átment a foyer-ból a színpadra.¹ Simon arca a dühtől úgy fénylett, mintha öntött rézből volna a homloka, és izzadt bele. A hangja elfulladt.

– Még ilyen vakmerőséget nem látott a világ! Hogy neked csak a te urad, a közönség parancsol? Te cigány! – Majd megmutatom én hát neked, hogy ezt a te fenséges uradat, a tisztelt közönséget is kiveretem ebből a házból!

Az egész társaság elszörnyedt erre a szóra.

Zoltán gróf eléje állt a hatalmaskodónak.

– Azt kísértse ön meg, uram! S aztán legyen felelős azért, ami akkor történni fog.

Simon már benne volt az erőszakoskodásban, nem lehetett meghátrálnia.

– Én felszólítom önöket, hogy vegyék vissza a pénztárnál a belépti díjaikat, s oszoljanak haza! Ha nem engednek önök a fölszólításomnak, én a hatalom eszközeihez fogok nyúlni. S azt a szemtelen lázadót az asszonyok szoknyái mögül elhurcoltatom!

– Ön nyomorult! – kiálta rá Zoltán. – Meg meri támadni a hölgyeket.

A sértő szó megrázta a dühöngőt.

– Ön engem nyomorultnak mer nevezni? – Köszönje, hogy testvérek vagyunk.

– Voltunk már egyszer testvérek, karddal a kézben szemközt. – Hívassa ön a poroszlóit. Verekedni fogunk! Meglátjuk, lesz-e önnek bátorsága az én testemen keresztülgázolni? Mert engemet talál legelöl.

Több férfi, köztük ősz szakállú daliák, odasietett Zoltán mellé. Nem szólt senki, de tenni kész volt.

És ekkor egy olyan oldalról, ahonnan senki sem várta, támadt Zoltán szavaira erőteljes visszhang.

Mikuláj úr ökölre szorított keze és fölemelt kalapja emelkedett ki a többiek feje fölül. Ő kiáltott föl a maga idegen akcentusával.

– Igazság megvan gróf úrnak! Mink ántrét megfizettünk. Akarjuk hallani muzsikát. – Kikergetni publikumot theatrumból? Nem oda Buda! – Nem vagyunk Muszkaországban, excellenciás uram!

A feleség csitította.

– Nem bánom, csapjanak el! Inkább kapálom krumplit!

Elbámult mindenki. Még a Morvából ideszármazott idegen hivatalnok is föltámadt a saját vérünkből való zsarnok ellen. Ez mindenkinek fölnyitotta a száját. Kiabáltak már mindent összevissza.

Csak Balambér úr nem kiabált semmit. Nagyon halkan súgta a nejének:

– Gyerünk mi, innen Zsenám, mert itt baj lesz! – Elosontában belebotlott Ollósiba, s igen szépen kérte: „Engem ne írjon a referádába, nem voltam itten.”

Simon báró fölcsapta a kalapját a fejére. Arankának megfogta a karját.

– Menjünk! Nem beszélünk többet, hanem cselekszünk.

Anna báróné odarohant hozzá, s letérdelt eléje.

– Simon! Ne felejtsd el, hogy az én fiam vagy! Az Istenre kérlek!

– Én nem ismerek semmi rokoni köteléket, csak hivatalbeli kötelességet.

Ez gyilokdöfés volt az anya szívének. A báróné kebléhez szorítá a két kezét.

– Óh Isten! Küldj rám rögtöni halált! – Hogy ne érjem meg ennek az órának a végét. – Hisz annyian meg tudnak halni egy perc alatt a fájdalomtul, s ennél a fájdalomnál nem volt nagyobb soha. Ölj meg Isten! Mert különben én magam ölöm meg magamat! – Óh, mert azért bűnhődni kell, hogy ezt az embert én hoztam a világra!

A tántorgó úrhölgynek Manga sietett támogatására. A cigányasszony nem félt. Neki nem volt semmi veszteni valója. A bőre is elég durva, nem fél a korbácstól.

– Türtőztesd a fájdalmadat, nagyasszonyom. (Elég hangosan beszélt, hogy a körülállók meghallhatták.) Nem téged öl meg az Isten azért, hogy ezt a szörnyet a világra hoztad, hanem engem. – Én szültem ezt az Isten ostorát! – Én tettem azt az átkozott csalást, hogy azon az Istenharagja éjszakán elcseréltem a két újszülöttet. – Az ott a te fiad, az a jámbor, az a dicső, a művész. – Ez pedig, ez a gyehennaember: ez az én fiam! – Azt hittem, jót teszek vele, mikor belopom őt az úri palotába. – Azt hittem, ha a farkaskölyket oroszlán fészkébe teszik, oroszlán lesz belőle. – S lett belőle farkas, aki mindnyájunkat összemar.

Aranka fölsikoltott.

– Minő meggyalázás!

Simon hidegvért színlelt.

– Megyefőnök úr! Fogassa el ezt a szemtelen cigányasszonyt, s korbácsoltassa ki a városból!

E szóra dühösen ugrott eléje a cigánynő. A szemeit elfutotta a vér, az ajkai tajtékzottak:

– Engem korbácsoltatsz te meg? Anyádat? Átkozott! A cigányasszony anyaátkát akarod kipróbálni magadon? Te fölfuvalkodott pöfeteg!! – Egyet fújok rád, s össze fogsz zsugorodni, mint a gilvagomba!

Simon fölemelte az öklét, hogy leüsse ezt az asszonyt.

Zoltán megkapta a kezét.

– Egy nőt akar ön megütni? Egy őrültet. Nemesember ön?

Simon eszére tért e szótól. Jó segítség volt Zoltántól rá nézve a cigánynőt őrültnek mondani.

– Megyefőnök úr! Vitesse ön ez őrült nőt a kórházba, a megfigyelő osztályba. Helyezzék el a tébolydába, államköltségen.

Lebegut úr azonban nagy lelkinyugalommal állt ott, két kezét a gyomra fölött összetéve, s egyik hüvelykujját a másik körül malmoztatva, s kategorikus hangon mondá:

– Azt én bizonyára nem cselekszem, bizonyára nem cselekszem.

Simon elképedt e hallatlan refraktáriusságra.

– Hogyan? Ön nem engedelmeskedik az én parancsolatomnak?

– Pro primo, pro primo én már általánosságban nem engedelmeskedem senkinek, senkinek; mert én ez órában megkaptam a kegyes fölmentetésemet, fölmentetésemet a hivatalomtól rögtön és azonnal, rögtön és azonnal. – Pro secundo, pro secundo pedig ön sem parancsol itt már senkinek, senkinek. Mert ha érdemesnek tartotta volna fölbontani azt a hivatalos paksamétát, paksamétát, ön is megtudta volna, hogy az ideje letelt, ideje letelt. – Önt is elszólítják innen, cum honore, cum honore. Minisztérium leköszönt, leköszönt. Új emberek jönnek utánunk, jönnek utánunk. S már most, ha tetszik a báró úrnak, báró úrnak, utazhatunk par kompanyi, par kompanyi – Csaszlauig, Csaszlauig.

Mindezt szokott humoros flegmával mondá el a derék emberke.

Simon hasonlított a hipnotizált médiumhoz, ki a delejező parancsára azt teszi, amit az mond neki; kivette az oldalzsebéből az odadugott levelet, fölszakítá, kibontotta, elolvasá. A levélben ez állt:

„A legkegyelmesebb októberi diploma következtében a magyarországi municípiumok helyreállíttatván, uraságod a fölöslegessé vált kerületi főnökség alul fölmentetik, nyugdíj iránti igényei fennhagyatván.” Aláírva – a magyar kancellár.

Megrendülve kapott a fejéhez.

„Eldobtak! Mint egy divatból kiment kabátot! Akik bálványt csináltak belőlem, cseréppé törtek. – Voltam és nem vagyok. – Ma még reszketett tőlem minden ember, s holnap én reszketek mindenkitől. – A talpamat csókolták, s holnap hozzám fogják törülni a sáros talpukat. – Ha el vagyok temetve már, mért nem tudok meghalni?”

Talán csak gondolatában, talán Arankához mondta. Talán hangosan, talán csak lelkében felelt rá neki Aranka: „Mért futottál ide? Mért nem maradtál Budán?”

Valami moraj zúgott körülötte, a fölszabadult elnyomottak első szabad föllélegzése, a káröröm és az elégtétel suttogó szava. Érzé, hogy tenger ez, melybe ő elsüllyed. – Egyet vetett magán, s ismét a felszínén volt. – Fölemelte a fejét dacosan.

– Jó! – Tehát ha nem vagyok se kerületi főnök, se a gróf testvére, akkor kérhetek tőle elégtételt azért a sértésért, amit szemembe vágott.

Meg akart halni.

– Szolgálatjára állok uram. Nevezze meg a segédjét.

Simon széttekintett. Van-e még itt valaki, akit félig-meddig hívének tarthat?

– Én gróf Ingoványi urat kérem föl.

– Én pedig Kalászi ügyvéd urat.

A két megnevezett félrevonult egy szögletbe, egymással halkan értekezve.

Aranka fölsóhajtott, némi árnyékával az elégültségnek.

„Végre egy férfias cselekedet! Csak meg ne bánja holnap reggelig.”

Anna báróné síró arcát eltakarta.

– Óh, milyen szomorú nap ez!

Ingoványi és Kalászi urak előjöttek a zugból, s a feleikhez lépve, valamit súgtak azoknak a fülébe.

Simon és Zoltán szótlanul intének helyeslést. Az ügy a szokott útjára volt terelve.

A cigányasszony nem türtőztethette a diadalérzetét. Odaszólt a bukott nagyságnak:

– Összezsugorodtál már, mint a gilvagomba! Utolért cigányasszony anyádnak az átka gyorsan, ugye? S még te fegyverbe mered szólítani ezt az igazlelkű embert? Áldott legyen az a fegyver, mely azt a te fekete véredet kiontja!

Simon összeborzadt. Babonás volt. Ez a varázslónő egy ráfújásával hüllővé változtatja, akire megharagszik. Az lett ő már. Mesebeli tündérhercegből utált varangy, a tündérherceggé is a cigányasszony tette, a hüllővé is az tette.

A kihívás és a vele járó körülmények nyilvánosan történtek meg. Kínos feszültség uralta az egész társaságot. S e nyomasztó hangulat közepett egyszerre csak belebben nagy lihegve, kipirult orcával a társaság közé Citera, kezében a hangjeggyel.

Még csak sejtelme sem volt arról, ami itt történt azalatt, amíg ő odajárt. Azzal a madárszerűen csengő hangjával szólt Arankához, akit legelébb meglátott:

– Itt van az Arditi Csók-keringője. Könnyen rátaláltam. Ott volt kitárva a zongora támlányán.

Általános volt a hatás.

Aranka megrettenve utasítá el magától a hangjegyet. El volt árulva, hogy ő itt e társaságnak énekelni készült. S még a Csók-keringőt! Kinek a kedvéért?

Simon szikrázó szemekkel nézett a neje szemébe. Manga vad dühvel emelte a két kezét a feje fölé.

Anna báróné összekulcsolt kezekkel borult Zoltán vállára. Az egész társaság fel volt förmedve.

S ez elszörnyedt arcok közepett ott állt nevető, hűséges, gömbölyű, piros arccal a kis barna menyecske; a keble lihegett a nagy sietéstől.

Mikor aztán körültekintett, s meglátta az arcokon a különféle nehéz indulatok kifejezéseit: elmúlt az arcáról a mosolygás, szemei rémlátásra nyíltak föl, s midőn megpillantá Simont Aranka mellett, akkor egyszerre, mint a villámlobbanásnál, látta meg a veszélyt, amelybe küldve volt, s iszonyattal dobta oda a hangjegyet Aranka lábához, s aztán Manga keblére vetette magát, arcát elrejtve annak a kendőjébe.

Simon durván kapta meg Aranka kezét. Sietve tűntek el mindketten a társaságból.

E tragikus momentumban belépett a világ legprózaibb embere, a színpadi rendező.

– Hölgyeim és uraim! Méltóztassanak a páholyaikat elfoglalni. A művész úr sürgeti az előadás megkezdését.

Barkó Pali akkor eltávozott, amikor az ultimátumát elmondá. Semmit sem tudott az azóta történtekről.

Az urak pedig gondoskodtak róla, hogy az előadás végéig senki hozzá ne férhessen a művészhez, aki elmesélhetné neki a nevezetes fordulatokat. Hisz akkor nem tudna játszani többet. Hermetice elzárták a külvilágtól két óráig. A feleségét sem ereszték hozzá. Ollósit pedig bezárták egy öltözőbe.

– Hát mármost az aranykoszorúval mi fog történni? – kérdezé az alelnöknő.

A rendező arra is tudott felelni.

– A művész azt kívánja, hogy olvasztassák be, s az árán vegyenek a kisdedek számára téli ruhácskákat.

Kezdhetik a nyitányt.

Barkó Pali úgy játszott ezen az estén, ahogy még sohasem hallották hegedülni.

Hogy az előadás alatt a színház össze nem szakadt a taps és diadalordítástól: az azt bizonyítja, hogy igen szilárdul van megépítve.