XI. FEJEZET
A rákfordító nap

Más időben talán nagyobb izgalmat keltett volna az a botrány, amit a cigányasszony goromba kifakadása Simon ellen okozott.

A legtöbb ember előtt azonban Manga nem fedezett föl titkot. Régóta suttogták az úton-útfélen, hogy Simont és Palit kicserélte a bölcsőben a cigánydajka. Simon maga is hallotta azt, s ezért volt az a véghetetlen gyűlölete a cigányok ellen. Ezért üldözte őket. Demonstrált vele. A Mangát képes lett volna egy mosolygó ránézésért máglyára vettetni. Fokozta az indulatoskodó hangulatát, hogy minden ember szeméből azt a gondolatot olvasta ki: „azért te mégiscsak cigány vagy!” Dühös volt Palira azért, hogy az urak úgy szeretik, s különösen, hogy Anna báróné és Zoltán gróf minden alkalmat észrevesznek, amelyben gyöngédségüket tanúsíthatják iránta. Az elcserélt fiút, testvért becézgetik benne. Nem hihette, hogy az a hízelgés csak a művésznek szól.

Anna báróné maga is hallott erről a mondáról, s nagy lelki nyugalmára szolgált, hogy Palit, a cigányfiút, gyermekkora óta úgy szerette, mint saját gyermekét; mikor a házától elvitték, akkor is gondoskodott róla. Öröme telt benne, hogy ez a fiú hogy vívott ki magának hírt, nevet! Hát még az a boldog családi kép! Az a kis ház, kerttel körülvéve, ott a sétány végén, ahol a muzsikus családja lakik! Talán ezért vonta Anna báróné Citerát a családi körébe. Titokban ajándékokat küldözött nekik. Mikor Manga fennszóval elkiáltá: „Az a te fiad! Az a derék, becsületes!” egy vádló dobbanással sem háborítá a szíve. Mindig úgy érzett iránta.

Az idegeneket pedig, akik a lappangó mondáról nem tudtak, megnyugtatá Zoltánnak az a mondása, hogy a cigányasszony őrült.

Kellett is ahhoz jó nagy adag őrültség, hogy egy cigányasszony a hatalmaskodó kényúrnak, akitől még akkor mindenki rettegett, a szemébe mondja: „te az én fiam vagy!”

Csak egy ember nem tudott erről semmit: – Pali.

Az egész közönség annyira szerette a művészt, hogy mindenki félt elárulni előtte, hogy ő nem a cigány ivadéka. Féltek, hogy akkor leteszi a hegedűt, s nem muzsikál többet.

Csak neki lesz ez kínos meglepetés, ha megtudja.

Azonban ezt az egész mendemondát eltakarta egyszerre az országra szóló nagy katasztrófa: megbukott a kormány, vele együtt az egész rendszer, valamennyi eszközével; visszatér a régi, szép szabadság! Ki beszélne itt többé cigányasszony elcserélt purdéiról. Váratlanul, de nem hívatlanul beköszöntött a nagy sorsfordulat.

Mint ahogy a vidatánc láza ragad ránézésből, úgy terjedt el egyszerre az izgalom a színházi közönségben, egyik ember arcáról a másikéra szállt a lelkesedés, a rég nem érzett öröm. Új élet lesz! Szabadság lesz! A nemzet ismét nemzetté lesz! Itthagynak bennünket mind, akiket gyűlöltünk; visszatérnek, akiket szerettünk! Ezt megértette minden ember.

Mikor a művész hegedűje nem szólt, olyan zaj volt a színházban, hogy pániknak lehetett volna nevezni; az átellenes páholyokból beszéltek át egymáshoz az urak, nevettek, hahotáztak, mindenki magyarázta egymásnak a történteket, egy-egy újon érkező referálta a legközelebbi tíz percnek az eseményeit, tíz perc már egy stádiumot képezett.

…Lenke Simonék palotájában nyakra-főre pakolnak, a nehéz bagázsiát még az éjjel előreküldik Nagyváradra.

…A kaszinó illuminálta az ablakait, utána az egész utca, a piac fényárban úszik.

…Lenke Simon a katonai parancsnokhoz kocsizott zárt hintóban az éjszakai kihágások meggátlása végett…

…A fiatalság macskazenét szándékozott adni Lenke Simonnak; hanem aztán higgadt hazafiaknak sikerült a lelkesedést más irányba terelni. Fáklyászenét fognak adni a kaszinónak…

…A katonai parancsnok azt válaszolta Lenke Simonnak, hogy őneki utasítása van a katonai erőt beavatkozásra nem alkalmazni; miatta énekelhetnek, muzsikálhatnak az utcán, amennyit és ahogyan akarnak…

…A fiatalság elhatározta, hogy a parancsnoknak is fáklyászenét fog adni…

…Lenke Simonék kiköltöztek a palotából a vendéglőbe, ugyanazokba a szobákba, amiket már egyszer meglaktak…

…Újabb hír érkezett Bécsből! Ki vannak nevezve a főispánok. Gróf Bárdy Zoltán lett a megyénk főispánja…

Csak úgy rengett a színház az éljenzéstől, mikor Zoltánt meglátták a páholyban.

És amellett nagylelkű is volt a közönség. Lebegut urat mindenki kézszorításokkal traktálta. Most emlékeztek rá vissza, hogy mennyi jót tett a maga hatáskörében; segített, akin lehetett, enyhítette a szigorú rendszabályokat; sajnálták, hogy megválik a várostól! Mikuláj urat pedig éppen vállra emelve hordozták körül azért a derék felszólalásáért: „Nem vagyunk Muszkaországban. Kegyelmes úr! Inkább megyek kapálni!” Nem oda Buda! Itt marad! Megválasztjuk a restauráción törvényszéki ülnöknek!

Csak Palinak nem volt semmi tudomása arról, ami a külső világban történik, őrizték, mint egy zárdanövendéket, hogy semmit meg ne tudjon a nagy országváltozásból. Az tönkretette volna a művészetét. Ő folyvást azt hitte, hogy azt a lázas paraxizmust a közönségben az ő hegedűjátéka idézi elő. Igaz, hogy remekül játszott, megérdemelte a felmorajló tetszésvihart. Az is érdemül volt beszámítható neki, hogy az aranykoszorút visszautasítá. Hogy fognak a kisgyermekek örülni a karácsonyi ajándékoknak! – Hajh, de most a nagy embereknek volt a karácsonya: a Messiás születésnapja, tele a karácsonyfájuk minden játékszereivel a reménységnek.

A szokatlan lelkesedést odamagyarázta a művész, hogy a közönség demonstrál a zsarnok ellen. Az megtiltotta neki a nemzeti dalok eljátszását, s ő a tilalom dacára adja azokat most elő.

Egészen megerősíté ebben a hitében az a jelenet, ami a hangverseny utolsó részlete után következett.

Az egész közönség, mintha összebeszélt volna, egyszerre fölállt a székeiről, s elkezdé az egész tömeg együtt a „Szózatot” énekelni: „Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar!”

A jerikói trombitahang volt az! Ezek az énekhangok döntötték le azokat a bástyákat, amikről az alkotóik azt hitték, hogy örök időkre vannak építve.

Csak akkor, amidőn az utolsó taps elhangzásával Pali fáradtan visszatért az öltözőbe, jött oda hozzá Zoltán.

– Most már jöhet vasra veretni a kegyelmes úr! – monda Pali.

– Nem veret már senkit vasra a kegyelmes úr, mert az kegyetlenül megbukott. A minisztérium leköszönt, az egész rendszernek vége. – A mai szent nappal egy új világ kezdődik. A te hegedűd volt az ébresztő!

A művészt aztán átvette a rendező bizottság, tartottak neki üdvözlő beszédet. A hölgyek is csoportostul jöttek hozzá hálálkodni, de azok közt hiába kereste Anna grófnőt. Hát Citera hová lett? Hogy Aranka nincs köztük, azt már értette.

Még Manga sem settenkedik sehol, ahogy szokása tartja. Hogy mit tett Manga, azt még nem mondta meg neki senki.

Valami titkos egyetértés volt a közönségben, hogy azt Palinak sohase árulják el.

S talán nem is volna lehetetlen egy ilyen nagyszabású titoktartás, ha – újságíró nem volna a világon.

Hasztalan volt Ollósi urat bezárni egy öltözőszobába, ki tudott az menni az ablakon, s azzal nyargalt a nyomdába megírni a mai nap eseményeit s azok közt a végzetes gyermekcsere történetét.

A hangverseny után következett a művész tiszteletére adott díszlakoma, amit félbeszakított a fiatalság által rendezett fáklyászene. Az első áldomást Bárdy Zoltán mondta a „legelső magyar emberre”, amit frenetikus éljenrivallás követett. A második toaszt szólt a leendő főispánnak. Iszonyú pohárcsengés. – Csak a harmadik fölköszöntés jutott a művésznek. Ha egy és más közbe nem jő, az övé lett volna az első toaszt. – Hölgyek nem voltak a lakomán.

Fatális dolog volt, hogy aki Palit felköszönté, kétszer is belezavarodott a mondókájába, sőt egyszer éppen „méltóságá”-nak címezte a – cigányt, amin Pali nagyot nevetett, de senki más nem nevetett, csak a fejét csóválta egynémely ember.

Mikor aztán a vad toasztok elkezdődtek, megcompareált a társaságban Ollósi úr is.

Ilyen a hivatását felfogni tudó publicista.

Már hozta két kefelevonatban, azon nedvesen a holnapi szám első oldalát: vezércikk! kezdő vers! antrifilé! tárca! telegram! kommüniké! on di! egyveleg! – Ciceróval, kompakttal, verzállal elzevirrel, borgisszal, nonpareille-jel szedve! Ujjmutató kezekkel ellátva, koszorúk közé rámázva. Mintaremeke a zsurnalisztikai művészetnek.

– Tessék olvasni! Itt van!

Az egyik példányt átadta Zoltánnak, a másikat Palinak. Zoltán gyorsabb hírlapolvasó volt, mint Pali. Egyszerre rátalált a „gyermekcsere” című cikkre. Összehajtotta az egész kefelevonatot, s azzal megfogva Ollósi úrnak a gallérját, odavonta őt az ablakfüggöny mögé, s ezt a nyájasságot súgá a fülébe:

– Hallja kedves barátom, Ollósi úr. Én az újságírókat in genere, önt pedig specialiter rettenetesképpen való módon tisztelem és becsülöm, hanem ha az a gyermekcseréről szóló cikk önnek a lapjában holnap megjelenik, akkor én önnek minden teketória nélkül kitöröm a nyakát.

Ollósi úrnak ez elég volt.

Arra Zoltán visszasietett az asztalhoz, azzal a szándékkal, hogy kikapja Pali kezéből a kefelevonatot, mielőtt ez azt a végzetes közleményt megkapta volna. Az ilyen muzsikus azt gondolja, hogy az újság is kóta, amit elejétől végig le kell muzsikálni. S ez a cikk a tárcában volt, a vonalon alul.

De már Palit nem találta a helyén. Az eltűnt valamerre.

Hová lett? Senki sem tudta.

Egy pincér mondott felőle annyit, hogy amint olvasott, egyszer csak felugrott a székéről, azt mondva: „meg vagyok ölve!” Azzal kitántorgott a teremből. – Azt hitték, hogy megártott neki a pezsgő, s hagyták menni.

Senki sem tudott többet mondani Zoltánnak Barkó Pali felől. Mindenki arról beszélt, hogy mikor lesz összehíva az országgyűlés.

Még ma éjjel a poéták, muzsikusok elsőrendű csillagai voltak a magyar égnek; holnap reggel senki sem fogja őket meglátni többé.