XII. FEJEZET
A művész gunyhója

Abban a sürgés-forgásban, amidőn a rendező felhívására a kiváltságos közönség elhagyta a színpadi társalgót, hogy a nézőtéren elfoglalja a helyét, senkinek sem tűnt fel, hogy a vén cigányasszony megkapta a fiatalnak a kezét, s azt súgva neki, „most jössz velem!” Vitte magával Citerát.

Citera egy tetten kapott bűnös lehangoltságával engedte magát az anyósa által vezettetni.

Mikor az utcára leértek, azt kérdezé tőle:

– Hová viszesz?

– Haza! – felelte röviden Manga. S a karját szorosan odaölté a menye karjába.

A belváros hosszú utcáin kellett végighaladniok, azután egy külváros szemetes sikátorain, ahol már kóbor kuvaszok ugatták meg az elkésett járókelőket. Innen is kivergődve, a nagy sétány fasorai alá jutottak. Azt is szótlanul végighaladták. A sétány végében állt a kis ház, mely a muzsikus otthona volt. Alacsony, zsindelyes épület, egy kis kirúgó eresszel, hátul gyümölcsöskert. Körül palánk, melyen áthajlott a piros bogyókkal tarkálló lícium.

Az ajtón nem kellett kopogni, furfangos tolózára volt, amit kívülről ki lehetett nyitni. A házajtónak a kulcsa meg fel volt téve az eszterhéj alá. Odabenn a szobában már sötétség volt.

Volt ugyan egy pesztonka, kinek az lett volna a hivatala, hogy a gyerekekre vigyázzon, de az már ilyenkor olyan mélyen aludt, hogy felőle nemcsak az egész házat, hanem őt magát is el lehetett volna lopni.

No de hát ki jár a cigány házába lopni.

A gyerekek is mind jól aludtak, kettesével egy ágyban, az ötödik a bölcsőben. Ez már egyéves, el is volt választva.

– Most vesd le azokat a cifra ruhákat – mondá a menyének Manga. – Rakd el szépen az almáriomba. Sok víz lefoly addig a Szamoson, amíg azokat még egyszer fölveszed.

Citera szót fogadott, s előjött ismét a hétköznaplójában.

– No, most rakj tüzet – mondá Manga. – Tanuld meg, hogyan kell. Forgácsot raksz keresztbe, aztán a kéngyertyát meggyújtod a parázsnál, s elébb feléleszted a mécsest. Tudod, hogy kell a mécsest megcsinálni? Mikor az uradnak tokányt készítesz, a faggyút mind leszeded a húsról, s egy bögrébe félrerakod. Ebbül raksz a mécsesre. Azután apró venyigét raksz a vaskutyára,¹ arra hasogatott fűzfát, akkor alágyújtasz. Ha nem akar jól égni, hajtsd a kötényeddel. – Aztán megcsinálod a rántott levest. – A kicsike nemsokára fölébred, annak levest kell adni. Amíg lánggal ég a tűz, addig nem tartod rá a serpenyőt, mert meg talál benne gyulladni a zsír. Azután is vigyázz rá, hogy bele ne csapjon a láng, mert kozmát kap tőle a leves. Mikor a zsír már süstörögni kezd, akkor egy egész főzőkanálnyi lisztet öntesz közé, azt sebesen elhabarod, hogy hozzá ne égjen a serpenyőhöz. Mikor a szagáról megérzed, hogy már jól megpörkölődött, akkor a forró vizesfazékból hozzáöntesz annyit, amennyi szükséges. Ügyelsz rá, hogy ki ne fusson. – Azután egy csipet köménymagot dobsz bele, meg egy gondolatra való vereshagymát. – Akkor csendesen habarod a serpenyőt. – Utoljára apránként eregeted bele a törött sót; a főzőkanállal egyre kóstolgatod, hogy nagyon el ne legyen sózva. – Mielőtt a gyereknek odaadnád, annyira ki hagyod hűlni, hogy a száját meg ne égesse.

Citera minden utasítást híven követett.

– Hát biz édes menyemasszony, ezt most már meg kell szoknod. Eddig a napad csinált mindent. Én főztem, takarítottam, gyerekekre ügyeltem, te azalatt parádéztál, nagyságos asszonyok társaságában kisdedóvókat rendeztél, s a magad porontyaira nem volt semmi gondod. Ennek most már vége. – Itt van a te kisdedóvód!

Citerának egy szava sem volt ez ellen. Megrakta a tüzet, megfőzte a rántott levest; a felébredt gyereket megetette, újra lefekteté, s szépen elringatta.

– Ezt már neked, édes leányom, meg kell szoknod, mert engemet nem látsz többet a házadnál.

Citera e szóra keserves sírásra fakadt.

– Hát mit vétettem én, hogy így haragszol rám?

– Te is vétettél nagyot, mert ott jártál, ahol nem kellett volna. Nem a lelkedre kötöttem, hogy ahhoz a házhoz magadban, nálam nélkül, még imádkozni se menj?

– Hiszen az asszony küldött, olyan szépen kért rá.

– Hogy a kórság húzza félre azt a szépen kérő száját! Meg akart rontani vele.

– Hiszen nem tudta, hogy a férje hazaérkezett.

– Tudta jól. Éppen azért küldött oda téged, azt hitte, akkor otthon marad az ura, s neki könnyű dolga lesz azzal a másikkal. Cserélni akart. Mint egy cigány! Igazi cigánycsere! Asszonyt asszonyért, férjet férjért. Csak a mindenható Isten őrzött, hogy – most itthon lehetsz a házadnál. Te itthon lehetsz, de én elmegyek. Én vagyok a bűnös! Én vétettem nagyot.

– Mivel?

– Mivel? A nyelvemmel. Ezzel az ostoba darab hússal, amit minden asszonynál ki kellene gyerekkorában fúrni, azután karikát húzni rajta keresztül. Én rontottam meg a Barkó Palit! De úgy megrontottam, hogy semmi íralással helyre nem gyógyítom soha. Kikiabáltam egy titkot, amit senki sem tudott, azon a látó csillagon kívül az égen, ami az ajtón bepilácsolt. Kikiabáltam, úgy, hogy száz ember hallotta. Csak ő nem hallotta. De majd meghallja, ha az egész világ beszéli. – És akkor hazajön, és megöl bennünket.

– Megöl bennünket? Hát mit vétettünk mi neki, akiket úgy szeret?

– Azt, hogy loptátok azt az ő szerelmét. Tolvaj vagy te is! Tolvaj még az a bölcsőben alvó porontyod is. Elloptátok tőle a szívét. Elloptátok az egész életét. Elloptátok a cifra aranyos ruháját, a kardját, az aranysarkantyúját, a grádicsos palotáját, helyébe loptátok az ínséget, a nyomorúságot, meg ezt a gunyhót. – S én voltam az orgazdátok.

Citera erre elkezdett féktelenül nevetni.

– Csak te nevess, bolond! Azt hiszed, én most gúnárost játszom veletek – „nem eszik kend libahúst!”² – de majd mindjárt itthon terem. S akkor azon kezdi, hogy legelőbb is tégedet megfojt, azután sorba megfojtja a gyermekeket. Engem utoljára hagy, hogy a többiek halálát végignézzem, akkor öl meg.

Citera ismét elrémült.

– Én Istenem! Hát miért! Miért?

– Azért, mert úgy érdemeltük. – De én nem várom ám be itten. Nincs elég vastag pofám, hogy a szeme elé merjek kerülni. Elbujdosom. Soha a híremet se halljátok többet. Vagy ha meghalljátok, csak azt halljátok, hogy valahol a Szamos kivetett a partra. – Ha addig éltek. Oh mennybeli Jehova, de bolondot tettem, de bolondot tettem.

Az öreg cigánynő kiszaladt a házból, hasztalan kiabált utána Citera, úgy futott, mintha űznék a folyampart felé. Ott eltűnt a sűrű fehér levelű nyárfabokrok között.

Citera aztán leült a háza küszöbére, onnan bámult ki a világba. Az égen járó holdvilágra; meg arra az érthetetlen nagy világosságra, ami a város fölött derengett, hogy az égen a bárányfelhők mind pirosak lettek tőle. (Az volt a kivilágítás.) Valami szakadatlan moraj zúgott fel a városból, emelve zenehangoktól. Arról sem tudta kitalálni, mi az?