XIV. FEJEZET
A hét szem paszuly

A sétány elején volt egy tejgazdaság, kedvenc látogató helye a városi közönségnek.

Korán reggel ide szoktak kijárni kúrából, akiknek tejet vagy savót tanácsolt az életrendjük. A savót, zsendicét azon forrójában fogyaszták, ahogy hajnalban elkészült.

Terjedelmes park volt a gazdaság mellett, kanyargó utakkal, azoknak a mentén voltak felállítva asztalkák lecövekelt padokkal, amik mellé a vendégek letelepedhetének. Ki-ki maga hozta el a zsendicés bögrét s a karaj kenyeret magának, pincér nem szolgált fel. Háboríthatlanul szürcsölhette mindenki a forró italkáját. Egy sátor alatt árultak sósperecet, a másik alatt mézeskalácsot. Vannak, akiknek orvosi rendeletből mézeskalácsot kell aprítani az aludttej közé.

Szép, derült októberi reggel volt, az ökörnyál úszott a légben, s hosszú fátyolfonalakban akadozott fel a fákon, a pázsit mintha be lett volna szőve finom pókhálóval, melyen ragyogott a harmat, itt-ott fehér zúzmara is: az első dér. A fákon veres mókusok futkároztak, hajigálózva a bükkmakkal, a húrosrigó ropogtatta a gyalogfenyő magjait, a házimacska talpait kímélve járt a kavicsos úton s a fűszálakat kóstolgatta. A mezőről hangzott a fiát hívogató tehén bőgése s a vezérbika kolompolása. Emberhang nem zavarta a csendet.

A legelső látogató egy férfi és egy nő volt. A nő sötétszínű útiköntösben, állon keresztül kötött selyemkalappal; a férfi vastag szövetű, kurta dzsekkben, félmagas cilinderrel a fején, amit úgy híttak, hogy „cvájfler” (tűnődő).

Alig ismer rájuk az ember.

Ők volnának ezek? A kegyelmes úr és a kegyelmes asszony! Hajh, az az egy nap tíz esztendőt vénített rajtuk! Idejöttek korán reggel. Talán azért, hogy kizsémbelhessék magukat. „Otthon” már nincs. A palotában nem mertek éjszakára maradni. Féltek a néptüntetéstől. A vendéglőben pedig minden szó áthallatszik a szomszédba. – Talán egyéb ok is volt, amiért egyikük idejöjjön.

Leültek egy útféli asztalkához, két átelleni lócára, de nem szemközt, hanem úgy, hogy az egyik hátat fordított a másiknak, s mikor a másik megfordult, akkor az egyik fordult háttal.

– Itt van az ön vasfejűségének következése – kezdé Aranka. – Százszor, nem egyszer figyelmeztettem önt rá, hogy igyekezzék az állását mind fölfelé, mind aláfelé megerősíteni. Önnek meg kellett volna nyernie a népnek a szívét.

– Hát van a népnek szíve? Árulják azt a piacon?

– Megnyerhette volna apró kedvezésekkel, amik a kormánynak semmibe sem kerülnek. – Ahelyett ön mindent elkövetett, hogy szükségtelen, kicsinyes hatalmaskodásokkal minden osztályt elidegenítsen magától. Háborgatta a közönséget a mulatságában, kihívólag lépett fel a nemzeti érzülete ellenében. Beleszólt a ruházati viseletébe, hadjáratot viselt a kalapok, a tollak, a szalagok ellen.

Simon egy fűszálat vett a fogai közé, azt rágta apróra. Aranka győzte a szemrehányást.

– Ahelyett, hogy féltek volna öntől, kinevették, hallhatta az ablakából a gúnydalokat, amiket az utcán önről énekeltek.

– Nem azt mondá ön, hogy ön szerzi e gúnydalokat?

– Ezt az „egy” szavamat elhitte ön. Nem vette észre benne az iróniát. Hisz azokat az ön legjobban fizetett intimusa írta, s az ön saját nyomdáján sokszorosította.

Simon kiköpte a megrágott fűszálat a szájából. Keserű volt!

– Az előkelőbb köröket nem hogy megnyerni igyekezett volna, de elidegenítette magától. – Én igyekeztem az előkelő hölgyek társaságát keresni, ön pedig üldözte azoknak a törekvéseit. Aki az ön hivatalszobájába belépett, onnan csak könnyes szemekkel s haragpírral az arcán jött vissza. S aki az asszonyok ellen kezd háborút, az meg van verve.

– Aki szövetkezik velük, még jobban.

– A polgárságot zsarolta ön. Általános volt a vélemény, hogy önhöz csak vesztegetés útján lehet közelíteni.

Ez kegyetlen csípés volt.

– Van-e még valami a bűnlajstromomon? – förmedt fel Simon. – Még azt is szememre veti? Hiszen ha a jövedelmeimet iparkodtam szaporítani, ennek a fő oka az ön őrült pazarlása volt.

– Szeretem, hogy fő okának nevezte; mert mellékokai is lehettek. Nekem megtiltotta ön, hogy még valaha a színpadon megjelenjek, bár csak egy hangversenyben közreműködni is; de saját magát nem tiltotta ki onnan. S ott is a legalantasabb szférákban találta jól magát, kardalnoknők és apró balerinák között. Azokkal tudott egész éjeket végigtivornyázni.

– Ne kívánja, hogy visszaadjam ezt a vágást.

– Ön fel sem tudta fogni állásának feladatait. Mikor a kormányának referált a kerületéről, mindig azt írta meg, ami kellemetes, de nem igaz. Soha egy valóságnak megfelelő jelentést a maga helyén és idején nem kockáztatott.

– Hát ezt hol vette?

– Alattvaló hivatalnoktársai irányában durva, kíméletlen, kötekedő volt.

– Ezt ön mind Fruzina asszony néma jeleiből tudja?

– Elzárta ön magát mindenkitől, csak azt fogadta szívesen, aki denunciált, egész rendszert csinált a kémkedésből.

– S ki tanított engemet erre?

– Bizony nem én. Én azt hittem, hogy önnek nemes ambíciói lesznek; hogy fokrul fokra emelkedni fog honfitársai becsülésében, s engemet is magával együtt fog abba a légkörbe emelni, amely után epedtem, mint a bányalégben fuldokló a szabad ég után, s ahelyett magával húzott le az ingoványba. Én egy nagy nevet akartam kapni, s kaptam helyette egy nagy bélyeget! Most látja ön, hogy hová jutott. Azon a napon, amelyen ön elhagyja ezt a várost, fel lesz lobogózva minden ház, s a templomokban Te Deum laudamust énekelnek. Ön pedig kerülni fogja saját nemzetét.

– Gyűlölöm ezt az egész fajzatot!

Léptek hanga zavarta meg a szívélyes társalgást, a tekervényes úton nem lehetett messziről meglátni, hogy ki jön, a borókabokrok miatt. A sétány túlsó vége felől jöttek többen hangos beszélgetés között.

Csak amikor kibukkantak a sűrű bokrok mögül, akkor ismertek rájuk a kegyelmes úrék. A cigány muzsikus meg az ő pereputtya.

No ezekért nem érdemes helyet változtatni.

Pali jött, aztán meg Citera a két ikerfiúval.

Pali levetette a tegnapi nagy szerephez viselt bársonyatillát, most már a hétköznapi dolmánya volt rajta. „Viktória” dolmánynak hítták azt, világoskék posztóbul, veres kihajtóval, három sor apró ólompitykével, hozzá még rajthuzli rézgombokkal. A hóna alatt hozta a hegedűt, de nem ám azt a straduariót, az most is ott van még tokba zárva a színháznál – ez csak afféle Schunda-hegedű.

A Citera is egész cigányasszonynak van öltözve, bekötözött fejel, mellén átkötött kendővel, rojtos katrincával. A két fiút ő vezeti kézen fogva. Azok olyan egyformák, mint két mókus, még a viseletük is ugyanaz. Nem rongyosak, ahogy cigánygyerek szokott lenni, az öreganyjuk gondoskodott róluk.

Azoknak is hegedű van a kezükben. Igazi felnőtt hegedű, nem afféle kölyökhegedű. Komoly muzsikusok ezek.

Pali most már egész cigányosan adja a bicegő lépést, semmi úrias mozdulat nem jár vele. Demonstrál, hogy ő nem más, csak cigány.

Pletykálhat már az az újságíró, amit akar! Nem az a bolond, aki megírja, hanem aki elhiszi.

Nem messze a kegyelmes úrék asztalától van egy másik asztal lócával. Az a nekik való hely, mert ott két út keresztezi egymást. Amellé letelepednek.

– No gyerekek, itt ütünk ma tanyát – szól Pali az ifjú nemzedékhez. – Itt jó hely lesz. Mindjárt jönnek az uraságok friss zsendicét inni. Az éjjel sok bort ittak, arra sok savót kell nekik fogyasztani. Stimmoltatok?

A gyerekek megpengették a hegedűiket.

– No aztán rajkók, ne kíméljétek a gyantát a hegedűvonótul, ami nótákat megtanultatok már, elővegyétek. Aztán felnyissátok a szemeteket! Ha ezüstgombos úr jön, annak húzzátok a Luiza-csárdást, ha magas kalapú jön, annak ceppelpolkát. – Hát bizony dolgozni kell, aki becsületesen meg akar élni. Én is így kezdtem, mint ti. Mikor ötesztendős voltam, már itt muzsikáltam a promenádon. – Aztán mindennap tanulni kell, mikor otthon vagytok. – Aki művész akar lenni, annak nincs pihenése soha. Annak még álmodni sem szabad másról, csak a hegedűről. No hát az új nótát betanultátok-e már, amit a Pontyugrás hozott a Tisza mellől? Hadd hallom. Próbáljátok el; még most senki sincs a promenádon.

Simon és Aranka neki „senki” volt.

Erre a Petykó meg a Palkó módosan odaállt az apjuk elé, a nagy hegedűt, aminek a nyakát alig érte el az apró kis ujjaival, az álla alá szorítva.

Pali maga kísérte őket a hegedűjén.

Citera pedig odaguggolt eléjük, hogy az arca egyenlően nézzen a gyermek arcával, s halk, csengő hangon dúdolta eléjük az új tiszamenti nótát:

„Cigányasszony sátora,
Kigyulladt a hátulja;
Beleégett a vajdája,
A vajdának a lyánya.
Ihajja, hajja!”

Ennivaló két kölyök volt! Milyen gyönyörűen elhúzták az új nótát.

– No most magatokban játsszátok el – monda Pali.

A két rajkó újra elhegedülte a dalt, a vers folytatását dúdolta az anyjuk:

„Én a vajdát nem bánom,
De a lyányát sajnálom.
Piros bársony topánkája
Jól illett a lábára.
Ihajja, hajja!”

– De már most az anyátok nótifikálása nélkül húzzátok el egyszer.

A gyerekek azt is megtették.

Simon az átelleni asztaltól bosszúsan kiáltott rájuk:

– Elhagyjátok ám már azt a cincogást!

A Palkó gyerek igazi suhanc volt, odanézett rá félvállrul.

– De nagy úr az úr, nem adna egy krajcárt?¹

Hanem a Petykó az félénk katona volt, azt kérdé az atyjától:

– Apaka! Ki az a mérges uraság?

Pali odasandított Simon felé féloldalt fordított fejel, aközben hegedűjét stimmolva; s aztán vállat vont:

– Nem ismerem. Valami pasasir.

Egyszerre elvonta a figyelmet a „pasasir”-ról két most érkező vendég közeledése. Egy jótermetű úri ember, karniolgombos bundában, közeledett errefelé köpcös élete párjával, aki a zsendicés bögréket meg egy marék sósperecet hozott magával, s kereste az asztalt, ahová letelepedjék.

A két rajkó szaladt eléjük, s futtában elkezdé a Luiza-csárdást.

Az úri ember megállt, úgy gyönyörködött bennük, az asszonyság pedig megajándékozta a Palkót egy sóspereccel. Aközben Aranka folytatta, halkított hangon, a maga gardina-prédikációit:

– És milyen vadember módra hagyta ön magát a katasztrófa által meglepetni! Hisz abban az előkelő állásban, amelyet ön elfoglalt, önnek már előre kellett volna tudnia azt az országos rendszerváltozást, ami készülőben van. Bizonyosan azért hívatták önt fel Budára, hogy ezt a nagy fordulatot közöljék önnel. S ön ahelyett, hogy ott állt volna őrsön a helytartóság tanácstermében, otthágy mindent: fut haza a székhelyére hangversenyt elrontani! – Őrültségi roham volt ez? – Nem tudom minek nevezni. – Tán féltékenység? Veres posztót látott vadállati düh? Engem féltett ön? – Attól a sánta cigánytól ott?

– Eh, bolond beszéd.

– Csak bolond tettnek az elbeszélése. Ahelyett, hogy ön az országos válság alatt ott tartaná magát a központban, szélmalomharcot kezd a nemzeti nóták ellen, keresztülbukik egy hegedűhúron, s utánaküldeti magának az elbocsátó levelét!

Erre a vádra nem volt mit felelni.

Megint új sétálók jöttek. Ez egy cilinderkalapos úr volt, táritoppos viseletű hölggyel. Ezek már civilizált nemzetbeliek voltak; mert a férj hozta a feleség után az aludttejes ibrikeket.

A két cigánygyerek rázendítette nekik a „Vagabunden-polkát”.

A cifrán öltözött asszonyság megajándékozta a Palkót egy mézeskaláccsal. Aztán odább mentek.

A két gyerek futott az apjához nagy diadallal, az első keresményét bemutatni.

– Apaka! Apaka! Én egy sósperecet kaptam.

– Apaka! Nekem egy mézesbábot adtak.

Azzal mind a kettő felmászott az apja térdére.

– A felét neked adom, apaka! Jó sósperec.

– Én meg a mézeskalács felét! Egyél, apaka!

S tömte volna mindegyik a kis kezével az apja szájába a neki szánt falatot.

Pali alig győzte magát védelmezni ellenük.

– Hagyjatok nekem békét! Nem kell nekem se sósperec, se mézeskalács! Külön sem szeretem, hát még együtt? Vigyétek az anyátoknak.

A két rajkó aztán átkuporodott a Citera ölébe, s azzal igyekeztek a falatjaikat megosztani, aki aztán méltányosabb volt. Úgy tett, mintha sohasem evett volna jobbat. Hát csak jó is az a maga kereste kenyér.

Simon irigy keserűséggel nézett a muzsikus-családra: „Milyen boldog az a csavargó pereputty!”

Az idő már hét óra felé járt, s újabb vendégek még nem érkeztek. Még az a két pár is elpárolgott.

– Ma nem kell senkinek zsendice! – dörmögé Citera. – Éppen a Palkó meg a Petykó prémiéjén!

– Értem én már! Ezt kapunk ma ni! – mondá Pali, a hüvelykujja körmét a fogán elpattintva. – Hiszen ma minden ember a kávéházba siet újságot olvasni. A savóra nem kerül ma publikum. Jobb lesz, ha összeszedjük a szerszámokat.

– Várjunk még egy pirinyót!

Aranka is türelmetlen volt.

– Mire várunk még? Miért nem hagytuk el rögtön ezt a várost? Még az éjjel? Akarunk még egy ünnepélyes elbúcsúzást tartani a hivatalnoki kartól? Csinálunk búcsúviziteket a jó barátainknál? – Megvárjuk, míg rohadt almával hajigálnak meg bennünket?

Simon halkan dörmögve mondá:

– Azt ön nagyon jól tudja, hogy mi tart itt? – A mai ránkontr.

Aranka fitymálva csettentett a nyelvével.

– Ránkontr! Komédiajáték! A közönség elámítására jó. Négy ember összejön az erdőben. Hoznak magukkal doktort is, párosával. A szekundánsok megkísérlik a kibékítést. A felek nem fogadják el. – Akkor előveszik a pisztolyokat. A két legrosszabb mordályt, amit a fegyverkovács senkinek el nem tudott adni. Azokról is letörik a célzólegyet. Aztán megtöltik jó erősen, hogy felrúgjon az égbe, mikor elsül. Azzal felállítják a két ellenfelet harminclépésnyi távolban, állig begombolják a kabátjaikat, s az inggallérjaikat begyűrik. Aztán egy, kettő, három. Lőnek! Két nagy lyukat a levegőbe. Azzal hazamennek mind a ketten eldicsekedni a feleségeiknek, hogy ők ma a drága becsületükért az életüket kockára tették. – Engem nem lehet az ilyen színdarabbal megríkatni.

Ez a heccelő gúny bizony nem illett egy hitvestárshoz. Simon háttal fordulva a feleségéhez, válaszolt neki a sértő ingerkedésre:

– Ezúttal nem úgy van az eset. – A párbaj föltételei: háromszori golyóváltás, vontcsövű pisztolyokkal, tíz lépés a barrière.

Aranka még ettől sem ijedt meg.

– No ha ilyen súlyosak a feltételek, akkor bizonyosan megkapta már a rendőrség a feljelentést, hogy jókor közbeléphessen a párbaj megakadályozására.

Ez már kegyetlenség volt. Ennyire még egy hitvesnek sincs joga éreztetni a szívtelenséget. Különösen amidőn a gyanúsítás igaztalan.

Simonnak a vére az agyának tódult, egyszerre vérszínű lett előtte a világ. Dühösen ugrott fel a helyéről, őrjöngő tekintetet vetve maga körül, s azzal odarohant Palihoz, megragadva annak a két vállát. S odaordított a szeme közé, egy tébolyodott lihegő haragjával:

– Ember! Add vissza nekem az én cigányputrimat! – Add vissza nekem az én cigányasszony feleségemet! – Add ide nekem az én cigánypurdéimat! – Add vissza nekem az én hegedűmet, amiket elloptál tőlem, te bitorló!

Citera elámulva nézett a dühöngőre. A félénk Petykó rémülten bújt az anyja katrincája mögé, míg a bátor Palkó egy nagy kavicsot kapott a markába, készen a Góliátot, aki az apját megtámadja, fejbeparittyázni.

Pali tűrte nyugodtan a cibálást.

Az őrjöngő főúr pedig folytatá a keserű kifakadást.

– Aztán eredj oda át! Ott van a helyed! – Vedd át a rangomat, a címemet, az ordóimat. – Legyen a tied a cifra palotám, az equipage-om! – És legyen a tied a világszép asszonyom! – Nézd, hogy mosolyog rád! – Cseréljünk vissza! Cseréljünk vissza!

Most már Citera is értett mindent.

Simon egészen ki volt fáradva a dühöngéstől.

Barkó Pali pedig egész hidegvérrel válaszolt neki:

– Nem én, édes úr! – S ha te ezt a fényes holdvilágot ezüstté változtatnád, s úgy kínálnád nekem, mégsem adnám oda érte az én cigányasszony feleségemet. S ha valamennyi sugár a napból kiömlik, mind aranyat csinálnál belőle, mégsem adnám oda az én rajkóimat. S ha valamennyi csillag van az égen, mind gyémánttá változtatnád, s ide hoznád nekem, mégsem adnám érte az én hegedűmet! Cigánynak nőttem fel, cigány maradok. Nem cserélek véled.

E pillanatban tűnt fel a keresztúton Bárdy Zoltán alakja. Errefelé tartott.

Amint őt meglátta Simon, abbahagyta a cigánnyal való ortályoskodást, s leforrázott dühvel ment vissza a helyére.

– Megőrült ön? – dörmögé fülébe Aranka.

Zoltán pedig egyenesen Paliék felé tartott. Ugyanabban az öltözetben volt még, amit az ünnepélyen viselt. Haza sem ment onnan. Egyenesen idejött a vigalomból. A többiek még mulatnak.

– Jó reggelt, Palikám! – kiáltá már messziről a gróf a muzsikusnak.

Pali a gyerekeket tanítá móresre:

– Csókoljatok kezet szépen, rajkók, a kereszttátinak!

Azok olyan szépen szót fogadtak, hogy amint megkaphatták a kereszttáti kezeit, belecsimpajkoztak, s egy perc alatt fölkapaszkodtak a nyakába.

– Hát ez a kézcsókolás? Ti vadmacskák!

Zoltán mind a két fiút a karjára vette, s úgy jött velük Paliékhoz.

– Hát a kis keresztfiaimat is kihoztad? Tán már hegedülnek is? Hát melyik a Petykó, melyik a Palkó?

Azzal letette őket, egymásnak háttal fordítva. Egészen egyforma kicsinyek voltak.

– Sohasem tudom én – mondá Pali. – Olyan egyforma feketerigó mind a kettő. Én csak azt tudom, hogy ez a prímás, ez a kontrás.

Azzal a jobb tenyerét az egyik, a balt a másik gyerek fejére tette.

– Az sem igaz ám, apaka! – kiálta fel a bátrabb. – Mert én vagyok a prímás.

– Ahun van ni. Már megint eltévesztettem.

A Citera bölcsebb akart lenni.

– No majd én megmagyarázom egész akkurátusan. Amelyik az anyját szereti jobban, az a Petykó.

Erre a szóra egyszerre mind a kettő az anyja ölébe rohant, ölelték, csókolták.

– Amelyik meg az apját szereti jobban, az a Palkó.

Erre megint egy perc alatt mind a kettő az apja nyakán csüngött.

– No most már elég világos a dolog – mondá Zoltán. Pali hamiskodó, ravasz mosollyal dörmögé:

– Legalább, ha egyszer majd katonának akarják őket vinni, nem találják ki, hogy melyik a „köteles”.

– Majd kiváltsuk őket.

(Abban a korszakban az a bölcs kormányelv uralkodott, hogy aki letesz egy summa pénzt, a kukoricába dobhatja a puskát; védelmezze a hazát, akinek nincs pénze.)

A két gyerek előre le akarta szolgálni a kegyes biztatást, pengette a hegedűjét.

– Hát muzsikusoknak neveled őket, Palikám?

– No már ennek a két elsőnek csak az apja mesterségét kell eltanulnia: hogy ha egyszer temetni visznek, legyen aki végigmuzsikál a cinteremig. – Hanem a harmadik már pap lesz. – A negyedikből fiskális lesz. – Most is nagy selma már! – Az ötödiket ispánnak szántam. – A hatodikból rektor lesz. Citera szégyenpironkodva súgott az urának:

– Ugyan te Palya!

Még hatodik nem volt ám!

– A hetediket kereskedőnek szántam.

Citera arccal és kézzel mutatá, hogy az urának elment az esze.

– A nyolcadikból lesz katonatiszt – de furvézer.

Citera elszörnyedve csapta össze a két kezét.

– A kilencedikből lesz hajóskapitány.

Most már jól oldalba taszítá az asszony a férjét.

– A tizedikből lesz vasúti.

Citera megragadta Pali gallérját, s rákiáltott:

– Nem hagyod abba már?

De az csak folytatta rendén

– A tizenegyedik lesz inzsellér.

Citera a tenyerével ütötte Palinak a hátát, mérgelődve.

– Óh te bolond! Te nagy bolond!

Az tűrte az édes ütlegeket.

– A tizenkettedik lesz kirurgus.

Most már Citera az egyik kezével Palinak a hajába markolt, a másik tenyerével meg letapasztotta a száját.

– Elment neked a sütnivalód?

Pali sunyi módon tűrte a cibálást, s a száját betapasztó tenyerén keresztül magyarázá:

– Hiszen még csak a tizenkettediknél vagyok. Hol van még a huszonötödik? – Akkor lesz az ezüstlakodalmunk.

Erre aztán az asszonyka egész komoly arccal tett az urának szemrehányást.

– Hát nem te dorgáltál meg engem „egyszer”, hogy nem illik úri személyek előtt gyerekekről beszélni, kivált akik még nem is születtek?

Pali felhúzta a vállát, szétmereszté a tenyereit.

– Hja! Akkor „tisztelt” művész hazánkfia voltam; most pedig vagyok: „hallod-e, te cigány!”

… Annak az „egyszer”-nek a története pedig az volt, hogy nem sok időre Bárdy Zoltán börtönből kiszabadulása után, a kormányzó fényes estélyt adott a palotájában, s arra Barkó Pali is meg volt híva feleségestül.

Ez alkalommal is sok megjegyzést lehetett hallani a művész mellét díszítő érdemjelekre, de még többet a szép cigányasszony gyémántjaira és igazgyöngyeire. Azok már lehetnek igazi dekorációk – a férjre nézve.

Itt hozzájutott Simon báró, hogy a szép indus nőnek – a maga modora szerint – udvarolhasson.

– Kegyedből egész bűbájos péri lett odakinn, szép Citera!

– Kérem, külföldön a nevemet úgy ejtették ki, hogy „Cythére”.

– Úgy még szebb. Egy istennő neve, aki szerelem dolgában a többi asszonyoknak mintaképül szolgált. Ez a szép igazgyöngy nyakék beszélhetne az Olympról leszállt Marsról.

– Kérem: ezt nekem az uram vette Párizsban. Éppen úgy a gyémánt fülbevalókat.

– A jó világ pedig azt suttogja, hogy ez Morny herceg ajándéka.

Citera elérté a célzást, de nem vette sértésnek, nagyot nevetett rajta.

– Hahaha! Hisz akkor én éppen Rómában voltam.

Az úrhölgyek, akik ezt hallották, szemérmesen takarták el az arcukat a legyezőikkel. A férfiak nevettek.

Citera pedig még csak zavarba sem jött.

– Hát igaz! – Elmentünk az útra kettecskén, s hazajöttünk negyedmagunkkal. Hát mi van ezen nevetnivaló?

Barkó Pali restelkedve inté meg a feleségét.

– Ugyan ne beszélj erről a tárgyról ilyen úri társaságban! Nem látod, hogy a hölgyek eltakarják az arcaikat?

– Hát az, hogy én az uramnak hűséges asszonya voltam, hogy ő ajándékozott nekem két gyémánt függőt, én meg neki két gyémánt fiút – erről nem lehet beszélni? Ez szégyen?

– Ez szégyen.

– Hanem az, hogy egy hercegnek az udvarlását elfogadják, s annak az ajándékait mutogatják, arról lehet beszélni? Az dicsőség?

– Az dicsőség.

Azzal folytatta Simon az udvarlását.

– De hát megfordítva, hogy áll a számadás? Minden hírlap tele volt Barkó Pál diadalaival. A szép hölgyek rajongtak érte, virágcsokrok közé temették. Nem bántotta a féltékenység a szép Cythère-t?

– Óh, egy művésznek a felesége nem érezheti a féltékenységet. Mikor azt látja, hogy az urát a világ legszebb hölgyei kitüntetik, még jobban ugrál a szíve. Mikor azt gondolja, hogy akit az egész világ szeret, az mégiscsak engemet szeret igazán.

– De hátha egyszer rájönne a szép asszony, hogy a művésznek a fejét egy másik szép asszony maga felé csavarta.

– Óh, bizony azért nem mennénk a bíróhoz, se a paphoz. Hanem majd helyretenném én művész uramnak a fejét rövidenden.

S mutatta a tenyerével, hogy milyen módon.

– Isteni naivság! – sóhajta fel Simon, megfogva Citera kezét. – De hisz az ilyen kedves kacsóktól megpofoztatni nem fenyítés, sőt élvezet.

S azzal megcsókolá Citerának a kezét. Mindenki szeme láttára.

Ez volt a revánzs azért a másik csókért.

Erre a kis intermezzóra célzott Citera, mikor Palinak szemére lobbantá azt a kényes tárgyról való tréfálózást. Amire Pali, ha diákul tudott volna, azt válaszolhatá, hogy „Quod non licet Jovi: – licet bovi.”

Zoltán megszorítá Pali kezét, s elkomolyult arccal mondá neki

– Úgy legyen, ahogy elgondoltad, édes vérem. Neked jutott az osztályból a jobbik rész. Ha minden magyar úgy igyekeznék, mint te, ugyan erős lenne ez a nemzet. – Lám énutánam nem marad se kicsiny, se nagy, aki végigmuzsikáljon az utcán, mikor temetni visznek.

– Messze van az még!

– Lehet, hogy a küszöbén állok!

A kelő napnak háttal fordulva, két férfialak silhouette-je tűnt fel az útkanyarulatnál.

Ezek nem hoztak zsendicés bögréket a kezükben. Az egyiknél volt egy kézbeli útitáska.

Láttukra Simon felugrott a helyéről.

– Itt jönnek a szekundánsaink.

S azzal odaveté Arankának.

– Láthatod, hogy a párbaj nincs feljelentve.

– Térden állva kérek bocsánatot.

Kalászi és Ingoványi urak jöttek.

Zoltán gróf is észrevette közeledésüket.

– Isten veled, édes Pálom – mondá a művésznek, s kétszer megcsókolta az orcáját. Citerával kezet szorított.

Pali elérzékenyülten rebegé:

– Megcsókolt! Lehet, hogy utoljára.

Ő már hallotta Mangától, hogy miért jönnek ezek itt most össze.

A két úr azonban, amint meglátta, hogy Lenke Simonnak a felesége is itt van, úgy tett, mintha semmi köze sem volna hozzá, rövid kalapemelő üdvözlés után elsétált a két fél között az úton, s beszélgetett a korán beállt őszi időkről.

Néhány perc múlva ismét visszatértek, s látva azt, hogy Aranka még most is ott ül a padon, gyors léptekkel siettek Zoltánhoz. Nem titkolóztak többé, hogy hivatalos dolguk van itten.

Ők megtették lovagias kötelességüket, időhaladékot adtak a hölgy eltávolítására; ha az el lett mulasztva, nem felelősek érte.

– Jó reggelt, uraim! – monda Zoltán.

– Jó reggelt – viszonzák azok.

Kalászi az óráját nézte.

– Pontosan jövünk.

– Vonuljunk innen félre, uraim – monda Zoltán, Arankára nézve.

Ingoványi vállat vont.

– Mi ezt a helyet rendeltük találkozóul. Ha a báró a feleségét is magával hozta, annál rosszabb rá nézve. Egyébiránt nincs a dologban semmi titok. A holnapi reggeli lap már hozni fogja az egészet. – A becsületbíróság verdiktjét kell közölnünk a felekkel, mely szó szerint így hangzik: „Miután báró Lenke Simon egy, a múlt évben nejét megsértő nyilvános nyilatkozatért elmulasztá lovagias elégtételt venni a sértő félen: annálfogva a becsületbíróság báró Lenke Simont párbajképtelennek nyilvánítja, akinek a kihívott gróf Bárdy Zoltán lovagias elégtételt adni nem tartozik.”

– Megkapjuk ezt írásban is? – kérdé Zoltán.

– Igen – mondá Ingoványi, s átadta a két cédulát Zoltánnak és Simonnak. – S ezzel mi az ügyet részünkről befejezettnek nyilvánítjuk.

Zoltán kezébe vette a cédulát és elolvasta. Simon a magáét odaveté Aranka elé.

Aranka fájdalom és düh kifejezésével arcán hebegé:

– Hát ezt kellett nekünk még bevárnunk? Kellett nekünk még ez a végső meggyalázás?

Simon erőltette a szörnyülködést hipokritai szemforgatással.

– Ez méltatlanság! Ez politikai bosszú.

Aranka kitörő indulattal szólt:

– Ilyenkor én, ha férfi volnék, egy kést ragadnék, s úgy rohannám meg az ellenfelemet.

Zoltán összegyűrte a kezébe adott cédulát. Halk, csendes hangon mondá:

– Uraim. Én a becsületbíróság verdiktjéhez nem ragaszkodom. Én a kihívó urat bátor, lovagias férfinak ismerem. Én tehát a verdikt mellőzésével kész vagyok megadni a lovagias elégtételt a kihívó úrnak.

– A proponált feltételek alatt? – kérdezé Ingoványi.

– Igen. Háromszori golyóváltás. Vontcsövű pisztolyokkal, tíz lépés barrière-rel. A cédulák jók lesznek fojtásnak a pisztolyokba.

– Ön teheti azt, gróf úr.

– Nem ezért az úrért itt – mondá Zoltán –, hanem azért a hölgyért ott. – Annak tartozom ez elégtétellel.

Aranka felsóhajtott.

– Még azt sem engedi, hogy teljes szívemből gyűlöljem!

Simon mint a vízbehaló kapkodott levegő után. Zoltán lovagias nagylelkűsége őt csak újabban belevonta a veszélybe, amiből már azt hitte, hogy kiszabadult.

Ingoványi úr erre meghajtá könnyedén a fejét Zoltán előtt.

– Ez esetben azonban én nem lehetek a báró úr párbajsegéde. Üdv önökkel, uraim.

Azzal megfordult a sarkán, senkihez sem szólt egy szót sem, s eltávozott.

Simonnak ismét megkönnyebbült a szíve. Ismét megerősíté magát. Ismét haragot színlelt.

– Most meg nincs párbajsegédem – monda Arankának.

– Teremtsen ön egyet, ha a föld alul is! Ha más nincs, én leszek a segédje.

– Nőt nem fogadnak el párbajsegédül.

– Ajánlok egyet – szólt Zoltán az ott maradt segédéhez fordulva. – Itt van Barkó Pál úr. Független dzsentlemen, több nemesi rend lovagja. Ő lehet a báró úr segédje.

– Nincs ellene kifogásom – válaszolt rá Kalászi úr.

– Fogadd el! – súgá Aranka Simonnak.

– Én? A cigányt?

– Ő a nemes!

– Jól van. Elfogadom.

Pali meghajtá magát.

– Leszek a báró úr segédje.

Azzal Citerának meghagyá, hogy távozzék haza a gyermekekkel.

Citera, Palkó és Petykó eltűntek a bokrok sűrűjében.

Kalászi odalépett Arankához:

– Kegyelmes asszonyom. Itt most kegyednek a jelenléte szükségtelen.

Aranka megragadta Simon kezét, s odasúgott a fülébe indulatosan:

– Lődd agyon az átkozottat! Oda lőj neki a szíve közepébe.

Egész gyűlölete fölébredt Zoltán ellen. Őt tartotta egész balsorsa okozójának.

Azzal karjára kapta a nagykendőjét, s a majorság irányába eltávozott.

A hátramaradt férfiak vártak, míg a léptek elhangzottak.

– Elhoztad a pisztolyokat? – kérdé Zoltán Kalászitól.

– Itt vannak, az útitáskában.

– Töltsétek hát meg.

A pisztolyok megtöltésének a két fél láttára kell megtörténnie. Ki legyen zárva a gyanú, hogy vagy éppen nem tettek golyót a fegyverbe, vagy a kaliberhez képest nagyon kicsinyt, vagy éppen viaszkgolyót ólomporral bemázolva.

Azután még egy kis formaság volt betöltendő. Azok a bizonyos kármentő nyilatkozatok.

Zoltán leült ahhoz az asztalhoz, melynél a cigánycsalád volt az imént.

Elővette a tárcáját, s írt bele. Végrendelkezés volt.

„Halálom esetén összes vagyonomat felerészben kedves anyámnak, özvegy báró Lenke Lőrincnének, másik felében pedig kedves barátom, Barkó Pál úr gyermekeinek hagyományozom.”

Azután egy másik lapjára a tárcájának is írt valamit, s azt kiszakítá belőle.

Ezalatt Kalászi meglépte a távolságot. Tíz lépés, jó nagy atlétai lépésekkel; mind a két határra egy fehér zsebkendőt fektetett. Ez a korlát. – Azon túl még aztán mind a két fél öt lépésnyi távolságra áll fel.

Orvost nem hoztak. Az ilyen párbajnál az fölösleges.

– Jól van minden.

Zoltán átadta a tárcáját Kalászinak.

– Itt ebben a tárcában van a végrendeletem. Ez az anyámnak átadandó. – Ez pedig az a bizonyos nyilatkozat.

Kalászi úr átvette a tárcát, s a zsebébe tette. A kitépett lappal pedig odament Simonhoz, ki a másik oldalon levő asztalnál ült, sápadt arcát tenyerébe temetve.

– Báró úr! Bátor vagyok önt hasonló nyilatkozat kiállítására felszólítani.

S azzal eléje tette a gróf által kiszakított lapot.

– Mi ez? – kérdé Simon, kinek akkor már káprázott a szeme.

Kalászi úr sűrű hajlongások között adá meg a kívánt magyarázatot.

– Ez egy obligát nyilatkozat, minőt olyan párbajnál szoktak a vívó felek a szekundánsoknak átadni, amelynek halálos kimenetele valószínű. – Igen rövid. – Ennyiből áll: – „Én meguntam az életemet, önkezemmel vetettem annak véget. Isten irgalmazzon szegény lelkemnek.”

– Mire való ez?

Kalászi úr csupa udvariasság volt. Erről is adott felvilágosítást.

– Ez a párbajsegédek fedezése végett szükséges. Tetszik tudni, az osztrák törvények a párbajozók irányában nagyon szigorúak. – Ezt a cédulát tessék csak szórul szóra lemásolni a gróf úréról. Ezt a cédulát. Mindegy, ha plajbásszal van is írva, úgy is érvényes. Ezt a cédulát annak a zsebébe tesszük, aki halva marad. S aztán itt hagyjuk, míg valaki rátalál. Így a segédek menten maradnak, nem üldözhetők. Legyen szíves, ha úgy tetszik. Így tesszük bolonddá a németet!

Simonnak minden idege fel volt lázadva ettül a gondolattul.

Itt hagyatni a száraz faleveleken fekve, zsebében az öngyilkossági nyilatkozattal. Amíg rátalál valaki. Talán napok múlva.

A félelem csába vigyorgása jelent meg az arcán.

S ez a rémmosoly azt hitette el a szekundánssal, hogy a báró nagyon tréfás ötletnek találja azt, hogy egy ilyen cédulával majd bolonddá teszik a németet. Igyekezett még jobb kedvet csinálni neki.

– Az ám! Nehogy úgy járjunk, mint a R**y Szevér szekundánsai, akik szintén használták ezt az elővigyázati rendszabályt, s otthagyták az agyonlőtt pajtásukat az erdőben, a zsebébe tett öngyilkossági nyilatkozattal, de amellett takarékoskodni akartak, a párbajpisztoly helyett egy ócska mordályt nyomtak az elesett kezébe. Aztán a hivatalos obdukciónál kiderült, hogy a golyó, mely a fiatalembert megölte, nem fér bele a kezében maradt pisztolyba! Rajtavesztettek. Most is ülnek! De ilyen ügyetlenség!

Ezzel az anekdotával még jobban fokozva lett Simon ideges izgatottsága.

Még nevetnek is azon az emberen, aki párbajban elesett. S a szekundánsai otthagyják, elfutnak tőle.

Pedig hátha nem halt meg? Hátha még megmenthető volna? Hány embert emlegetnek, akin keresztülment a golyó, s életben maradt, felépült?

De nem szabad mutatni a félelmet.

Reszkető kézzel leírta a nyilatkozatot, kiszakította a jegyzékéből a lapot, s átadta a párbajsegédnek.

Az szépen megköszönte franciául: „merszi!” S eltette mind a két cédulkát a zsebébe. Azzal visszament a saját feléhez.

Zoltán olvasta a mai reggeli lapot. Magával hozta. Nagyon meg volt elégedve Ollósival, hogy azt a históriát kihagyta a tárcából. A többi cikkek igen érdekesek voltak. Különösen a telegramok.² Budáról úgy, mint Bécsből.

Kalászi várt, míg Zoltán elolvassa a legérdekesebbeket. Csakugyan bosszúság volna az embernek meghalnia anélkül, hogy megtudná a tegnapi nevezetes nap országos eseményeit.

– Sennyei Pál tárnokmester! Vay Miklós kancellár! Ilyen két nagy név érdemes rá, hogy az ember tízpercnyi késést okozzon érettük a másvilági gyors utazásban.

Hanem ez a tíz perc elég volt Simonnak arra, hogy a lelkét elveszítse.

Ott ült mozdulatlanul; az arcvonásai elárulták a zűrzavaros víziókat, melyek egymást kergették az agyában.

A szemgolyói kidülledtek, kitágult pupillái mereven bámultak a lombok közé, szemhéjai fel voltak dagadva. Halántékain lüktettek az erek. Arca viaszsárga lett, s galvani mosolyra torzult.

Mi járt a lelkében belül? Mi kínozta az idegeit? Mi kergette ereiben a vért?

A leküzdhetetlen félelem a haláltól. És minő haláltól? Látta röptében a golyót, mely egyenesen a szemének repül, mint egy bőszült darázs. Felé legyintett: „hess!”

S aztán miért kell neki most meghalni?

A magas nagy urakért. – Akik őt most eldobták, mint egy kiégett szivarcsutkát. Felrúgták, eltaposták.

Hát még miért?

Azért, mert az az ember ott – hajdani testvére – egy sértő szót ejtett ki ellene. – Hát csak ez mondott és többet nem mondtak? Nem szidalmazta-e az utcán végig egy egész néptömeg? Ezeren voltak! – Nem egy nyomorult pisztollyal; kartáccsal, mitraljőzzel kellene elégtételt vennie a nagy ellenfélen, a közönségen. Tűzaknát a színház alá, s aztán a levegőbe robbantani valamennyit a hegedűssel együtt! Ez volna az elégtétel!

Hát még miért kell neki meghalni? Ezért a hegedűsért? Hogy ne foglalja el a helyét. Az ősz asszonynál és a szép asszonynál is ennek van a követelt helye.

Hogy fog az nevetni, mikor ő a földön hentereg!

A fülében egy forró zsírtenger zúgott; a világ tele volt a szeme előtt táncoló torzalakokkal.

S a zavargó rémkáosz közül előtűnt az ijesztő. A zenész maga. Ott állt előtte.

Két pisztoly volt a kezében, agyával előre fordítva.

– Tessék, uram. – Öné a választás.

Aha. Hisz ez a párbajsegéd.

Gépies mozdulattal nyúlt az egyik pisztoly után.

– Ezt a gyutacsot pedig tegye a bal kezébe. Ha a pisztoly nem találna elsülni, újat tehet rá.

Azt is a markába hagyta nyomni.

A segédje behajtá a fehér fátermördereit a fekete nyakkendője alá.

Azt is engedte megtörténni.

A kabátja gomblyukából kivirított az érdemrend veres szalagja.

El lehet dobni.

Semmi fényesnek nem szabad rajta maradni.

A másik segéd is figyelmezteté maga védencét…

– Kérlek, gombold be az atilládat, a fehér mellényed kilátszik.

– Inkább egészen kigombolom. Hadd legyen neki jó céltáblája.

S azzal Zoltán végig felgombolta az atilláját, s kétfelé vágta a szárnyait, hogy a mellénye egészen kifehérlett alóla.

– Urak! Foglalják el a helyeiket – monda Kalászi. – Háromszor fogok tapsolni. A harmadik tapsolás után egy másodpercig szabad célozni, akkor lőni kell. A hely iránt választás dönt.

Azzal kivett a zsebéből egy ezüst forintost.

– Fej vagy írás? A báró úr választ.

– Írás!

A feldobott ezüstpénz az írásos lappal esett fölfelé fordítva.

– A báró úré az árnyék, a grófé a nap.

Az előnyös hely Simonnak jutott, háttal a napnak; Zoltán szemközt a nappal.

– Tessék a helyeikre menni. Aki akar, a tapsolás alatt elmehet a barrière-ig.

Simonnak meg kellett mutatni, hogy hol a helye. Annál az asztalnál, ahol a cigányok tanyáztak az elébb.

Milyen hosszú volt odáig az út.

Mintha minden lépésnél egy sírgödröt kellene átlépni.

Magában motyogott:

– Azt mondta az asszony: „Lőj a szívébe az átkozottnak!”. – De hátha ő lő az én szívembe! – Miért dobog olyan sebesen ez az ostoba szív? Miért reszket a fegyver a kezemben? Mi zúg a fejemben? Félek én? – Még tegnap éntőlem féltek. – Hát ki vagyok cserélve? – Nem én vagyok-e én? – Hát ha én nem félek, ki félt engem? – Senki. – A cigányasszony sem? – Megátkozott engem az a cigányasszony! „Áldott legyen az a fegyver, mely ezt a te fekete véredet kiontja!”

Egyszerre csak elkezdett az arca rémvigyorgásra torzulni. Már fennhangon dadogott.

– „Fekete vér?” – Hiszen nekem fekete vérem van, nem kék!

Elkezdett kacagni. Rikácsolt.

– Nem kék az én vérem, hanem fekete! Hahaha!

Ekkor megakadt a szeme valamin. Az asztalon hevert Palinak a hegedűje – odarohant, a pisztolyt az asztalra dobta, felkapta a hegedűt, s elkezdett rajta zűrzavaros nótát húzni, hamis rikácshangon danolva hozzá:

„Cigányasszony sátora,
Kigyulladt a hátulja,
Beleégett a vajdája,
A vajdának a lyánya,
Ihajja hajja.”

S aztán egyszerre megint a hóna alá csapta a hegedűt vonóstul együtt, s lekapva a kalapját, kéregető hunyászkodással fordult az urak felé:

– Instálom a nagyságos, méltóságos urakat. Adakozzanak a szegény cigánynak. Öt éhező purdém van odahaza.

– Ez az ember megőrült! – kiáltá Zoltán, s eldobta a kezéből a pisztolyt.

A két párbajsegéd odafutott hozzá, s megfogták kétfelől a karjait.

De az őrjöngő nem hagyta magát akadályoztatni. Tovább hegedült, tépve, ütve a húrokat, s danolta mellé a nótát.

És Aranka mindezt hallotta és látta.

Olyan kőszíve volt, hogy színlelt eltávozása után loppal visszasettenkedék, s elbújt egy fatörzs mellé. Látni akarta, hogyan ölik meg azt az embert, akit gyűlöl.

S ahelyett látta az urát megőrülni. Simon folytatta a hegedülést, virginálást:

„Én a vajdát nem bánom;
De a lyányát sajnálom.
Piros bársony topánkája
Jól illett a… Jól illett a…”

Itt nem jutott eszébe a szöveg, hogy van tovább, csak bámult rémségesen felnyitott szemekkel, tátott szájjal a semmibe, saját lelkének a sötétségébe.

Aranka kétségbeesetten tört elő a rejtő bokrok közül. Amint őt meglátta Simon, egyszerre féktelen kacagásba tört ki, kétrét görnyedve röhögött, s a nyirettyűvel Arankára mutatott: „Hahahahaha!”

Mintha az csiklandozná a zsigereit, hogy ezt a dámát most ugyancsak jól megtréfálta! „Hahahaha!”

Aranka iszonyattal rohant a kacagó rémalakhoz, akit a két férfi alig bírt megfékezni, s nagy kendőjével leborítá a fejét, hogy ne lássa az őrült tekintetet.

Zoltán megfogta Aranka kezét, erősen, mint egy vasbilincs, s a szemébe mondá:

– Ez az ön műve, asszonyom. Mért takarja le?