Egy ember, akiből még lesz valami

Neve biz ennek nemigen arisztokratikus hangzású: Fehér Gyula; apja alispán volt, és nagy szerepet vitt a politikai mozgalmakban; meglehetős vagyona is volt, amivel elég pazarul bánt. Ennek az alispánnak egyetlen fia, Gyula, arra a nagyon felötlő és bizarr eszmére vetemedett, hogy ő elhagyja azt a pályát, melyen apja és ősei haladtak; nem akar sem szolgabíró, sem alispán lenni, hanem tanul valami olyan dolgot, mi után megélhet.

Rettenetes gondolat még így írva olvasni is!

Hogy egy magyar nemes fia, kit apja már a bölcsőben státusférfinak szánt, kinek méltó dicsvágya az lehetne, hogy szónoklatait a politikai hírlapok per extensum közöljék, halljukokkal félbeszakítva, kinek hivatása a tusakodó pártok valamelyikének élén ragyogni: lemondjon e dicsvágyról, s lásson valami után, amiből kenyeret kereshet.

Az öreg Fehér föl is lépett fiának ez excentrikus ötlete ellen politikai tekintélyének és apai hatalmának egész súlyával, hanem a fiatal Gyula, ki még akkor legfeljebb tizenöt éves volt, olyan okos dolgokat beszélt neki és olyan nyugalommal, hogy az öregúr úgy érezte magát, mintha az volna az apa, és ő volna a fiú, aki most jó tanácsokat szed be akarata ellen.

Olyanformákat mondhatott Gyula az apjának, hogy: „Lássa, édesapám, a hír és dicsőség a mi családunk nevének ugyan használt, de vagyonának megártott. Jószágaink adósságokkal vannak terhelve, nagy részük pör alatt. A legelső tisztújítás, melyen az ellenpártnak sikerül a mienket leszorítani, tönkrejuttat bennünket minden tekintetben. Apám példája megtanított rá, hogy vesztheti el az ember vagyonát ezen a pályán, mások példája viszont megtanított arra, hogy ugyanezen a pályán hogy szerzett magának más ember nagy vagyont; s nekem ezt az utóbbit követni még kevesebb kedvem van, mint az előbbit. A szegény embertől ezen a téren mindenki fél és méltán, mert nagyon sűsű az eset, amikben azok, kiknek nem maradt egyebük a jó hírnevüknél, azt adták el; míg más pályán a szegény embernek, ki a munkához ért és kedvvel lát, nagy kelete van. Én tudom jól, hogy elébb-utóbb szegény ember leszek, azért engedje apám, hogy készülhessek rá.”

Az öreg Fehér ettől fogva nem mert többet a fiának ellenmondani, engedte őt a politechnikumba menni tanulni gépkomponálást, kőtörést, földkóstolást, levegőcsinálást s más afféle abszurdus dolgot, amikre itt senkinek sem volt szüksége.

Csak azt nem értette, hogy mint akar a fiú mindezekből majd megélni, hacsak valami gőzhajóhoz be nem szegődik majd masinisztának, vagy talán valami külföldi cukorrépagyárnak lesz ügyvezetője. Isten neki, ha kedve van hozzá, tegye; mert biz idehaza az ősi gazdaság sokkal jobban meg van már zilálva, mint hogy azt valami emberi hatalom még rendezni képes legyen.

Amit Gyula megjövendölt, csakugyan be is következett. Még Bécsben volt, és tanulmányai utolsó évi folyamát hallgatta, midőn apjától egy levelet kapott, melyben az egész őszintén elmondja előtte, hogy a sokáig fércelgetett vagyoni állapoton most már szakadásra került a dolog. Több hitelező felmondta kölcsöneit, s az égető váltók határidő-hosszabbításait nem futja ki tovább a folyó jövedelem. Nincs más hátra, mint választani két nagy baj között; Gyula határozza el, melyiket találja a kettő közől kisebbnek: vagy meg kell válni jószágaik legnagyobb részétől, talán az egésztől is, vagy pedig elfogadni egy nemigen discretus ajánlatot, melyet egy nagy tekintélyű férfiú tett az alispánnak, azon esetre, ha ez az eddig sokképpen károsított ellenpárt részére tér át. – Az öreg tiszta lélekkel mondhatja, hogy készebb volna magát főbe lőni, mint hasonló

ajánlatokat meghallgatni, ha fia nem volna, akinek sorsa előtte áll. Tehát Gyula határozzon. Ha ő azt mondja, hogy nem retten meg a tönkrejutástól, az alispán rögtön be fogja jelenteni a kridát; azonban meglehet az is, hogy Gyula, mint afféle újabb korbeli reális ember, aki gőzerővel dolgozik, s pontosan ki tudja számítani, hány procent salétrom van egy mázsa guanóban, nem sokat ad az ilyen régimódi ideális fogalmakra; s minthogy neki úgysem lesz szüksége a politikai renoméra, plauzibilisnek találja tán azt a kilátást, hogy édesapja egy megfordított köpönyeg árán biztosítsa jószágait, amiket bizony különben örök időkre elver a jég.

Hét nap múlva e levél vétele után otthon volt Gyula. Éjjel-nappal utazott rémülten, hogy apjának megvihesse a választ. „A koldusbot, a nyomorúság! Apám, amit választanod kell; de elveidből egyet se tagadj meg értem! Én már tanultam valamit, dolgozni is tudok, majd csak megélünk valahogy.”

Az öregúr sírva borult fia nyakába; hiszen így óhajtotta ő ezt maga is; csakhogy nem merte azt remélni: azt gondolá, hogy egy olyan embernek, aki fűrészmalmokat csinál, meg ásványokat kalapál, nem is lehetnek meggyőződései; mert azokhoz csak a jus publicum tanulmánya által jut az ember.

Gyula rögtön kezébe is vette a szétzilált házi állapot rendbe szedését, s az első héten annyira ment, hogy képes volt egy rendszeres mérleget készíteni az aktívák és passzívák mibenléte felől. Az öregúr csak elbámult, mikor azt meglátta; sohasem volt őneki olyasmiről fogalma, ő bizony sohasem rontotta vele magát; minek adjon az ember önmagának számot arról, hogy mije van és mivel tartozik?

Gyula összevetéséből kitűnt, hogy a kiterjedt gazdaságot tovább fenntartani lehetetlen, mert amíg az pontos számítás szerint 4 és 1/2 procentet hoz be, a rajta fekvő terhek pedig 6 kamatot visznek el, így világos, hogy a gazdálkodás évről évre nagyobb kárral folytattatik, ezeket tehát minél elébb el kell adni, s áraikból a tartozásokat kielégíteni. Ezt pedig inkább kéz alatt kell tenni, mint bevárnia konkurzust, bárha ez kedvezőbb kimenetelt ígérne is, mert az embernek semmi sem olyan drága, mint a jó hitele, s a bukott név nem kevesebb gyalázat, mint a renegát. Így utoljára még megmarad két kis jószágocska az egész hajótörésből; egyik Mármarosban, a vaczkói rész, a másik pedig nem messze oda, Beregben a Tisza mellett: Burjános; ott ésszel és szorgalommal újra lehet kezdeni a gazdálkodást.

Az öreg Fehér bámulva hallgatá fia terveit; ő maga ki sem tudott látni azokból a zavarokból, amiket ez szépen számokra szedve két oldalra hárított, s egészen meg volt lepetve azáltal, hogy Gyula még a burjánosi és vaczkói jószágrészeket megmenthetőknek tartja.

– Csakhogy, édes fiam, azok vajmi keveset ígérő földek, amiktől még soha haszonbért sem kaptam, sem pedig kölcsönt nem adott rájuk senki, mert az egyik csupa erdő és kősziklás hegy, a másik pedig tiszta puszta mocsár, amiben vadkutya terem és semmi más; azokból nem tudom, hogy élsz meg.

– Majd kitaláljuk annak a módját – vigasztalá őt a fiatal, húszéves ember –, nincs rossz föld a világon. Követ és fát pénzzé lehet tenni, csak a módját tudja az ember; a vadkutyáknak pedig majd felmondjuk a haszonbért, csak én beszéljek velük.

A burjánosi láp valóban gyönyörű látvány – költőnek, festőnek vagy vadásznak. Több mint ezer holdnyi tér rengeteg náderdővel benőve, melyet nyaranta a mocsárok csodás növényzete tarkít.

– Oh, én sokszor vadásztam ottan vidrákra – szólt Gyulát oktatva az öreg Fehér –, néhanapján ötvenet, hatvanat is elejtettünk egy hét alatt; ráültünk húszan, huszonöten olyan keskeny lélekvesztőkre, amikben csak két ember fér el; egy puskás meg egy kormányos, s egész nap elbarangoltunk a berekben; egyszer egy erdélyi professzor is jött velünk, nagy szakállú ember, nagy botanikus; az egész nap vízi virágokat szedett; azt mondta, hogy itt még olyan speciesek is vannak, amiket Diószegi sem írt le: igen boldoggá lett velük; másszor meg egy piktor hétféle rajzot vett a tájékról, mind igen szép volt. Estenkint aztán mindig a szigeten gyűltünk össze; van tudniillik ott egy emelkedett hely, egészen négyszegletű, mintha úgy hordták volna oda; mi Pogány-szigetnek neveztük azt el, mert a parasztok nem sokat tudnak róla, ott igen szép magas, terebélyes égerfák vannak, azok alatt csináltunk nádgunyhókat, ott mulattunk; a gunyhók még tán most is ott vannak.

Az öregúr nagyot sóhajtott a beszéd végén: azok a jó mulatságok jutottak eszébe, miket ott a mocsári menhelyen víg társaság között tölte, vígan heverészve a puha fűben, ami sehol sem olyan szép, mint ott; ropogó tűz mellett, mely fölött csüngő bográcsban illatozott a friss halászlé, s cserepcsikra szúrva a sistergő vadászpecsenye, a csobolyó bor ott állt a levágott fatörzsre feltéve; a víg cimborák (mind kvalifikált derék nemesurak) úgy el tudtak mulatni egymással adomázva, politizálva.

És mármost ő többet ottan nem fog vadászni, nem alszik ott többet a szabad ég alatt, nem lesi többet a vidrák nyifogását, a szalonka éjjeli suhanását, nem hallgatja a vízibika búgását a távolbul, s a millió béka zengő kuruttyhangját, ami mind olyan szép volt együtt!

Nem bizony, sem ő, sem senki más őutána, mert az a fiatalember, azzal a pezsdülő szőke szakállal az állán, azokkal a távolba néző kék szemekkel, azon gondolkodik e percben, hogy milyen okos dolog volna ezt a szép lápot lecsapolni, drága földét végigszántani Howard-ekével, s júliusban ráereszteni azt az aratógépet, amit kicsinyben saját maga készített; arra a négyszegletű szigetre pedig építeni derék majorházat, ahonnan a jószág minden határát be lehetne látni, egyenes utakat, kanadai jegenyékkel szegve, vonván keresztül-kasul a rendezett téren; itt lucerna, amott répaföldek; mesterséges kaszálók, legelők. Milyen szép lenne mindaz!

Erről azonban nem szólt semmit az apjának, hanem csak annyit mondott neki, hogy majd maga megnézi azt a birtokot, hogy miként lehetne haszonra fordítani.

– A nád importál valamit – volt az öregúr véleménye.

Az öreg Fehér néhány hét múlva csak úgy hírhallásból, a szanaszét keringő adomákból hallá meg, hogy a fia megbolondult; egész nap asztrolábiummal méri a burjánosi mocsár szélét, hosszát, s ijesztgeti a madarakat kitűzködött csóvás póznáival; azt mondja, hogy le akarja azt csapolni a Tiszába.

Az öregúr ezt hallva, maga is komolyan aggódott, hogy fiával nem történt-e valami belső szerencsétlenség; az bizony nagy kár volna; mert hogy a burjánosi lápot valaki kiszáríthassa, az még soha embernek esze ágában sem fordult meg, de ha lehető lenne is, kellene arra egy millió, amit aztán a jószág szántóföld korában sem érne meg; Gyula pedig aligha rendelkezhetik nagyobb összeggel, mint amelynek leírására három szám elég, és így az ezresbe nem megy át.

Gyula maga is látta azokat a gúnymosolygó képeket, amik furcsa foglalkozásai közben mérnökasztala körül megjelentek: lóhátas gavallérok, tajtékpipás ábrázatok agarak kíséretében, s bámulták alul-felül, hogy mit csinál; s kérdezgették tőle nyirkos naivsággal, hogy mi a fészkes mennykő az a háromlábú, amin girbegurbákat húz; mit akar meglőni azzal a rézcsővel. Adtak neki bolond tanácsokat is, hogy mit tegyen, ha azt akarja, hogy hirtelen kiszáradjon a mocsara. Egyik azt mondta neki, hogy terítse be itatós papirossal, másik ajánlotta az Archimedes tükrét, amivel koncentrálni lehetne a napsugarakat, s így kiszárasztani a vizet; harmadik azt mondta neki, hogy fúrasson egy nagy lyukat a mocsár közepén, majd azon keresztül lecsorog a víz a föld gyomrába.

Gyula hidegvérrel hallgatta az élceket, és mérnöki flegmával nivellírozott tovább. És addig nivellírozott, addig kalkulált, míg egyszer rájött, hogy a lápot félkörben átnyaláboló Holt-Tisza vize másfél lábnyival alantabb áll, mint a mocsár vize maga.

Ez megfoghatatlan volt. Mi az oka hát annak, hogy a mocsár vize le nem szivároghat a Tiszába? Valami rejtett gátjának kell lenni valahol. Hogy lehetne ezt a gátat kitalálni? Ez éppen a nehéz feladat. Legegyszerűbb lett volna ugyan egy széles csatornát vágni a mocsáron végig egész a Holt-Tiszáig, hanem ahhoz kellett volna 50 ezer forint legalább; erről tehát le kelle tenni. Forró nyáron szoktak a mocsár szélében benyúló keskeny földnyelvek képződni, miket a vizek közől a nap heve kiszikkasztott; azokat rengő bürük kötik össze egymással; csalóka viruló mezők, miken benőtt a fű, miket virágos szőnyegként lep el a buja tóvirág, mely szirmait a napfényre hozza, s gyökereit szövevénnyé fonja a mély víz színén, hogy e lebegő eleven hidakon ismerős vadász keresztül-kasul járhatja az egész lápot; egy-egy magánosan álló fűzfa azt is megmutatja, ahol közel a föld a víz színéhez; de egyebet azután nem is lehet megtudni. Arra a kérdésre, hogy a roppant kokojszás területen hol lehet tömör gát rejtve az embermagasságnyi rőt sás alatt, semmi tapasztalás sem bír felelni.

De bírt felelni az ész, a tudomány.

Gyulának első gondja volt ez emberlaktalan vidéken védett tanyát állítani fel ideiglenes ottléte alatt, s e célra legalkalmasabb volt az apja által említett Pogány-sziget.

A szabályos négyszög, amit e sziget képezett, első tekintetre mindjárt felötlött a mi ifjú tudósunknak. Mi lehetett ez? Kétségtelenül emberi mű. Talán dák őrsánc, vagy avar földvár? Ezt kitudni igen fontos kérdés volt rá nézve. Mert ha dák őrpont az egész, akkor nincs mit kutatni felőle tovább, de ha avar telep volt, akkor itt körül meg kell lenni a körsánc romjainak, aminőket egykorú írók körülményesen leírnak, annyira, hogy a vár nagyságából ki lehet számítani a körsánc terét, annak távolságát a központtól s emelkedettségét.

Az ifjú tudós elkezdett a négyszögű tér oldalaiban ásatni, s néhány ölnyi bontás után napszámosai egy leásott faderékra akadtak, melyen még látható volt a szenesülés nyoma; ahogy azt leverték, nyomban mellette volt a másik és a harmadik cölöp, s odább egy egész sor.

– Megvan, megvan! – rebegé örömmel az ifjú, olyan örömmel, hogy munkásai azt hihették felőle, hogy a Dárius kincseinek akadt nyomára; ő pedig hevesen hozzáfogott a munkához; ismét nivellált, kalkulált, méregetett, s másnap megmondta embereinek, hogy menjenek ki ide és ide a megjelölt pontokra; ott kezdjenek el ásni, s ha találnak hasonló levert cölöpöket a földben, siessenek őt tudósítani.

Első nap haszontalan volt minden fáradság. Az emberek nem fedeztek fel egyebet vidra-barlangoknál, egynéhány vidrafiút el is hoztak elevenen, s szörnyen csodálkoztak rajta, hogy Gyula úrfi nem örül nekik.

Másnap lélekszakadva jön egy embere jelenteni, hogy találtak szenes oszlopot; nem is egyet, hanem egy egész sort és alatta megint egy másik sort.

Gyula örömtől reszketve sietett a helyre, s mikor odaért, levette kalapját és az égre nézett.

– Miért ad ez most hálát az Istennek? – kérdezék magukban a munkások.

– Mármost győzni fogok – szólt letörölve az izzadságot homlokáról. Ah, háladatos izzadság volt az, mit az ész fáradalma vert ki. Ki hinné azt, hogy az ember még az archeológiának is hasznát veheti? Az ismerősök nevettek rajta, hogy Gyula kincskereső lett.

Gyula ekkor besietett Nagyszőllősre, s egy négykerekű malmot rendelt meg ottani mesterembereknél, melynek szerkezetét saját terve szerint adta eléjük. Az ismerősök most nevettek még csak hallatlanul rajta. Gyula molnármester lesz, malmot épít a tóra, s széllel fogja hajtatni.

A városban éppen egy olasz ezred néhány százada tanyázott, mely közt több istriai legény volt, ennek Gyula utánajárt, s a parancsnokkal beszélve, sikerült neki azok közől negyvenet teendő munkálataira megnyerni. Azok már jártasak voltak az ilyes munkában, mely előtt az ott lakos magyar csak a fejét vakarta, a rusznyák pedig éppen kétségbeesett.

E negyven legénnyel nekiindult Gyula a nagy munkának. Ő maga vezette azt, kimérte a csatorna szélét, hosszát, melynek a láp alatti gátot ketté kell szelni, a víz lefolyásának medrét, annak valószínű erejét, s maga is osztozott a munka minden fáradalmában, ott járt munkásaival a legveszélyesebb helyeken, hová csak hosszú deszkákon lehetett járulni, miket az ember a talpa alá kötött, s rövid időn oly barnára süttette magát a nappal, hogy maga sem ismert volna magára.

A környékbeliek nevették a munkát. Gyula piócákat fog, meg csíkkal kereskedik. Tréfából küldtek is a nyakára egy piócakereskedőt, hogy alkudozzék vele egynéhány mázsa vérszopó állatra.

A fiatalembert mindez nem zavarta meg; ő folytatta megkezdett dolgát, s ősz felé készen volt a csatornájával, melyen keresztül emberek bámulatára eleven víz kezdett lefolyni, s akkor ráépítteté a négykerekű malmot, s őröltetett rajta olyan lisztet, amilyet még nem láttak Bereg vármegyében.

Most már aztán kevesebb anekdotát mondtak róla. Ez bizony élelmes gondolat volt! A malom télen sem áll be; kikeresi a költséget, s valami szegényes hasznot is hajt; ha az ifjú embernek csak az volt ambíciója, hogy legyen kenyere, az már van.

Igaz biz az, hogy nem is sokkal többet hozott a puszta kenyérnél; de Gyula meg volt vele elégedve. Igen kevéssel beérte, és igen sokat dolgozott; csekély jövedelméből a tavaszi munkákra is kellett félretenni, sőt apjának is juttatni belőle. Ő gyakran a szó szoros értelmében napról napra nem evett egyebet kenyérnél és szalonnánál, asztalán soha bor nem állt, semmi társaságba nem járt, s minden kiadása csupán szükséges könyveire s technikai műszereire történt.

Mint látjuk, ez a Gyula úrfi a legprózaibb ember a kerek földön, és mégis – előre merem mondani, hogy ez lesz történetünk hőse, akit a végén majd mindenki úgy meg fog szeretni, mint ahogy már eddig én megszerettem.

Jött azonban a tavasz; amint a hóvíz lefutott, a burjánosi láp olyan képet kezdett ezúttal mutatni, hogy ha azt jólelkű keresztyén ember meglátta, rögtön előfogta a csuklás ijedtében. Egy nagy vörösbarna tér látszott messze elterülve, melyen semmi fű és nádszál nem zöldült, az egész éven át folydogáló víz apródonkint mind megszökött a zsombékos bürü alól, s most az ölnyi magasságban az iszapos föld felett kiszáradva függött, egyik zsombék oldalából a másikba fonódva; az egész ezer holdnyi tér sivatag takaróval behúzva, összegubancolt nád- és fűgyökér, száradt hínár és aszu-páfrán embert elnyelő magasban, melynek kietlen rejtekében most már igazán tenyészhetett vadkutya és hétfejű sárkány, amennyi csak akart.

A környék földesurasága most már igazán felförmedt Gyula ellen. Gyula farkastenyésztő-intézetet alapít, Gyula sárkánykígyókat fogad fel kosztba; hét mérföldnyi kerületben a burjányoshoz nem lehet sem ökröt, sem lovat a mezőre kihajtani, mert azt mind elkapják a burjányosi szakállas farkasok; a tömérdek rókától pedig, ami ott elszaporodik, baromfit nem tarthatni három vármegyében: isten csudája lesz, ha a griffmadár is meg nem terem benne.

A lárma olyan nagy volt, hogy az öreg Fehér maga is ijedten futott fiához, s nagyon megcsóválta a fejét, mikor e rútul elváltozott mocsár képét meglátta; amíg odáig ért, az úton legalább ötven tekenősbékát látott keresztülmászni, amint egyik zsombék alól a másik alá bújtak.

– Édes fiam, mi lesz ebből mármost? Ez egészen el van rontva. Eddig csak legalább volt valami; mocsár volt, lehetett benne nádat vágni meg vadászni, de most már egészen az ördög bozótja lett, aminek tájékára sem lehet menni. Nem hiszem, hogy szalamandra is ne lenne itt az alatt a sötét nádlabirintus alatt.

– Bizony az meglehet, hogy van – szólt Gyula nevetve –, hanem hiszen majd itt lesz Szentgyörgy napja, akkorra fel van minden mozogható állatnak mondva a szállás.

– De ki az ördög hajtja ki őket innen?

– Hát rájuk gyújtjuk a ház tetejét, s aki odább nem hurcolkodik, bennég.

Az öreg Fehér félrecsavarta rá a fejét, s azt mondta, hogy ő erre nem gondolt.

Gyula ekkor elébb védárkokat húzatott a malomtól néhány száz lépésnyire, szinte a négyszögű sziget körül, ezeket meg kellett óvni a tűztől; akkor körös-körül egyszerre meggyújtotta a zsombékokat.

Hetekig, havakig tartott a mocsár égése; éjszakánkint gyönyörű látvány volt az, amint a zsombék alatt harapózó láng rózsaszínű fénnyel borítá messze a földet, a recsegő nádas fényes lángtenger volt, melyben a nedvesebb bürük, mint barnavörös szigetek, látszottak libegve úszni, közepeikből, mint tündéri élőfák, lombos füstoszlopok emelkedvén magasra hulló tűzgyümölccsel; majd mire lassankint izzóvá melegült a lég az égő mocsár felett, dühös forgószelek ölelkeztek össze a zsarátnak színén, égő tűztölcséreket képezve, mik sebesen nyargalva táncoltak alá s fel a pokoli táncszérűn, némelyik olyan volt, mint egy szárnyas orsó, melynek hegye a tüzes talapzatot éri, másik mint egy hegyével lefelé állított piramid, melynek széles talapja a fekete felhők között vész el; minden éjszaka lehetett látni e tündéri táncosokat, amint a mocsár egyik szélitől a másikig lejtettek, s ott eltűntek a pusztában, amint a kopár földhöz értek.

Ilyenkor éjszaka, mikor legjobban táncoltak a tűzoszlopok a lángoló zsarátnak felett, Gyula felkölté cselédjeit, s körüljárta velük az egész izzó tért. Itt-amott fekete vonalak látszottak meg azon, mik mélyen benyúltak a lángpiros mezőbe; azok nyirkos bürük szövedékeit árulák el, miknek nedves gyökérhalmaza ellenáll a lángnak, s míg körüle és alatta minden hamuvá ég; dacol a lángokkal.

A merész ifjú e sötét vonalakat keresé fel munkásai élén; behatolt rajtuk a tűtenger közepébe, ott járt az ingadozó hídon, melynek nyílásain át beláthatta a lábai alatt ölnyi mélységben izzó tőzegparázst, s segített szétverni a nedves bürüt, mely a tűz kitörését gátlá. Apja jajveszékelve látta őt e halálos munkában, de nem bírta visszatartani; az ifjú tréfának találta mindezt. Óvatosság mellett az egész lángtenger felszínét keresztül-kasul lehet járni, mert az csak hónapok múlva fog beroskadni, s éppen azért rajta kell lenni, hogy mindenütt egyenlően hamuvá legyen, s szenesülve ne maradjon, mert az nem használ úgy a földnek.

Mentül tovább terjedt a tűz, annál hangosabb kezdett lenni az a gonosz hangverseny, mely a négyszögű szigeten támadt. Eleinte csak egyes farkasordítás vagy vonító vidrahang szólt bele a lángrecsegésbe, amint fészkéről felriadt vad a tűz elől a magasabb szigetre menekült. Amint azonban a körös-körül terjedő láng napról napra szűkebbre szorítá a tért, mely a közbeszorult fenevadak menhelyéül szolgált, amint a rókák, farkasok, vidrák és hiúzok falkái hasztalan nyargalták köröskörül azt a füstölgő partot, mely mindig összébb szorult, elkezdett valami pokolbeli zsivaj és ordítás hallatszani a sziget tájáról, melynek hallatára az öreg Fehér sóhajtva szólalt fel:

– Milyen kár, hogy ennyi szép vad puskalövés nélkül vesz el.

– Csak várjuk el őket! – vigasztalá őket Gyula – egy hét múlva majd helyünkbe jönnek.

Az öregúr nem érté ezt a jövendölést; pedig Gyula váltig biztatta rá, hogy csak állíttassa cselédeit lesbe a malom gátja mellé, majd lesz itt nemsokára valami.

Az természetes volt. Amint a megszorult fenevadak látták, hogy a tűz egyre szűkebb körbe szorítja őket, nem találták biztosnak a szigeten maradni, hanem elébb egyesével, azután falkánkint menekültek a vízárkon keresztül, mely egyedüli szabad út volt a lángtenger közől; az pedig egyenesen a malom ablakai alá vitte őket, ahonnan biztos lövésű vadászkéz minden irgalom nélkül elejtheté.

Az öreg Fehérre nézve ekkor kezdődtek csak a gyönyör napjai: egy-egy nap több farkast és vidrát lőtt le lábáról, mint hajdan egy egész hajtóvadászat alatt, s öröme kimondhatlan volt, amikor egy kósza hiúz is akadt puskája hegyére. Utoljára már nem maradt semmi vad a szigeten, minden zaj elhangzott: csak a tekenősbékák süvöltése hallatszott még néha éjszakánkint, azok ott is vesztek – és nem nagy kár értük.

Az elhamvadás műtéte egész nyárközépig tartott, akkorra a régi mocsár helyén egy szürke-barna tér maradt, melynek közepében egy zöld fákkal benőtt sziget látszott, s melyet egy kis patak szelt keresztül, ugyanaz, melyből hajdan a mocsár támadt, s mely most bő forrásvízzel látta el környékét.

Gyula fogadott munkásokkal, mert még sem bérest, sem marhákat nem tarthatott, felszántatá a kiégett tért, bevetteté ősszel búzával, repcével, s a másik esztendőn olyan termése volt az őserejű föld barázdáin, hogy a puszta jószágáért százezer pengőt kínáltak neki.

Természetesen nem adta senkinek, hanem eladott termékei árán rendbe hozta gazdaságát, házat épített a kis sziget magaslatára, körülültette fákkal egész birtokát, és azontúl nem szorult többé senkire; és azontúl nem nevette többé senki, ha valamihez kezdett.

Két év múlva alig ismerünk rá a burjányosi lápra. Gazdag mezők, virágillatos repceföldek terülnek előttünk, beszegve sugár jegenyefákkal; a Tisza partjait fiatal nyárerdő fedi, a kis sziget gyümölcsfákkal körítve, rajta ízletes úri lak, mely az emelkedett dombtetőről a távolba látszik; a szabályos utakon kövér vonómarhák takarítják be a most kaszált takarmányt, méla kolomphangot vegyítve a napvilágos délutáni csendbe; a mezőn sűrű zöld boglyák egymás sorjában, lapályosabb réten legelésző tehéncsorda; mindenütt élet, elevenség és gazdag tenyészet.

És mindezt semmiből állítá elő egy ifjú értelem és kitartó erő.

Ez az átváltozott táj a legszebb költemény, s aki ezt kigondolta és létrehozni bírta, a legköltőibb kedély.

Az öreg Fehér most ott lakik fiánál, s kezdi átlátni, hogy a tudomány egyébre is való, mint hogy az embert valami hivatalba segítse. A környék csúfolódói is eljárnak most Gyulához – tanulni, s úgy beszélnek, mintha ők azt előre mind igen jól tudták volna, amit ő tenni fog, s jó tanácsaik nyomán jutott volna oda a fiatalember, ahol most áll.

Mint mondják: igen jó gazda. Tud bátran költeni ott, ahol kell, és takarékos lenni a maga helyén. Jószágán vasgépek dolgoznak, még akkoriban nagyon gyéren ismeretesek a két hazában. Termeszt olyan egzotikus növényeket, miknek más hírét sem hallotta, s semmi sem vész nála kárba. Az öreg Fehér azt állítja, hogy az egész gazdaságból semmi sem hiányzik egyéb – mint egy jó feleség.

Gyula nem szokott az ilyen célzásokra felelni.

Az ilyen számoló, praktikus ember nem nyilatkozik oly könnyen, nem ragad a lépre.

Az ilyen kémikus, mechanikus, politechnikumot végzett ifjú, aki megtanulta a nivellálást, szögletmérést, földismerést, a pondus specificum, a vis centrifuga és centripeta tanait, bizonyosan tudja azokat alkalmazni a házasság dolgában is. Ez bizonyosan nem házasodik elébb, mint amíg választottjának hozományát annak fényűzési képességével egybe nem hasonlítá, míg szántóföldeinek glébáját meg nem becsülte, hányadik klasszis; míg aktíváit, passzíváit kedvező súlyegyenbe nem hozta; reményteliségeit fel nem számítá, s anyagi állapotát skála szerint meg nem mérte, mert hisz az ilyen praktikus emberek nem poétáznak, nem ábrándoznak, nem lesznek szerelmessé, hanem csak kalkulálnak és méregetnek.

Egyszóval Gyulán rajta veszett a praktikus gúnynév. Vehette megtiszteltetésnek, vehette másnak is, ahogy tetszett.

A következő évben ismerőseit még nagyobb csodába ejté. Késő ősszel, mikor a mezei munkának szünete volt, felrándult varbói részbirtokukba, s onnan két egész hónapig vissza sem jött.

Mit csinálhatott, mi dolga lehetett ott? – azt kitalálni igen nehéz volt egyhirtelen.

A Fehér család varbói birtoka, amennyire lehet, még regényesebb szépségekkel volt megáldva, mint a burjányosi elátkozott vadon. Ez is hasonló elátkozott tájék, csakhogy más jellegű. Magas hegyszakadékok közé beékelve, kietlen bükk- és fenyőerdők tája, miket a szilaj zivataron kívül alig irtott valaki más világ teremtése óta.

A meredek hegyoldalból zuhogó hegyi patak omlik alá, mély medret ásva magának a sziklák között, melyet itt-amott félig eltakart a keresztülomlott szálfák tömege; az irtatlan bozótban jó helyet talál a vadpáva szilaj táncát járni, s ha nagyon bolygatnák a csalitokat, nem hiszem, hogy bölényt ne lehetne felzavarni belőlük, medvét pedig így is minden esztendőben lőnek kettőt-hármat, csak amelyik a hegyaljában lézengő hamuzsír-égető tanya közelébe vetődik.

Mit tudhatott Fehér Gyula ezen az utálatos regényes helyen hónapokig mívelni, az minden józan gondolkozású ember előtt megfoghatatlan volt. Pisztrángokat akar termeszteni a hegyi patakban? Vagy farkasvermeket ásat? Tán csak nem akarja planíroztatni a hegyormokat?

Magával vitt cselédei beszélik, hogy ott igen különös életet folytat. A hegyek különböző pontjain kalyibákat építetett magának, amikbe éjszakázni visszatér, mikor a hosszas barangolásban kifárad. Néha a farkasok majd kihúzzák onnan, egész éjjel ott ordítanak kunyhója körül.

Korán reggel megint nyakába ölti a hegyet, vállára veti duplapuskáját, vadásztarisznyáját, kezébe fog egy vasas végű botot, melynek a túlsó végén kalapács van, s este, mikor hazajön, akkor tele van a vadásztáskája – ne gondolja senki, hogy talán császármadárral vagy fajdtyúkkal, hanem diribdarab kövekkel, miket úton-útfélen összeszedett, s otthon azután különválogat.

Egész nap töri, kalapácsolja a hegyet minden irányban, jegyeket vés a fákra, karókat ver le a földbe, mappát rajzol, kalkulál, tüzet rak, követ pirít, ás, vés, fúr, farag: lehetetlen, hogy meg ne legyen őrülve.

Majd meg napszámosokat fogad, egy-egy ponton iszonyú gödröket ásat velük, azokat ismét betemetteti, s odább megy. Minden ok és belátható cél nélkül egész barlangot vájat a hegy oldalába, s azután azt mondja, hogy mármost jól van. Némelyik barlanggal meg van elégedve, másikkal nincs. A minap a hamuzsír-égető fálában mindenféle barna, veres és lilaszín köveket talált, azokért egész inkvizíciót tartott, hogy honnan kerültek ezek oda; persze az a jámbor nem tudott egyebet telelni, mint hogy neki a vízomlás hozta oda. De honnan? Ezért a kérdésért megint valami rusnyáknak tűvé kellett tenni az egész hegyet, s törni, vájni a vízmosás medrét.

Egyszer azután, mikor a hó leesett, telerakta Gyula a kocsiülést a diribdarab kövekkel, s megparancsolta, hogy tavaszig semmihez hozzá ne nyúljanak, amit ő ott ásott és kipécézett. – Ugyan kinek is lett volna rá gondja?

Azzal egyenesen felment Pestre, onnan Győrbe és Bécsbe; végre Bécsből írt édesapjának egy lakonikus levelet: „Kedves apám! Szíves felhatalmazásodnál fogva, mely szerint jószágaink iránt rendelkezhetem, mai napon szerződést kötöttem egy részvényes társulattal egy varbói jószágunkon megnyitandó vashámor iránt.”

Az öregúr erre csakugyan komolyan megijedt.

Ez már több volt, mint vakmerőség! Gyula e lépéssel azt az egész vagyonát, mit a burjányosi remeklésével szerze, kockára tette; mert hiszen ki mondhatja azt meg előre neki, hogy mi lakik a föld gyomrában? Nem is mert róla szólni senkinek; annyira félt, hogy most már a világ nemcsak sajnálni nem fogja, hanem kacagni fog rajta.

Pedig biz azt a világnak meg kell tudni; a társulat, mely Gyula tervére vállalkozott, ezer darab ötszázforintos részvényt bocsátott ki, melynek felét maga Gyula megtartotta, tíz száztóli volt az első befizetés, azzal rögtön előkészületeket tettek az akna megnyitásához, az olvasztókhoz, a hámorokhoz; minden száj feléjük volt fordulva készen a kacagásra, mindenki bizton hitte, hogy a második részlet fizetésére nem kerül a sor, mert akkorra szétszaladnak a részvényesek, otthagyva befizetett pénzüket. Csakugyan nem is került a sor a második részlet fizetésére, mert a megnyitott vasbánya az első évben oly gazdagon fizetett, hogy a költségeken felül tizenkét száztóli maradt osztalékul a részvényeseknek.

Most aztán mindenki sietett összecsapni a kezeit, s azt mondták, hogy ez a Gyula mégis rettentő szerencsés ember. Pedig nem rettentő szerencse volt az, hanem egy kis szerény tudomány. Gyula ezáltal gazdaggá tette családját. A vasbánya szilárdabb pénzforrás volt minden uradalomnál, ezt nem verhette el a jég, ennek nem ártott meg a rossz vásár; a vasnak mindig van kelete.

A vidéken kezdett Fehér Gyula azoknak a kellemetes hírébe emelkedni, akiket úgy neveznek, hogy jó parti.

Érti az ember alatta, hogy jó parti férjhez menendő leányok számára.

Fiatalsága mellett öntehetsége, merész számításai, szilárd kitartása által vagyonosságra vergődve félig-meddig bukásban levő családjával; amellett kissé különc, ami őt csak érdekesebbé teszi; nem csoda, ha sokat beszéltek arról, hogy vajon kit fog elvenni.

Az öreg Fehér maga is nagyon sokat szeretett erről a tárgyról fecsegni a kolozsvári és nagyváradi kaszinókban, nem lévén más dolga azóta, hogy a fia gondnoksága alá került, a kaszinóban ülésnél.

Az ő fecsegéseire építkezve lehetett Gyula szándékai felől véleményeket építeni.

Az egyik azt mondta; az ilyen speculativus, számító ember, mint Gyula, aki meg tudja mondani, hogy hány mázsa répában van annyi tápláló erő, mint egy mázsa szénában, bizonyosan házasodni is számításból fog, s valamiképp nincsenek előtte biztosságban a hegyek gyomrába rejtett ércek, hogy ő azoknak értékét diametraliter ki ne vesse, hasonlóképpen ki tudja kalkulálni leendő menyasszonyának hozományát is, ami még az apák és nagybátyák ládáiban fekszik.

A másik azt állította, hogy nem! Gyula nem olyan ember; ő nem tekint pénzre, nagy vagyonra, mert az ő elve a belterjes gazdaság; hanem inkább olyan leányt keres, aki jó gazdasszony, ért a háztartás vezetéséhez, takarékos, házias; – ne is legyen valami nagyon szép, hogy ne kelljen félteni; mert a féltékenység igen zavaró akadály a sok munkával és spekulációval elfoglalt ember ügyeiben, aki gyakran kénytelen utazni, s ritkán van odahaza.

Mások megint azt fogták rá, hogy tudós nőt keres: olyat, aki geognóziát, trigonometriát tanult, aki neki a nivellációkban, földfúratásokban segíthet, aki rajzolni tud, aki rettenetes aequatiókat és logaritmusokat ki tud számítani, s minden napról kereskedői könyvet vezet.

Akik valami jobbat akartak róla véleményezni, azoknak úgy tetszett, hogy Gyulának lehetetlen magyar leányt venni nőül, mert ilyen embernek az nem lehet ideálja, ő bizonyosan angol nőt fog hozni egyenesen Angolországból; azért is tanult meg angolul, hogy tudjon majd vele beszélni, ha lesz; s előbb-utóbb valami tengerparti városba fog megtelepülni.

A leggonoszabb nyelvek pedig éppen azzal rágalmazták, hogy ennek bizony semmiféle asszony sem kell, mert ez remetének készül; reggeltől késő éjszakáig mindig dolgozik, rá sem érne, hogy valami asszonyfélével szót válthasson, mely speciest úgysem tartja egyébnek a gazdasági és technikai gépek sorozatában felesleges pénzfogyasztó-masinánál.

Ezt a sok mendemondát rendesen mindig maga az öreg Fehér kezdte meg a fia felől, ellenállhatlan ösztönök működvén benne arra, hogy szüntelen fiáról beszéljen; rendszerint olyan rendkívüliségeket gondolt ki felőle, amiket ő maga is komolyan hitt, és nem bírt magában tartani, s amikből többnyire szó sem volt igaz. Az öregúr ilyenformán azáltal, hogy fiát bámulta, maga szaporítá felőle a pletykabeszédet, ami pedig, mint tudjuk, mindig oly jól terem: erre nincs se fagy, se száraz esztendő.

Gyula pedig oly közlékenytelen volt. Senkivel sem barátkozott, senkihez sem vonzódék legközelebb ismerői közől, kerülte a köröket, ahol kíváncsiak voltak őt megismerni, s a számára ajánlgatott kétséges színezetű kitüntetéseket elég okos volt nem keresni.

Ellenben voltak olyan kedves nyugpontjai lelkének, amiket szeretett felkeresni; atyjának régi barátjai, kiket az öregúr maga is igen elfelejdegélt már; szerény lelkészek, tiszttartók, kik atyjának házát akkoriban látogatták, mikor az még csak esküdt volt a vármegyében, s akként maradoztak el tőle, amint az mindig magasabb hivatalokra kezdett emelkedni; restellték a jó emberek, hogy ők olyan alant maradtak tőle, s azt hihették, hogy ennek kellemes dolgot cselekesznek, ha nem alkalmatlankodnak nála.

Ezek nem is ismerték Gyulát másról, mint hogy látták őt igen kis fiúnak igen sok esztendő előtt, s örültek neki, hogy ilyen szépen megnőtt. Ezek rendesen még azt sem tudták, hogy tekintetes barátjuk, az öreg Fehér vagyonában és tekintélyében úgy megfogyatkozott: hagyján még azt, hogy e vagyont és tekintélyt az ifjú sokszorosan visszaszerezte. Annyit tudtak felőle, hogy Gyula okleveles mérnök. Ez közelebb hozta őt hozzájuk. Arról, hogy Gyula neve már a hírlapokban is forgott, itt rendesen nem tudtak semmit; voltak abban az időben még olyan boldog családok, ahová a kisasszonyok divatlapjain kívül más lap nem járt, a családapákat nem érdekelte a politika, s miattuk külföldön, belföldön történhetett akármi nagy és rettenetes esemény, ők meg sem tudták azt.

Ilyenformán találkoztunk már egyszer Málai Máté uram ezüstlakodalmán Gyulával; akkor még a neve után sem tudakozódtunk. Láttuk őt mint szerény, feltűnni nem képes ifjút, ki ha nem jön is zavarba, de még elpirul, ha hozzá szólnak; s tanúi voltunk annak a találkozásnak, ami közte és az ifjú Somlyóházi grófkisasszony közt történt a zálogosdiban, s talán önkénytelen volt nálunk az a gondolat, hogy ez a két ifjú lélek egymást megszerette. És bizonyosan igazunk volt benne.

Mindennapi ember fejet csóvál erre, s azt mondja: boldogtalan szerelem.

Mi lehetne ebből? Hogy közelíthetnének annyira egymáshoz egy gazdag, hatalmas családból eredett grófhölgy s egy köznemes fia, aki még csak nem is státusférfiúi celebritás, s imádottjához képest mindenesetre igen szegény legény, hogy valaha azon a mérhetetlen tengerén keresztül az előítéletnek, ami őket elválasztja, egymásnak kezeiket nyújthassák?

Egy Borcz Adorján könnyen tudott magának felelni hasonló kérdésre: „Én is gróf leszek”; címre szert tenni könnyű, csak pénzbe kerül; fellépni mint gavalléros hódító, ragyogni akármi úton-módon megnyert magas összeköttetésekkel: ez neki mind biztos kilátás volt, s ha arra gondolt, hogy az, akit szeret, grófnő, azt is büszkeségéhez számítá. De Gyulára nézve, ki önként, szabad akaratjából, nemesi rangján alul választott magának pályakört, ki tudta azt jól, hogy kortársai, ismerősei tréfát csinálnak az ő munkás életéből: – visszariasztó volt a parvenü neve. Egy ember, aki addig játssza a demokratát, amíg végre egy grófi családba tolakodik fel.

Bizonyára ő nagyon jól meg fogja őrzeni azt a titkot, hogy szerelmes, és rajta lesz, hogy el ne árulja azt.

Ezek a büszke főurak nem fogják őt lenézésükkel agyonsújthatni; ezek a szeszélyes úrhölgyek nem fognak kacaghatni balga szenvedélyén, minden lépten éreztetve a tolakodóval azt a kínzó fensőbbséget, mit előkelő nevelés, megszokott önbizalom, tágabb világnézlet ad a kedélynek, s mely annak mint egy szemrehányás villog untalan arcába: „Tudnál-e hozzánk hasonlítani?”

Azonban – ki tudja: hátha nem oly büszkék azok a főurak, nem oly szeszélyesek az úrhölgyek, minőknek őket a regényírók rajzolják? Hátha az is megtörténhetik a világon, hogy egy fényes nevű delnő igazán szeressen egy ragyogó név nélküli férfit, s ő kérdezze akkor azt magától: „Tudnék-e én tehozzád hasonlítani?”

Meglátjuk azt még.