Műverseny fürdőn¹

Estére még egypár fiatal úr vetődött Somlyóházi gróf házához: egy Hálomi Aladár gróf, derék, csinos fiatalember, szőke szakállú, szelíd, behízelgő modorú ifjú, meg egy bánáti földesúr: Rajcsovics Szilárd; bár nem mágnás, de azért mágnásszámba megy; erős fekete szemöldei, sűrű szakálla, olajbarna arcszíne bizonyítják szerb eredetét; egyébiránt mindenki tudja róla, hogy dühös magyar, minden ultránál ultrább, ki még saját magának is opponál, s annyira szabadelvű, hogy ha ma azt mondanák neki: gyere, pajtás, vetkőzzünk le mezítlábra, adjuk oda csizmáinkat azoknak, akiknek nincsen, s magunk menjünk fát vágni és kapálni, bizony mondom, megtenné; pedig azért arisztokratább a kínai császárnál.

Ezekkel együtt a gróf és a kisasszonyok szépen kifőzték a tervet, hogyan fogják a jótékony műversenyt rendezni; a két grófné próbáit is adta egész készséggel a zongora mellett játékban és énekben tanúsítható képességének; azután a hölgyek szobáikba távoztak, a férfiak pedig félrevonultak a pipázóba, s ott folytatták a beszélgetést.

– Barátom – szólt Rajcsovics Somlyóházihoz –, tudja a magas mennykő, hiszen szép-szép az a koncert; ha éppen kell, még magam is fellépek benne, s elfújok egy tilinkón valamit; de az engem nagyon undorít, hogy mi itt ettől a szájtátó publikumtól kolduljunk valamit, mikor ha négyen-öten összeállunk, saját zsebünkből kidobhatjuk azt az összeget, amit így száz embertől kell összekunyorálnunk. Tudja patvar, én még a más részére sem tudok kérni, inkább odaadom az ingemet magamról. Mennyi kell arra a leégett templomra?

– Nem arról van itt kérdés – szólt a gróf, szép csendesen végighallgatva a fiatal földesurat, ki e rövid beszéd alatt három pamlagra ült le, és ugrott fel újra. – Tudom bizony, hogy egypár ezer forint miatt nem siratnának meg bennünket az unokáink, de nem arról van itt szó. A mi szerepeink nagyot változtak. Vagy veszitek észre, vagy nem, annyi bizonyos, hogy mi, kiket földesuraknak neveznek, nem vagyunk ennek a népnek többé urai, de lehetünk jó barátai. Ezelőtt az volt a viszony közöttünk, hogy a paraszt felszántotta földeinket, learatta gabonáinkat; mi megtizedeltük borát, búzáját, viszont ha háború volt, hadakoztunk helyette; viseltük az ország hivatalos terheit, s ha valahol veszély támadt, nagy kár esett, ki-ki segített a maga emberein, s nem folyamodott a szomszédjaihoz. Ez idestova másképpen lesz. – Én két év előtt örökváltság útján felszabadítottam jobbágyaimat, tíz év óta küzdök közteherviselés, adóegyenlőség mellett; s a jövő évtizedben bizonyosnak hiszem az időt, amelyben nem lesz különbség köztünk és jobbágyaink között egyéb, mint az öltözet; még ez is amazoknak az előnyére.

– Hogyan?

– Mert kényelmesebb, olcsóbb és tartósabb, mint a miénk. Aki ezt az intését a sorsnak birtokos uraink közöl át nem látja, az tíz év múlva szegényebb lesz az utolsó parasztnál, s szánni sem fogja senki, hanem nevetni fog minden ember azon a szerencsétlenen, aki több ezer holdnyi birtok mellett tönkrejut. Ti csak parádénak veszitek az egyenlőség eszméit, mik mellett oly szép dikciókat tudtok tartani, azt hiszitek: ez csak egy új cifra gomb a ruhán; én pedig azt mondom, hogy ez egy egész új öltözet. Bele kell magunkat találnunk. Fel kell magunkat sok olyan dologtól mentenünk, ami eddig nálunk az urat jellemzé. Nem mondom, hogy ez után a gróf is járjon darócban, és fogja maga az eke szarvát, meg hogy szakácsot ne tartson, hanem érje be pirítós kenyérrel; azt sem mondom, hogy asszonyainkat szoktassuk a zongorától a guzsalyhoz; hanem azt igenis mondom, hogy a ragyogásról le kell mondanunk, mert az nem a mienk többé, az már nemzeti tulajdon. Ez legyen éppen olyan közös a tisztelt publikummal, mint az útcsinálás és adófizetés. – Mindenre, ami közügy, a közérzületnek kell kontribuálni; nem szabad és nem lehet annak többé egyesek áldozatai után emelkednie. A protektori szerepet letettük, és beálltunk a nemzet közmunkásai sorába, s elég szép feladat, ha azt be tudjuk tölteni jól. Öt-hat magyar mágnás – mecénásnak – annyi a kiáltó szükségekhez képest, mint a csepp a tengerben; de öt-hatszáz mágnás – kitartó publikumnak –, ha nem éppen tenger is, de mindenesetre hajókázható víz. Azért csak szoktassuk mi a közönséget ahhoz, hogy vegyen részt a közügyek pártolásának dicsőségében, s ne bízzon mindent földbirtokosai buzgóságára, mert ha egyszer azután azok is el találnak esni, akkor zátonyon vagyunk mindenestül.

– Tudja patvar, nem tudok velük összeférni. A legnagyobb uraság közelléte nem zseníroz annyira, mint egy ártatlan lateineré (a bánáti földesúr nem is gyanította, hogy Fehér Gyula is az). Ha én valakinek valami közcélra ezer forintot adok, azt mondom neki: itt van, dugd el; ne mondd senkinek, hogy kaptad, és meg ne próbáld köszönni, mert elszaladok; ha pedig ezek közől valamelyik tíz forintot ad egy misemondó ruhához, vagy elszaval egy verset valami jótékony hangversenyen, ha járat egypár hírlapot, már azt akarja, hogy a nevét minden újságban kinyomtassák, hogy verseket írjanak hozzá, s minden ember ujjal mutogassa az utcán: „Íme, itt megy az a nevezetes ember vagy asszonyság, aki ezért meg azért nagy hazafi vagy honleány”. – Vigye a patvar, inkább fizetek helyette, csak ne halljam, hogy más dicsekszik azzal, amit adott.

– De hát baj ez? – kiáltott közbe Gyula nevetve. (Somlyóházinak jólesett, hogy Gyula nem érezte magát sértve e beszéd által.)

– Hogy a tatárba ne volna baj? – pattogott a banátusi úr. – Én ott hallgassam, hogy Torhányi Máté uram mint dicsekszik azzal, hogy ő száz forintot adott egy zártszékért: olvassam három hétig valamennyi rongyos újságtokból sorban, hogy ezek meg ezek a mágnások egy leégett templom javára fürdői koncertet adtak, s ott derék gyapjúkereskedőnk, Torhányi Máté úr száz forintot adott egy zártszékért; azután egy szonettet Torhányi Amáliához, aki a karperecét áldozta fel e célra; mert kitelik az ettől.

– Kérem, kérem – szólalt fel Hálomi gróf –, meglehet, hogy valamelyikünk szerelmes bele.

– Hát hisz én nem sértettem meg; de nekem nem tetszenek ez emberek, mert kevélyebbek, hiúbbak és rátartóbbak pénzük miatt az első zászlósúrnál, s kapnak az alkalmon, ha azt akarják, hogy a börze asztaláról beseprett olcsó ragadmány hulladékait az ember hazafiúi áldozatoknak nevezze.

– No, és hadd nevezzék annak – vágott közbe Gyula, ki kezdett e vita alatt elemébe jönni. – Miért ne vetnők ki az adót – közérdekből – az emberi hiúságokra, kíváncsiságra, ha ezek olyan könnyen megadóztathatók? Azután azt sem kell egészen feltenni, hogy az a lateiner publikum mind olyan tetszelgő, kitűnni vágyó. Mennyi nemzeti ügy virágzik a középosztály részvéte után, amit az még csak áldozatnak sem akar tekinteni. Hisz az irodalom, köziskolák, takarékpénztárak, gazdasági egyletek mind olyan konvencionátus lábon állnak, hogy azokról sohasem tudni, ki kegyelme tartja fenn. Követeli-e valaha egy könyv megvevője vagy egy színházba járó, hogy őt megdicsérjék, hogy háladatosak legyenek hozzá? Pedig általa él irodalom és művészet. Ön nem találja zsenánt állapotnak búzát vagy repcét adatni el a piacon, s ha Torhányi urammal megalkudott az egynyíretűre, eszébe sem jut, hogy milyen büszke képpel fizet érte majd ez a pénz embere: hát akkor ugyan miért restelkednék, ha az a kérdés kettőnk között: „Ím, én önnek egy szép dalt fogok énekelni, egy derék verset szavalok, egy szép furcsaságot trombitálok el, ha tetszik, megadhatja az árát, ha nem kell, odább mehet”? Talán az, ki dalait árulja, alábbvaló ember, mint aki gyapját adja el?

Somlyóházi kezdte észrevenni, hogy Szilárd nagyon összehúzta sötét szemöldeit, s sietett tréfásan félreirányozni a vitát.

– Az a vége a beszédnek, hogy miután az indítvány határozatba ment, te pedig igen szépen tudsz gordonkán játszani, magad is részt veszesz a versenyben.

– Én? – kiáltá talpra pattanva Szilárd. – Én?

– No, ne ütögesd úgy a melledet, mert fájni fog. – Mégpedig saját szerzeményedet, azt a szép hajnalköltét, amit én úgy szeretek.

– No, iszen akkor lássanak Sz…on hajnalköltét!

– Ne esküdjél, ne esküdjél! Szeréna fogja kísérni zongorán.

– Ah! Sokkal szebb lesz az, ha ő egyedül játssza zongoráján; én jobb leszek odalenn tapsolónak vagy billétszedőnek.

– És ha én azt mondom, hogy magam fogom a karmesteri szerepet viselni?

– Kicsoda? Te? Te magad, Somlyóházi gróf, saját személyedben? Te fogsz regens chori lenni? A Kapellmeister? No, akkor én leszek brúgós. – Kezet ide!

Szilárd azt hitte, hogy a gróf csak tréfál; ez azonban hirtelen felcsapott, s többé lehetetlen volt a visszavonulás. Most már csak abban keresett vigasztalást, hogy osztályosai is lesznek e bajban.

– Hát ez mit fog csinálni? – kérdi Hálomira mutatva.

– Ez furolyálni fog.

– Szép. Hát ez a másik? Cimbalmozik?

– Nem tud hozzá. Ez Garay Kont vitézét fogja szavalni.

– Hm, veszedelmes ember. Még a nevét sem tudom.

– Fehér Gyula.

Gyula meghajtá magát tréfás bizalommal.

– Miféle ember az? – kérdé Somlyóházitól Szilárd, de úgy, hogy Gyulának is kellett hallani.

– Ez, barátom – szólt a gróf mosolyogva –, ez egy lángész.

– Az ördög! – kiálta az fel. – Az se nem rang, se nem hivatal, se nem mesterség. Mi hát mégis?

Gyula tréfás komolysággal felelt rá:

– Szegcsináló mesterember. Szilárd kezét nyújtá neki.

– No, hát üdvözöllek, szegcsináló mester barátom.

– Mondtam, ugye – szólt másnap a bánáti földesúr Somlyóházinak –, nem megmondtam? Én elvállalom a kedvedért a kolportőrséget; vőfélykedem, verbuválok, mint a bolond, a műversenyedre részint publikumot, részint komédiást; no, iszen szép tapasztalásokat aratok mindenfelől. Egy helyen azt mondták, hogy ugyan már nem szégyenlenek ilyen nagy urak koldulni. Másutt a drágaságról kezdtek el beszélni, hogy mennyi mindenre kell pénzt kiadni; akadt olyan okos, aki felvilágosított felőle, hogy ha biztosítva lett volna templom és torony, most kárpótolnák érte a községet, mért nem biztosították? Egyik fitymálta: mire való az, szavalni, énekelni ebben a melegben; ülni egy helyen, mikor odakinn olyan szép idő van; másik jó tanáccsal szolgált, hogy ne kompromittáljuk magunkat úr létünkre, léptessük fel inkább a cigánybandát, azzal is egyre megyünk. Hát még azután akiket részvétre szólítottam fel, ott kaptam nekem való válaszokat! Legjobban jártam még, ahol egyszerűen kinevettek, s azt mondták, hogy csak tréfálok: lehetetlen az, hogy nóbel emberek komédiázzanak a publikum előtt! Egy szigorú mama majd leforrázott, mikor azt mondtam, hogy a kisasszonya fújjon el egy nótát a publikum előtt; hogy kinek nézem én őket. Egy ember, akiről tudom, hogy furulyáz, majd megduellált, mikor arra kértem, hogy nem tilinkózna egyet velünk. Azután tudtam meg, hogy titokban verseket ír a szamár, s azt várta tőlem, hogy azoknak az elszavalására szólítsam fel. – Egy gazembert meg alig tudtam lerázni a nyakamról, hogy ő fellép magánytáncban magát produkálni; alig bírtam vele megértetni, hogy itt nem lesz bukfenchányás. Hanem azután legszebben jártam Torhányiékkal. Tudtam jól, hogy Amália kisasszony szokott énekelni, hallottam elégszer; mindig hamisan énekel, és ütenyről nincs fogalma; ezt hát okvetlen fel kellett szólítanom; meg is örült neki nagyon, és rögtön megígérte a közreműködést, még én magam olyan bolond voltam, hogy segítettem neki keresni a hangjegyek között, hogy mit énekeljen; hát amint hazaérkezem a vőfényi körútból, az asztalomon találok egy levelet, kívül rá van írva: „100 pengővel terhelve”, mintha én delizsánszos posta volnék, akinek csak a borítékra szabad nézni. Azt a levelet Torhányi úr küldi, és azt írja benne: hogy igen sajnálja, de Amália hirtelen rosszul lett, s nem vehet részt a műversenyben, hanem, íme, ő küld a költségek fedezésére száz pengőt. Én rögtön megfordítottam a borítékot, belepakoltam a száz pengőt, lepecsételtem, s ráírtam, hogy „köszönik a száz forintot, a költségek már egy névtelen úr által fedezve vannak; arról a hirtelen való rosszullétről pedig orvosi bizonyítvány váratik, mert ez a regula”.

– Hova írtad?

– Kívül a borítékra. Ha ő az enyimre kívül ráírta, hogy száz forint van benne, ráírtam én az övére az egész tartalmat.

– No, de az nagy gorombaság.

– Legyen az. Meg van érdemelve. Ezek az emberek, ezek a pénztőzsérek formaliter lenéznek bennünket. Egymás között éppen olyan megvetőleg, olyan kicsinylőleg beszélnek rólunk, mint ahogy a színpadi bárók és grófok szoktak beszélni (néha az igaziak is) a lateinerekről. Egyenesen azt akarta velünk tudatni: hogy ami mulatság megjárja nekünk, jöttment földesuraknak, az nem illik az ő rangjához, aki előkelő bankár s tősgyökeres gyapjúkereskedő, aki ha saját magáról beszél is, per nagyságos úr címezi magát, s ezüstös libériát hordat az inasával ebben az átkozott melegben, s minden palack pezsgővel kijön az utcára, hogy lássák, mit iszik, s ha a zöldben reggelizik, akkora ezüst teakannákat állít ki, mint egy torony, s gúnyosan mosolyog rajta, hogy gróf Somlyóházi kisasszonyai azalatt egyszerű üvegpohárból szürcsölik a savót. De hisz én nem tűröm ezt a fajt, s könnyebb a lelkemnek, ha a tyúkszemére léphetek, s azt sem mondom rá, hogy „pardon”.

– Nem kell azon indulatba jönni, uram – szólt közbe Gyula –, minden ember, aki önálló, büszke azok iránt, akiktől nem függ.

– Kérem, nagyon sajnálnám, ha ön vett volna valamit magára azokból, amiket mondtam. Tudom jól, hogy ön is iparos és spekulál; s én az iparnak és spekulációnak nem vagyok ellene; sőt ha ésszel és becsülettel viszik a kettőt, hazafiúi feladatul is szépnek találom; de utálom a szédelgőket; ezeket a senki- és semmiembereket, akiknek semmi vállalatuk sincs, mint a szerencse, a börzei árapály, akiknek minden mesterségük a kontremin; akik milliomosokká lesznek anélkül, hogy valami iparágat felemeltek volna; de azért elismert tekintélyek; díszpolgárok, jótékony intézetek elnökei, közhasznú társulatokban választmányi tagok; protektorok, mecénások, hercegek! S ha kérdi az ember: miért?, azt felelik rá, hja, mert ez nagy ember; de miért? Milliomai vannak! Hol vette? Nem tudja senki. Egyszer azután véletlenül nagyon beüt a hausse vagy a baisse; a nagy ember, a protektor, az elnök, a mecénás egy hét alatt éppen úgy elveszti a millióit, ahogy szerezte. Ha magunkforma ember tönkrejut, azért mégiscsak nemesember marad; de mivé lesz az ilyen pénzherceg, ha pénze elmúlt?

– Azonban mit tartoznak a mi hangversenyünkre ezek a te expektorációid? – szakítá félbe a nemes haragot Somlyóházi gróf. – Ennek itt úgyis hiába beszélsz, mert ez egy megfordított parvenü: egy polgárrá lett nemes.

– Jól van, hát nem beszélünk erről többet, szegcsináló barátom. Azzal leültek a komoly férfiak az asztalhoz, megcsinálták a programot nagy komolysággal és jó tapintattal, s másnap estére kitűzték a műverseny óráját.

Másnap estig erősen dolgozott a kontremin, mégpedig oly ügyesen, hogy alig lehetett észrevenni, kik ássák az árkokat. Pletykabeszéd, mendemonda elszabadult, rágalmakat költöttek a hangversenyadókra s a benne részvevőkre, gúnyt, kötekedést nekiszabadítottak; hanem az mind nem rendítette meg a gróf híveit; ők álltak, mint a szikla.

A műverseny napjának reggelén minden fürdői család, gavallér és mulató vendég kapott meghívó leveleket, melyekben Borcz uram, a gazdag birkás invitálja a válogatott közönséget magához, rózsaligeti új kastélyába, egy kis barátságos nyári mulatságra, mely el fog tartani másnap reggelig.

Itt már lehetett sejteni, hogy Torhányi uram dolgozik.

A kontremin igen ügyesen volt ásva: lehetetlen, hogy ez estén Somlyóháziék hangversenyén az előadókon kívül valaki jelen legyen. Milyen szégyen lesz már az is, ha el kell azt halasztaniok.

De a gróf hívei rendületlen álltak, s nem vonták vissza hirdetményüket; őket nem hatotta meg a pánik; pedig tudták, hogy az egész fürdő hivatalos Rózsaligetre.

Este azután olyan tele volt a műversenyi nézőterem, hogy ember nem mozdíthatta benne a tagjait, bejött rá az egész provincia; a gúnyolódók, kötekedők tapsoltak és éljeneztek, csakúgy rengett; a gróf úgy dirigált, akár egy maestro, Cecil úgy énekelt, mint egy angyal, a bánáti úr úgy trombitált, mint egy triton, Szeréna úgy zongorázott, mint egy istenasszony, s Gyula úgy szavalt, mint egy hérosz!

Az egész mulatság pompásan ütött ki, mindenki meg volt elégedve; az égettek számára begyűlt annyi, hogy építhettek belőle iskolát és paplakot.

Ilyen ez a mi közönségünk, külön-külön akármilyan ákáciuskodó is, de együttvéve szeretetre méltó.

…A rózsaligeti nyári mulatságra pedig Torhányi úron és kisasszonyán kívül csak egyetlenegy ember jelent meg a környékből; hogy az ki volt, azt megmondom majd a jövő pillanatban; ellenkezőleg pedig eltávozott a gazda tulajdon egyetlen fia, Adorján, a mulatság elől, s átment a sz…i fürdőbe műversenyt hallgatni, míg apja a kedveért otthon dáridót rendezett. Otthagyta az egész kompániát.