A jenki trikk

– Na, te korhely – kiálta fia elé Borcz uram enyelgő hangon, amint az lováról leugrott az udvaron. – Hát most kell jönni? Jól van, jól no; már elmentek, senki sincs itt. – Azzal leporolgatta fia kabátját, s bekísérte a szobába, szépen előrebocsátva őt mint úri gavallért.

Adorján is bizalmas lábon látszott állani ezáltal apjával, mert egy cseppet sem félt tőle; enni kért valamit, mert nagyon megrázta a ló, s végigfeküdt a pamlagon, mert huszonnégy óra óta nem aludt.

– Hát mennyire vagy a comtesse-szel, he? – kérdé az öreg, odaülve fia lábához. – Beszéltél már vele?

– Rendén vagyok – szólt Adorján, mind a két kezét feje alá téve. – Hallgasson csak ide, apám!

– No, hallgatok; hogyne hallgatnék: hát hogyan volt? Mi történt? Mondd el csak, fiacskám!

Az öreg birkás most nem fenyegette vasvillával a fiát, nem ordított a százötvenezer forintja után; még fiacskájának nevezte őt.

– Jól ment minden. Szeréna úgy zongorázott, mint egy istenasszony; még most is itt zúg a fülemben. Nem táncra való nóta volt ugyan, de azért nagyon szép. Én közepett ültem, és úgy tapsoltam, hogy előttem és mögöttem nem maradt ép pad.

– No, azt szerettem volna látni.

– Egy ember pisszegni próbált mellettem; no iszen belecsaptam annak a kalapot a fejébe úgy, hogy nem tudom, hogy jött ki belőle.

– Azt ugyan derekasan tetted.

– A koncert után meg odavittem a comtesse ablakai alá a bandát, s a legszebb nótákat húzattam egy óra hosszat.

– Lám, hogy tudja, mi a gavalléros! Hát magával nem beszéltél, Adorjánkám?

– Csendesen csak! Várjon sorára! Onnan elmentünk a fürdőházba, kompániástul; a fiúk ösztönöztek, hogy mulassunk még; én bankot adtam.

– Nono. Megint vesztettél?

– Bomlottul nyertem. Reggelre az egész fiatalság svarc volt.

– Mi? Mennyit nyertél? – kapott rajta az öreg birkás, ki emberi közönséges szokás szerint csak azt szokta játékosnak szidni, aki veszt; aki nyer, tisztességes ember.

– Ötezer egynéhány száz forintot takarítottam el tőlük – felelt lusta nyugalommal a korhely.

– Megvan? Elhoztad?

– Nincs biz abból egy fillér sem. Üres a tárcám, mint új korában, mikor a kucséber rám disputálta.

– Te bolond, te!

– Dehogy vagyok én bolond. Nagyon is okos ember vagyok. Mikor reggel felé vége volt a játéknak, a megkopasztott fiatalság hosszú képpel lézengett erre-arra; akkor azt mondtam: „Adjatok ide egy ív papirost; adjatok tintát és tollat; mondja meg őszintén mindenki, mennyit vesztett, s írja ide a nevét meg a vesztett összeget! Rámnéztek, hogy mi lesz már ebből. Az ív tetejére felírtam: „Jótékony adakozás a sz…i vendég úrfiak részéről Borcz Adorján felszólítása folytán a **i tűzkárvallottak részére, ajánlva a gróf Somlyóházi kisasszonyok kegyes kezébe.” Azzal kitettem az asztalra a bankot, számlálja ki belőle ki-ki, mennyit vesztett; a pénz már úgysem az övé, írja alá. – Ami fennmarad, az az enyim, azt én írom alá.

– Ej, te bolond, azt mégis nem kellett volna odaadnod.

– Hagyjon békét! Ötletem furórét csinált. A gavallérok szíves örömest csináltak nagylelkűséget a veszteségből, s akkor én egy deputáció élén vittem el a közel hatezer forintra menő összeget Somlyóháziékhoz, s átadtam azt a károsultak számára Szeréna kisasszonynak egy szép dikció mellett. Ez aztán megtette a hatását. Az öreg gróf kezet szorított velem, s úgy megdicsérte a mai lelkes fiatalságot, mely ahelyett, hogy vagyonát haszontalan kártyaasztalok mellett fecsérlené el, nemes áldozatokra adózik vele.

– Nono, hátha majd megtudja.

– Nem tudhatja azt meg. Akik jelen voltak, mind áldozatul estek, s van eszük, hogy el nem árulják magukat, mikor így tiszteletet vehetnek maguknak azon a veszteségen, melyért különben kinevették volna őket. Szeréna el volt érzékenyülve, ő is odajött, és megszorította a kezemet; egy szót sem tudott szólni, de szemeiben könny ragyogott. Óh, milyen szép volt ez a leány! Ha látná őt, apám!

– Látnám? Mit látnék rajta? Szépség: – szépség; egyik leány olyan szép, mint a másik. Amália még szebb. De Amália csak egy kupec leánya, ez pedig egy grófkisasszony. Ez már tesz valamit. Gondolod, hogy hozzád adják?

– Én azt hiszem, hogy szeret.

– Nem az a kérdés, hanem hogy hozzád adják-e?

– Azt nem tudom.

– Hát miért ne adnák? Tán azért, hogy csak közönséges nemes vagy? Hát nem lehet-e tebelőled is báró vagy gróf? Nem tudok én annak utánajárni? Ha éppen az kell; ha éppen azt kívánják. Nem hangzanék elég szépen Rózsaligeti gróf Borcz de eadem? Én nem ijedek meg semmi költségtől; amibe kerül, abba kerül. Az én fiam gróf lehet; a birkás fia egy gróf, és menye egy grófkisasszony.

– Hát Torhányiékkal mit végezett, apám?

A birkás szemrehányó sóhajtással mondá:

– Ott a te bolondságod szép galibába kevert engem; hanem – az én eszem majd kisegít abból, csak bízd őket rám, és amire kértelek, azt el ne felejtsd.

– Micsoda?

– Hogy senkinek ne mondd, hogy Amáliát nem fogod elvenni; várd be, míg ő mondja, hogy nem megy hozzád. Hogy azt kimondja, az az én gondom lesz.

Ezzel magára hagyta fiát az öreg Borcz, s míg az jóízűen falatozott növekedő szerelme mellett, addig a birkás bement saját szobájába; magára zárta az ajtót; papirost készített levélnek, és leült írni.

Levelet írni nem valami rendkívüli dolog akárkinél is; de ha ép jobbkezű ember arra a gondolatra vetemedik, hogy mikor levelet ír, bal kézre fogja a tollat, s ha azt éppen Borcz uram cselekszi, az csakugyan különös tréfa. Mert először is bal kézzel senki sem tud olyan szépen írni, mint jobbal; aztán lassabban is halad vele, s végtére éppen nem hasonlít az írás saját autografonjához…

Aha! Tehát hogy nem hasonlít saját kéziratához.

Az egyik levélbe e következő dolgokat írta Borcz uram ákumbák kezevonásával:

„Kedves kisasszony!

Milyen nagyon sajnálkozásra méltó a kisasszony, hogy egy olyan korhely, csapodár emberhez vesztegették el, mint az a Borcz Adorján. Nem elég, hogy elég goromba volt éppen akkor elmenni hazulról, amidőn a kisasszonyék az új kastélyban meg akarták látogatni, hanem ugyanakkor a sz*i fürdőben egy más kisasszonnyal mulatott. Egy grófkisasszonnyal, aki után bolondul, mert olyan polgárleány, mint a kisasszony, nem elég a kevélynek. Azt gondolja, hogy a kisasszony is nem mehetne grófhoz vagy báróhoz, ha akarna. Én csak együgyű cseléd vagyok, aki ezeket írom, de én nem állhatom meg, hogy meg ne írjam a jó kisasszonynak, milyen rossz ember az az Adorján úrfi. Mikor le-leissza magát, olyankor kibeszéli, hogy csak azért veszi el a kisasszonyt, mert sok pénze van, hogy adósságait kifizesse. Ha ráunt, majd le tudja rázni a nyakáról. Ő meg a vén apja nem is híják másképpen a kisasszonyt, mint „az a kupecfajta!” Gyalázatos dolog ez. Csak arra kérem a drága kisasszonyt, hogy ne mutassa ezt a levelemet senkinek, mert még ráismernének az írásomra, és rögtön elcsapnának innen. N. N.”

Így, ni. – Azzal borítékba tette a levelet, ráírta a címet: Nagyságos Torhányi Amália kisasszonynak, poste restante Sz*en.

Tapasztalatból tette-e, vagy lélektani kombinációból? Annyi bizonyos, hogy igen helyesen tevé a birkás, midőn azt írta a levélre, hogy poste restante, mert egyenes úton aligha az apa kezébe nem jutott volna a levél; míg az nagyon valószínű, hogy a jó nevelésű kisasszonyok mindenkor ismerik levelezéseiknél a poste restante előnyeit, s használják is minden alkalommal.

Ez volt az egyik. Ezt egyszerűen beküldte egy lovaslegénytől a legelső postaállomásra.

A második levél ilyen tartalommal tölt meg: „Szervusz Bruder!

Ha nem tudtad még, hát mármost megtudhatod, mi oka volt annak, hogy Szeréna grófné a faképnél hagyott. Más ifjút szeretett: a szép Borcz Adorjánt, s mondhatom, hogy nem rossz ízlése van. Még talán hozzá is menne, ha a fiú házasulandófélben nem volna. Az a legszebb a tréfában, hogy Adorjánnak éppen te vagy a násznagya, ki menyasszonyát számára megkéred. Ha csak annyi eszed volna, mint egy falusi kisbírónak, s annyi kurázsid, mint egy harangozónak, igen jó tréfát csaphatnál ezúttal, bosszút állva magadért és másért; de minthogy egyik sincs, hát szervusz; maradj ülve!”

Ezen levél báró Ludvéghynek lett címezve.

Ezt már nem bízta másra Borcz uram, maga tette zsebébe; befogatott érte, s elment vele hatmérföldnyi messzeségre, Nagyváradra, ott tette fel a postára: senki sem tudhatta, ki küldi.

Az ember nem hinné, mennyi bennszületett ravaszság van az ilyen emberekben, akik csak egy héten egyszer mosdanak. Mind a két méregadag megérkezett küldetése helyére, s mind a kettő megtette hatását.

Amáliának ártani kezdett a sz…i víz. Valami együgyű orvos volt ott, az elhitte neki, hogy ez a fürdő a kisasszonynak veszedelmes vértolulást okoz, s Torhányi úr atyai kötelességének tarthatá leányát felvinni Karlsbadba, ami igen szép járóföld Erdély szélétől mérve.

Mintegy véletlenből báró Ludvéghy is éppen Karlsbadba utazott.

Egyik sem tűrhette, hogy mindennap lássa, hallja, mily nyilvánosan udvarol Adorján Szerénának, hogy suttognak az emberek, miszerint a gróf nem ellenzi, ha Szeréna hozzá akar menni, anyja nem törődik vele, mert már évek óta nem szól Szerénához egy szót sem; de hiába is elleneznék, mert a grófnő akkor csak csupa szeszélyből is hozzámenne, s ha tiltanák neki, elszöknék utána.

Akkor feltűnt előtte az ifjú, mikor a leégett falusiak számára oly jelentékeny összeget gyűjtött össze barátai és saját zsebéből; azt nem is sejti, hogy ez a gyűjtemény milyen furcsa úton ment végbe. Akkor, mondom, még csak feltűnt előtte Adorján. Egypár emberrel találta tudatni, hogy becsüli ez ifjút; persze minden ember rögtön azzal válaszolt neki, hogy elmondta, ami rosszat Adorjánról csak tudott, hogy ez milyen korhely, mily kicsapongó, mily csapodár, műveletlen, durva, iszákos és a többi.

Ettől azután egészen szerelmes lett bele Szeréna. Mentül jobban szólták, annál becsesebbé lett előtte. Lehet, hogy durva, kicsapongó, gondolá magában; de nemes szíve van, de lelke romlatlan, őserejű; egy nő, ki igazán szeret, ki élni tud azért, akit szeret, drágakővé fogja őt simíthatni. Szeréna boldog volt abban a gondolatban, hogy ez elvetett gyöngyszemnek ő adhatja meg eredeti ragyogását. S annyi önérzet, annyi hiúság volt benne, hogy erre képesnek hitte magát. A léha ifjú gondatlan szavaiban kereste a mély értelmet, rendetlenségeiben zseniálist talált, s becsülte benne azt, ami különben nagyon keveset ér a világban: a nyers, egyenes őszinteséget.

Pedig semmi sincs annyi hamisításnak kitéve, mint ez a szép, becsülésre méltó őszinteség; még a csokoládé sem. Vannak goromba, válogatatlan beszédű emberek, kik ha rákerül a sor, olyan szépen el tudják mondani a hazugságot, mint a legsimább udvaronc, aki abból él.

Végre egyszer azt is megmondták Szerénának, hogy Adorján, míg előtte olvadozik, azalatt egy más nővel jár jegybe; akit el kell neki venni, mert 150 ezer forintnyi kötvény van a visszalépés ellenébe róva: ez pedig nagy pénz; Szerénának összes vagyona sem megy annyira, mert apja nem volt különösen gazdag.

Szeréna úgy tett az ellenvetéssel, ahogy magához és Adorjánhoz legméltóbbnak gondolá.

Mikor egyszer alkonyatkor a sz…i kert virágos fái közt sétáltak, megfogá imádója kezeit, s tiszta, sötét szemeivel annak szemeibe nézett.

– Feleljen nekem egy szavamra őszintén, Adorján!

– Parancsoljon velem – szólt az ifjú határozott arccal. El volt tudniillik határozva, hogy annyit fog hazudni minden kérdésre, amennyit csak elbír.

– Ön jegyben jár Torhányi leányával.

Adorjánnak e helyen jó módja volt kétértelmű válaszokat adni.

– A világ azt beszéli; apáink is úgy végezték; de mi magunk nem tudunk róla semmit.

– Hogy határidő is van kitűzve, melyben önöknek meg kell esküdniök egymással.

Adorján elnevette magát.

– Határidő van valamire tűzve; hanem én azt hivő vagyok, hogy inkább fizetésre, mint esküvőre. Kereskedők dolga az, nagysád; akik igen veszedelmes alapra üzérkedést építettek: gyermekeik hajlamára. Gyerekkorunkban jók voltunk egymáshoz, apáink „rizikót” csináltak éretlen hajlandóságainkból, s megkötötték az alkut, anélkül, hogy tőlünk kérdezték volna, beleegyezünk-e. Így szoktak repcére, cukorrépára, dohányra alkut kötni; lehet, hogy a repce elfagy, a jég elveri, az ára szállhat lejjebb és alább; a visszalépő fél bánatpénzt fizet.

– Azt mondják, hogy önnek atyja százötvenezer forintot kötelezett bánatpénzül, ha ön lép vissza.

– Azt, bizony mondom, meg is fogja fizetni, legalább én meg nem szabadítom tőle.

Adorján oly forró szenvedéllyel tekinte e pillanatban Szeréna szemeibe, hogy a hölgy meg volt igézve általa. Szinte reszketett a hangja, midőn tovább beszélt.

– Azon nő pedig nagyon gazdag.

Adorján tudott már valamit e rejtélyes gazdagság mibenlétéről, hanem azért igen jó alkalom volt rá nézve büszke elvetéssel felelhetni erre:

– Ah, micsoda férfi volna az, aki egy nőnél, kitől szerelmet vár, gazdagságot keresne. Én nem becsültem soha a pénzt.

No, ebben igazat mondott.

– És igen szép nő – folytatá a félelem bátorságával Szeréna –, mondják, hogy jó is, és igen mívelt.

– Nem tagadok meg tőle semmit; szép, jó, mívelt; – de ha én nem szeretem!

Szeréna most egyszerre kigyulladt arccal fodult Adorjánhoz:

– S tudja ön, hogy én szegény vagyok?

Ez vallomás volt in optima forma. Mégpedig őszinte, tiszta lélekből jövő vallomás.

Igazi, egyenesen nőtt lelkű férfit e szavak holta napjáig boldoggá tettek volna; azt mondta volna: elvetek magamtól mindent, amit kívüled bírhatok, te magad többet érsz nekem az egész világnál. Hanem Adorján nem volt ez a férfi.

Neki először is hiúságát illeté igen kellemesen e biztató, megelőző szó, azután arra gondolt, hogy a grófnő nem is oly szegény, milyennek mondja magát, és utoljára – hogy hiszen van út és mód, azt az áldozatot is megkímélhetni, amibe ez összeköttetés más részről kerülne; Borcz apó már felvilágosította őt afelől, s a fiúnak tetszett az eszköz: nem mondani le Amáliáról, hanem addig játszani vele a komédiát, amíg az szökik meg tőle, ha máshonnan nem -– az oltár lépcsőjétől.

Ennélfogva Adorján igen válogatott kifejezésekben mondhatá el Szerénának, hogy ő boldognak fogná magát érezni, ha a grófnő semmi vagyonnal nem bírna is; hogy azon perctől fogva, melyben őt először meglátta, el volt bűvölve általa, hogy az életét is odaadná szerelmeért s más efféle ostoba közbeszédeket, amiket az egész világ elkoptatott már.

Szeréna gyöngéden szorítá meg a keze után nyúló kezet. A nők olyan rossz kritikusok akkor, midőn azt hiszik, hogy ideáljukat feltalálták.

– Lássa ön – szólt a grófnő –, énnekem rossz szeszélyeim vannak; néha kiállhatlan vagyok mindazokra nézve, akik környeznek; sokszor megbántom azokat pillanatnyi szenvedélyből, akiket szeretek, becsülök; azt én mindig megbánom, keserűen megbánom, de soha meg nem vallom, hogy megbántam. Minden hízelgést, nyájaskodást utálok, mert azok mögött mindig tettetés, hazugság rejlik, emiatt azt hiszik, hogy szívtelen vagyok; saját édesanyám gyűlöl, mert nem tudom előtte mutatni, mennyire szeretem, s én inkább évekig nem váltok vele szót, mint hogy gyöngéd közeledésemből azt sejtse, hogy érdekből térek meg hozzá. Lássa, én igen kiállhatlan jellemmel vagyok megverve. Gondoljon rá, midőn hozzám közelít!

Adorján közel volt ahhoz a bolondhoz, hogy kimondja, miszerint ezt már elegen mondták neki, de ő erre nem ad semmit. A férfi könnyen segít azon. Ehelyett megdicsérte a grófnő szép szemeit; ez volt a legokosabb tőle, amit kigondolhatott.

Szeréna Adorján karjába fűzte kezét:

– Ha valakit szeretek, legyen az rokonom, kedvesem vagy kedvenc állatom, azért vakon tudok áldozni mindent. Volt egy kis kutyám, azt mondták felőle, hogy megveszett, lövessem agyon, én nem engedtem, szobámban tartottam, ápoltam azzal a tudattal, hogy a legiszonyúbb halállal játszom, egész végleheletéig; azt mondták rólam, hogy bolond vagyok, de szerettem a kis teremtést nagyon. Mostohaapámat nagyon megbántotta egy ember, én világ előtti híremet áldoztam fel érte, hogy bosszút álljak rajta, és bosszút álltam. Megítélt mindenki, de én meg voltam elégedve magammal. Én nem kérdem öntől, mi rangot, mi sorsot oszt meg velem. Szalmáskalyibába visz-e, ahol fösvény kéz méri ki a napi eleséget, s beszámolják este, mit dolgoztam nappal? Nem kérdezem öntől, milyen emberek rokonai, akik közé visz. Lesz-e haragos napam, házsártos ángyom? Én mindenbe beletalálom magamat. Csak azt kérdem öntől, olyan nemes szíve van-e önnek, amilyennek én azt hiszem. Képes-e ön úgy elvetni magától mindent, amit szerethetne, azért, akit szeret?

Adorján fel volt rá buzdulva, hogy most mindjárt úgy feldicséri magát, ahogy csak a grófné óhajtja, hanem Szeréna megelőzte ebbeli szándékát:

– Én tudom, hogy ön sokszor könnyelmű volt, nyers, szilaj magaviseletét ismerem (no, hisz akkor hát sokat ismerhet felőlem, gondolá Adorján); de tudom jól, hogy a szilaj lángnak nemes kő ad tűzhelyt; mikor önnek áldozatkészsége az enyimmel találkozott, akkor én azt képzeltem, hogy egy ritka derék jellem kulcsát találtam meg.

„Jaj! – gondolá Adorján – hátha egyszer ennek a kulcsnak a kulcsát találnád meg.”

– Én éppen oly önfeláldozást kívánok attól, akire sorsomat rábíztam, mint amilyennel én közelítek hozzá, s nem tudnám azt a gondolatot elviselni, hogy habozhatott valaha, amidőn választania kellett.

Adorján arcából észrevehette Szeréna, hogy ez olyan magas stílusból van mondva, amelyet ő nem ért.

Szeréna szemközt állítá őt magával, s éles, átható szemeit Adorján gondtalan szemeibe mélyesztve, ezt mondá neki:

– Meri ön nekem megígérni, hogy e perctől fogva semmi kötelék nem létezik azokból, amik önt egy más nőhöz kötötték, hogy még csak pókfonálszál sem marad meg belőle, hogy sem szerelem, sem önérdek nem vonja önt többé hozzá?

Adorján esküdött, mint bármely rend szerinti lovag.

– Akkor – bízzék bennem – szólt Szeréna, forrón megszorítva az ifjú kezét, s lángoló arccal hagyta őt el; sietve távozván fel a nyári lakba.

Adorján szomjú tekintetével követé e mítoszi alak lebbenését a kert tekervényes utain, s gondolá magában önelégülten: „Szerelmes belém, őrülten szerelmes.”

Adorján másnap este otthon volt apjánál.

– Nos, mennyire vagy már? – kérdezé az öreg nyugtalanul. (Az idő sürgetős már, a Torhányi terminus közeleg.) – Hogy megy a dolgod?

– Jól is, rosszul is. A leány persze odavan, az halálosan szerelmes belém. Az kész volna ma elszökni velem.

– No hisz, az kellene csak nekem! – kiálta fel megrettenve a birkás. – Hát a Torhányi vinkulum?!

– Úgy? Igaz. No, hiszen addig szó sincs róla; hanem az apjával különösen jártam.

– Halljuk, halljuk! Nos?

– Hát én még aznap este, hogy a comtesse megvallá szerelmét – ő hozta elő, én nem is forszíroztam; – elmentem az apjához, a grófhoz, s solenniter megkértem Szeréna kezét.

– No, és nem volt haragos a gróf?

– Óh, nem!

– Ez jó.

– Dehogy jó. Nevetett, mikor mondtam neki, hogy el akarom venni Szerénát, s azt mondta, hogy tegyem, amit legjobbnak látok. Egy nagy csibuk volt a szájában, arra sokkal többet látszott ügyelni, mint az egész diskurzusra. „Kedves Adorján, én már régóta elszoktattam magamat attól, hogy Szeréna leányom viselt dolgain a fejemet megfájdítsam. Az én házamnál mindenki ura magának, s teszi, amit jónak lát. Én nem járok családom tagjai előtt fegyverbe öltözve, nem beszélek velük haragosan, börtön és kancsuka pedig sohasem divatozott nálunk. Engem is úgy neveltek; s én is úgy neveltem gyermekeimet, és nem volt okom megbánni: mind leányom, mind mostohaleányom igazán szeret és ragaszkodik hozzám, bárha mindegyik egészen más modorban. Cecil úgy szeret, mint egy gyermek, Szeréna, mint egy férfi. Ha kell, párbajt is ví értem. Én nem parancsolgatok, nem kegyetlenkedem, csak sejteni engedem, hogy mit szeretek vagy nem szeretek, s ő megérti azt. Hanem szerelmi dolgokban, házassági ügyekben még sejteni sem engedek semmit. Az nekem mindegy. Kérem, félre ne értsen! Nem azért mindegy, mintha nem bánnám, akármiféle emberhez megy nőül; boldog lesz-e, vagy boldogtalan, becsülést vagy megvetést szerez-e magának; nem azért, hanem azért, mert már nagyon sokszor rászedett. Kedves Adorján, nem ön az első, aki azzal a szóval jön hozzám: „Adja ön nekem Szeréna kezét, a kisasszony beleegyezését bírom”, s akit én azzal a félelettel nyugtattam meg: „Járjon ön, kedves barátom, utána, de vigyázzon, hogy el ne maradjon tőle!” Mármost megszoktam az ő szeszélyeit nem venni komolyan. Azért, kedves Adorján, üljön le nálam, gyújtson pipára, s beszéljünk másról: én nagyon köszönöm, hogy bizalmába beavatott, hanem megbocsát, ha nem jegyzem fel magamnak ezt a kérdést.”

– No, de hát így mégis nem utasított el?

– Gonoszabb ez az elutasításnál. Azt értette meg velem, hogy bennem sem lát egyebet, mint egyikét annak a sok lóvá tett bolondnak, akikből Szeréna mulatságot csinált magának, kihallgatta szerelmi vallomásaikat; buzdította őket merész reményekre, s mikor megkérték, akkor mint a madárfogó az ostoba veresbegyet, felfűzte őket egymás után nyakuknál fogva egy pórázra.

– Hm, hm. Ezt szokta volna tenni?

– Óh, velem nem teendi ezt. Engem igazán szeret. – És itt Adorján elhallgatott, lesütötte fejét; az jutott eszébe: „Szeret, mert derék, nemes lelkű lovagnak hisz, én pedig nem vagyok az, és ő nem tudja, hogy az mind hazugság, amit bennem szeret”. Könnyelmű volt, hamar kiverte fejéből ezt a szomorító gondolatot. – Kérdezém a gróftól, hogy van-e ellenem valami kifogása. Azt felelte rá, hogy ez egészen fölösleges kérdés; arra a szavamra pedig, hogy Szeréna anyjával is akarok beszélni, igen udvariasan adá tudtomra, hogy a szegény grófné különben is oly ideges, annyira alterálja minden legkisebb rendkívüliség, hogy az orvosok egyenesen megtiltottak neki minden felindulást, legalább arra az időre, amíg a fürdői kúra tart. Mennykő baj az ilyen grófforma emberekkel eligazodni! Más azt mondta volna: oda bizony nem mehetsz; ez meg olyan szépen kiostábláz azzal a szóval, hogy a feleségének megtiltották az orvosok, hogy Borcz Adorján meg ne kérje a leánya kezét. S utoljára ez is csak annyit tesz, hogy be van az ajtó csukva.

– Tudom én, hogy mi az ő bajuk, hogy mit tudjanak felhozni ellened – szólt a birkás ravasz arcfintorítással, mintha valami nagyon titkos dolognak került volna a háta mögé. – Majd segítek én azon.

Adorján rámereszté a szemeit: vajon mit tud az öreg? Mert hiszen azt, hogy ő országos korhely, kártyás, részeges, tivornyázó, azt ország-világ tudja, azt nem szükség az öregnek felfedezni. Tudja azt bizonyosan Somlyóházi gróf is, csakhogy nem akarja az embernek úgy minden allegória nélkül szemébe mondani; és bizonyosan Szeréna is sokszor hallotta már azt; hanem az ilyesmi csak annál érdekesebbé teszi a férfit a nő előtt. A nő mindig azt hiszi magában, hogy neki hivatása szerelme erejével bukott lelkeket fölemelni. Hanem hogy ezen miként akar az öreg segíteni, az nem volt egyszerre átlátszó Adorján előtt. Tán meg akarja neki tiltani a boritalt?

– Az a bajuk – szólt titkolózva az öreg Borcz, s Adorjánt zsinórjánál fogva közelebb húzá magához –, hogy te nem vagy gróf, mint ők.

Üm. Ezt Adorján is tudta régen; hanem hiszen éppen az a nagy szerencse, hogy egy grófkisasszony egy köznemes fiúba szerelmes, s ha elveszi, mindig így beszélhet felőle mások előtt: „feleségem, a grófné”, s a cselédek többé nem tekintetes úrnak, hanem nagyságosnak híják, mert comtesse-t vett feleségül. Hisz ez az esszenciája az egész viszonynak.

– Mikor Ludvéghy báróhoz akart menni a comtesse – szólt az öreg, okosan ujjaira szedve a mondást –, akkor kétségbe voltak esve a grófék, mert haragudtak rá, mert rongált vagyonú, aztán meg mivel nagyon mihaszna ember is az, ha meg kell neki adni az igazat; midőn pedig Borcz Adorján kéri leányukat, akkor csak nevetnek, akkor rá sem ügyelnek a dologra: mert az csak egy birkás fia; pedig a birkásnak van pénze, több, mint nekik. De nem fognak ők soká nevetni, nem fognak soká fumigálni, azt fogadom!

Adorján várta, hogy miféle talizmánja van az öregnek, melynek erejével meggátolhassa, hogy aki nevethetnék, ne nevessen.

– Te is gróf fogsz lenni! – kiálta az öregúr, s elkezdett örömében kacagni. Olyan jólesett neki az a gondolat, hogy kacagott rajta, és egészen nekipirult.

Adorján előtt nem volt egészen tisztában a kilátás, nem tudta, mi úton képzeli ezt apja elérendőnek. Tán valami régi kutyabőrt fedezett fel, melyből kisül, hogy elődeik, mielőtt juhokat nyírtak volna, zászlósurak voltak? Vagy azt várja a fiától, hogy az valamiképp megmentse az országot, s hazafiúi érdemeiért kineveztessék mágnásnak? Vagy csak amúgy via facti el akar foglalni egy bitangjában járó grófi címet, s szeretné látni, hogy ki választja el őt attól?

Az öreg Borcz még mindig nehezen tudott magához térni a nagy nevetésből, s munkájába került komolyan értekezni a fiával.

– Hát tudod; van nekem egy ágensem Bécsben. Igen derék, okos ember. Azzal én már értekeztem, hogy mi úton-módon lehetne az embernek gróffá lenni. Tudod: egy gróffá, akinek azt mondja minden ember, hogy „méltóságos gróf úr!”, akinek szabad az udvarba bejárni, szabad a király asztalához leülni…

– Jól van, jól no; tudom én, hogy mi minden szabad neki.

– Hát ez az ágens úr, ez a derék, okos ember azt mondta, hogy az nem lehetetlen. Hogyha az ember valami nagy áldozatot, valami nagy szolgálatot tenne, ami hát sok pénzbe kerülne; én nem tudom, hogy hogyan, de ő már tudja, mert ő nagyon okos, tapasztalt ember. Ez az úr mondott is nekem több olyan grófokat, még hercegeket is, akik így lettek nagy urakká. No, én herceg lenni nem kívánok, az nekem sok; de gróf csakugyan lehetnék. Lehetnék! Tarthatnék olyan lovakat, mint akármelyik, mert van miből. Vehetnék uradalmat, ahol nekem tetszik, amilyen nagyot tetszik. No, hát nem igaz?

Adorján elgondolkozott; valami homályos sejtelem azt súgta neki, hogy az a hölgy, aki megszerette a rangján alul levő ifjút, s kész volt címéről lemondani, hogy hozzá leszálljon: nem fogná-e megvetni azt a nevetséges embert, aki pénzen vett magának rangot, hogy kedveséhez emelkedjék. Hanem azután az a kellemes gondolat kitörülte azt a fejéből, hogy az mégis szép volna, ha az ember azzal az öntudattal dughatná a szivart a szájába: „Én is mágnás vagyok”.

– Hanem akkor neked is meg kell ígérned, Adorján, hogy nekem szót fogadsz abban az egyben, amire kértelek, ugyebár?

Adorján elnevette magát, vállat vonított.

– Jól van.

Miért ne ígérhette volna meg, hiszen csak egy kis tréfás játékról volt szó, amit végre kellett hajtani… igen: egy utálatos, alávaló, nemtelen játékról.

Adorján készen volt rá.