Kis Éden

Torhányi úr azon időkben nagy tekintélyű férfiú volt a kereskedő világban. Akik emlékeznek még azokra a tágas raktárakra a Duna partján, megmondhatják, mennyi tenger nép jött-ment, dolgozott azok körül napestig: itt hajókról hordták a gabonát nagy kétkerekű talyigákra rakva; amott társzekerekről emelgették le a roppant árukötegeket, deszkaládákat, hengergették a rengeteg tonnákat előre, cipelték öten-hatan vállvetve a gyapjús harazsákokat; tevékeny speditőrök számláskönyveikkel jöttek-mentek közöttük, megbízott ágensek alkudoztak kisebb-nagyobb kalmárokkal; s a büróban ott ült egy sereg írnok, s reggeltől estig írt roppant könyveket tele számokkal.

Torhányi úr üzlete ragyogóan halad. Milliók forognak a kezén, tudja az egész világ. Mindenben szerencsés, amihez fog; sohasem panaszkodik rossz időkről; neki a legmostohább évszak is gazdagon fizet.

Ő ért minden ágához a kereskedelemnek; gabonát, gyapjút, délgyümölcsöket ad és vesz; váltókat eszkomptál, hitelpapírokkal nyerészkedik, és az mind jól üt be neki: spekulációi mindig szerencsések; semmi portéka rajta nem vész; mankó, deficit, behajthatatlan tartozás nincs rubrikái közt, el tudja találni a pontot, mikor kell az hausse-ról egyszerre a baisse-re fordulni, s mintha a szerencse istenasszonya is ahhoz szítana, aki már úgyis gazdag, csaknem minden évben éri egy-egy sorsjáték főnyerője; valóságos publicum scandalum már, mikor sorshúzás után olvassa az ember, hogy ismét Torhányi nyert ötven-, hatvan-, nyolcvanezer forintot, aki eddig sem tudja már, hogy hova legyen a sok pénztől.

Mert ha igen-igen fölöslegesen nem volna a pénze, nem tehetne olyanokat, mint például néhány év előtt, amidőn egy bécsi nagykereskedő ház megbukott, s sok egyéb házat is belevont a kondolenciába; akkor azt beszélték, hogy Torhányi is úszik vele egypár százezer forintig; s ekkor ő, midőn legjobban sajnálkoztak rajta, megvett egy puszta szigetet a Duna közepén, raktáraival szemben, saját költségén áthidaltatta ott a folyót, erős töltéssel körülfogatta a szigetet, s olyan angolkertet telepíttetett rá, hogy azt később méltán megillette ez a büszke cím: „Kis Éden.” A legritkább becses fák virágzó bokrai között tündéri mulatólakok emelkedtek elő, befuttatva kúszó rózsafajokkal, hogy messziről szinte égni látszott az egész ház a nyíló rózsáktól; s mesterséges szökőkutak lövellték a vizet márvány medencéiket körülfogó keleti virágokra s művész faragta szobrok fehér tagjaira.

Így felelt meg Torhányi a sajnálkozó közvéleménynek, midőn az legjobban aggódott őmiatta. Óh, Torhányit nem kell félteni egypár szegény százezer forint miatt; Torhányi meg sem érzi azt, egy helyen elveszti, másikon kétszeresen visszanyeri. Fekvő birtokain kívül ki tudja mennyi pénze van, amit látni nem, csak sejteni lehet szegény emberfiának.

Torhányi úr hitelét az is rendkívül szokta emelni, hogy minden szerencsés sikerű vállalata után megemlékezik a jótékony segélyre szorult szegények házairól, százakat, ezreket ajándékoz kórházaknak, szent eklézsiáknak, város szükségeire: ki nem marad sehonnan, ahol valami hazafiúi aktust lehet elkövetni, országos intézetek alapításában részt vesz; jótéteményeit nem késnek hirdetni a háládatos hírlapok, s olyankor tudhatja az ember: Torhányi úr megint nyert igen sokat, mert az év végén a bilance-on maradó tiszta haszonból busásan adózott minden szép és nemes célra.

Torhányi úr egyszóval derék ember, szilárd ember, szerencsés ember!…

Pedig hát mindez csak káprázat.¹

Torhányi úr egész üzlete jégre van építve: csak a napnak kell rásütni, s rögtön összeolvad. Minden, minden ámítás itt. Ámítanak a ki- és berakodó hajók, a társzekerek, a hengerített hordók; ámítanak a főkönyvekbe írt erős számok; a nagy nyereségek, a jótékony adakozások, a Kis Éden gyümölcsfái; még Amália kisasszony gyémántjai is.

Mind káprázat az egész.

De hát ki tudhatja azt?

Ki tudhatja azt, hogy mi van azokban a bezárt málhacsomagokban? Hogy Torhányi már régen folytatja azt a veszedelmes szemfényvesztést, hogy nagy áron hitelbe megvesz kevesebbet érő árukat; azokat eladja készpénzen olcsóbbért, mint vette. Az így támadt pénzzel fizet régi tartozást, s új adóssággal törleszti a lejárat napján számláit.

Ki tudhatja azt, hogy vannak egész osztályok Torhányi raktáraiban a padlásig rakva tonnákkal, tele cukorral, kávéval, gálickővel (egyben sincs egyéb homoknál), mikre bármikor ezreket kaphat kölcsön a banktól. A bank szolid hipotékákat keres mindig, minthogy holmi földbirtokra nem kölcsönözhet.

Ki tudhatná azt, hogy Torhányi üzlete már évek óta úgy libeg a semmiben, mint a Mahomet koporsója, legalább kétszer annyi adóssággal, mint amennyi értéke van. Nagyon szép tudomány az: két hitelező közől az egyik pénzével fizetni ki a másikat, s a harmadikéval az egyiket.

Hát azok a nagy nyereségek a börzén? Az is mind káprázat. A diadalból nagy zajt csinál az ember, a kudarcot elhallgatja, így azt hiszik, hogy mindig szerencsés; bátor, mosolygó arc a legnagyobb veszteség idején annyit ér, mint a tele erszény, legalább az üzletvilágban.

És a pompás sziget a Duna közepén, a gyönyörű, magasztos nevű Kis Éden? – az régen el van már adva egy gazdag bécsi bankárnak, forma szerint átruházva rá, csak titkos egyezés tartja még, hogy egy évig ne tudjon róla senki semmit.

Hát a sorshúzási nyeremények? Ennyi egymásra következő tüneményes szerencse? Ez is csak káprázat. Torhányi nagyszerű hazárdjátékot űz abban; amennyit nyer, sokkal többet ad ki a megvásárolt jegyekre, s mennyit veszt e titkos játékban, azt nem számíthatja utána senki.

Még többet:

A jótékonyságok, az adakozások játéka is csak szemfényvesztés, mégpedig a legártalmasabb; azok a jámbor intézetek, miknek a kalmár néha nagylelkű adományokat szokott ajándékozni, mind igen biztos helyre gondolták vinni tőkéiket, midőn a nagy hitelű kereskedőt kérték fel, „hogy viselje gondját pénzeiknek”. Ő ugyan szabadkozott, a kezelés sok dolgot ad; de hát mégis ügyszeretetből csak elfogadta, s szívességből, minden fizetés nélkül kegyeskedett azoknak elhelyezéséről gondoskodni; nem is lehet semmi hibát találni bennük; a kamatok rendesen fizettetnek, a számadások mindig rendben vannak, a pénztárak filléres pontosságig telve; kurátorok, direktorok meg lehetnek nyugodva, hogy olyan derék férfiú kezeibe tették le községeik vagyonát.

De vajon ha egyszer– egy szép reggelen azt találják mondani: Torhányi úr nem jött haza a határidőre, melyen itthon kellene lennie, melyen hosszú képű emberek várnak reá hosszú levelekkel, és azután nap múlik nap után, s mindennap több hosszú képű ember kezdi a csengettyűt rángatni s a Kis Éden hídján tombolni, s a képek mindig hosszabbak, a hosszú papirosok türelme mindig rövidebb lesz; akkor! Akkor, igen, mit fognak majd mondani azok a szépen patrocinált közintézetek, amiket hirtelenében megtanítottak arra a gyönyörű természettudományi igazságra, hogy ha a jeget hármas lakat alá zárják is vasas ládába, mégis elolvad?

A hazafias intézetek kezében maradnak nagyszerű összegekről szóló kötelezvények, amik nevetségnek okáért be vannak táblázva itt meg amott fekvő domíniumokra, de amely domíniumok mindössze is egypár hold kaszálóból állnak, egy kidűlt-bedűlt oldalú csőszházzal a szögletben.

És végre a termek pompája, a roppant ezüst és arany készlet és a hamis gyémántok Amália fülönfüggőiben;… de pardon, ezer bocsánat, engedelmet kérek, hiszen én egy szót sem szóltam, ez mind csak olyan föltételes vélemény; ne tessék megijedni miatta; én nem akartam Torhányi úr hitelét megingatni; hiszen éppen most készülődik az egész ház a pompás, nagyszerű menyegzőhöz, mely egy milliomos (valódi milliomos) fiával hozza kapcsolatba a házat, s így bizonyosan újabban megerősítendi azt; ha pedig az meghiúsulna, 150 ezer forint készpénzt hajtana a kasszába, amivel megint szép ideig el lehet veszteni a közönség szeme fényét.

A menyegző előtti nap is elérkezett már, vendégek, násznagyok mind felgyülekeztek, menyasszonyi öltönyök is elkészültek, pástétomokat, tortákat sütöttek, pörköltek hozzáértő egyéniségek – egy olyan lakodalomra, ami nem fog végbemenni.

Amália az angolkertben sétál báró Ludvéghyval, s beszél neki atyja vállalatairól, megálmodott főnyertes sorsjegyeiről, tengeren járó hajóiról; a báró pedig rendkívül érdekes mulatságot szerez neki azáltal, hogy tiszttartóiról, kasznárairól mesél, kik gulyákról, ménesekről referálnak neki; végre mindkét rokonszenves lélek édes ábrándjai találkoznak egy közös kőszénbányában, melyet báró Ludvéghy főmérnöke fedezett fel, s melynek kiaknázására ha tőkepénzes vállalkoznék, csak úgy meríthetné ki belőle a milliókat egyik vederrel magának, másikkal a bárónak.

Torhányi úr ezalatt érkező vendégei elfogadásában remekel. Minden szava, minden mosolygása remekben van csinálva, a tettetés mesterei nem találhatnak azokban semmi hibát, semmi szakadást: senki a világon fel nem fedezheti vidám, önelégült arcán azt a benső nyugtalanságot, ami szívét oly folytonosan hajtja, mint a megáradt patakvíz a malomkereket: „Vajon eljönnek-e? Vajon nem jönnek-e?”

Minden kocsi, melynek robogását a szigetre vezető hídon hallja, azt a kínt újítja meg szívében: vajon eljönnek-e?

Legnagyobb aggodalmai közepett egy levelet kap Bécsből, ottani ügynökétől. Félre megy vele, ahol arcát kipihentetheti a fárasztó mosolygástól; s amint e levelet elolvassa, egészen felelevenül tőle, most már nem erőszakból mosolyog, hanem igazán jó kedve van.

Azt írják neki, hogy Borcz Adorján lépéseket tett magát főnemesi rangba emeltetni; az öreg Borcz arra utasítá ügynökét, hogy semmi áldozatot ne kíméljen.

Ez biztos jelenség, erre bátran lehet spekulálni. Majd olyan szilárd alap az értelmes üzérre nézve, mint egy kéthetes fagy 22 mínusz fok Réaumur a repcéket illető vállalatnál. Világos, hogy 22 mínusznál a repce kifagy, s a meglevőnek az ára felmegy; az is világos, hogy Borcz Adorján nem azért akar gróffá lenni minden áron, hogy egy polgári származású kereskedő leányát nőül vehesse.

Adorján kétségtelenül biztosítást kapott Somlyóháziéknál, hogy Szeréna kezét megnyerheti, s csak a rangkülönbség tesz még nehézségeket közöttük. Világos a kombináció.

Az öreg Borcz az utolsó percig húzza a lemondást, azt remélve, hogy talán nászura fogja őt abban megelőzni. Abban pedig nagyon csalatkozik. Torhányi úr rendületlen spekuláns; ő minden fordulatra készen van. Visszalépni semmi esetre nem fog; ha arra kerül a sor, hogy Borcz uramék csakugyan eljönnek, szívesen látja őket; ha Adorján csakugyan elveszi Amáliát, az is jó. Hidegvérrel fogja elnézni, hogy esküszik meg leánya egy olyan emberrel, akit nem szeret, s aki őt nem szereti, – aki mást szeret; és akit ő gyűlöl.

Ah, de íme, ismerős hangok kezdenek hallatszani a mellékteremben; olyan ismerős hangok, aminőkhöz Torhányi úr éppen nem reménylette ezúttal szerencséjét: valósággal Borcz uram krákogó szavai azok. Borcz úr mindig olyan hangon beszél, mint egy varjú; minden ötödik szó után köhint, nem azért, mintha idült náthában szenvedne, hanem hogy magát azzal is kellemetlenebbé tegye.

Ezt a torokreszelő krákogást vélte Torhányi úr legédesebb konjenktúrái közt dísztermeiben hallani.

No! Ezt elvihetné a manó, ha a vőlegény csakugyan elérkezett volna a menyegzőre! Tán csak van még annyi igazság a nap alatt, hogy ily égrekiáltó rosszaság nem követtetik el. Az rettenetes volna, ha a vőlegény szavát tartaná, s megülné a lakodalmat.

Az inasok nyitják Borcz úr előtt az ajtót; annak azonban még egy kis veszekedése van velük, mert odakinn levetteték vele, úri szokásból, a felső kabátját, s fél, hogy valamit kilopnak belőle.

– Nono! Abban a katufrékomban van ám holmi egyesmás. Egy zsebkendő meg egy juholtó kés; el ne vesszen ám valami belőle! Ki visel rá gondot? Maga? Hogy híják magát? Zsán? De igazán Zsánnak híják? Hát aztán magától kérem ám elő a katufrékomat. Aztán ne hibázzék belőle valami, azt mondom! Mert én mindent tudok, hogy mi van benne. Ördög vigye az ilyen módit! Az ember olyan messzire elhagyja magától a kabátját. Még ki is cserélhetik. Annyi ember között.

Az igaz, hogy sok ember volt már a díszteremben, mind lakodalmas vendégek távolabb vidékekről, kik egy nappal hamarább érkeztek, hogy el ne maradjanak – egy olyan ünnepélyről, amit a főszereplők maguk semmi esetre sem akarnak megtartani.

Torhányi úr kétség és remény közt nézett leendő nászura elé; őt magát már látta nagyon, de – Adorjánt sehol.

Az öreg Borcz egyedül jött.

– Hozta isten! Hozta isten, kedves tiszteletre méltó nászuram!

Következett a kézszorítás és összecsókolózás.

– Meg tetszett érkezni?

– Meg bizony. Pedig fatális utunk volt. De hát csak megteszi az ember – a hasznáért.

– És a gyermekei boldogságáért – toldá a kalmár kegyes arculattal.

– No, meg azért.

– Tehát méltóztatott megérkezni?

– Méltóztattam hát! Látja már, hogy itt vagyok. Ebben a disznó sárban el nem jöttem volna Szatmárból idáig senki háromszáz forintjáért. Hanem hát az úr kedveért eljöttem. Azt ne mondja, hogy elmaradtam. Itt van a kontraktus a zsebemben.

Torhányi úr aggódva nézett körül: a szomszéd teremben levő vendégek nem hallanak-e valamit?

– Úgy hiszem, hogy szerződésünket kölcsönösen meg fogjuk tartani. Tehát Adorján úrfi is megérkezett?

– Óh, igenis. Itt van már a városban; hanem biz az egypár pajtására akadt, s most azokkal egy búcsú-poharat költ el; tudja, nagy jó uram, szokták ezt a fiatalemberek esküvőjök előtt, hogy hát búcsút vegyenek a szabadságtól, mert ha már egyszer feleség van a háznál, hát vége ám a szabadságnak.

– Tehát bú-elfelejtésre?

– Ami igaz, az igaz. Mai világban bizony úgy fordulhat a dolog, hogy nem a menyasszonyokon, hanem a vőlegényeken lesz a sor sírva fakadni, mikor az oltár elé kell menni. Hanem azért állunk a kontraktus mellett.

– Óh, ez nekem nagy örömömre szolgál! – sietett rá megfelelni Torhányi úr. – Rám nézve a legnagyobb szerencse, amit egyetlen gyermekemnek kívánhatok. Olyan szép vagyon, és hozzá egy gróf.

– Egy gróf, micsoda gróf? – kiálta föl Borcz uram, visszatéve a tálcára a félig kiivott maraschino pohárkát. Nem volt még szokva ahhoz a gondolathoz, hogy neki gróf fia van.

– Hát kicsoda? Hát gróf Rózsapallagi Borcz Adorján. Nem tetszik ismerni? Hehe! Én már ezt is tudom. Mondhatom, hogy én is segítettem benne bécsi ágenseim által, hogy megkapta ezt a titulust. Természetesen; az nekem is büszkeségem lesz.

– No, igaz, ez igaz – szólt Borcz úr, ki jónak látta leülni erre a fölfedezésre. – Úgy gondoltam, hogy miért ne lehetne Adorján is gróf, mikor annyian vannak.

-– Igazán nagy szerencse Amáliára nézve. Egy polgárleány! Nem csodálnám, ha valami comtesse vagy baronesse kedveért történt volna; de éppen egy polgárleányért. Ez igazán felfordult világ; de nagyon szép.

Borcz urat nagyon kelletleníté ez a fordulata a beszédnek.

– Hiszen ami igaz: az igaz. Adorján úrfi bizonyosan igen szép partiákat csinálhatott volna, hanem már az megvan, ezen nem segíthetünk; itt a zsebemben a kontraktus, én ehhez ragaszkodom.

– És Adorján gróf is? – kérdé hamis célzattal Torhányi.

– No, természetesen! Neki azt kell tenni, amit én parancsolok. A gróf úrnak azt kell tenni, amit a birkás parancsol! Csak azért is hagytam gróffá lenni, hogy elmondhassam: a birkás parancsol a grófnak; mert a birkás az apa, a gróf pedig a fia! Azért neki kezet kell nekem csókolnia, mikor könyökig kulimászos vagyok is; mert én vagyok az úr!

Torhányi úr hagyta őt kiabálni, tudta, hogy ez nem igaz.

– Meg fog érkezni az ebédre Adorján gróf? – kérdezé nagy nyájassággal.

– Nem szükség rá várakozni; akkor jön, amikor neki tetszik; nem lesz az éhes. Különben ha későn lesz az ebéd, én sem várok ám rá, mert tisztességes ember hat órakor vacsorálni szokott, nem ebédelni; hát csak nekem adasson valamit harapnom elébb. Különben sem szeretek ott, ahol sok ember eszik egy rakáson. Megszoktam magamban ebédelni, megszoktam felkönyökölni az asztalra; aztán megpihenni evés közben; azért nem szeretem az ilyen társaságot. Az ember a lajbliját sem gombolhatja ki, ha jóllakott; meg azokkal a kanálforma ezüstvillákkal sem tudok enni; aztán meg szeretek a tálba mártogatni kedvem szerint. No, hát csak az én kedvemért ne várakoztassa becses vendégeit, hanem nekem tálaltasson elébb és valahol külön; úgysincs énrajtam mit nézni. Biz énrajtam ne figurázzék az a sok incifinci kis városi kupcihér!

– Kérem alássan – szólt sértődötten Torhányi úr –, az én vendégeim mind igen előkelő urak, udvari ágensek, fináncrátok, prezidensek, igazgatók…

– Ejh, mit! Egynek sincs annak gróf fia!

Ezzel ketté volt vágva a beszéd. Borcz uramnak csakugyan külön tálaltak; mit Torhányi úr azzal mentett ki összegyűlt vendégei előtt, hogy a derék úr el van törődve, korán le akar pihenni; a vőlegény meg nem érkeztét pedig azzal magyarázá ki, hogy az úton valami kis baja esett, de mindjárt ő is meg fog érkezni.

(Amitől ugyan minden égi és földi hatalom őrizzen meg! – gondolta hozzá magában.)

Torhányi úr nagyon örült, hogy ilyen számosan megjelentek házánál, kik a holnapi ünnepélyre voltak hivatalosak; különösen Bécsből jöttek sokan. Torhányi úrnak egy nagynénje vitte a háziasszonyi szerepet, kit más időkben aztán nem szokás respektálni, csak az előszobák felett uralkodik. Ezt a vidéki vendégek nem tudhatják.

A menyasszonyt nem fárasztják most az asztalhoz; a menyegző előtti napon szabad neki elrejtőzni utolszor magányos szobájába, ahol csak bizalmasabb ismerőinek van kiváltságuk őt egy üdvözlésre meglátogatni. Ez ismerősök közé tartoznak a násznagyok; azoknak egyike pedig Ludvéghy báró. Ki találna abban valami felötlőt, ha a kérő násznagy a menyegző előestéjén nehány szót vált a holnapi ünnep királynéjával? Senki sem; senkinek sincs az érdekében.

A vendégek mulatnak, a menyasszony mulat, a vőlegény is mulat; – tíz óra tájon egy ismerős ügytársa Torhányi úrnak a városból érkezik, arcán nagyon is észrevehető nyomaival a megrezzenésnek, amit szeretne egy kis haraggal ékesíteni; ki Torhányi urat félrehíja nagy titokban valami sürgetős közlendő végett.

– Nos, mi jót hoz, Háfner barátom?

Háfner barátom egészen el van fulladva a nagy sietésben, és nem hiszi, hogy maszk volna a képén, amiből azt lehessen olvasni, hogy valami jót hozott.

– Egészen el van fáradva, nem tetszik egy pohár pezsgő?

– Köszönöm, dehogy iszom: beszélni is alig tudok. Képzelje, nagyságos Torhányi úr – most jövök a vendéglőből.

– Aha, tehát azért nem iszik.

– Dehogy. Nem azért beszélek. A vendéglőben láttam a nagyságos úr vőlegényét.

– Manót? Az enyimet? Nem vagyok én menyasszony!

– Jajh! Elbotlott a nyelvem; a leendő vejét vagy mit, egyszóval Adorjáni Borz urat.

De már nem állhatta Torhányi úr a nevetést.

– Ördögöt Adorjáni Borz! Borcz Adorján.

– De kérem alássan, ne tessék olyan hangosan lenni; én nem szeretném, ha a vendégek figyelmessé lennének aziránt, amit beszélek.

– Nos, hát mit látott, Háfner barátom; miben botránkozott meg? Fiam uram jól mulat, ugye?

– De kérem alássan, micsoda mulatás? No, iszen, én is voltam fiatalember, de fi donc, hisz ez orgia, ez valóságos botrány!

– Látják mások is?

– Akinek csak tetszik. Minden ember skandalírozva van általa. Én nem állhattam meg, hogy meg ne szólítsam az úrfit: nagyon tisztelt úr, én az ön leendő ipának igen nagy jóakarója vagyok, ennélfogva nem állhatom meg, hogy szívesen meg ne kérjem, hogy miután kegyed holnap fogja ülni menyegzőjét Amália kisasszonnyal: az ilyen zajos mulatságot legalább ne tenné a világ előtt; legalább ne csinálna belőle közbotrányt.

– No, és erre a szóra kivetette önt az ajtón, nemde?

– Jobban esett volna, ha azt teszi velem. Dehogy. Megölelt, összecsókolt, per tu nevezett, s azt mondta: „Ne félj, pajtás, nem veszem én el a vén Wucherer leányát soha. (Engedelmet kérek, úgy fejezte ki magát). Nem rablom én el Amália kisasszonyt, ha egyedül van is a világon; pedig hát nincs egyedül: van énnekem szebb is, jobb is, ha akarom, grófleány is, húzd rá cigány azt a nótát: „Amin megszerettük egymást!” Azzal lehúzta a jegygyűrűjét, amit Amália kisasszonytól kapott, s a serhordó pincérnő ujjára akarta dugni. Szerencsére annak a körme hegyére sem ment rá, olyan vastagok az ujjai. Én, nagyságos uram, azt hittem, a földbe süllyedek, s most sem tudom, hogy ébren vagyok-e vagy álmodom.

Torhányi úr tréfásan veregetett az ijedt ember vállára.

– Bohóság az az egész, Háfner barátom: kár volt érte magának olyan aggodalmat csinálni. Olyan ember ez az Adorján: mikor néha iszik, akkor minden bolondot összebeszél; különben pedig aranyos egy jó fiú. Tudja, énnekem volt egy jó ismerősöm, aki mindig azt kérdezte a fiataltól, aki leánykérőbe jött hozzá: „Volt-e valaha korhely, öcsém uram?” – Ha a legény szabadkozott, hogy ő soha életében sem volt, azt mondta neki, akkor ezután fog az lenni öcsém uram. De amelyik megvallotta, hogy biz ő már volt korhely, az tetszett neki, mert ez már átesett rajta. Mind átestünk biz ezen, édes Háfner barátom, csakhogy némelyikünk jobban el tudta titkolni. Csak nagyobb baj ne legyen a világon!

Háfner úr nem beszélt aztán tovább, megiszogatta a pezsgőmaradékot, amit eléje tettek, Torhányi úr pedig derült arccal tért vissza vendégeihez; ennél jobb hírt sem hozhattak volna neki. Adorján nem akarja elvenni Amáliát, mert egy grófnéba szerelmes.

Még húsz palack pezsgőt erre a hírre! (Hisz ez 150 ezer forint készpénz.)

Éjfél felé kezdett már az idő járni; a vendégek sugdostak egymás közt: a vőlegény ugyancsak hosszúra elmaradt; tán nagy baja is lett; kezdtek már kérdezősködni is rejtélyes holléte felől, míg végre Torhányi úr idején valónak találta az aggodalmakat eloszlatni egy jókor alkalmazott tószttal, felemelvén poharát e szavakkal:

– Az én kedves jövendőbeli vőm egészségére, ki bár távol van is e percben múlhatatlan foglalatosságai miatt, a mi szíveinkben örökké jelen van ő.

Alig csördültek össze a poharak, midőn egy inas jelenteni jön Torhányi úrnak, hogy Adorján úrfi megérkezett. Torhányinak csaknem a lélegző gégéjére ment az a kis pezsgő erre a tudósításra. Ezt ő nem várta.

– Az úrfinak valami nagy baja történhetett az úton – sietett a cseléd ijedt arccal tudósítani a társaságot –, mert úgy emelték le a kocsiból, s emelve hozzák négyen fel a lépcsőn.

– Az istenért! Valami nagy szerencsétlenség! – kiáltának minden oldalról, s törték magukat az ajtó felé.

– Óh, nem, ne tessék semmin aggódni! – igyekezett megnyugtatni a társaságot Torhányi; ő tudta már jól, hogy mi baja van Adorján úrfinak.

Azonban már későn volt a veszedelmet megelőzni, mert az öreg Borcz, ki a kocsit régóta leste magányszobájából, nagy lármázva jött maga a lépcsőn fel; utána cepelte négy cseléd Adorjánt kezénél, lábánál fogva.

– Oda a fiam! Meghalt a fiam! – kiabált a birkás torkaszakadtából. – Hol egy doktor? Fussanak tilógusért! Kitörte a nyakát, elragadták a lovak, elsült a pisztoly a zsebében, keresztülment a szívén! Szaladjanak frissen!

Nosza a lármára Paffmann úr, a város főorvosa, félretaszigálva az előtte állókat, törte magát az öntudatlanul cepelt ifjú felé, s futtában keresgélni kezdte érvágóját oldalzsebeiben, s annyira meg volt indulva az igyekezettől, hogy egy fogpiszkálót fogott el helyette. A cselédség a terembe ért fel Adorjánnal, ott lefektették a szőnyegre; doktor Paffmann odatérdelt mellé, s megfogta üterét, ekkor a deli ifjú kirántá kezét a doktoréból, azon a sajátságos ábrándozó hangon, mely bizonyos betegséget annyira jellemez, elkezdé:

– Ne izélj, Csillás! Húzd rá azt a szépasszony nótáját, aki angyala van! Mert különben betöröm a bőgőd!

Doktor Paffmann elszörnyedve ugrott fel mellőle.

Hisz ez nem halott, hanem holtrészeg.

Torhányi lökte a cselédeket, hogy vigyék gyorsan félre; a vendégek zavarodott ábrázatokkal iparkodtak tisztulni a teremből, s három perc múlva nem volt a nagy étteremben senki, mint Torhányi úr és Ludvéghy báró.

A báró csak a zajra jött elő.

Torhányi úr őt is örömest kikerülte volna ugyan, de nem lehetett, mert Ludvéghy egyenesen felé jött. A nemes úr igen felindultnak látszék, s nem mutatta, hogy Torhányi urat vigasztalni jött volna.

– Tisztelt uram – szólt nagy lélegzetet véve –, ez infámia! Amit ez a birkásnép megenged magának honett emberek irányában, az több az elégnél. Igenis birkásnak neveztem őket, és nem sokat fogom magamat mérsékelni kifejezéseimben; mert ha én magam silány ember vagyok is, de apáim között volt igen sok derék ember, akikre büszke vagyok. Ha az úr elég spekuláns egy ilyen emberhez odavetni egyetlen gyermekét, ki önmagát ilyen órában így kompromittálja, az az úr dolga, hanem egy ilyen házasságnak én násznagyja nem lehetek. Az ifjú Borcz, úgy tudom, hogy grófi rangot vett magának, és így tudni fogja, hogy a nemesi címerrel nemesi kötelességek is járnak. No, ezt majd meglátjuk. Én még ez órában elhagyom e házat, de fogadom nemesi szavamra, hogy Borcz úrfi nem fog e házból úgy távozni, mint Amália kisasszony férje. Nyugodalmas jó éjszakát kívánok.

Ezen az éjszakán pedig nagyon rossz nyugodalma volt mindenkinek.

Torhányi úr nagyon mélyen belelátott már a birkás cselszövényébe. Biz ez brutális gondolat volt: egy apát ilyen érzékeny oldalán támadni meg. Hanem Borcz uram tapasztalni fogja, hogy ezen érzékeny testrész Torhányinál nem létezik. Ha azt hiszi a birkás, hogy a kalmár ezt sértésnek veendi, s majd az ily botrány után kiád a vőlegényen, akkor ugyan rosszul számított. Ilyen tréfáért nem dobja ki a börzeüzér a kész procentot a zsebéből. „Aki szégyenkedik, az nem lesz gazdag.” Híres bankár mondá ki ez arany szót, Torhányi úr ezt jelszavának fogadta el. Akinek pénz kell, ne legyen sérthető! Hát amit a báró beszélt? Olyasmivel fenyegetődzött, hogy Adorjánt párbajra hívja. Ez is nagyon jó lesz. A báró úgy lő, mint Tell Vilmos; ha Adorján ezt tudja, megszökik, s ebben az esetben ő szegte meg a házassági szerződés föltételeit, ha pedig nem tudja, meglövik, Amália özvegyasszony lesz, s megkapja a móringot. Így is jól van. De azt ne higgye senki, hogy Torhányi meghátráljon Borcz előtt, s ha az csakugyan nem akarja kárba veszteni a móringját, ha inkább lemond grófi kilátásairól, új szerelméről: ám ő lássa, a börzeüzér mosolyogva fogja nézni, mikor Adorján az oltár előtt megesküszik Amáliával. Nem fogják egymást szeretni, de hozzá lesznek kötve.

Hanem a börzék embere mégsem tanulta ki eléggé az embereket! Nem gyanította a kulimászos kezű Borcz fejében azt a furfangot, mely túlment a kézzelfogható brutalitáson; nem fogta fel jól Ludvéghy jellemét. Egészen más történt reggelig, mint párbajra kihívás!

A derék kifestett gentleman egészen más nemét találta ki a bosszúállásnak és az ártatlanság védelmezésének. – Elszöktette azon éjjel a menyasszonyt.

Jól összeboronálta ez esetet a vén birkás! Nagyon tudta ő azt, hogy ennek az utolsó órában be kell következni. A menyasszonnyal meggyűlölteté a vőlegényt, s a násznagyba szerelmesíté, s elkábítá mind a kettőt egymás gazdagságával.

Torhányi úr másnap reggel, midőn leányát indult keresni, egy levelet talált annak asztalán, mely atyjához szólt, s melyben szemére volt hányva, hogy vele mily kegyetlenül bánt, hogy e gyalázatot nem tűrheti többé, inkább elmenne a világba szolgálni, ha történetesen az a szerencse nem kínálkoznék számára, hogy báró Ludvéghyhez mehessen uralkodni.

Ekkor nyílt fel a szeme a börzeüzérnek! Ezek „döglött halak!” (Börzekifejezés).

„Jól van biz ez, kedves leányom. – Ha te elszöktél –, hát én is megszököm!…”