Nők illúziói

– Ugyan, édes Szeréna grófné, mondja meg, mikor megy már haza?

E kérdéssel lepé meg egy napon a somlyóházi tiszttartóné Szerénát, ki már akkor a hatodik hetet tölté Somlyóházán. Mulatságos kérdés, mikor az ember azt hiszi magárul, hogy szívesen látott vendég, s hogy körülbelül itthon van! Szeréna grófnénak azonban sokkal több kedélye volt, mint hogy azt kellőleg méltányolni ne tudja.

– Kedves, jó, zsörtölődő mama, ne verjen még ki! Tudja, hogy gazdasszonnyá akarom magamat kiképezni szárnyai alatt, addig nem megyek el.

– A grófné pedig sohasem lesz jó gazdasszony!

– Ah! Miért nem?

– Mert nincs semmi talentoma hozzá. A grófné jobban tud lőni, mint rántást behabarni; jobban ért a paripákhoz, mint a ludakhoz; egyébiránt nem is ebben áll az, ami a gazdasszonyságot teszi, hanem abban, hogy az ember mindennek tudja a rendjét; ez hiányzik a grófnénál, édes lelkem, ne haragudják, de nagyságodból, úgy segéljen, nem lesz soha semmiféle gazdasszony.

– De ha én erősen azt akarom, hogy az legyek:

– Szeszély, kedves grófné. Kápric; semmi más.

– Nem kelek-e fel öt órakor? Nem ügyelek-e a cselédekre? Nem adok-e ki az éléstárból?

– Mind igaz, de mind nagyobb baj, mintha nem tenné. A cselédek, ahelyett, hogy félnének jelenlététől, minden hibájukban bizonyos védelmére számítanak, az éléstárban meg mindig benne feledi a kulcsot; aztán tegnap is két icce lisztet adott palacsintához három embernek, már ki látta azt? Nagyságodnak haza kellene menni Kolozsvárra; ott van az úri palota; ott az előkelő társaságok, ott van a jó atyja, édesanyja, Cecil testvére; ott van a grófnénak a helye, nem itten. Ne haragudjék, de már én, tudja, hogy ami a számon, az a szívemen.

– No, hát nekem is az a számon, ami a szívemen. Én nem akarok grófné lenni, meguntam azokat az arisztokrata köröket, amikben felnőttem. Nem szólom meg őket, de kerülni akarom. Én csak keserűséget találtam azokban. Meg kell vallanom, hogy igen nagy szerencsétlenségnek találom, hogy grófné vagyok. Milyen irigylésre méltók a közrendű családok világtól elvonult, csendes, elégedett magányukban, egyedül önmaguknak, a józan örömöknek s nem a világi félszeg előítéleteknek élve.

– Hagyja el, grófné, azoknak is megvannak a maguk bajai. Aztán már egyszer az kicsinált dolog, hogy úr nem élhet úgy, mint szegény ember, s azzal vége van.

– De nincs vége!

– Már teszem föl?

– Ha például egy grófleány egy közrendűhöz megy férjhez.

– Azt teheti, hanem akkor az urát minden ember fél mágnásnak fogja tartani.

– Miért hiszi azt?

– Mert még az sohasem történt, hogy ha egy tekintetes úr egy méltóságos kisasszonyt vett feleségül, ez lett volna tekintetes asszony, inkább a férj lett nagyságos úr.

– Kedves mama! Majd fog az ellenkezőre példát látni.

– Tán Szeréna grófné akarja azt produkálni?

– Igen. Én. Látja, nekem az büszkeségem; én büszke vagyok arra, hogy egy köznemes ifjúhoz menjek nőül; hogy legyek nő, ki férje nevét s nem férje családjának nevét viseli! Hogy tudjak élni nem a világnak, hanem egy embernek, aki szeret, és akit szeretek. Ezért nem szeretek most atyám házánál lenni; ő nem szól ellenem, sokkal jobb, de abban a mosolygásban, mellyel untalan találkozom nála, meg kell találnom azt az örökös gúnyt, amivel szememre hányja, hogy csak magamat ámítom, hogy csak szeszélyem ez; ami pedig vérem, életem, meggyőződésem. Anyámmal találkozni sem merek: ő lenéz; hozzám nem szól, vagy ha szól, az egészen közönyös. S hát még ha ilyenkor szegény kis húgomra esik tekintetem, aki ha sóhajt, csak én értem, miért; aki szólni nem mer, mert előtte vasrács az a gát, ami énelőttem csak nádkorlát. Óh, ha másért nem, Cecilért kell bebizonyítanom a világ előtt, hogy egy grófné lehet tekintetes asszony, és lehet igen boldog.

A tiszttartóné furcsán összehúzá ajkait, ami kövér, telt arcának sajátságos kifejezést adott, s fejét egyre csóválgatá Szeréna rajongásai alatt.

– Hm, hm, no, no, ej, ej. Hát a grófné csakugyan azt hiszi, hogy tekintetes asszony fog lenni?

– Igen. Hiszem és akarom!

– Nono! Ez az „akarom” szó nem való tekintetes asszonyoknak, ez grófnénak való.

Szeréna nyugalmat erőltetett, pedig nagyon ingerelve volt már.

– Mondhatom, hogy „akarom”, miután csupán rajtam függ.

– Vajon?

– Atyám és anyám nem tettek ellenvetést.

– Tudom. Hanem azért mégis azt mondom, hogy a grófné nem lesz tekintetes asszony, hanem csak grófné lesz, amint illik.

– No már, kedves mama, azt csakugyan bohóság kegyedtől állítani. Ennél jobb lett volna, ha kizár az ajtón.

– Bohóság? Édes grófné, én bohóságokat már régen nem mondok. Nem is tudok. Az nem az én termetemhez való. Én régen tudok már valamit, amit a grófnénak nem lett volna szabad megtudni, hadd lett volna meglepetés, hanem hát mivel a grófné engem azzal vádol, hogy bolondoskodom, kénytelen vagyok előrukkolni vele. Igenis, a grófné grófné marad.

– Visszalépne tán esküjétől?

– Óh, nem! No, iszen a kellene! Én csapnám agyon az akasztófáravalót. – Engedelmet kérek; elszaladt a nyelvem. No, de csak gondolatnak is, hogy ilyen menyasszonytól visszalépne!

– Nos hát?

– Meg fognak esküdni, az már bizonyos. Hanem kérem, el ne árulja, amit most mondok, hogy éntőlem tudta meg. Adorján örökre haragosom lenne, amivel én persze őérte nem sokat törődném, ha az én szeretett grófnémnak férje nem lenne a kópé.

– De kérem, ne mondjon hát akkor grófnénak – szóla bele Szeréna egy makrancos gyerek esdeklő hangján.

A tiszttartómé vállat vonított, s folytatá:

– A grófné semmit sem fog tudni, azaz, hogy jól van, jól, no, Szeréna kisasszony semmit sem fog tudni mindaddig, amíg az oltár elé nem állanak. A tisztelendő úr egymásba teszi kezeiket, így ni, mintha ez a csomó kulcs volna a vőlegény keze, akkor elkezdi először a vőlegénynek: Szereted-e te ezt a derék hajadont, kinek kezét kezedben tartod, nagyságos Somlyóházi Szeréna grófnét? Az persze azt feleli rá, hogy „hogy az ördögbe ne szeretné”. Ekkor következik a sor a menyasszonyra. No: várja, ugye, hogy mi lesz? De el ne árulja, hogy én mondtam.

Szeréna türelmetlenül toppantott.

– Akkor azt kérdi a pap: Hát te, jámbor hajadon, szereted-e ezt a kegyes férfiút, kinek kezét kezedben tartod: Rózsapallagi gróf Borcz Adorján urat?

Szeréna arca vörös lett, mint a széljósló esti ég. – Micsoda?

A tiszttartóné kacagott előadása hatásával elégülten.

– Rózsapallagi gróf Borcz Adorján. A biz úgy van. – Három nap óta itt van már nálam az úrfi levele, melyben tudósít, hogy sikerült apja ágensének Bécsben számára megnyerni a gróf címet, s én el tudtam azt hallgatni; pedig, ugye, lelkem, „tekintetes” grófné, ez nagy meglepetés. S én el tudtam idáig hallgatni.

Szeréna arca még egyre égett – a szégyen miatt. Nem felelt semmit a nyíltszívű asszonyságnak, ki igen mulatságos dolgot vélt elkövetni azáltal, hogy Szerénával e meglepetést előre közölhette.

– Mármost hát, édes lelkem, grófné, csak hagyjon fel minden időre azokkal a „tekintetesasszonykodási” kísérletekkel; mert láthatja, hogy azokból semmi sem lesz. Akit isten úrnak rendelt, maradjon úrnak; marad szegény ember elég: azokat nem kell szaporítani, teremnek maguktól. Mármost hát azt is megértheti, miért kérdeztem én az előbb, hogy meddig tetszik itt még mulatni, s miért nem tetszik hazamenni atyja úri házához. Mert ámbátor én igen nagy tisztességnek tartanám, ha én tarthatnám ki a lakodalmat, s a grófi család sem neheztelne meg érte, de csak mégis illendőbbnek tartanám, hogy mikor egy mágnás leányát egy mágnás úrfi veszi nőül, az a szokott ünnepies pompával és díszességgel menjen véghez.

Szeréna nem mondatott magának többet, karjára ölté kalapját, s szótlanul kitámolygott a kertbe, ott megállt az ugrókút medencéje előtt, s nézte a táncoló szúnyogokat. Egy-egy néha belecsapódott a vízbe; azt, ha menekülni nem bírt, elkapkodták a kis virgonc aranyhalak. És Szeréna olyan szívtelen volt, hogy a szegény szúnyogocskát ily halálveszedelemből ki nem segíté. Nagy dolognak kellett vele történni, hogy a más szerencsétlenségét ilyen könnyen tudja nézni!

Ha az igaz volna!

Ha bűn volna ábrándozni; ábrándozni egy grófnőnek arról, hogy rangján alól válasszon férjet, s beleálmodja magát abba a zajtalanabb életbe, ami a köznemesi társaságokat jellemzi persze az ő képzeletében; ha sok időn keresztül a szeszély kitartásával makacsul magára vitatta azt a meggyőződést, hogy az arisztokraták nem is lehetnek boldogok; ha erős lemondással törekedett elszokni mindarról, amiben nevelték, hogy egy új életrendszerhez törje meg magát, ha boldognak érzé magát abban a gondolatban, hogy feláldozhatja magát, eddigi ismerőseit, családkörét, címét, igényeit a világ irányában egy férfiért, ki szemében a boldog középosztály képviselőinek eszményképe, – s akkor egyszerre azzal a hírrel lepik meg, hogy vőlegénye gróffá lett, a legegyszerűbb úton-módon, ahogy csak lehet azzá lenni; – megadta az árát.

Óh, mily kikacagni való helyzet!

A jámbor kertész, ki pelargoniumokat ültet egy rabattba, el nem tudja gondolni, mit kacag a grófnő olyan jóízűet rajta, mikor kérdésére megnevezi a jámbor muskátlikat saját kertészeti neveik szerint: ez a duke of Wellington, ez a vicomte de Bellegarde, ez a marquise de Pontalba; emezek itt, a tarka levelűek, hybridumok, ez itt a comtesse de Berny, emez a lord Evendale… (Csupa gróf és herceg, aki könnyen jutott hozzá!)

– Hahaha! Hahaha! Vicomte de Bellegarde! Marquise de Pontalba! Hahaha! Emezek meg hybridumok? Egy gróf meg egy herceg ivadéka! Comtesse, mylord! Báró és gróf! Hahaha! És még hybridumok is! Hahaha!

A kertész abban maradt, hogy kár kicsúfolni az öreg embert; pedig dehogy csúfolja őt Szeréna grófné – saját magán kacag ő oly nagyon; saját sorsán nevet ő oly haragos hahotával. – Grófok és hercegek; egy forint 30 krajcárért darabszámra!

Amint visszatér a kastélyba, éppen akkor szökik le paripájáról Gábor, Adorjánnak hajdani korhely pajtása, kinek ismerjük azt a jeles tulajdonát, hogy nyáron át igen komoly férfiú szokott lenni.

Esztikéhez jött, a tiszttartóné leányához, ki a múlt farsang óta vele van eljegyezve. Ez nyílt titok.

Szeréna grófné a kert rácsozata mögött állva, önkényt nem láttatá magát a lovaggal; hadd keresse fel menyasszonyát, kár volna boldog ember perceit közönyös dolgokkal elrabolni.

Azonban úgy intézte el, hogy mikor Gábor ismét távozni fog, akkor találkozzék vele, szava volt hozzá.

Félóra múlva megsokallta a várakozást; eszébe jutott, hogy hiszen Gábor ebédre is itt maradhat, s akkor ő hiába vár rá a kertajtóban; tehát azt tette, hogy beizent a kertészlyánkától Esztikéhez, hogy nem jönne-e ki hozzá a kertbe sétálni; tudta, hogy így Gábor is utána fog majd jönni.

Esztike sietett ki a grófnőhöz; nagyon jól illett neki a menyasszonyi arc; Szeréna gondolá, hogy az mégis boldogabb, mint ő; pedig hiszen ő is csak azt akarta, hogy boldog legyen.

– Esztikém, galambom – szólt Szeréna grófné, karjára fűzve a tiszttartó leányát. – Nekem egy nagy kérésem volna hozzád. Mamád egy óra előtt azzal a hírrel ijesztett meg, hogy Adorján gróffá lett – vásári áron.

Itt meg kellett állni Szerénának, oly közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon.

– Én azt hiszem, hogy ez csak tréfa. Gábor bizonyosan fogja tudni, hogy igaz-e. Magam nem kérdezősködhetem felőle, tedd meg a kedvemért, édesem, hozd elő neki, s azután mondj meg nekem mindent, de mindent, hogy mi véleménnyel van felőle Gábor; az ő szavára én olyan sokat adok; tudod: oly régi hű barátok. Ugye, megteszed ezt a kedvemért? Unalmas dolog másról beszélned ővele, de csak egy perc.

Esztike állítá, hogy, óh, neki úgysincs semmi egyéb beszélnivalója Gáborral.

Mint Szeréna grófnő előre tudta, a türelmetlen vőlegény nem várta be, míg Esztike visszatér, hanem utánajött; Szeréna meglátta őt a kerti sétány végén.

– Látod, már jön is; de ne beszélj itt a fák között erről vele, valaki meghallhatná, s azt nem szeretném. Csald el a kerti pavilonig, s ott hozd elő csak Adorjánt.

Azzal Szeréna az út ellenkező irányában elvált Esztikétől, a legelső útfordulónál azonban, használva a bokrok sűrűjét, sietett a pavilonhoz, s annak a hátulsó ajtaján besuhant; az első ajtót is bezárta, úgyhogy mire a két boldog szerelmes nagy andalogva odaérkezett, ha akart sem mehetett volna be a nyaralóba; de amit nem is próbáltak meg, hanem ott maradtak a veranda alatt. A vékony deszkafalon át Szeréna minden szavukat hallhatá.

Esztike kérdezé Gábortól:

– Mikor beszéltél Adorjánnal?

– Nagyon régen – volt rá a közönyös válasz.

– Mikor fogsz vele ismét találkozni?

– Sohasem.

E felelet nagyon megzavarhatta Esztikét, egy ideig alig tudta hogyan folytatni.

– Ti tán összeszólalkoztatok?

– Nem is láttuk egymást – éktelen idők óta.

– Talán megbántott?

– Akkor neki volna oka engemet kerülni.

– De hát mi bajod van vele?

– Nekem éppen semmi sincs.

– És mégis kerülöd?

– Utálom.

– Talán azért, mert gróffá lett?

– Óh, biz azért nem. Annyi gróf van, akit becsülök! Ha tehette, az az ő dolga.

– Azt hittem, ezért hasonlottál meg vele, hogy náladnál magasabb rangra iparkodott jutni – pénz által.

– Óh, nem! Sőt, én vagyok végtelenül magasabb rangban, mint ő.

– Micsoda?

– Én egy becsületes nemesember vagyok; ő pedig egy alacsony lelkű csaló.

– Az istenért, ne beszélj olyan hangosan! Talán játékban? – Igen; a legcsúfabb játékban: a becsülettel, az adott szóval, a szerelemmel való játékban! Emlékezel Torhányiékra, ugye?

– Nagyon jól.

– Amália Adorján menyasszonya volt.

– De a viszony már régen felbomlott; azon perctől fogva, hogy Adorján a grófnét megpillantotta. Emlékezel arra a polkára farsang utolsó napján?

– A szívviszony felbomlott; de volt egy írásbeli szerződés, mely szerint mind a két fél őrizkedő szüléi roppant bánatpénz fizetésére kötelezék magukat azon esetben, ha egyik vagy másik fél visszalépése miatt felbomlanék a tervezett házasság.

– Erről hallottam, sőt azt is tudom, hogy Adorján Szeréna grófnénak becsületszavát adta, hogy engedi apjával fizettetni a bánatpénzt Torhányinak, s soha többet Amáliával nem találkozik.

– Ezt ugyanazon napon mondhatta a grófnénak, amidőn kártyán az egész társaság pénzét elnyerve, azt mint önkénytes adakozást íratta velük alá a grófné által pártfogolt tűzkárvallottak számára. Egynehány százzal több vagy kevesebb, mit tesz az.

– Ah!

– Hogyan tartotta meg becsületszavát? Azt majd mindjárt megmondom. Apjával együtt egy cselszövényt fontak a Torhányi családnak ezzel a Ludvéghy báróvali megismertetésére, akit Szeréna grófnő egy ízben az oltár előtt hagyott. A báró deranzsírozott ember, szüksége volt rá, hogy egy milliomosnak hitt leány kezével hozza helyre dűlőfélben levő gazdaságát. A két Borcz szépen összeboronálta őket. Eközben a házassági előkészületek mentek olyan szépen, mintha Adorjánra nézve semmi Szeréna grófnő sem volna a világon. Az utolsó nap, a menyegző előtti döntött.

– S Adorján megjelent volna a menyegzőre is? Ha ezt a grófnő megtudja valaha!

– Megjelent, mégpedig négy ember által hurcoltatva mint holtrészeg.

– Holtrészegen?

– Dehogy úgy! Csak tettette magát annak!

– Hogyan? Nem értem.

– Nem érted? Hogy azzal a nővel, akit holnap az oltár elé kellene vezetnie, megutáltassa magát.

– Ah, ez rút dolog!

– Ugye? És annyival rútabb, hogy a cél teljesen sikerült; Amália még azon éjjel báró Ludvéghyval megszökött.

– Csitt! Csendesebben!

– A világ meg foga tudni; mert emiatt Torhányi, vagyonilag kénytelen levén megbukni, szintén eltűnt, vagyonát dobra verték; dobra fogják ütni nemsokára a leány hírnevét is: akit a báró megtudva, hogy vagyontalan, most már nejévé bizonyosan nem tesz.

– Ah, ez rettenetes!

– Ez alávalóság! Százötvenezer forintért Borcz Adorján megszegte becsületszavát, jegyben járt egyszerre két menyasszonnyal, megbuktatott egy családot, s meggyalázott egy nőt, ki menyasszonya vala. Akkor azután százötvenezer forintért grófi címet vásárolt, s mármost azt hiszi, hogy pénzét jó helyre tette.

– S ezen ember lesz Szeréna grófnő férje!

– A grófnő maga keresi a fátumot.

– Ne légy hozzá igaztalan, ő oly ábrándos; akit megszeret, annak nem látja hibáit.

– Akkor még boldog is lehet vele..

– De az irtóztató gondolat, hogy egy ilyen nemes lélek egy olyan aljas emberhez legyen örökre láncolva. Ezt tudatni kellene vele.

– Hova gondolsz? Halálos ellenségeddé tennéd vele. A legaljasabb embereket a legállandóbban szokták szeretni. Az asszonyszív titkai ezek: csodák, amiket nem értünk.

– De hiszen elébb-utóbb meg fogja tudni.

– Tudja meg mástól! Akitől ezt meg foga hallani, azt gyűlölni fogja egész életén keresztül; a férfit pedig annál jobban szereti. Nem érti azt senki, hogy ez miért van így, de ez így van mindig.

– Szegény Szeréna!

A boldog pár elhagyta a verandát, s a kert tekervényes utain, boldogabb eszmékről susogva, továbbhaladt.

A grófleány pedig benn a nyaralóban a földön fekve hevert, s könnyeivel áztatta a néma padlatot, mely egyedüli tanúja volt kitörő fájdalmainak.

Félóra múlva megjelent az ebédnél Szeréna. Újra öltözködött, s soha jobb kedvű nem volt, mint most. Csak úgy szórta az élceket mindenfelé.

A tiszttartóné kockáztatta azt az észrevételt, hogy a grófné aligha, „valamit nem érez”.

Ebéd után Eszti megsúgta Szerénának, hogy Adorján grófsága csakugyan igaz, hanem hogy Gábor ezért nem ítéli meg Adorjánt.

Szeréna megfordította magában a tételt: „nem ezért” ítéli meg Adorjánt, s olyan jókedvű volt, miként még soha életében.