|
Aki nem tud hová lenni a pénzével
Borcz uram azóta, hogy Adorján fiát
gróffá tette, arra a hitre tért, hogy most már egy gróf apjának nem illik
birkásnak lenni többé.
A rózsaligeti kastélyt a szerzett
uradalommal együtt egyenesen Adorján nevére íratta, hogy a tömérdek örökségi
adót megtakarítsa vele.
Még a vételár kifizetése után is egész
százezer forint készpénze maradt. Ezt magának rezerválta. Adorján az
uradalomból rangjához illően élhet, a grófi feleség is hoz a házhoz
valamit, apai öröksége rögtön kiadatik, Adorján első úr lehet azon a
környéken.
Legyen is az. Legyenek neki is agaras
paripái, amik futtatáskor az újságban kijönnek, cifra cselédjei és
hivatalnokai, akik méltóságos úrnak címezik, mert ez őt mind megilleti.
Adorján grófilag el van látva, s
amellett Borcz uram is úr maradt.
A százezer forintjával letelepedett
egy Tisza melléki városba.
Százezer forint! Készpénz!
Kilátott ebben a városban valaha
annyi pénzt egy rakáson? Senki! Még az adószedő sem.
Ez annyi pénz, amennyit elkölteni
teljes lehetetlenség.
Borcz uram, mikor Rózsaligeten
regnált, felszámított minden
garast, amit saját szükségeire kiadott. Mind fel volt az jegyezve a
kalendáriumba. Az sem telt meg vele. S mikor esztendő végén összeadta,
kisült, hogy sohasem haladta az meg a száz rénes forintokat.
S ha mármost elgondolta Borcz uram,
hogy ezentúl neki minden
évben, törvényes hatos kamatú jövedelem mellett tizenötezer váltóforintot kell
valamire elköltenie, akkor egészen meg volt elméjében zavarodva.
Mire lehetne ilyen iszonyú pénzt
elkölteni? Jó bor, jó étel, jó élet. Erre el lehet költeni, tegyük fel, tíz
forintot. Legyen kerek summa négyezer forint. Még tizenegyezer marad. Szabóra,
csizmadiára, üsse kő!, menjen el kétszáz forint; – koldusnak, iskolának s
más afféle tribulációkra, legyen az ember generózus!, számítson megint kétszáz
forintot; még ez is csak négyszáz; – kocsit, lovat tartson az ember, kerüljön
az hatszáz forintba! Marad még tízezer forint.
Mit kezdjen az ember ennyi
fölösleggel, ha csakugyan nem akarja magát többé a vagyonszaporítása adni?
Egy napon a Tisza-parton sétálgatott
Borcz uram, s nézegette az éppen érkező gőzhajót, mely akkor kötött
ki a kiszálló hídnál.
Borcz uramnak rettentő mód
megtetszett ez a magában járó alkotmány. Abban a percben elhatározta magát,
hogy ilyet ő is fog készíteni.
Jól meg tessék érteni a dolgot: –
nem készíttetni, hanem készíteni.
Mert ha az jutott volna Borcz
uramnak eszébe, hogy kiadjon egy kis százezer forintot, azon vegyen magának egy
gőzhajót, azt valami olyan vízen eleressze, ahova a szabadalmazott
gőzhajózási társulat előjogai ki nem terjednek; vagy pedig tartsa dugaszban
addig, amíg amannak kiváltsága letel, s addig használja kukoricamorzsolásra;
hát akkor azt mondanák, hogy vállalkozó szellemű férfi; de nem azt
cselekedte; ő maga akarta kitalálni, hogyan lehet egy hajóval két kerékkel
megindulni a vízen, anélkül, hogy valami állat húzná.
Ebbe a vállalatba úgy ölte bele az
ezreket, mintha csak az ablakán hullottak volna be.
Egy ember, aki soha a matézis
szabályait nem tanulta, most rávetette magát, hogy saját fejéből
kitaláljon egy olyan csudát, mely magától mozog. Kovács, lakatos, bádogos, ács,
molnár, kerékjártó fát faragott, szegezett, kalapácsolt megrendelésére csodával
határos egyenes, görbe rudakat, lemezeket, kerekeket, korongokat,
gerendelyeket; de azt egyik sem tudta, hogy mire való lesz az, amit csinál. A
szörnyű hajó ott állt az öbölben, belemenni senkinek sem volt szabad; csak
a készítő mestereknek, azoknak sem látni mindent, csak éppen ami rájuk
volt bízva.
A hajó természetesen nem mozdult
helyéből soha, de megmozdult ahelyett Borcz uramnak a háza, mégpedig úgy
kimozdult a lába alól, hogy ott is hagyta.
Úgy történt ez, hogy nagy gépészeti
mániájában egyszer-másszor Borcz uram annyira kifogyott a költőpénzébül,
hogy az ácsoknak nem fizethetett: ekkor aztán arra a felfedezésére jött, hogy
pénzt könnyű kapni, ha az ember váltót ír alá. Azt azonban ismét
elmulasztá megtanulni, hogy a váltó napjára úgy kell ügyelni, mint a sátoros
ünnepre, most azt nem lehet húsz esztendeig elhúzni, mint a zálogos pert.
Egyszer aztán odajutott, hogy beperelték. Ekkor látta át végre, hogy vannak
emberek a világon, akikkel nem lehet tréfálni.
Nagy szorultságában, mikor már éppen
arról volt szó, hogy a nagy háza mindjárt odahagyja, és más gazdához költözik:
kap egy levelet a fiától, amelyben az tudósítja, hogy ma tartotta menyegzőjét
egy baronesse-szel, s nagyon örülne, ha apját minél előbb láthatná.
Az öreg mindjárt kocsira ült;
sietett Rózsapallagra. Ott a kastélyban lakó fia bizonyosan hatalmasan
ranzsírozta magát egy bárónőveli házassággal; ettül most vissza lehet
kérni valamit azokból a százezrekből, miket grófi méltóságának fenntartása
végett rávesztegetett.
Az öreget elegáns inasok emelték le
kocsijából, s vezették fel a kastélyba. Adorján maga lejött eléje, s nagyon
örült, hogy újra ölelhette sokévi távollét után, míg a külföldön utazott.
Azután, hogy az öreg kimosdózott az úti porbul, bevezette a baronesse-hez, hogy
bemutassa.
A baronesse látása által csakugyan
nagyon meg volt lepetve az öregúr. A baronesse nemigen akart másképpen
beszélni, mint franciául. Ő pedig így nem értett.
– Te Adi! – súgá a fiának az öreg –
nekem úgy tetszik, hogy a te baronesse-ed szörnyű módon hasonlít Torhányi
Amáliához.
Adorján nagyot nevetett.
– Ördögös szemed van, atyus. Hát
hiszen ő maga az. Mindig egymásnak szántál bennünket, végtére is összekerültünk.
–
De hát hogyan lett ez baronesse?
–
No, tudod, Ludvéghy után.
–
Elvette volna a báró?
–
No, csak úgy.
– Hát most meg te vetted el?
– Én is – csak úgy.
– Hát mért híttál most engemet
emiatt ide oly heventén?
– Tudod, öreg, néhány apró zsenánt adósság
üldöz, szeretnék tőled kölcsönözni.
– Üm. Hiszen magam is azért jöttem
hozzád oly készséggel, mert én meg tőled akartam kapni…
Nem sok évnek kellett elmúlni, hogy
Amália, ki tökéletesen tönkretette Ludvéghy bárót, Borcz Adorjánt is a kapcáira
juttassa. A kereskedő leánya remekül értett gazdaságok elpusztításához.
Az öreg Borczot is látták a
Tisza-parton mint gabonaszenzált ácsorogni foltos télikabátban, más
szolgálatában. Amit épített, házai, hajói mint használhatatlan építési anyag
jutottak kótyavetyére. Amit uzsorán nyert, uzsorán elveszté.
És azalatt a táblabíró fia és a gróf
leánya, mint szerény gazda, mint szorgalmas gazdasszony, ha kincseket nem is,
de független, senkinek nem bókoló állást tudtak kivívni maguknak.
Íme, ez a „felfordult
világ”.
|