Rész

1001   6|                vizet és olajat az üstben. Az első harangszóra mind ide
1002   6|           kivisszük a város kapujába, ott az utca végén, a kapu előtt
1003   6|                    házaitokat elrendezni. Az első harangszóra sietve
1004   6|         harangszóra sietve gyűljetek ide.~Az asszonyok szétoszlottak,
1005   6|                verset… Kinek temetésére?… Az utolsó férfinak.~– A lélekharangot
1006   6|           csengettyűt… Kinek a halálára?… Az egész városnak.~Sepsiszentgyörgy
1007   6|                 Ezekkel is egy szekér jő, az is a halál szekere, hat
1008   6|                felé tart. Sír van jelölve az úton keresztbe.~Az előtt
1009   6|                jelölve az úton keresztbe.~Az előtt fognak találkozni
1010   6|               mikor a magyar nép elindult az ismeretlen világba hazát
1011   6|             Kaukázus vad bércei mögött, – az elvált testvérek sohasem
1012   6|                ovál arcához oly jól illik az a kis sötét bajusz. Ha dolmányt
1013   6|                visel, oly különös hatású, az a piros, körül prémes süveg,
1014   6|              látszik elő hosszú ujjakkal, az a görbe kard, maga a kard
1015   6|             regére a távol gyermekkorból. Az ember felsóhajt s úgy fáj,
1016   6|            megkérdeni tőle, mit csinálnak az otthonmaradt rokonok, boldogok-e?
1017   6|                   mi nem vagyunk boldogok az új földön. Minket el-elhagyogat
1018   6|                   elmondanák otthon, hogy az eltávozott testvérek sorsát
1019   6|                  sóhaj jutna számunkra, s az unokagyermek megtanulná
1020   6|           megásták a nagy sírt, keresztül az útban, elzárva vele a kijárást,
1021   6|                    a túlvilág reményének, az élet semmi voltát; a nőhang
1022   6|               halotti dal reszketve, mint az éjféli óraütés, hangzik
1023   6|                 egy közülök előlép, Judit az, bátor, hideg tekintetével
1024   6|                 Ím e sírba most fektetjük az utolsó székely férfit, aki
1025   6|                 vezére, tanácslója legyen az egész városnak, most elhívta
1026   6|                    mert ha nem lett volna az, akkor nem a csata híre
1027   6|              Lassanként begyöpösödik majd az út, s az utasok nem fognak
1028   6|                begyöpösödik majd az út, s az utasok nem fognak idetalálni
1029   6|                 mellett körös-körül megnő az erdő és a fű. Mi pedig egyenként
1030   6|           engesztelést hozott a városnak. Az asszony elérté a jelt s
1031   6|                   kísértetei járnak végig az utcán. Kisírt szemű nők,
1032   6|             keresik. Boldogtalanok, kiket az őrültség kerget s az öngyilkosság
1033   6|                kiket az őrültség kerget s az öngyilkosság vezet. Menjetek
1034   6|                 visszhangot gerjesztettek az ismeretlen ismerős hangok,
1035   6|                fehér kendőt! – kiálta reá az asszony. – Döfd e szívbe
1036   6|                kiáltának mind egy hanggal az elkeseredett asszonyok,
1037   6|               Félrefordította fejét, hogy az asszonyok ne lássák a szeméből
1038   6|             azután keményebb szívű embert az asszonyoktól lakott város
1039   6|          asszonyoktól lakott város ellen. Az letapodta lovai patkójával
1040   6|                letapodta lovai patkójával az utca közepére ásott sír
1041   6|                mozdulhat – fölülemelkedve az egész városon, népét buzdítani
1042   6|           Éjszakának idejére küzdetett le az ellenállás. A város kezében
1043   6|                   a diadalének, alig-alig az elhalók kiáltása, midőn
1044   6|                    midőn hirtelen, mintha az égből szállnának alá, ártó
1045   6|                    ártó tüzek repülnek le az alanti házak tetőire, az
1046   6|                  az alanti házak tetőire, az égő szurokkanócok egy perc
1047   6|                másikig. A láng emelkedik, az ég fedele izzani látszik
1048   6|             vinnék eget ostromló csatába. Az emberkiáltást túlharsogja
1049   6|                mint egy óriási fáklya, és az égő lángtető alatt még mindig
1050   6|               harang elnémul, talán éppen az esett le.~A két elem ura
1051   6|            csatatérnek, a szél és a láng.~Az emberek elfutottak onnan.
1052   7|                 zöldülni a füvet, pihenni az embert sírod fölött, ki
1053   7|             Szenttamás fölött fekete volt az éj. Egy csillag sem ragyogott.~
1054   7|              ragyogott.~Jó volt nem látni az égnek, mik történtek itt
1055   7|        tiszteletére. De benn nem hangzott az Isten beszéde, nem szóltak
1056   7|                Isten beszéde, nem szóltak az orgona sípjai – vad, férfihang
1057   7|               volt. A lakosok, kik látták az itt-ott kivilágított ablakokat
1058   7|              ajtaja megnyílt, s kezdődött az ünnep.~Vad ordítással rohant
1059   7|                 Tán egy szekér belemaradt az ingoványba, s a rajta veszett
1060   7|             egyenként a vízbe.~Elhangzott az is. S azután nem jajgatott
1061   7|             hallja a zenét, a táncrobajt, az ujjongatást.~Odalopózék
1062   7|                  arcot lát meg ottan, kik az ő poharaiból nagy danolás
1063   7|                régi ismerősei a városból.~Az ember nem tudva az előzményeket,
1064   7|              városból.~Az ember nem tudva az előzményeket, azt hitte,
1065   7|                 sokáig nem bírt ráismerni az asszonyra.~Tulajdon felesége
1066   7|             Megálljatok! – ordítá belépve az orgiák házába, nem tudva,
1067   7|                   kinek arcán kővé meredt az idétlen vigalom kifejezése.~
1068   7|                 megölő tekintettel nézett az asszony szemeibe:~– Le térdre
1069   7|            szemeibe:~– Le térdre előttem!~Az asszony nem mozdult.~– Térdre,
1070   7|               arcul vágta a némbert, hogy az a földre bukott előtte.~–
1071   7|                  szemben.~– Én nem vagyok az. Mi közötök hozzám?~– Kérdezd
1072   7|                  Tudd meg, hogy én vagyok az, ki nődet elcsábítottam,
1073   7|                  kiért tégedet elárult.~– Az neked gyalázat, nem nekem.~–
1074   7|                 vannak mind.~– Jobb nekik az utcán halva feküdni, mint
1075   7|                  mondani? – kérdé remegve az apa.~– Igen szép leány volt.
1076   7|             tehetett szegény? … Feleséged az első asszonytól maradt lyán
1077   7|        menyegzőről elkéstél…~– Verjen meg az Isten súlyos bal kezével! –
1078   7|                     hadd lássuk, mint sír az, aki most próbálja először
1079   7|                 sírjon.~S azzal elkezdték az ittas emberek gúnyos hahotával
1080   7|                  és ütötték, ki hol érte.~Az nem sírt többé. Behunyta
1081   7|              lakodalmát, holnap megisszuk az ő torát. Jó éjszakát, György
1082   7|                 éjszakát, György barátom.~Az embert felvitték a padlásra.
1083   7|              embert felvitték a padlásra. Az ajtót rázárták s azzal ott
1084   7|                percét, s örült neki, hogy az már nem messze van.~Alatta
1085   7|                 minden elcsöndesült, csak az ő szemeire nem jöhetett
1086   7|            ablakán valami zörejt hallana.~Az éji félsötétben látá, hogy
1087   7|               szót:~– Apám, apám…~– Lina!~Az ember feltekinte, látni
1088   7|               dacára a közelítő vonásait, az odafutott hozzá, megcsókolá,
1089   7|           hurkolva.~– Gyermekem! – rebegé az apa átölelve leánya reszkető
1090   7|                  bágyadt, beteg hangon –, az ablakhoz hágcsó van támasztva.
1091   7|                támasztva. Siessünk, apám.~Az ember ölébe vette gyermekét,
1092   7|                   lesz fegyvernek – mondá az apa.~– Jó lesz sírt ásni
1093   7|               léptek kopogása hallatszék. Az őrül állított szerb léptei
1094   7|              Húzódjál a fal mellé – monda az apa leányának, s maga azalatt
1095   7|                 leányának, s maga azalatt az ásót kezébe fogva a ház
1096   7|                  jöttek. György felemelte az ásót, a szerb kilépett a
1097   7|            hazabotorkáló danája verte föl az utcák csendjét néha. Már
1098   7|          ragyogott a kitisztult égen.~Sem az apa, sem leánya nem szóltak
1099   7|                míg maga sorsa után indul.~Az ismerősök ijedve fogadák
1100   7|               rosszak, csak gyávák voltak az emberek, féltek, hogy ha
1101   7|            kérdezve tőle, hogy mi fáj, és az sem panaszkodott neki. A
1102   7|                 nyomor és lélekkín miatt.~Az apa érzé, hogy az ölében
1103   7|                  miatt.~Az apa érzé, hogy az ölében hordott tetem mindig
1104   7|                   György.~– Hah! Fel! fel az emelvényre vele – kiáltának
1105   7|                  népnek!~Pillanatok múlva az utat nyitó tömeg közt az
1106   7|                  az utat nyitó tömeg közt az emelvényig vitték a jövevényt
1107   7|             nyomával minden vonásain, azt az összeroskadt tetemet s vállain
1108   7|        összeroskadt tetemet s vállain azt az elhervadt, holdfehér arcú
1109   7|                  kik ott magyarul imádták az Istent. Vagyonomat felprédálták,
1110   7|                   s nézzétek, mivé tették az enyimet!~Ekkor felemelte
1111   7|                ordíta föl kétségbeesetten az ember, a hanyatló tetemet
1112   7|        szétrohanva a piacról s végigfutva az utcákat.~– Fegyverre! Fegyverre! –
1113   7|                     Hátha mi elmegyünk, s az itt maradt rácok azalatt
1114   7|                 ment tántorogva odább, be az erdő mélyébe, azután megbánta,
1115   7|              közben mindég beljebb tévedt az erdőbe, az éj ott lepte –
1116   7|                 beljebb tévedt az erdőbe, az éj ott lepte – ment azután
1117   7|                   soha se tudja meg, hogy az ő szülője volt Rózsa Sándor,
1118   7|                   hogy azt mondhatnám, ez az én napom lesz. Ma itt, holnap
1119   7|               mindjárt sírva fakad.~– Biz az, fiam, úgy van. A zsiványnak
1120   7|              pisztolyodhoz. Nem én vagyok az, kit életedben először megölj –
1121   7|          életedben először megölj – szólt az hozzá nyugodt, szelíd hangon. –
1122   7|            Elfogadták-e valaha?… Nem volt az az áldozat, amit meg ne
1123   7|         Elfogadták-e valaha?… Nem volt az az áldozat, amit meg ne adtam
1124   7|               szöktem el közülök, leányom az úton kezeim közt halt meg,
1125   7|                 halt meg, itt temettem el az erdőben. És ezt mind a rácok
1126   7|                vágva, erről ráismerhetsz. Az majd elvezet hozzám, csak
1127   7|            engemet. Arra jobbra tarts, ha az országútra ki akarsz jutni,
1128   7|                  húzva maga után, hogy ha az egyik ki talál dőlni alóla,
1129   7|            nyargalt bámulatos ügyességgel az erdő rendetlen fái s bokrai
1130   7|            mutatta neki a pisztolyt, mire az szótlanul fölkelt helyéből,
1131   7|                 Györgynek, hogy üljön fel az egyikre, míg a másikra az
1132   7|                 az egyikre, míg a másikra az öreg pattant fel, vénsége
1133   7|                  Útközben beszédessé vált az öreg szegénylegény, elmondá
1134   7|                 hadnagy sem bírja elérni, az nem hagy magára idegen embert
1135   7|             magára idegen embert felülni, az elnyargal álló nap, anélkül,
1136   7|               kellene, s mégsem fárad ki. Az átússza a Tiszát háromszor
1137   7|                  homokban.~Végre leszállt az est. A táj elszürkült, elfeküdt.
1138   7|                adá, hogy ismerősök jőnek.~Az egyik férfi a három közül
1139   7|           szétnyitott irattal, reszketett az kezében, míg végigolvasá,
1140   7|                 térdre esett s megcsókolá az írást, s azután felemelé
1141   7|             azután felemelé könnyes arcát az égre.~– Én istenem! én uram
1142   7|                      Esküdjetek meg erre!~Az eskü rövid volt: „Esküszünk,
1143   7|                vagy, ki Rózsával jót tett az életben. Kívánj bármit,
1144   7|               éjnek éjszakáján továbbment az ember, hidegvérrel táplált
1145   7|                  szájra kelve elterjedtek az egész víg körben, s az megszűnt
1146   7|        elterjedtek az egész víg körben, s az megszűnt víg lenni azonnal.
1147   7|               megszűnt víg lenni azonnal. Az idegen ember hazájukban
1148   7|                 reggel-este.~Azután sokan az ágynak feküdtek, nem ettek,
1149   7|              elbetegeskedtek, s ha kérdék az orvosok, mi bajuk, szívükre
1150   7|            átültetett virág.~Megpróbálták az ilyen betegnek megengedni,
1151   7|              között. Tudta, hogy e körben az árulás nem terem meg.~És
1152   7|                  árulás nem terem meg.~És az elvetett mag mindenütt kikelt.~
1153   7|                    napbarnított arcán még az ifjúság virított, de homloka
1154   7|              fénye volt a szemeknek, mint az éjféli holdé, mikor a szélcsöndes
1155   7|                 mikor a szélcsöndes éjben az ég legmagasán megáll. De
1156   7|                 egy embert halálra ítélt, az ítéletet éppen most írtam
1157   7|            ítéletet éppen most írtam alá, az embert holnap agyonlövik.
1158   7|                  nem jött holnaputánra?~– Az ember tán gonosztevő?~–
1159   7|                 halál.~– S te aláírhattad az ítéletet? Nem vagy-e te
1160   7|                tisztelem a törvényeket.~– Az lehetetlen, hogy te, ki
1161   7|                   bánatnak, örökös remény az, mely nem hagyja elfelejteni,
1162   7|                 egy leány jelent meg, nem az a szép gyermek, kinek arca
1163   7|                 nem tudott tanulni.~– Ah, az nem magyar, ki így tud beszélni!~–
1164   7|             mondta férfinak soha, te vagy az első; aki ezt hallod. Nem
1165   7|           másképpen.~– Csak két eset van. Az ember lázított, a törvény
1166   7|                    Vagy teljesítenem kell az ítéletet, vagy együtt mennem
1167   7|                   kivitték a vesztőhelyre az elítéltet.~Karét formálva
1168   7|               lovagoltak a huszárok végig az utcán, hallgatagon, szótlanul,
1169   7|            huszárok fényes kócsagjaival s az elítélt őszülő fürteivel,
1170   7|      nyeregkápáról, a többiek körülállták az elítéltet.~A kapitány segéde
1171   7|                Szenttamási György fejére.~Az elítélt meghajtott fővel,
1172   7|                  erő, úgy hallgatta végig az ítéletet.~A szokásos forma
1173   7|                kéri, hogy adjon kegyelmet az elítéltnek. A hadbíró a
1174   7|                  szavakra felemelte fejét az elítélt, termete kiegyenesedett,
1175   7|            katonák arcain, azután feljebb az ég bíboros felhőin, s fanatikus
1176   7|              halált. Teher volt rám nézve az élet, örömmel halok meg.
1177   7|            Titeket, bajtársak, áldjon meg az Isten, ott túl a bérceken
1178   7|                  a földön.”~E szavak után az elítélt leroskadt térdére,
1179   7|           karabinját.~A bíró ismét intett az összehajtott papírral, ekkor
1180   7|                  ki egyszerre hüvelyéből, az ordításból egy hangot nem
1181   7|                   Megeshetnék, hogy midőn az isten embere éppen áldást
1182   7|                 Tán el kellene halasztani az ünnepélyt – súgá a menyasszony
1183   7|                Végre lódobogás hallatszék az udvaron. Künn siető léptek,
1184   7|                 Feszülten nézett mindenki az ajtóra… Megnyílt az, a segéd
1185   7|              mindenki az ajtóra… Megnyílt az, a segéd lépett be rajta,
1186   7|                 ruhában, halavány arccal, az izzadság csorgott le homlokán.~–
1187   7|                  százszor rosszabb annál. Az elítélt magával vitte a
1188   7|                  s mint egy őrült, rohant az ajtónak. Ott meglátta menyasszonyát,
1189   7|                 valaha, megtört szemeiben az alkonyodó ég.~– Csak egy
1190   7|                 vele, nem akart kiindulni az udvarból, sarkantyúba kapta
1191   7|       menyasszonyi öltözetben ottan állni az erkélyen. Kendőjével intett
1192   7|          itt-amott mellettük, hallatszott az esti harangszó, a paripák
1193   7|                 nyargalt egy vezetéklovon az elítélt, fehér ingben, szürke
1194   7|               fehér ingben, szürke fővel, az vezette őket, ember nem
1195   7|                  fekszik, ez a folyam már az ő bérceiből ered. Ott leszálltak
1196   7|                 én is odavaló vagyok~Ahol az a csillag ragyog.”~Ki ment
1197   7|                  légben, aranyos csákóján az alkony fénye játszik. „A
1198   7|              rohamától eltikkadtan megáll az arcvonal előtt, kivont kardja
1199   7|                 kiugrat elébe négy huszár az arcvonalból, a legfiatalabbik,
1200   7|                   le egy-kettőt közülünk, az elsőket, akik kantárodhoz
1201   7|            nyúlnak. Akár engem, én vagyok az első, aki hozzád nyúlok.
1202   7|                  vén őrmester ugrott oda, az ragadta meg a lovat, a ló
1203   7|                   rájok. Sokáig nézte hol az egyiket, hol a másikat,
1204   7|            aláhanyatlott kezében. Mögötte az elhagyott szerető, előtte
1205   7|                 reá mind a kettő. Mögötte az ég tiszta boldogsága, előtte
1206   7|    lelkesültséggel felkiált:~– Előre hát, az isten nevében!~S azzal nekinyargal
1207   7|                 hazám, de messze vagy,~Ha az erdőt levághatnám,~A hazámat
1208   7|                lovaik dübörgése elhangzik az éjben.~A távol bérceken
1209   7|                Szenttamásnak sáncai közt, az éjjeli őrtűz körül, tizenhárom
1210   7|               valamennyien beleordítottak az énekbe, hogy messze hangzott
1211   7|                 szétvont képű legény volt az újon érkezett.~– Mit hoztál,
1212   7|                  volt. Csak a fele él még az egész embernek.~A szerbek
1213   7|                  hangos hahotára fakadtak az ötleten, s egy hordót rögtön
1214   7|               szekérről, s csapra ütötték az őrtűz mellett. A hordó fenekére
1215   7|                   a rácok. – Igyunk egyet az egészségére tulajdon borából,
1216   7|                 torkán kifért. Éjfél felé az őrszemek egy jövevényt sejtettek
1217   7|                 kezéből menekültem.”~– Ki az?~– Nem hallottátok soha
1218   7|              ismerjük emberedet, ki ördög az?~– Jól nevezted őt ördögnek,
1219   7|              lehet azt elmondani, amit ez az ember mível. Nincs egy nyugodalmas
1220   7|                    Jarovácnál láttam őtet az égő város utcáin végigszaladozni,
1221   7|              szörnyű görcsök közt kimúlt. Az életben maradt szerbek dühösen
1222   7|                  közt, itt-amott eldőltek az árokban, átkozódó arccal
1223   7|                arccal elhaltak egyenként, az erősebb természetűek még
1224   7|              ostromolták a magyar seregek az erős sáncokat, és mindig
1225   7|                  Szenttamás állt, dacolva az ostromok dühével.~Egy tavaszi
1226   7|                  kikre csak üszkök vártak az ősi kunyhók helyén, kínzó
1227   7|                 magas sáncok.~Megkezdődik az ütközet, az emberi harag
1228   7|                   Megkezdődik az ütközet, az emberi harag ordítása túlhangzik
1229   7|                 harag ordítása túlhangzik az ágyúk bömbölésén.~A családapák
1230   7|                   hagyott meg. Most ezzel az egy kézzel megy visszafizetni
1231   7|                van oda fölrohanni, pokoli az ágyúk tüze, de a bosszúnak
1232   7|            meglátni.~– Ott a sáncokon túl az én ősi házam! üszköt neki,
1233   7|                 tele, de a sánctető is, s az elhullottak tetemein át
1234   7|               hörögve: „ne hallgasson rád az isten.”~A rác meghalt, György
1235   7|              György nézte, hogy mikor kap az ő házába a tűz. Végre az
1236   7|                  az ő házába a tűz. Végre az is égni kezdett, az ember
1237   7|                 Végre az is égni kezdett, az ember gyönyörködött benne.
1238   7|          gyönyörködött benne. Látta, hogy az ablakból egy női alak ugrik
1239   7|            ablakból egy női alak ugrik ki az égő zsarátnokba.~– Jól van!
1240   7|                 vitéze, a törvény vaskeze az ország egyik szélétől a
1241   7|                szélétől a másikig hajtja.~Az őrültek házában ül a huszárok
1242   7|                  György boldog. Ő fekszik az óhajtott sír alatt, s álmodik
1243   8|              semmit többé.~*~Mélyen, benn az erdélyi havasok között vagyunk.~
1244   8|        Magyarországba egész a Réz aljáig. Az összecsatolt hegyek, egymás
1245   8|                  természetben.~Még tovább az erdő körül rongyos háztető
1246   8|                 támad, gyaníttatja alatta az érczúzó malmot.~Mindig messzebb
1247   8|                  gyermekfő tekint ki, míg az udvaron egy-egy zsinóros
1248   8|          ebédlőtermében tizenhárman ültek az asztalnál.~Mind az egy család
1249   8|                  ültek az asztalnál.~Mind az egy család tagja. Mind Bárdy
1250   8|          főkötőben. Arcán semmi nyoma már az életnek, halavány, ráncos,
1251   8|                  csaknem ezüstszőke, mint az árvalányhaj. E kisleány
1252   8|              család örökbe fogadott, mert az is Bárdy, s mert nem engedheté,
1253   8|                 adónak hitte azt részéről az atyátlan gyermek irányában.
1254   8|                 ült egymás mellett, egyik az ifjú anya férje, József.
1255   8|                   szörnyű kezeit felrakja az asztalra. Hosszú haját hátra
1256   8|          szánalmat idézik fel láttára. Ez az agg nő árva unokája, kinek
1257   8|                  hasonlók egymáshoz, hogy az ember képes őket szüntelen
1258   8|             fiatal nő és férfi gyermekei.~Az asztal túlsó végén egy húszéves
1259   8|                   fürtökbe gördörülve. Ez az asztalfőn ülő arisztokratikus
1260   8|                   közös családi tulajdon, az a magas homlok és azok a
1261   8|                alatt.~*~Tizenhárman ültek az asztalnál.~– Milyen különös! –
1262   8|                    most tizenhárman ülünk az asztalnál.~A kis csecsszopót
1263   8|                  fog halni – válaszolá rá az ősz családfő, reszkető,
1264   8|               Erre többen nevetni kezdtek az ötleten. A menyecske férje
1265   8|               férfi teleszájjal nevetett, az asztalszegleti ifjú pedig
1266   8|                    Most tizenhárman ültök az asztalnál. Tavasz van, a
1267   8|               fiával, a húszéves ifjúval.~Az apa hevesen járja végig
1268   8|               járja végig a szobát, a fiú az ablak előtt áll, rajta katonai
1269   8|              Mátyás-huszárok egyenruhája.~Az ifjú búcsúzni jött apjához,
1270   8|                ellen állt be Kolozsvárott az önkéntes lovagcsapatba,
1271   8|                 önkéntes lovagcsapatba, s az apa hevesen jár fel s alá
1272   8|                soha… Mert ha tudnám, hogy az lesz rám nézve a legnagyobb
1273   8|               mondanám fejemet meghajtva: az úr adta, az úr vette el,
1274   8|            fejemet meghajtva: az úr adta, az úr vette el, legyen áldva
1275   8|                   újra fognak születni.~– Az nem igaz! Azzal ámítjátok
1276   8|                  Vagy azért, hogy társaid az országgyűléseken lepisszegetik
1277   8|            országgyűléseken lepisszegetik az aggodalmas hazafit, jobban
1278   8|                 élete, de azért élet volt az; ti dicsőséget ígértek neki,
1279   8|               dicsőségnek neve „halál”.~– Az meglehet. Elveszthetjük
1280   8|             titeket nem fog megérteni, és az nem is lehet másképp. Amit
1281   8|                  A szorgalom utáni jóllét az, mire e népnek szüksége
1282   8|                   nem segítettem-e rajtok az ínség idején, voltam-e hozzájok
1283   8|               fejemre gyújtja.~– Annak is az idők ferdesége az oka. Hogy
1284   8|                Annak is az idők ferdesége az oka. Hogy a nép nem érti
1285   8|                  alvó poraikba; de megjön az idő, mely fölépíti az általok
1286   8|              megjön az idő, mely fölépíti az általok teremtett alapon
1287   8|                   a jövő milliók üdveért, az nagyszerű, az messiási!~–
1288   8|            milliók üdveért, az nagyszerű, az messiási!~– Fiam! Egyetlenegy
1289   8|          Egyetlenegy fiam! – kiálta sírva az apa, s megtörve roskadt
1290   8|                   apa, s megtörve roskadt az ifjú nyakába s zokogott
1291   8|                  hitem erős, tanúm legyen az, hogy könnyeidet látom,
1292   8|                elmegyek.~– Eredj – rebegé az apa lesújtva, megtörve. –
1293   8|           visszajősz, s nem fogod találni az ősi házat, nem a sírt, melyben
1294   8|                   ismét visszatért arcára az előbbi rideg elszántság,
1295   8|            búcsúzni.~Családja körében ült az. Ikerfiai lábainál a földön
1296   8|       fel-felkacagott, valahányszor anyja az apja karszéke mellől előbukkant.~
1297   8|                 egy szó, egy hang nélkül.~Az öreg nő kerekes karszékében
1298   8|                 azért, mert igen távolról az, s hogy ez érzelem, mi őt
1299   8|                 szobában volt még kívülök az özvegy gyászruhás nő és
1300   8|            nagyanya lábainál ült.~– Minek az a kard oldaladon, Imre? –
1301   8|                    kérdé reszketeg hangon az agg. – Nem jó világ az,
1302   8|             hangon az agg. – Nem jó világ az, nem jó világ. De ha az
1303   8|                   az, nem jó világ. De ha az isten mérte ránk, ki fordíthatja
1304   8|             köszönettel teszem le éltemet az úr kezeibe. Az égen a múlt
1305   8|                 le éltemet az úr kezeibe. Az égen a múlt éjjel kétszer
1306   8|                 után láttam tűzzel kiírva az 1848-ik év számát. Ki tudja,
1307   8|                  Imre? Háború lesz, ugye? Az emberek nagyon elszaporodtak
1308   8|                  Imre szótlanul hajolt le az agg kezéhez s azt megcsókolá.~–
1309   8|                 ne mulaszd felfohászkodni az életnek és halálnak urához –
1310   8|                   halálnak urához – szólt az agg nagyanya, s száraz kezét
1311   8|                Áldjon meg a mindenható…~– Az én férjem is ilyen szép
1312   8|               hímzett kokárdát tűzött föl az ifjú szíve fölé, mely ötszínű
1313   8|             meglepetés lelkesítő örömével az ifjú, s forrón szorítá keblére
1314   8|                öleltetni, s midőn kifejle az ölelő karokból, édes fájdalommal
1315   8|                   lakott egy kis szobában az öreg atyafi, ahhoz is beszólt,
1316   8|                 bajunk, bátya – válaszolá az ifjú mosolyogva.~– No, hát
1317   8|           felnyergelt lóval várt a lovász az ifjúra.~– Nincs szükségem
1318   8|                  monda neki Imre, s azzal az egyik ló kantárját átvéve,
1319   8|                  nézesz – sóhajtá magában az ifjú vitéz, s két csókot
1320   8|                alá.~*~Különös idők voltak az akkoriak.~Egyszer csak elkezdtek
1321   8|          elkezdtek a falvak néptelenedni, az emberek elbujdostak, senki
1322   8|             népség.~Már esteledni kezdett az idő, a völgyre könnyű átlátszó
1323   8|            feljött a hold a hegyek mögül, az erdők sárguló lombjait most
1324   8|           lombjait most ezüstösre festve, az ifjú vitéz holdvilágnál
1325   8|                 úton. A hámorok pörölye s az érczúzók kallói hallgattak
1326   8|              midőn egyszerre megállt vele az okos állat, s fülhegyezve
1327   8|       visszatartani.~– Nono – szólt hozzá az ifjú –, még itt nincs ágyútűz,
1328   8|           félelmesen horkolt és röhögött.~Az út egy helyen két igen közelálló
1329   8|                vízmosási árok vágja ketté az utat, mely fölé dobogó híd
1330   8|               sziklahasadékból is, melyen az út keresztülvitt, nagy csoport
1331   8|                 Imre kiszabadítá lovát, s az ügyetlenül hadazó kaszák
1332   8|                azt ágaskodni kényszeríti.~Az óriás fején római rézsisak
1333   8|                   széles pallost tartott.~Az ifjú egy csapást tett a
1334   8|               csapás alatt kettétörött, s az óriástól felemelt paripa
1335   8|              lovagját a parthoz vágta, ki az esés alatt elszédülve, végigterült
1336   8|                   percben egy lövés esett az ifjú felé a sziklatetőről.~–
1337   8|                ott? – ordítá dörgő hangon az óriás.~A vérszomjú oláhok
1338   8|                  a halálüvöltést túldörgé az óriás szava:~– Ki volt az,
1339   8|                 az óriás szava:~– Ki volt az, aki reám lőtt?~Az oláhok
1340   8|                   volt az, aki reám lőtt?~Az oláhok megdöbbenve álltak
1341   8|                 egy köztük reszketve, kit az óriás éles tekintete már
1342   8|                 nincs, most hűlve vagyok.~Az ember holthalványra sápadt.~–
1343   8|           holthalványra sápadt.~– Tégedet az ellenség fizetett meg, hogy
1344   8|                sikoltozás bizonyítá, hogy az ítélet végrehajtatik.~A
1345   8|                   decurio egyedül maradva az elalélt lovaggal, hirtelen
1346   8|              elvágtatott vele, visszafelé az úton, melyen az ifjú jött.~
1347   8|                visszafelé az úton, melyen az ifjú jött.~A hídnál akkor
1348   8|              decurio köpenyével letakarta az ifjút, hogy ne lássák, mit
1349   8|                  úton, s befelé törtetett az erdők sűrűjébe.~*~Reggeledett.
1350   8|            Reggeledett. A nap szétlövellé az őszien vöröslő hegyek felett
1351   8|                 perc múlva felveté azokat az ébredő.~Kis egyszerű szobában
1352   8|                  keresztbe fönt karral, s az ablakon kibámult.~Az ébredés
1353   8|                    s az ablakon kibámult.~Az ébredés neszére megfordult
1354   8|            Kolozsvárról. Ami téged hevít, az hevít engemet is. Te szereted
1355   8|                nemzetedet, én is szeretem az enyémet. A tied míveltebb,
1356   8|                  tied míveltebb, nagyobb, az enyém elhagyatottabb, mostohább;
1357   8|                 mostohább; annál keserűbb az én szerelmem hozzá. Téged
1358   8|                   S hiszed-e te, hogy itt az idő?~– Nekünk nincsenek
1359   8|                  emberélet legfellebb, és az igen olcsó. Ti többet kockáztattok,
1360   8|              kérdezné e nép, hogy jelen-e az idő, melyben meg lehet halni
1361   8|                 decurio zavarodva fordult az ifjúhoz, ki azalatt félre
1362   8|             Töltsék rajtam bosszújokat.~– Az nem használna semmit. Elárulnám
1363   8|               Köszönöm, köszönöm – rebegé az ifjú, forrón szorítva meg
1364   8|             említsd nevemet, ha kérdenek, az mit sem tesz, hogy oláhul
1365   8|             látták, rád nem ismernek.~Míg az ifjú sietve átöltözködött,
1366   8|                 paripámat emlékül – szólt az ifjú a decurióhoz.~– Elfogadom,
1367   8|               énreám gyalázat.~Perc múlva az ifjú lovag oláh pórköntösben
1368   8|                   felé.~*~Éjfél után járt az idő.~A Bárdy-kastély lakói
1369   8|             aludtak, a rács ajtaja zárva, az ablakok sötétek, midőn egyszerre
1370   8|               ágyából felszökve József, s az ablakhoz rohan.~Künn néhány
1371   8|                   fenyegető ordítással.~– Az oláhok! – ordítja remegve
1372   8|               futott fel ura szobájába.~– Az oláhok! – ordítja egy másik,
1373   8|             miként a fal.~– Be kell zárni az ajtókat– szól teljes lélekjelenléttel
1374   8|                 főajtót torlaszoljátok el az ebédlő asztalaival. Híjátok
1375   8|                  Híjátok elő Barnabást és az öreget, az asszonyok vonuljanak
1376   8|                   Barnabást és az öreget, az asszonyok vonuljanak az
1377   8|                   az asszonyok vonuljanak az épület hátulsó szobáiba.
1378   8|                 rondellás szobába, honnan az egész épület megvédhető.~
1379   8|                Tamás szobájába.~Már akkor az fel volt öltözködve. Csodálatos,
1380   8|                 nyugodtan járt fel s alá. Az ő szobájából dőlt ki az
1381   8|                   Az ő szobájából dőlt ki az udvarra a kérdéses rondella.~–
1382   8|               készülsz védelemre?~– Minek az? Le fognak bennünket ölni.
1383   8|              férfiak, a ház falai erősek, az ostromlók fegyvertelenek,
1384   8|             egymaga képes volna nekimenni az egész tömegnek.~Utána jött
1385   8|                egész tömegnek.~Utána jött az özvegy, egy kezében két
1386   8|             pisztolyt hozva.~Legutól jött az öreg Simon, sírt, reszketett
1387   8|              viseljétek magatokat – szólt az özvegy száraz hangon. –
1388   8|                      Ingyen nem kell adni az életet.~– Jertek ki velem,
1389   8|             fegyvereiteket – biztatá őket az özvegy.~– Az istenért –
1390   8|                 biztatá őket az özvegy.~– Az istenért – rikácsolt közbe
1391   8|                  Szólj te nekik! – lihegé az öreg, Tamáshoz fordulva,
1392   8|               szobában fel s alá.~– Hiába az engesztelés, hiába a védelem,
1393   8|                vesztünk bizonyos – felelé az hidegen.~– Nincs időnk késni –
1394   8|            leszünk mi ketten. Húgom, állj az ablak közé, hogy valami
1395   8|               benneteket lőni – rikácsolá az ősz, elrángatva Józsefet
1396   8|                  ősz, elrángatva Józsefet az ablaktól –, nem szabad lőnötök!
1397   8|                  kő repült be nagy zajjal az ablakon, törve a szekrényeket,
1398   8|              maradj itt és fogj fegyvert.~Az öreg e szavakat már nem
1399   8|                  ajtón kibocsáttatá magát az udvarra, mely még akkor
1400   8|               beszélni siralmas zokhangon az ostromló tömeghez.~Azok
1401   8|                     hanem kuruc! – kiálta az oláh; s a kezében volt nehéz
1402   8|             Irtózatos sikoltással rogyott az össze és meghalt.~E percben
1403   8|             vaskapu kifordult sarkából, s az ostromló tömeg beomlott
1404   8|               kidugta nagy, lángoló arcát az ablakon, letekintve a tomboló
1405   8|                várta, míg nagy csoportban az ajtó körül gyülekeztek,
1406   8|                  fölé kapva, lezúdítá azt az ostromlók fejére.~Siket
1407   8|                   dühösebben rohanták meg az ajtót, s a ház ablakait
1408   8|             lövések. Egy sem esett hiába. Az ostromlók igen sokat vesztettek,
1409   8|                már-már csüggedni kezdének az ajtó sikertelen döngetése
1410   8|                 lábtókon kezdik megmászni az oláhok, s a cselédek nem
1411   8|              feküdt már, s lehete hallani az ablakhoz közeledő ostromlók
1412   8|                van állítva, melyen át már az oláhok az ablakon kezdenek
1413   8|                   melyen át már az oláhok az ablakon kezdenek beugrálni,
1414   8|                rajta s megrázta azt, hogy az emberek mind lehullottak
1415   8|              lábtóra.~Középen kettétörött az az iszonyú csapásra, felső
1416   8|                    Középen kettétörött az az iszonyú csapásra, felső
1417   8|            hanyatt esett alá, egy közülök az ablakpárkányon félkézen
1418   8|                  lábtón. Ezt ott találta.~Az ember elsápadt, kiejté kezéből
1419   8|                 azt a magas ablakon, hogy az ember messze elrepült, bukfenceket
1420   8|             hallatszott a ház belsejében.~Az oláhok felfedezték a hátulsó
1421   8|                    jelt adva a veszélyről az ostromlottaknak.~Azt rögtön
1422   8|                szinte a lépcsőre, kísérve az özvegy testvértől.~– Eredj,
1423   8|               testvértől.~– Eredj, húgom, az enyéimhez – szólt József
1424   8|                  hányni. Ott találkozunk.~Az özvegy távozott. A két testvér
1425   8|                  kőlépcsőkön, s megtámadá az oltalmazókat.~– Hah! Ilyen
1426   8|             csapásai. Kit egy csapás ért, az többet föl nem kelt. Zúzott
1427   8|                  hátul jövők tolták előre az előttük állókat. A vaskezű
1428   8|                  a legyilkolt, buzogányát az előtte hátráló tömeg közé
1429   8|            testvért el akarták választani az átnyalábolt gyilkostól,
1430   8|               kelle vagdalni kezeit, hogy az oláhot kivehessék belőle
1431   8|                   árnyékokban tüntetve ki az arisztokrata határozott,
1432   8|                 kardját, letette maga elé az asztalra, s azután nagy
1433   8|                  esett ajtajára; megnyílt az, be sem volt zárva.~A nemes
1434   8|             karszékéből, kardját felvette az asztalról, s baljával széke
1435   8|             büszke, lenéző szemek.~Ő volt az utolsó férfi a családból,
1436   8|                  kivel meg kelle küzdeni. Az ő elestével nem maradt egyéb
1437   8|                   azon pillanatban; midőn az oláhok a kastélyba betörtek,
1438   8|                  odafenn azt hitték, hogy az oláhok vissza vannak verve;
1439   8|                 lépései! – kiálta örömmel az özvegy, még mindig kezében
1440   8|                győzelemtől izzadó arccal.~Az özvegy rettentő sikoltással
1441   8|                sikoltással szökött vissza az ablak elől, s azután a kétségbeesés
1442   8|        bátorságával fogta rá pisztolyát s az embert mellbe lőtte, hogy
1443   8|                 embert mellbe lőtte, hogy az hanyatt esett utána jövő
1444   8|                 vállára.~A másik lövéssel az özvegy tulajdon keblét szakította
1445   8|              honnét Barnabás hajigálta le az ostromlók fejére a vaslemezeket.~
1446   8|         vaslemezeket.~Legutoljára hagyták az öreg nyolcvanéves nagyanyát,
1447   8|                  családját. Szerencséjére az ő szemei régóta nem nyíltak
1448   8|                  nemsokára felhozta rájok az Isten örök mennyei világosságát.~
1449   8|                  S ezzel újra felrohantak az üres szobákba, összetörtek
1450   8|             minden zugát, és nem találták az egyet sehol.~Végre egy közülök
1451   8|             fejszecsapással be volt törve az ajtó.~– Itt van! itt van! –
1452   8|              eszmélete.~– Ah! – ordítának az oláhok, arcaikon a vérszomj
1453   8|                  mennydörgő férfias hang. Az oláhok hátranéztek. Egy
1454   8|                  itt? – kérdé, s meglátva az alélt leánykát egy oláh
1455   8|                   is ellenségünk – felele az dacosan.~– Hallgass, nyomorult,
1456   8|                   csapással úgy ütötte le az ellentmondó fejét, hogy
1457   8|                   ellentmondó fejét, hogy az annak háta mögé esett, míg
1458   8|               valaki, hogy lehet? – kérdé az óriás, kegyetlen szigorral.~
1459   8|               óriás, kegyetlen szigorral.~Az oláhok elcsendesülve vonultak
1460   8|                  pedig a hintóba emelteté az alélt szüzet, s azt a család
1461   8|                   lángokban állott, a tűz az ablakokon csapdosott ki,
1462   8|                 tűzbelángba volt borítva, az oláhok lerohantak a pincébe,
1463   8|         halottaikat és holtrészegeiket.~*~Az ájult leánykát a decurio
1464   8|                    azonban egy nagy része az oláhoknak osztály után is
1465   8|              birtoka felett? – kérdé Numa az ott várakozóktól.~– Biz
1466   8|                ravaszabbak, megcsalhatják az együgyűeket.~– Jó, hát írd
1467   8|                  mind, amelyiket kihúzod, az vigye el a leányt.~– De
1468   8|                  amelyik nekem tetszenék.~Az oláh türelmetlenül kezdte
1469   8|                  fél, azé legyen a leány, az egyúttal meg is fogja érdemelni.~–
1470   8|                öltem meg a legelső Bárdyt az udvaron, testvérei szeme
1471   8|                   láttára.~– Én törtem be az ajtót, mikor legjobban hányta
1472   8|                 hányta rám a vasdarabokat az a széles ember.~– De én
1473   8|              széles ember.~– De én voltam az, ki őt keresztülszúrtam.~–
1474   8|                   Én víttam majd félóráig az aranyruhás nemessel.~És
1475   8|           mindenik megölt egy nagy csomót az ellenségből.~– Ti mind igen
1476   8|                   mindnyájatoknak együtt, az én szemem láttára, együtt
1477   8|               Idenézzetek – szólt Numa, s az ágy alól egy félakós hordót
1478   8|               húzott elő. S amint eközben az ott fekvő leányra tekintett,
1479   8|                tekintett, észrevevé, hogy az szemeit félig kinyitva,
1480   8|                  hordót a szoba közepére.~Az oláhok kíváncsian várták,
1481   8|                legtovább itt mer maradni, az kérdésen kívül legbátrabb
1482   8|                    nemcsak e házat, hanem az egész falut képes összedönteni.~
1483   8|                 falut képes összedönteni.~Az oláhok közül többen elégedetlenül
1484   8|             hordóból három ujjával, s azt az oláh égő pipájába vetve,
1485   8|             arculcsapá a kételkedőt, hogy az hanyatt tántorodott ijedtében,
1486   8|                 Ez még inkább dühbe hozta az oláhot.~– Itt maradok! kivárlak! –
1487   8|                pipáját. S midőn a decurio az égő forgácsot a hordóba
1488   8|                  gyújtott nála.~E tréfára az oláhok kétharmada odahagyta
1489   8|            kétharmada odahagyta a szobát.~Az ottmaradtak pedig nagy lármával
1490   8|                annál többször tekingettek az égő forgács felé, melynek
1491   8|           közeledett a lőpor felszínéhez.~Az oláhok eleinte csak nézdegéltek
1492   8|              másikat. Egy-kettő megkezdte az odábbállást, a többiek is
1493   8|                 összefont karokkal, hátát az ágynak vetve állt ott s
1494   8|                állt ott s nyugodtan nézte az égő forgácsot, és Lupuj,
1495   8|             ketten maradtak, hátratekinte az oláh, s látta, hogy a forgács
1496   8|      nyugtalansággal, csaknem síró hangon az oláh, s mint egy pákosztos
1497   8|             toporzékolni.~– Amit mondtam; az áll – monda a decurio. –
1498   8|                mindkettőnket elvisz aztán az ördög. S én nem magamért,
1499   8|                 napján – ordítá kifakadva az oláh, s az ajtóig ugrott.~
1500   8|               ordítá kifakadva az oláh, s az ajtóig ugrott.~Mikor kinn