A gyémántos miniszter

(Egy skicc a forradalomból)

Magyar forradalom! Te egetgyújtó alak! Véres arcú kép! Senkinek gyermeke, mégis mindenkinek halottja! Kelj föl a sírból és mulattass bennünket!

Míg éltél, nem festette le senki arcodat. Most jelenj meg nekem az éjfél óráiban, mikor a temető elbocsátja kárhozott lelkeit, kik nem tudnak alunni az önátkozta sírban, ülj festőtáblám elé, és mutasd meg arcodat képzetemnek.

A nemes büszkeség lángja égjen azon, midőn a nép áldozatairól fogok veled beszélni, azon népéről, melyet isten jó kedvében teremte a világnak, de melynek számára rossz kedvében teremté a világot.

De szégyen pírja ömöljék el arcodon, midőn azoknak neveit hallod említeni, kiket e nép naggyá tett, s kik e népet semmivé tették.

Sírj, fehérüljön el képed azok sírhalmánál, kik mások dicstelen nagyravágyásáért dicső halált haltak.

De fekete légy a bosszútól, midőn az oltár papjait hozom emlékedbe, kiknek kezei közt elvesztek az áldozatok.

Némulj el. Remegj, reszkessen alakod, midőn sírást hallasz. Karének az, millió és millió ajakról. Özvegyek, árvák, koldusok és őrültek siralma az. Hallgass, ne szólj bele. Rejtsd el arcodat.

De kacagj fel, és tartsd arcodat az égre, hadd lássa meg az, mint néz ki egy lélek, mely holta után tébolyodott meg, ha meghallod, mint vigadnak azok, kik ennyi könnynek voltak teremtői.

Azután tűnj el ismét. Menj vissza a sírba. És imádj istent: hogy engedjen meghalnod, és ne hozza el rád a föltámadás napját.

*

Hideg januári éjszaka volt. Sem holdja, sem csillaga nem volt az égnek, a zúzmarás zivatarban fekete hollók falkái kóvályogtak, szüntelen kiáltozva alá egyhangú szavakban „halál! halál!”

A fergeteg fütyölt, az egész föld fehér szemfedővel volt leterítve, a farkasok üvöltve felelgettek egymásnak egyik berekből a másikba.

És e hózivataros éjszakákon kétszázezer ember nem aludt fedél alatt.

Az ország minden részein hosszú fekete vonalok húzódtak keresztül. Kényszerű sietséggel törekvő hadcsapatok. Éjjel és nappal, hegyeken és rónákon, éjszaktól délig lehete látni e vonuló seregeket, amint dobszó, trombitahang nélkül mindenféle irányban átszeldelék az országutakat.

Zúzmaráz-lepte lovasság, utána rosszul öltözött gyalogsorok, hallgató, beszédtelen nép. Dübörgő ágyúk, ágyússzekerek, egyik a másik után, azután megint elrongyollott gyalognép, élén gubába burkolt vezetője nehéz harci ménen, azután megint lovasság, ágyúk és így tovább. A kardok, szuronyok csillogtak az éjszakában.

Néhol egy-egy siető dandár látszott, mely egy másikat üldözni látszék, az alakok sebesen vonultak el szem előtt, mint álomárnyak, s órák múlva vörös villogás látszék a láthatáron, s egy-egy eltévedt dörrenés az ütközet távoli morajából.

Azután ismét néma lett minden. Új csapatok jöttek és mentek. A hófuvat behordta nyomaikat. Sehol őrtűz, sehol megállapodás, szüntelen előre, előre, pihenés nélkül. Fel a hegyeknek, az ágyúkat nem bírják a lovak, a csatárok tolják felfelé. Maguk is leroskadnak. Keresztül mély, meredek sziklautakon, övig érő hófuvatagban, éhezve, szomjazva, fázva. Dübörgő hidakon át, befagyott folyók jegén. Elöl, hátul, oldalról üldöző seregek között, golyók zápora közt. Mindig odább, mindig odább. Fáklyafénynél, földalatti úton, s azután ismét föl meredek hegyekre ágyútűz ellen, ágyútűz elől, vészvihar elöl és hátul, vészvihar még az égen is, s mindig előre, végtelen, irtózatos úton. Egy-egy beteg vagy sebesült kidűl a sorból. Ott marad. A hó ellepi, megfagy, jól jár. A többi sort zár és siet, pihenése ütközetben van csak. Nyugodt álma, ha elesik.

És nem zúgolódik senki. Tűr, szenved, küzd és meghal. Még akkor is szent ihlet zárja le szemeit, s a haldokló nem átkozza meg a földet, mely vérét megissza s testének nem ád temetőt, s a tűrő nem átkozza meg a szenvedést, mit nyugalmáért cserélt. Az áldozat panasztalan.

Tiszteljétek a katonákat.

*

A rendőrminiszter úr ablakai még mind ki voltak világítva, pedig az idő már éjfél után járt.

– Én istenem! – sóhajta az azon menő cívis, kalapját megemelintve az ablakok előtt –, milyen szorgalmatosak ezek a haza atyjai. Még éjjel sem alhatnak az ország gondjaitól. Bizonyosan itt készítik azt a sok ménkű puskaport, vagy azon tanácskoznak, hogy milyen árkot húzzanak nemes Debrecen városa körül.

– Szegény urak! sem éjjelük, sem nappaluk. Majd szétreped a fejük a sok aggodalom miatt. Nyolc órakor összeültek s még nincs vége a tanácskozásnak. Hja, sok mindenről kell gondoskodniok. Az egész ország sorsa az ő kezükben van. Akármit tesznek, az sok hányás-vetés után történik, s mennyi mindent kell pedig tenniök!

– Egy rendőrminiszter!

– Szentséges Jehova, mennyit kell annak tudni, látni, érteni, cselekedni, kifőzni. Ő levelezésben áll valamennyi külföldi udvarokkal, megvizsgálja a passzusokat, kvártélyt rendel a deputátusoknak, elolvas minden újságot, amelyiket megunta olvasni, betiltja, dikciót mond az országgyűlésen, olyan szépet, hogy senki sem érti, kisujjában viseli az egész diplomatikát, előre tudja még azt is, ami történni fog. Hogy fér ennyi tudomány egy emberbe? Kivált egy olyan kicsiny emberbe?

– Gyerünk haza, szomszéd uram; alhatunk mind a két fülünkre, virraszt mihelyettünk a rendőrminiszter úr, és végzi az ország minden állapotját.

Éppen dolgom volt a miniszter úrnál. Benyitottam az előszobájába, aholott is majd leütött a lábamról a pipafüst.

A bureau 66 hivatalnokai közül csak hat volt jelen. A többi otthon volt és aludt, mint illik rendes emberekhez.

A hat közül kettő rettenetesen nyírt valami üres papirost, a másik kettő a postára ment, s a jött leveleket tördelte fel ex offo, s nagyon jól mulatott holmi családi titkok fölfedezésén.

A harmadik pár pedig a miniszteri szalon ajtaját ülte el. Mondanom sem kell, hogy mind a hat rettenetesen pipázott.

– Lehet Lacival beszélni? – kérdém az egyik ajtónállót, aki egy igen szép szálas termetű orangutang lehetett, míg miniszterialis írnokká nem promoveálták.

Az én majmom végignézett rajtam, nem csekély szimptómáival a megvetésnek, s nyomatékos hangon kérdezé:

– A miniszter úrral?

– Hát önök mióta híják Lacit miniszternek?

– Mióta fizetéseinket felemelte. Hanem beszélni most nem lehet vele. A konferencia fontos. Megzavarni nem szabad. A haza, tudja ön, uram, a haza elébbvaló minden privát dolgoknál. Tessék máskor idefáradni.

– De magam is közügyben jövök.

S közelíték az ajtóhoz.

– Uram, egy lépést sem tovább – szólt a tisztelt pávián pátosszal –, én a fejemmel vagyok felelős.

S elémbe állt egész hosszában.

Nem voltam róla bizonyos, hogy nem harap-e meg, s már szinte visszavonulni kezdék, midőn a belőli konferenciából ilyen töredékhangok üték meg a füleimet:

– Négy király!

Úr isten! – gondolám magamban –, mi bajuk lehet nekik egyszerre négy királlyal?

– Nem ér semmit – kiálta egy másik hang, melyet világosan Laciénak ismertem el –, mert az enyém négy disznó. Ránéztem a cerberusra. Az először el akart vörösödni, de ami nem sikerülvén neki, belém kapaszkodott, s kifelé szorongatva erősen allegált, hogy itt nem szabad hallgatózni.

Bírkózni kezdtünk. Én erősebb voltam, s egy ügyes boxírozás segedelmével egy flankenbewegungot tettem az ajtó felé, s azt minden további ellenállás nélkül bevevém.

A konferencia szörnyen állt. Három asztalra volt terítve. Az egyiken tea és puncs, a másik kettőn mindenféle akták forogtak kézrül-kézre, miket a parasztvilág kártyáknak nevez.

Az egyik asztalnál diabolkát játszottak vagy hatan, nagyon el voltak merülve, egyik sem vett észre, a másik asztalnál praesideált a miniszter, ott ferbliztek.

A miniszter nem volt valami magas ember, valamivel több lehetett, mint Tom Thumb, ha mellette ülő tanácsosa lett volna a rhoduszi kolosszus, ő maga pedig egy vitorlás hajó, kényelmesen áthajókázhatott volna annak szárai közt.

Arca sok keletiességgel bírt, teintje némileg közelített a cigánykolorithoz. Sok vonásaiban a cercopithecusok nemzetségével rokon, csakhogy azok persze nem tudnak olyan szépen beszélni, mint ő.

Szakálla az övéig ért, s mikor kacagott: reszketni szokott, amit hajfürtjei nem tehetének, a lehető legrövidebbre levén lenyírva.

Pőrére volt vetkőzve, s a rettenetes sok ráncról arcán gyanítám, hogy kacag. Amiről később feketére nyitott szája is meggyőzött.

Mellette jobbról egy hosszú ifjú ült. Sovány, szatirikus arca nemigen látszott osztozni a közjókedvben. Hihetőleg valami brodsitzer volt.

Balján egy termetes férfi. Szabályos, de kissé elhúzott arca igen tudományosnak akart látszani egy mal à propos applikált pápaszemmel. Szakálla, haja jól soignírozva, maga tűrhetőleg elegáns és jókedvű. A miniszter pecsétőre.

Lacival szemközt ült egy roppant titanicus férfi, kinek nyaka és könyökei arany paszomántba voltak húzva. Bizonyosan generális. Képéből kilátszott, hogy ez az ember maga megenne egy hadsereget, ha valaki előre megsütné azt a számára.

Amellett egy sejtes barna férfi, kinek arcán első percben észrevehető volt, hogy lengyel.

Az asztalszegleten végre az ördög helyén egy kis nyápic férfi ült, aki rettenetesen nyert és bosszantott mindenkit.

– Ah, szervusz! – kiálta rám Laci, amint megsejtett. – Te vagy az, akit olyan nehezen eresztenek be. Foglalj helyet, ide mellém. Osszatok neki is. Aztán ott a puncs.

– Köszönöm, nem játszom, igen nagyba megy itt. – Láttam a sok aranyat és bankjegyet heverni az asztalon egész garmadában.

– Ó, nem – felelte Laci, mind a két lábát maga alá szedve. – Egy arany a visi. Ez nem hazárd. Nemde, édes generálom? Ez utóbbi szavak a magas, atlétai termetű férfiúhoz voltak intézve, ki példás flegmával gusztálta a sántát. Kettős álla volt. Orra, ha jól emlékszem rá, csak egy.

– Nem mondhatnám – felele gordon hangon. – Már a második icce aranyat vesztem.

– Haha – nevete föl a kis nyápic emberke az asztalszegleten, akiről sohasem bírtam megtudni, hogy gyermek-e vagy vén ember, annyi silányság és aggottság egyesült arcán. Úgy látszék, hogy ő nyert legtöbbet.

– Haha! – nevete impertinens éles hangon –, az én generálisom nem is marékkal, hanem iccével méri az aranyat! Mindezt oly élesen, hogy a fülem csengett bele.

Erre általános lett a nevetés, mintha valami rendkívüli jó ötlet hallatott volna, s valójában valakitől egy icce aranyat elnyerni azon időben, mikor az országot papirosokkal láttuk beterítve, megérdemli, hogy az ember jókedvű legyen utána.

Nevetett maga a miniszter úr. Majd kitörte a széke hátát, annyira nevetett, s egy lábát feltette az asztalra.

– No, meggyűlik ezért majd a bajod az öreg kóficcal, hogy elkártyáztad a pénzt, amin kapszlikat kellett volna venned a felső hadsereg számára. – Ezt a reflexiót elég zseniálisan a miniszter úr tevé.

– Azt mondom majd, hogy elvesztettem a csatában.

– Abban, amelyikben így ír egy német bulletin: General Böse, der den Rückzug deckte, oder wenigstens decken sollte?

– De megmentettem én azért a zászlómat.

– Igen, mert elszaladtál vele az első ágyúszóra.

Erre ismét hangos hahota keletkezett. A haza atyjai rettentőképpen mulatságosnak találták, hogy egy generálisuk az első ágyúszóra kezébe kapta a zászlót s elfutott vele.

Tán még most is nevetnének, ha a szomszéd asztalnál ezalatt csetepaté nem támad.

A zaj magára ragadta a figyelmet, a szcéna még inkább. Két gentleman volt egymással éppen hajban. Az egyik egy jó szál férfi, a másik egy még Lacinál is csekélyebb individuum, mely utóbbi, hogy társával egyenlő lehessen, egy székre hágott fel, s onnan kiabálta csatahangon:

– Ez cudarság, ez lovagiatlanság, ez illojalitás! – és tudta a jó ég, még mi minden iszonyúságot nem.

– Mi baja annak a fiúnak? Mi lelt fiam, Hetveni? Dugjátok be a száját, ne sikoltson olyan nagyon! Hetveni, mit ordítasz?

– Ide nézzetek! Legyetek bíráim! – deklamált a cinegének született férfi, s hatás végett most már az asztalra lépett, ez a longurió la aranyakba veszt, s most bankókban akarják kifizetni, per hat forint darabját.

Az egész társaságban egy közös elszörnyedést jelentő „ah!” hallatott.

– Szörnyűség!

– Az a kérdés – szólt a miniszter úr szupremáciáját éreztető tónon –, hogy minő bankjegyekben. Osztrák bankjegyekben igenis hat forint mostani kelete az aranynak.

– Dehogy! – ordítá az emberaprólék türelmetlenül –, magyarokban.

– Ah, ah! – szörnyűködék az egész coetus, maga a miniszter úr is úgy rázta a fejét, mint szokta országgyűléseken, midőn a karzatnak tudtára akarja adni, hogy valamire pisszegni kell, s egy földre sújtó tekintetet vetve a vádlott egyénre, szárazon kimondá rá az ítéletet.

– Magyar bankjegyekben nyolc forint ára az aranynak – s azzal noble nonchalenc-szal vette fel ismét kártyáit és kérdezé: – Mi a visi?

A pecsétőr dupla visit tett.

– Nem hiába magad is dupla vagy – tréfálódzék a miniszter úr, s a többiek kötelességöknek érzék a tréfát megkacagni, csupan a generális nem kacagott, az egész társaság közbotrányára.

– Bizonyosan nem érti a viccet.

– Mit tudhatom én, hogy mi történik itt közöttetek, még én a hazáért a csatatéren …

– Szaladok – egészíté ki a miniszter. – Mondd el neki, Móric, magad a tréfát, hadd mosolyogjon ő is.

– A vicc jó, csak az rossz benne, hogy velem történt – kezdé a pecsétőr mondását. – Jól tudod, hogy én két hivatalt viselek, mint komám, Laci is, és te, édes generálom, és valamennyi okos ember, aki teheti. Egyfelől pecsétőr vagyok, másfelől őrnagy. A legközelebbi fizetésfelvevés napján felveszem az én ezüstös atillámat, tetejébe öltöm ezt a zsemlyeszín kaputot, s megyek a pénzügyminiszterhez tisztelkedni. Kérem tőle a pecsétőri fizetésemet, azt előmbe számlálja, én beseprem, s akkor újra meghajtom magamat, s bemutatom előtte mint ez s ez őrnagy urat, ki a fizetését jött felvenni. Az ember nem confundálódott, megcirógatta két kézzel a képemet, s rettenetes nyájasan kért engedelmet, hogy most nincs nála pénz, hanem egy óra múlva lesz, ne is fáradjak oda érte magam, csak egy káplárt küldjek el a zászlóaljamból, csak egy akkora kis káplárkát, mint a kisujjam abból a zászlóaljból, amelynek őrnagya vagyok.

De már erre méltán kerekedett fel az univerzális röhej, mert olyan zászlóalj nem egzisztált sehol.

– Valami szamár újság aztán felkapta ezt a viccet s bemutatott a közönségnek, mint azt az embert, aki nem egy ember, hanem két ember, s szépen rajtam száradt a „dupla” epitheton.

– Nagyon jó – mondá rá jókedvvel véleményét a generális úr, kivált miután akkor ő húzta be a nyápic embert, mintegy száz aranyig, aki ellenben igen silánynak találta az egész bonmot históriáját.

– Az a furcsa, hogy diákkoromban a professzorom mindig azért szidott, hogy simplex vagyok, most meg azzal vegzálnak, hogy dupla vagyok.

A játék ezalatt tovább folya, a miniszter úr vesztett, s mentül jobban vesztett, annál jobban kezdte szidni azokat a gyáva képviselőket, kik minden percben készek az alkudozásra, kik egy gironde-ot akarnak Magyarországon megalapítani, és akiket ő le fog guillotinoztatni, a debreceni piac közepén, egytül egyig, mint a legyeket, s a többi s a többi – s mérgesen lehányt magáról minden öltözetet, azután megint mind felszedte magára, szidta az egész országot, egész Európát, mind az öt világrészt összevéve, az egész systema copernikianum valamennyi csillagait, s utoljára az egész lump kompániát: hogy minek jöttek ide az ő idejét és pénzét lopni!

A kompánia szokva volt a miniszter úr kedélyváltozataihoz, s sans gęne kopasztotta egymást, míg a miniszter úr egyre-másra vesztve és vetkőzve, mikor már csak az volt hátra, hogy a csizmáit is lehúzza, felugrott, hátrarúgva a székét, s ment az írószekrényéhez, új pénzerővel jelenendő meg a csatatéren.

Aki látott már békességesen mulató társaságot, melynek közepébe hirtelen egy százötven fontos bomba esik be a stukatúron keresztül, annak lehet fogalma a következő jelenetről, senkinek másnak nem.

A miniszter beletekinte a fiókjába, s azzal felordíta oly hangon, mintha harminc cserépkorsót csaptak volna egyszerre a falhoz.

– Ki járt itt?

Mind odanéztek. Legalábbis azt hitték, hogy valaki egy puskaporos minát rejtett el a miniszter íróasztalába.

– Ki járt itten? – kérdé újra sztentorral, s öklével a fiókra mutatott.

A társaság kővé válva nézett rá, s a generális úr éppen úgy kezdé magát érzeni, mint mikor Zólyomban először meghallotta az ágyúzást.

– Akarom tudni, hogy ki járt itt.

– Megvesztél, cimborám? Mit kiabálsz? ki bántott? – szólala fel végre a pecsétőr. – Én is jártam ott, és más is, odatetted a szivarokat.

– Engem megloptak.

– Lehetetlen.

– Két százas volt itt fölül, most nincs.

– Valamikor pipára gyújthattál vele. – Ez a magas, szatirikus ifjú észrevétele volt, első és utolsó ez estén.

– De nem vicc ez, hallja az úr, mert ez komoly dolog!

– De ugyan, Laci, legyen eszed, ne csinálj belőle skandalumot. Azért a rongyos kétszáz forintért.

– De én akarom tudni, hogy engemet ki lopott meg. Az én házamnál tolvaj van. Az én házamnál az ország kincsei vannak. Én semmiért sem vagyok felelős.

– De hát mi szükséged van erre a lármára?

– Nekem szükségem van erre a lármára. Az én házamnál az országnak több milliót érő kincsei vannak. Én akarom tudni, hogy kitől őrizkedjem.

De már ennyi skandalum mégis több volt, mint amennyit egy táblabíróból csinált generális gyomra elbír.

– Ejnye, ilyen adta-vette – káromkodék mindig magasodó hangon, míg végre oly dörgéssé vált irtózatos szava, mintha tízezer ember beszélt volna egy gégéből – Hát kinek néz az úr minket? Tolvajok vagyunk mi? Erre-amarra, szedte-vette! Köszönje meg az úr, hogy lealázzuk magunkat a társaságába, nem hogy még itt bennünket dehonesztáljon, mert ha itt volna a kardom, mindjárt karmonádlinak aprítanám, aki cigánypecsenyéje van! Azért, hogy én a státus pénzét elkártyázom, nem loptam én még senki fiától egy garast sem, hallja az úr. Ha policájminiszter úr meglopatja magát, van kopója elég, szagláltassa ki a tolvajt, de becsületes embereket ugyan ne derogáljon, mert ha azt nem nézném, hogy Debrecenben vagyunk, ahelyett, hogy mi megyünk el innét, az úr menne most ki az ablakon, veszedelem terringette!

Szólt és két széket két csapással összetörött, egy ökölütéssel a kártyaasztalt kettéhasította, a bundáját felvette, annak egy legyintésével az egész puncs-szervizet leverte az asztalról, a kettős ajtónak egyik szárnyát kivette sarkából, egy írnokot ledobott a lépcsőn, s ekként szörnyű erejének tanújeleit hagyva mindenütt, hangos káromkodással eltávozott, s hazáig valamennyi cívist felmorgott az álmából.

A többi assessorok meghunyászkodva előkeresék téli kaputjaikat, s egyenként elosongatának. Legutoljára előbújt az ágy alól Hetveni úr is, hová a csata folyama alatt egy eléggé bölcs rückgängige Bewegungot csinált, s megilletődve nyújtá kezét a háborgó miniszternek, mondván:

– Miniszter úr! Énrám csak nem gyanakszik ön? Hisz arról meg lehet győződve, hogy én öntől nem lopok.

– Jól van, jól, csak eredj.

– Hát kineveztess holnap őrnagynak.

– Hová a pokolba? nincs üres hely.

– Szabadcsapathoz?

– Van mindenütt.

– A bihari oláhok ellen még nincs.

– Hisz azok senkit sem bántanak.

– Majd bántanak, ha én odamegyek.

– Jól van no. Kineveztetlek, csak vigyen a ménkű!

Magam mind ekkorig ott vártam egy pamlagra dűlve a konferencia végét, s mikor hozzájuthattam, én is belekötöttem a miniszterbe.

– Hát neked mi bajod? mondd frissen. Három szóval elvégezd.

– Nem is lesz hosszabb. Kétszáz szekeret rendeltél ide a piacra. Tegnap estétől itt állnak hóban, fagyban, mit akarsz velök?

– Mondd meg nekik, hogy ha eluntak állni, hát leülhetnek!

Ezzel az instrukcióval kitolt az ajtón, s a szegény szekeresek másik éjjel is ott háltak a havon, hozzájuk sem szólt senki. A miniszter pedig egyedül maradt az ő pecsétőrével.

– Te Laci – szólítá ez meg a minisztert, ki hallgatva és sebesen járt alá s fel, mint szokott, ha összeszidták. – Igazán ellopták a pénzedet?

– Dehogy lopták.

– Hát mért csináltál olyan nagy zajt semmiért, még az a dromo levág, híre lesz a városban.

– Azt te nem érted. Nekem kellett ez a zaj. Mentül nagyobb híre lesz, annál jobb, magam is úgy akarom. De te nem értesz hozzá. – S ezzel kiszólt az ajtón.

– Simon!

Egy még minden eddig előfordultaknál apróbb egyén lépett be e hívásra. Úgy látszik, mintha a miniszter szemen szedte volna a magánál kisebb embereket.

– Ismersz itt valami ügyes lakatost?

Szokása volt a miniszternek mindenkit tegezni.

– Akárhanyat.

– Ne beszélj, szamár. Nekem nem akárhany kell, hanem egy bizonyos. Ha lehet, néma, de mindenesetre olyan, akinek senki sem hisz, és akit kevesen ismerjenek. Eredj, mindjárt visszajöjj.

A küldött igen alázatosan betette az ajtót s eltávozott.

Az előszoba is megüresült. A miniszter bezárta az ajtókat, s egyedül maradtak.

A miniszter úr sebesen járt alá s fel, mintha a világon minden attól függne, hogy ő meg ne állapodjék, a pecsétőr pedig végigfeküdt a pamlagon és ásítozott.

– Öcsém – szólala fel hirtelen megfordulva sarkán a miniszter s homlokát összeráncolva. – Öcsém, igen rosszul állunk.

– Tudom – sóhajtja fel a pecsétőr.

– Seregeinkről azt sem tudjuk, hogy hol vannak. Az osztrák hadcsapatok körös-körülálltak bennünket, a legmesszebb távolság tizenkettő, a legközelebb hat mérföld. A magunk katonái szidnak bennünket, az ellenéi fenyegetnek. Elöl tűz, hátul víz. Huszonnégy óránál tovább itt nem maradhatunk.

– Rettenetes! És nem lehet valamerre menekülni?

– Tán nem azon gondolkozom éjjel-nappal?

– Tán álruhában? Én mint hentes, te mint puskaműves?

– Nem ér semmit, hiszen nem értek a puskához.

– De hát nem gondoltál valamit?

– Azt hiszed? Nézz ide. Mindenféle útlevelek, csak be kell tölteni.

– Ah, ez pompás, ez nagyon derék, mit kellene beleírni?

– Ne törd rajta a fejedet. Magam ékszerárus leszek, te pedig a segédem.

– Ahhoz ékszerek kellenének, gyémántok s több afféle.

– Bizony simplex ember vagy te, édes öcsém, nem látod itt ezeket a ládákat?

A alkovenben három különböző nagyságú láda volt egymás mellé elhelyezve. Iszonyú vaspántos és rézcirádás ládák. Két-három nehéz lakat lógott rajtok elöl, fölül mindenféle cifraság alá rejtett vexir zárak, és mind hatrendbeli pecséttel lepecsételve.

– Most értelek – szólt felszökve fektéből a pecsétőr – hisz ezek úgyis res nullius.

– Törődöm is én azzal, most nálam vannak, s ha holnapután Törökországba találok velök menni, szeretném tudni, hogy ki kéri tőlem számon.

– De hisz evégett kár volt lakatosért küldened, vannak nekem ditricheim, értek is egy kicsinyt az ilyesmihez.

S tüstént előkeresett néhány girbegurba eszközt s a pecséteket pietástalanul letépve, sok üggyel-bajjal és nyögéssel valamennyi zárát és lakatját felnyitotta a kérdéses ládáknak, melyeket azután a miniszter úrral két fülénél fogva megragadva per Pausch und Bogen kitálaltak a legszélesebb asztalra. Sok egy s más szétgurult az ágyak és szekrények alá, miket másnap a szobaseprő megtalált és megtakarított.

A csodálat „ah”-ja röppent el a pecsétőr ajkairól e kincsek látásán.

Nehéz masszív aranyláncok, ragyogó drágakövekkel rakva, nehéz aranyserlegek, ritka antik ékszerek, pompás szelencék egyetlen darab drágakőből faragva, remek faragványú szoborművek, mind, mind tömör aranyból és ezüstből, nagybecsű órák, fölséges boglárok, annyira rakottak drágakövekkel, hogy izzani látszának a gyertyák világában, és a töméntelen gyűrűk, mellkövek, az ízlés minden választásainak eleget tevők. Minden, mit egy arisztokratikus fényvágyó oligarcha család kincsben és pompában századokon át passionate összeszerze.

– Ah! Mi kár, hogy mindezt el nem vihetjük!

– Mind semmi ez. Ez mind itt marad. Csak terhünkre volna. Én csupán egy kis fekete bársony aranynyomatú futrált keresek, te választhatsz belőle magadnak, ami tetszik.

Dúltak a kincsek között.

Millió szikrát hányva hevertek azok előttük az asztalon szétszórva, mintha ugyanannyi szem nézett volna rájok szótlan szemrehányással.

– Itt egy chrysopras ékszer.

– Igen nehéz.

– Legalább a köveket szedjük ki belőle.

– Emitt néhány nagybecsű gyűrű.

– Hát ez micsoda?

– Föveny a Szaharából. Szórd a szemétre!

– Itt ismét egy gyönyörű numizmatikus gyűjtemény.

– Tedd félre. Holnap kifizetjük vele a bureau-személyzetet.

– Hát ez?

– Nevezetes férfiak kézvonásai, vesd a kandallóba.

– Hát ez a gyémántos kard?

– Ki vinne kardot magával? A gyémántok eljöhetnek belőle.

És így tovább. Minden darabból volt valami elszakasztható, elvihető. Az aranyláncokról letépettek a boglárok, az ékszerekről a gyöngyök, a gyűrűkből a pompás faragványú kámeák, a boglárokból a ritka nagyságú türkizek, minden, ami csak kis helyet és nagy értéket igényelt.

De a keresett fekete bársony, aranynyomatú tok nem akart előjőni.

A miniszter arca sötétült.

– Megjárnám, ha valaki megelőzött volna.

Elővették a másik ládát. Az elébbibe visszaseperték a megvámolt tartalmat, s amazt szinte kiüríték az asztalra.

– Jól van! – kiálta lázas örömmel a miniszter, egy tekintettel kiismerve a sok kincs közül az igénytelen külsejű skatulyát.

– Ez az – szólt remegő kezeibe véve a keresett tokot. – Ez az. Látod?!

A pecsétőr kíváncsian hajlott oda, megtudni az annyira keresett tok tartalmát.

Külön le volt pecsételve egyetlen pecséttel, melyet a kormányelnök sajátkezűleg nyomott rá.

A miniszter egy percig tétovázni látszék, vajon föl merje-e szakítani azon pecsétet is, s remegve nézett maga elé.

– Nos, nyisd fel hát, mi van benne?

– Nézd, a kormányelnök pecsétje van rajta.

– Törd fel, holnap nem leszünk itt.

S a következő percben nyitva volt az étuis. Mintha a szivárvány szállna le kristályalakban!

Nyolc solitair gyémántgomb. Akkorák mint egy mogyoró, mikből millió sugara lövellt szét a prismaticus színeknek. Vakító, kábító kincsek, miknek mindegyike egy-egy uradalommal fölér. Mikről azoknak egykori viselője minden díszmenetek alkalmával oly kitűnő, oly nevezetes volt.

Némán, elvarázsolva bámult a két férfi a kincsre, midőn a külső szobában léptek hallatszának, s mintha nyitná valaki kívülről a zárt ajtót.

– Ki az? – kiabálta mindkettő ijedten, halálra sápadva.

Az írnok volt, kit lakatosért küldtek.

– Mit akarsz?

– A lakatost hoztam. Engedelmet kérek.

– Úgy! – sekkor nagy hirtelenséggel összetakarítottak mindent a ládákba, azokat helyökre tették. Az érkezett lakatosnak nem volt egyéb dolga, mint a ládákat újra bezárni, mely után azokat a miniszter ad terrorem populi a rendőrség hivatalos pecsétjével újra biztosította.

A lakatosnak meg kellett vallani becsületes nevét, s az írnoknak bizonyítványt adni róla, miszerint nemes Kánya Antal lakatosmajszter uram ez s ez napon az éjnek ezen s ezen órájában a rendőrminiszternél három ládát bezárolt. Mely teketóriák Kánya Antal uramat úgy megijesztették, miszerint az egész eseményről még a feleségének sem mert egy szót is szólni.

– Hát ezzel a fiúval mit tegyünk – kérdé suttogva a pecsétőr, az írnokra célozva.

– Ne törődj vele. Elküldöm Pestre iratokkal, mikért bizonyosan főbe lövik. Jojcakát.

A pecsétőr eltávozott.

– Simon! – szólítá a fiút a miniszter. – Végy egy szekeret magadnak. Még ez órában Pestre fogsz indulni. Ezen iratokat viszed, oda, ahová címezve vannak. Egy percet se késsél. Minden minuta egy század a nemzet életére nézve. Itt ezer pengő útiköltségül, siess…

A fiú elment. A miniszter lefeküdt. Késő éj volt az idő. A toronyőrök rekedten kiálták a három órát éjfél után. Minden jó lélek dicséri az urat.

És másnap az országgyűlésen kemény peremptórius törvény hozatott azon képviselők ellen, kik a forradalom ügyében nem bízva, eltávoztak vagy meg sem jelentek.

A törvényjavaslat a rendőrminiszter úrtól jött.

És tartatott nagy dikció azon gyávák ellen, kik minden leverő hírre a megbékülésről vagy megfutamodásról gondolkodnak. A dikciót a rendőrminiszter úr tartotta.

És adatott ki a veresbetűs plakát, melyben azok, kik a magyar bankjegyet az osztráknál alább becsülik, bitófával fenyegettetnek. E plakátot a rendőrminiszter úr adta ki.

És végre íratott egy catói vezércikk egy olvasatlan hírlapba azon alávaló könnyelmű emberekről, kik a haza ily szomorú napjaiban nem átallanak kártyaasztal mellett éjeket tölteni.

A cikket a rendőrminiszter úr írta.

El a rút képektől! Keressünk szebbeket. Menjünk a csatamezőre.

Emelkedjél föl, lélek, rázd le az undort magadról, mit az önzés, a piszkos lelketlenség, az álarcos bűn látása gerjeszte benned; jer, láss vért, láss halált, láss könnyeket és vigasztalódjál.

Nézd amott túl a Királyhágón azt a kis, ifjú, hős sereget. Ruhája nincs, de van dicsősége. Hazája alig ad neki mindennapi kenyeret, s ő mégis mindennap vért ad hazájának s véren vett diadalt.

Nézd azt a kis ősz hajú, ősz szakállú embert, mint áll ott a golyózápor közepette, mint ragyog arca, ha kis seregét éljenezni hallja a golyók süvöltéseire.

Csak egy szót tud magyarul. E szó: „előre”. S serege mindig megérti őt.

Három sebhely van most is rajta, de a halál kerülni látszik őt, vagy nem tudja megtalálni.

Nézd azt a fiatal hőst. Kiáll serege elé. Buzdítva szól hozzá. A legelső golyó őt éri, leesik lováról, vére festi a földet. Özvegye szép és fiatal szíve megszakad, de nem siratja a hőst, nem siratja, hisz halála dicső volt.

Nézz amoda. Ott is egy hős esik el. Nem egy seb, tíz érte egyszerre. Ellene is becsüli a hőst. Bekötik sebeit, ápolják, mondják neki, hogy a csata elveszett, s ő letépi sebei kötelékeit és hagyja folyni vérét, hagyja jőni halálát, mert a csata elveszett.

Láss ott egy hidat. Kétezer ember áll előtte és védi, túl rajta iszonyú erővel egy ostromló sereg. Nézz oda ismét. Már alig vannak ezeren. Ugye nem futott el egy is! Elestek. Mire az éjszaka eljön, ezernek csak fele marad ott, de helyéről meg nem mozdul egy sem.

Nézz végig a Tisza mentén. Látod ama kis piros vonalt. Mily sebesen halad előre. Egy csapat ifjú az, kik piros föveget viselnek fejükön. Micsoda tűz az, melynek szembe mennek? Agyúk azok. Hallod ropogásaikat. Látod, mennyien hullanak el belőle. De látsz-e elfutni csak egyet is? Most odaértek. Az ágyúdörgés elhal.

Menj tovább. Láss ott, a Duna közepén egy várost. Le van égve a porig. Lakói a föld alá, a kriptákba rejtőztek. Ezerei a tűzgolyóknak repülnek bele minden oldalról, földrengető dörgéssel ijesztve a levegőket. A városban éhség, nyomor, fagy dühöng. Nem, tudja senki, a halállal hol találkozik. De látsz-e egyet is, ki megszöknék onnan? Tűrnek, szenvednek és nem panaszkodnak.

Látod amott azt a vezért. Csákójához emelt kézzel seregét megesketi, hogy nem fog elfutni a csatatérről, s midőn a halál zápora ömlik, egy kiáltás, mely túldörgi az ágyúvihart, egy kiáltás, mely azt mondja: „Emlékezzél esküdre!” megfordítja a csata sorsát. Fele elhull a seregnek, de a másik fele győz.

És mindenütt, merre nézesz, nehéz csatákat látsz. Csatát a Tisza jegén, véres harcot a folyam páncélozott hátán, csatát a sziklás hegytetőkön, csatát sáncok, várfalak közt, városok utcáiban, vértől vörösre festett vizek partjainál, égő falvak éji lángja mellett…

Az áldozat panasztalan. A dicsőség nem kérkedik. De panasszal van tele szája a gyávaságnak, s fizetést kér a tolvaj.

A katonák rongyosak, véresek és lelkesültek… A diplomata jól érzi magát. Neki nincs lelke…

A katonának egy gondolatja van, a dicsőség! Ha meghal, végsóhaja a haza…

A diplomata azt nézi, merre szökjünk…

*

Debrecenben ezalatt szépen kigömbölyödtek az ábrázatok. Kik néhány hét előtt futásról, menekülésről elmélkedtek, most egyébről sem akartak hallani, mint háborúról, melynek sohasem lesz vége.

Az apró emberek egy-egy roppant vörös tollal toldták ki fejüket, hogy kilátszassanak a tömeg közül, a miniszternek és öccsének még ez sem volt elég. Nekik egészen vörös kalapot kellett hordani, hogy tudhassa mindenki, miként ők nem félnek a vértől.

Meg lehete tudni, hogy mikor lesz csata. Aznap rendesen teli volt aranyos tiszt urakkal a város, kik jól megőrzék a haza számára becses életüket, míg a honvéd olcsó életével adózott a síkon.

Ah! Az mennyei élet volt.

Az ember kilenc óráig igen-igen nyugodtan aludt.

Az ember, ha honvédtiszt volt vagy miniszteriális hivatalnok, tartott igen csinos társalkodónőket, kik a státus költségén utaztak vele mindenüvé.

Tíz órakor elment az ember a kollégiumba, ott hallott iszonyú szép dikciókat, ordíthatott a montagnard-oknak, amennyit tetszett, lepisszeghette, leröföghette az aggodalmaikat kifejezni merész táblabírákat, coquettírozhatott a város karzati szépeivel.

Azután elmehetett az ember a nagyerdőre, járhatott térdig a sárban és találkozhatott mindenféle ismerősökkel, kik mindig tele voltak szebbnél szebb újságokkal.

Délután leülhetett az ember kártyázni, elveszthette az utolsó garasát, másnap elküldette magát futárnak és harmadnap ismét úr volt.

Elmehetett az ember az egyenlőségi klubba, ott halálra nevethette magát, melyért aztán másnap kárpótlásul a Közlönyből halálra unhatta magát.

S ha néha napfényes idő volt, láthatta az ember ama minden gyönyörűséget felülmúló látványt, mint lovagol a miniszter egy babos lovon, az ő pecsétőre kíséretében.

Oly kecsesen, oly possierlich vette ki magát azon a roppant tátoson, hogy az ember semmit sem kívánt egyszerre egyebet, mint hogy bárcsak tevén látná őt ekképpen ülni.

– Ugye néznek utánam a dámák? – kérdé a miniszter úr pecsétőrét, mert maga nem mert hátranézni, félt, hogy leesik.

– Az egész világ enchantírozva van általad, csak ne csinálj púpos hátat.

– Brrrr! Hogy telefecskendett sárral ez a griff! Hohó ne, hohó ne. Ki hitte volna, hogy még sarat is lássunk Debrecenben. Nem azért, mintha az itt ritkaság volna, hanem azért, hogy mi itt értük a sáros hónapokat.

– Az igaz. És milyen jó volt, hogy akkor el nem mentünk. Rögtön utána másnap jöttek a győzelmi hírek. S mi néhány rongyos százezerért szinte itt hagytuk pompás, gyönyörű állásunkat.

– Az igaz. Nagyon belevesztettünk volna. Azóta kétmilliónál több fordult meg a kezemen.

– Mennyi van mindössze kiadva?

– Harminckét millió hat hónap alatt. Az elébbi hat hónap alatt csak hatmillióra volt szükség.

– Hát számadás mennyiről van?

– Egy batkáról sincs.

– Nem is fognak követelni?

– Kicsoda? Ez a soklábú országgyűlés? Mernek is ezek ellenem szólni. A minap plena sessione mondtam meg nekik, hogy mindnyáját le fogom guillotinoztatni, egy ugyan azt kérdezte tőlem gúnyosan, hogy kiket? Mindazokat, akik félnek tőlem. Az ember elnevette magát, de én bizonyos vagyok róla, hogy azóta nem tud nyugodtan aludni.

– Csak az a baj, hogy Debrecenben vagyunk.

– Az bizonyos, hogy nagy baj. Ez a nép oly flegmatikus, oly rettenetes józan, hogy éppen semmi crawallt sem lehetne vele indítani. De jussunk csak vissza Pestre! Megvannak még ott az én embereim, kiket két forint diurnumért láthattál a redoute előtt órákig ordítozni az októberi napokban. Jussunk csak Pestre.

– De hátha elébb belénk kötnének, mint odajutnánk?

– Gondoltam rá. Az egyenlőségi klubnak meg van hagyva, hogy dolgozzék erősen. Nyárynak legközelebb macskazenét adatok, az ilyesmin leghamarabb megízelíti a pórnép a crawallokat, Kovácsot elfogatom, mint titkos összeesküvőt, vele az egész békepártot, Kazinczyt, a Zeykeket, Pálffyt, Farkast, azt a rongyos újságírót kiutasítom a városból. Ha ez sem segít, berendelem Hetvenit az ő gerilláival s szétveretem az egész parlamentet.

– Parbleu, ez nem ér semmit, mert meglehet, hogy Hetvenit és a macsakazenéző kompániát ez a tréfát nem értő publikum meg találná botozni, s ez csak azon esetre lehetne elővehető, ha valami eclatans brutaliter támadnának rajtad a gyűlésben. De mit teendnél akkor, ha szép lassan, körülkerülgetve, egész szelídséggel oly téren támadnak meg, hol nem csata, hanem egy egyszerű dialog, egy nyugodt pertractatio által érheted el megbukásodat?

– Azt nem merik tenni.

– Lehet, hogy nem merik, de akarják. Ezek a súgó-búgó emberek főznek valamit, s csak az alkalmat lesik, hogy elejthessenek. Félnek tőled, és ez rossz biztosság rád nézve. Soha nem szerettem ezeket az embereket. Különös ellenszenvem volt mindig a becsületes emberek ellen. Ezek nem valók politikusoknak. Ezek sohasem azt nézik, hogy mi hasznos, hanem azt, hogy mi illendő. Jó professzorok váltak volna belőlök.

– Pah, pah! Félnek, és van okuk rá.

– De mégis, ha valamit kitudhatnának rád. Teszem föl azt a ládahistóriát.

– Csitt! Lassabban. Nem tudhatnak ki semmit. Különben gondolkoztam felőle.

– Simont megint itt láttam.

– Visszahozta az ördög. Ma megint elküldtem, meg sem hagytam pihenni. Ez, úgy hiszem, utolsó útja lesz. Egyébiránt te mindenesetre küldd el a feleségedet a lengyelhez. Ijesszen rá erősen, most tudom, hogy egy fillérje sincs. Sikerülni fog.

Új lovagok jöttek szembe. A beszéd megszakadt, s nemsokára a nagyerdő szépei egy csapat gavalléron legeltetheték szemeiket, kik közül egy úgy ült a lovon, mintha penitenciából tenné.

*

Még aznap este a pecsétőr felesége – egy kis ravasz katolizált zsidónő – fölkereste a lengyelt, kivel ama mulatságos konferencián találkozánk, s ki ott oly igénytelen szerepet viselt.

A lengyelnek igen sok gyermeke volt és igen kevés pénze. Becsületes ember volt és szegény.

Az asszonyság ezt jól tudta, s éppen erre a körülményre volt szüksége.

– Édes barátom – szólt a lengyelhez, helyet sem foglalva nála –, ön emlékezni fog azon estélyre, mikor Laci véletlenül fölfedezte, hogy valaki a szekrényéből pénzt lopott el.

– Emlékezem.

– A pénz kétszáz pengő volt.

– Úgy mondta.

– Laci azt hiszi, hogy ezt a pénzt ön vitte el.

– Asszonyom!

– Nekem azt mondta, hogy ön vitte el.

– Asszonyom, ön és mindenki, aki valaha ismert, tudhatja hogy én szerencsétlen vagyok, de becsületes ember. Senki egy megalázó tettet nem vethet szememre. Sokszor éheztem, de nem loptam soha. Esküszöm az istenre, hogy nem láttam a miniszter pénzét.

– Én elhiszem, barátom, de Laci gyanakszik, és Lacinak ez elég arra, hogy önt befogassa.

– Engemet? Minden alapos ok nélkül. S ki adott neki erre hatalmat? Ez nem történik sehol.

– Hja, barátom. Itt nem úgy megy, mint másutt. A minap, azaz hogy jó minap, azelőtt mintegy hat héttel, Laci Szemerének egy biztosát csukatta be, csak azért, hogy őtet miniszternek nem titulálta, most is ott ül és hihetőleg ott fog ülni, míg Szemere érte nem jön. Tegnapelőtt pedig tulajdon titoknokát csukatta be, amért az Esti Lapokba mert írni.

– De hiszen az szörnyűség.,

– Nem tagadom, hogy az. Én önt sajnálom, önnek gyermekei vannak, és ön nem tudná őket hova tenni, ha fogságra jutna.

A lengyel szemeibe könnyek gyülekeztek.

– Minő méltatlanság, minő gyalázat!

– Egy esetben ki tudnám önt menteni, ha tudniillik azt a színt adnók a dolognak; hogy ön csak tréfás bizalomból vette el azt a pénzt Laci fiókjából, s később visszaadná.

– De nekem, asszonyom, nincs, nem is volt annyi pénzem régtől fogva.

– Arról lehetne tenni. Ön írást adhatna magáról, hogy a pénzt Laci fiókjából elvéve, azt, mihelyt lehet, neki visszafizetendi.

– Azt, asszonyom, nem fogom tenni.

– Akkor a pénzt lesz ön kénytelen előteremteni.

– De hol vegyem azt, asszonyom?

– Azt én nem tudom. Hanem arról biztosíthatom önt, hogy ha holnap reggelig vagy a pénzt, vagy írást nem fogja kézbesíteni Lacinak s az egészt bizalmas tréfára nem igyekszik fordítani, délre a börtönbe kerül.

– Rajta leszek, asszonyom.

– Isten önnel.

Az asszonyság eltávozott, a lengyelt egyedül hagyva síró gyermekeivel.

*

Másnap reggel a miniszternél látjuk az asszonyságot. A miniszter még neglizsében volt.

– Voltam a lengyelnél – mondta –, az ember sírt, megijedt nagyon. Igen fél az elfogatástól. Egy óra múlva itt lesz. Pénze nincs, kénytelen lesz írást adni magáról, hogy az ön pénzét elvitte.

– Igen jól van. S azzal rögtön küldöm őt Galícia szélére oly megbízással, mely miatt kénytelen lesz magát rejtve tartani. Mihelyt távol lesz, előlépek az irattal, nagy zajt ütök, hogy az én emberem megszökött és engem meglopott. Az a bizalmasság, mellyel házamhoz ki- s bejárt, valamint saját elismerése tökéletesen valószínűvé teendik a mesét. Aki nem hiszi, azt hazaárulónak kiáltjuk, s veszve van. A feltörött ládák neki fognak beszámíttatni.

A miniszter úr tovább is igen kedélyesen mulatott a fenntisztelt hölggyel, de ami inkább tartozván a romantika, mint a história köréhez, hallgatunk róla, míg egy férfias kocogtatás az ajtón ismét historikummá teszi az elbeszélést.

A lengyel volt, aki belépett.

A miniszter úr nem tudta, milyen arcot csináljon egyhirtelen, bár azt már hetek óta betanulá, de a lengyel komoly arca kissé zavarba találta hozni.

– Uram – szólt a lengyel hidegen. – Ön rám gyanakszik, hogy kétszáz forintját elvivém, s fenyeget, hogy megbecstelenít, ha vissza nem adom.

– Nem, nem öcsém – vága közbe konfidens hangon a miniszter. – Látod, nem értesz, az a pénz nem volt az enyém, nekem arról számolnom kell. Én tudom, hogy te azt most vissza nem adhatod…

– Kérem – vágott közbe a lengyel, az asszonyságot észrevéve –, e párbeszéd nem igényel tanúkat.

A miniszter intett az asszonyságnak, s az félrevonult az előszobába, az ajtót félig nyitva hagyva. Ez szokás volt az udvarnál. A lengyel hidegvérrel becsukta az ajtót s közel lépett a miniszterhez.

– Uram. Ön igen jól látszik tudni, hogy a szegényt mindenkinek és a hatalmasnak mindenkit szabad bántani.

– Ne tüzelj, öcsém, ne tüzelj. Hisz nem akarlak én megenni. Elhiheted, hogy iratoddal én vissza nem élek, csupán a magam igazolására akarom azt felhozni, a legbizalmasabb privát konferenciában. Csak néhány sor elismerés, azontúl ne legyen semmire gondod. Már el is van készítve, csak alá kell írnod.

A lengyel, anélkül, hogy a miniszter szavait feleletre méltatná, elővette tárcáját s belenyúlt.

– Ah, vagy már el is készítetted, annál szebb, nem tesz semmit. Azért jó barátok maradunk.

A lengyel büszke megvetéssel számlált le tárcájából kétszáz pengőt az asztalra.

– Itt van a pénz.

A miniszter elhűlt, elsápadt. Nem tudott mit szólani.

– Itt van, számlálja meg. Nem csaltam-e meg.

– Hogy jutottál hozzá? – dadogá csalatkoztában az ember.

– Nem volna ugyan senkinek gondja rá, de elmondhatom. Eladtam gyermekeimnek minden ruháját, el megholt nőm jegygyűrűjét; ami ki nem telt, azt Dembinszkitől kértem fel kölcsön becsületszóra, s ő adott, mert tudta, hogy lengyel vagyok, s a lengyel becsülete tiszta. Most tegye el ön e pénzt.

– De én nem így akartam ezt. Nekem sohasem kellett volna e pénzt megadnod, csupán elismerned, hogy elvivéd.

– De nem vittem el – kiálta a lengyel, és szemei szikráztak –, én hazudni nem fogok. E pénzt nem az adós fizeti hitelezőjének, hanem a megtámadott utas fizeti az útonállónak váltságul életéért. Tegye ön el.

– Takarodj! vidd pénzedet – hadará a miniszter, kinek jó vastag bőre volt sértések elszívelésére, s a pénzt a lengyel markába nyomta vissza. – Elmehetsz!

– El fogja ön venni?! Vagy azt várja, hogy az arcához vágjam? – ordíta az dühtől sápadtan.

– Mit jelent ez? – szólt a miniszter visszahökkenve.

– Ez azt jelenti, hogy ilyenkor becsületes ember kardjához nyúl és megverekszik.

– Ah, barátom, nekem nem elvem a párbaj, ezt már kimondtam az országgyűlésen. A párbaj arisztokratikus institutio, és én testestül-lelkestül demokrata vagyok.

A lengyel fogait csikorgatta, minden izmai reszkettek a bosszútól.

– Ön egy – – nyomorú gazember!

Magát e kifejezést négyszemközt bizton eltűrte volna a miniszter, de a lengyel oly előkészületeket kezdett tenni ökleivel, hogy Laci jónak látta a csengettyű felé retirálni.

– Most elfogathat ön, de tudja meg, hogy Dembinszkinek elmondtam, mire kell e pénz.

A miniszter mérgesen harapott ajkaiba, s ujjaival hosszú szakállát borzolá.

– Itt van – szólt a lengyel, a pénzt a törpe lábaihoz vetve. – Szedje fel ön! – S egy tekintetre sem méltatva többet a kormányférfiút, eltávozott, valamennyi szobaajtót úgy csapkodva be maga után, hogy a ház rengett bele.

– Tervünk füstbe ment – szólt az asszonyság belépve a szobába, hol a miniszter lehető legnagyobb léptekkel nyargalt fel s alá.

– Beszélt kegyed tán vele?

– Megállítottam. Hallani sem akart engesztelődésről. Azt mondja, visszamegy Lengyelországba, ott legalább becsületes ellenség teszi fogságra, politikai vétekért, míg itt hóhérszerepre jutott zsebmetszők üldözik oly vétekért, melynek gyanúja is megölő.

– Ki hinné, hogy ezek a lengyelek mind olyan borzasztó dölyfösek! És éppen ez? olyan földhözragadtnak látszott. Semmit sem lehet velök ostoba kevélységök miatt kivinni.

– Más tervet kell kigondolnunk.

– Már készen vagyok vele.

– Halljuk.

– Az egész Zichy-féle ingóságokat elárvereltetem, így nem tudják meg, mi hiányzik belőle, és jogot nyerek a pecsétek feltörésére.

– De hátha a táblabírák beleszólnak.

– Letorkolom őket. Ich kenne meine Pappenheimer. A ládák új felbontása saját hivatalnokaim előtt megy végbe, s azok, ha kell, olyan visum repertumot adnak róla, amilyet diktálok nekik.

– Ezt mégsem tanácsolnám. Azok ott a szegletházban erősen fújják ön ellen a követ. Félő, hogy az árverés által gyanút kapnak. Hiba lesz önnek fegyvert adni ellenei kezébe.

– A gyűlésen letorkolom őket, ha pedig lapban támadnak meg, betiltom lapjukat.

– Én nem mernék hozzáfogni.

– Mert nem ismeri őket úgy, mint én.

– Mert jobban ismerem őket, mint ön.

*

Másnap meglehetősen kurta plakátok hirdeték, hogy a rendőrség szállásán a Zichy-féle holmik árvereztetni fognak.

Az emberek a falra, s onnan egymásra bámultak, mindenki kérdezett, senki sem felelt.

Várták az országgyűlést, reménylve, hogy ott fel fog világosíttatni e váratlan dobraütés, melynek okát senki sem tudja. Úgy történt.

A reggeli ülésben több képviselő méltó méltatlankodással szólalt fel, felvilágosítást kérve ez ügyben a bizottmánytól. Elmondák, hogy ez árverés törvénytelen. A megöltnek törvényes ítélete nincs, vagyonait elfoglalni senkinek nem volt joga, míg rendes processzusa le nem foly, akkor is gyermekei részét elébb el kell abból különözni, mielőtt valaki rátehetné kezét.

Elmondák, hogy ez árverés oktalan. Aranyat és ezüstöt elprédálni ilyen időben kétséges papirosokért esztelenség, midőn ugyanolyan papirosokat harminckét nyomda ingyen készít a kormánynak.

Elmondák, hogy ez árverés rendetlen. Ez nem tartozik a rendőrminisztérium köréhez, hanem pénzügyminisztériuméhoz.

Elmondák, hogy ez árverés nemtelen. Máskor az elítélt köntösein a hóhérlegények osztoztak, s most egy országgyűlés foga-e azokat elkótyavetyélni?

A szónokok határozottan; becsületesen beszéltek, látszott rajtuk, hogy érzik, miként fejükkel játszanak, de az is, hogy végtére le akarják onnan rázni az odaült hidrát.

A miniszter valamennyi beszéd alatt folyvást mosolygott és billegtette a fejét, mint egy gipszpagódli, s minden nyomósabb kifakadásra egy-egy „hm, hm – ej, ej – lám-lám” interjectióval válaszolt.

Végre fölkelt ülőhelyéből, s miután magáról először egy piros gallérú szürke köpenyeget, azután egy felső s végre egy alsó kaputot levetett, elkezde dikciózni.

Elmondá, hogy ő a kormányzónak legbenső barátja, és hogy ő a respublikát a legtökéletesebb alkotmányformának tartja, s hogy ő mennyit küzdött már a szabadságért s mennyit fog még érte küzdeni, hogy ő Debrecen várost mennyire tiszteli, azt milyen strategice nevezetes pontnak tartja, mint fogja egykor körülsáncoltatni. Hogy ő a fiatalságnak mekkora barátja, hogy a haza üdvét egyedül azoktól várja. Hogy a rácok milyen kegyetlen ellenségei a magyarnak, és hogy Perczel hogy fogja őket megenni. Hogy ő az országgyűlésnek milyen imádója in solidum, néhányak kivételével, mely néhányak szüntelen azon törekednek, hogy a hazát elárulják, hogy bármi áron kibéküljenek, hogy a hadsereget eladják, hogy Debrecenből elszökjenek, hogy Olmützbe levelezzenek, és a kormányzót kisebbítsék, aki őneki legbenső barátja elannyira, hogy aki őt megbántja, az a kormányzót bántja, és így az egész hazát bántja, amiből természetesen következik, hogy akik az ő ellenségei, azok ellenségei a hazának, azok hazaárulók, azokat le kell nyakazni. Ami végre a kérdéses tárgyat illeti, tudatja az országgyűléssel azon jogkifejezést, miszerint a „res servando non servabiles” (tartva nem tartható dolgok) azoknak gondviselője által bármikor eladathatnak.

„Éljen! éljen! Vivát! Dobre ránó! – hangzott mindenfelől, ordított mindenki mindenféle tónusból és nyelvből, tán koszorút is hánytak a szónokra, ki most egyenként ismét felszedé leszórt öltönyeit s fejével billegett, mint egy gipszpagódli.

Az interpellans képviselők ugyancsak szerencséseknek tarthaták magukat, hogy a második emeletről az ablakon fejtetőre le nem hajigáltattak.

Mi pedig ezúttal megtanulhattuk, hogy az arany és ezüst bizonyos fajta emberek kezeiben el nem tartható portéka.

„Res servando non servabiles.” Mint a miniszter úr bevallá.

*

Útban voltam. Karcagon, míg lovakat váltottak, betértem a vendéglőbe, midőn unatkozásaimból szörnyű zaj riaszta fel. Kocsizörgés, kardzörgés, ajtózörgés, káromkodás és tudja a jó ég mi mindenféle emberhalált jelentő hangok nem.

Már rezignálva voltam arra a gondolatra, hogy vasasnémetek rohanták meg a várost, midőn felpattan az ajtó, s belép rajta egy rettenetes apró ember egy rettenetes nagy szál karddal az oldalán, s világverő lármával szidja a kellnereket, marqueureket, vendégfogadósokat és mindenféle szolgálattevő lelkeket Karcag városában, amiért őt kész ebédre nem várták reggeli tíz órakor.

– Én futár vagyok! Egy futárral így bánni hazaárulás. Én önöket feljelentem, én önöket leguillotinoztatom! A haza megszabadítóival így bánni!

A kocsmáros végre nagy alázatosan jelenté a haragos úrnak, hogy egyszeribe készen lesz egy egész pulyka.

– Meg két font rostélyos! – vága közbe a haza egyik megszabadítója.

– Igenis és egy fél kuglihupf.

– Ha egész volna, jobb volna.

– Lehetne tán addig valami omlettet készíteni.

– Három adagot. Bátran.

A kocsmáros nézte, hogy maga van-e az ember, vagy még vár valakit.

– Most kaptunk friss kecsegéket a Tiszából – szólt kétkedve a kocsmáros.

– Igen? Abból is öt fontot halászlével. S kerítsen egyúttal valami finom konfektet. Nini – kiálta a távozó kocsmáros után – ott künn egy nyulat láttam lógni, azt pörkölje meg.

– De könyörgöm, az sokáig fog tartani, s a lovak már itt vannak.

– Én parancsolok, ön engedelmeskedik! Addig is hozzon ide két palack madeirát. Sietve!

A kocsmáros szaladt, az apró férfi pedig hátratett két kézzel büszkén sétált fel s alá a hosszú szobában, véghetetlen sokat tartva arra, hogy kardjával mentül nagyobb zajt csináljon.

A bor megjött, a kis bőrben lakó nagy férfi csaknem az orrom alá tette a cifra palackokat, s mikor töltött belőle, rám nézett, mintha mondta volna: láttál-e már olyan embert, aki madeirát iszik? Pedig jobb lett volna, ha a kocsmárosra nézett volna ilyenforma kérdéssel: láttál-e már olyan embert, aki megissza a cukorral és spiritusszal kófernyált kerti vinkót madeira képében?

Az ember oly impertinens volt, hogy lehetetlen volt bele nem kötnöm.

Pro primo a kalapjáról akkora vörös toll lógott le, hogy az ajtót sohasem csukhatta be maga után, anélkül, hogy azt oda ne csukta volna. A kardját valaha akkor csinálták, mikor két kézre szokták fogni a pallost, akkor sem az ő számára. Csizmái hónaljig értek, miket sarkantyúk díszesítének, minőket a hochselige Ritter Fridolin viselhetett. Tulipiros bársony mellényének mindenik zsebéből egy-egy nehéz aranylánc csüggött ki, s humoristice kötött shawlja csokrából nagy patetikus vatermörderek meredtek elő, különösen kedves ellentétben a rendkívül cirmos ritka szakállú mongol ábrázathoz.

Mondom, hogy bele kellett kötnöm.

– Ugyan kérem – szólítám meg –, hová tetszik utazni?

Az ember felém fordítá arcát, végignézett, lábát előre veté, és szólt kemény, szétmorzsoló hangon.

– Azt ne merje ön kérdeni, tudja ön, mert az státustitok – s ezzel kardja markolatára csapott merészen, mintha azt akarta volna tudtomra adni, hogy e titkot fegyveres kézzel is kész megőrzeni.

Azután felemelé poharát és magas leereszkedéssel kihörpenté. A kerti vinkónak az a jó tulajdonsága van, hogy az ember nem részegszik meg tőle, hanem megbolondul, kivált ha cukor és spiritusz van közé főzve, tökéletesen, de legkivált akkor, ha az ember különben is meglehetősen bolond.