A két menyasszony

Élt Szolnokon egy özvegyasszony két szép leányával; Rózsa volt az egyik, a másik Anikó.

Feketében járt az özvegyasszony, rózsaszínben jártak leányai.

Tíz év óta volt özvegy az asszony, tíz év óta hordta gyászruháját; két év óta volt a két szép leány menyasszony, két év óta hordta jegygyűrűjét.

Az özvegy napról napra aggott, fogyatkozott, közeledett férje sírja felé; a két szép leány napról napra szépült és vidámult, közeledve a menyegzője felé.

Katona volt mindkettő kedvese. Derék jó, hű fiak. Messze jártak sivatag külföldön, mégis minden hóban érkezett levelük váró mátkáikhoz, tele reményekkel, tele szerelemmel.

Most két hónap múlt el egymás után, hogy semmi tudósítás nem érkezett rólok.

Bizonyosan maguk fognak jőni, gondolák a szép menyasszonyok, s megnyugodtak benne.

*

Vége felé járt a zaklatott év. Csikorgó hideg volt. Esztendő utolsó napja.

Az emberek ilyenkor otthon szoktak ülni, templomba járnak, megköszönik a napok urának az elvett évet s áldást kérnek az ismét jövőre. Estenden beülnek meleg szobáikba, mulatnak, beszélgetnek, kártyáznak, éjfélig eltelik bizalmas tréfa közt az idő, s az első óraütést az új esztendőben üdvözlő pohárcsendülés köszönti fel…

1848. év utolsó napja nem látta ez ihlett örömöket Szolnokon, és túl és innen rajta fél Magyarországon.

Nem a hálaadás, az ádáz rémület ünnepe volt az.

Egész nap, egész éjjel szakadatlanul hallatszék a jövő és távozó gőzmozdonyok zúgása, fütyölése. A pályaudvarban rendetlen időközökben érkező vonatok álltak meg, tömve-tömve emberekkel, kik rémült kétséges arcokkal szálltak ki a vagonokból, összefagyva, elkényszeredve s nem tudva merre fordulni az ismeretlen, túltömött városban.

Hátrább nehéz málhás szekerekből hánytak le mindenféle uratlan jószágot, mikért senki sem volt felelős. Turkált közte boldog-boldogtalan, keresve eltévedt holmijét.

Még hátrább, födetlen szekereken nagy nehézágyúkat lehete látni, otthagyva az út közepén, összevissza döntögetett ládákat, az ország pecsétjével záraikon, ruhakelméket, fegyvereket, hordókat s más egyéb, a gondviselés őrködésére bízott tárgyakat.

És újra meg újra jöttek a dübörgő, fütyülő vonatok, hozva összefagyott, összeéhezett népet, a már ottlevők odatódultak a kiszállókhoz. Soknak volt valakije, akit várt, és összefutva minden szekeret, nem talált rá, s búsan nézett újra a másik vonat elé.

Kardos, nehézkes emberek szálltak ki, beburkolva, deresen, zúzmarásan, reszkető, fázó nők, szepegő kisfiaikat vonva kezeiknél fogva, az ottlevők az érkezőket, ezek amazokat ostromlák kérdésekkel, száz kérdésre egy válasz.

Olykor az egész vonat csak katonákat hozott, kik éh és fagy közepett vad harci dalt énekeltek a rohanó vaskocsi mennydörgése mellett.

Az emberek összevissza futkostak. Legjobb ismerősök észre sem vették egymást, tulajdon bajukkal levén elfoglalva, a nagy dúlt tömegben mindenki magára volt hagyva, senki sem segített egymásnak.

Benn a városban azalatt házról házra jártak az újan érkezők, szállást és meleget kérve a náloknál szomorúbb gazdáktól. Kényelmes nagyurak, kiknek egy palota alig volt elég máskor, jól érzék magukat egy-egy nádas hajlék földes szobájában. Régi ellenségek, kik egy országban nem fértek el egymástól, most összetörődve lapultak meg egymással egy szobában, s finnyás úrhölgyek köszönettel fogadák a fekhelyet, mit idegen férfi engedett át nekik, míg magának a földön vete ágyat.

S aztán egész éjjel dörgött és fütyült a járókelő gép. Vörös tűzszemei messzire belátszottak a vak éjszakában, kéménye bömbölve okádta a szikrával elegy fekete füstöt.

Néhol az út közepén elmaradt. A forró gőz megfagyott csöveiben, a tűz kialudt a rettentő hidegtől, s az útban tüzet raktak alá, hogy ismét felolvasszák. Két-három segélymozdony alig bírta aztán állomásra bevontatni.

Túl Szolnokon pedig a tovább menekvők szekerei futottak hosszú, szakadatlan sorban. Rossz, csikorgó járművek a göröngyös felfagyott úton, megrakva málhákkal, betakargatott nőkkel, gyermekekkel és férfiakkal, kiknek bajuszán, szakállán jégcsapokat vert a deres zúzmara.

Majd egész karavánok, gyalog, szegényes ruhában, megapadt tarisznyával – fegyverműhelyek és felszerelések személyzete.

Ismét nagy, nehéz vasgépek rozzant szekerekre rakva, miknek tetején pokrócokba burkolt férfiak, asszonyok gubbaszkodtak.

Egy-egy fekete hintó, mely az előtte menő szekerek végtelen sorát nem bírva kikerülni, kénytelen volt lépést baktatni a többi nyikorgó szekerek nyomában.

Így volt az esztendő utósó napján.

Az új év első napja csak folytatása e szomorú képnek.

A gőzgépek újra jártak egész éjt, egész naphosszant, hordva bús, elfásult képű népet, málhákat, szekereket, nagy nehézágyúkat. A tegnap jöttek siettek odább, az újan érkezők jártak házról házra, szállást és meleget keresve. Csak néhány várakozó nézte a szüntelen jövő szekereket, keresve és nem találva és újra várva kedvesét, barátját, urát vagy málháit.

Túl, a Tisza másik partján pedig szakadatlanul mentek tova a menekvők szekerei, itt-ott egy-egy gyékénnyel fedett kocsi, hol férje után futó édesanya vitte ágy közé pólált gyermekeit, a többi nagyrészint fedetlen; a szél fútt, hordta a havat a menekvő arcába. A hideg majd megvette szegényeket.

Bús, kedvetlen, elgémberedett arcok mentek tova reggeltől estig és estétől reggelig, bele a vendégszeretetlen pusztaságba, hol napi járóföldre van egy helység a másiktól, s hol a közbeeső vendégfogadókból, jöttüknek hírére, eleve megszökött minden korcsmáros.

És ez így tartott az esztendő második napján, így tartott a harmadikon, negyediken, ötödiken.

Mindig több, mindig kétségbeesőbb arcok, iszonyú hideg, iszonyú hófúvás, gyalogló csapatok, fázva, éhezve, keblükbe dugott kézzel, s nehéz, dübörgő ágyúk el-elakadva a hótól ismerhetlen úton.

A hatodik nap megszűnt a járás-kelés! Az utósó gőzgép is megérkezett; már azon alig jött egy-két ember, az is kedvetlen, szótalan, bánatos.

Akiknek várva vártjaik eddig meg nem érkeztek, azok most búsan, csüggedten keltek egyedül a szomorú útra. A biztossági hivatalok elhagyták helyeiket, ami málha, ágyú, készletszer eddig el nem vitetett, ottmaradt, senkinek sem volt többé rá gondja.

Egy óra múlva az utolsó szekér is elhagyta Szolnokot, a vissza-visszatekintők nem láttak maguk után egyebet, csak a kanyargó fekete utat a néphagyott fehér pusztaságon.

Ilyenek voltak az ezernyolcszáznegyvenkilencedik esztendő első napjai Szolnokon, és túl és innen rajta fél Magyarországban.

*

Az utósó menekvő korán reggel elhagyá a várost. Csöndesen maradt az, várva nyugton az ismeretlen jövendőt.

Délfelé hangos dobverés és trombitaszó verte föl csendjét. A magyar hadseregek vonultak keresztül.

Haragos, elmérgesedett nép, gyalog és lóháton, szidva a rossz időt, a szelet és havat és az örökös hátrálást és az egész kaputos világot, mely előlük minden ennivalót fölfalt.

Egy óráig pihenni telepedett a sereg. Szíves házigazdák örömest megoszták vele utolsó falatjaikat, s tüzet raktak neki, hogy melegedjék sok nap és éj viszontagságai után.

A jó özvegy házához is betoppant egy huszár, szép karcsú szál legény, veres csákóján kettős aranypaszomány, szép fekete bajsza pörgére pödörve, arcát a csípős szél pirosra festette, s bár váltig akarja türtőztetni magát, kitör rajta az el nem rejthető mosolygás.

E mosolygásról mind ráismernek.

Az özvegy és a két leány egyszerre kiáltanak fel:

– Gábor!

S azután odarohannak hozzá, összeölelgetik, egyik érzékenyen, a másik nevetve; hosszan, forróan a harmadik – ifjú menyasszonya, Rózsa.

– Sejtettem, hogy eljősz. Sírhatnám volt már az egész héten. Meddig maradsz nálunk?

– Még tán egy óráig lelkem, egyetlenem.

– És mikor jősz vissza?

– Talán sohasem többet.

A leány könnyezve simult vőlegénye érdemjellel díszített mellére, a másik menyasszony is odafúrta magát, s leenyelegve testvére arcáról a bút, kérdezé az ifjú huszártól halk, szemérmetes hangon:

– Hol Róbert?

– Estére, úgy hiszem, itt fog lenni.

– Miért nem jött veled?

A huszár mosolygott.

– Én futok előle, ő pedig üldöz.

A leány elhalványult.

– Fél évvel ezelőtt áttetette magát a vértesekhez – magyarázá a huszár szavait –, s most egymás ellen küzdünk.

A két menyasszony rémülten tekinte egymás szemeibe.

– Ti egymás ellen harcoltok! Az én jegyesem testvérem jegyese ellen. Ez az égre kiált! – szólt a huszár arája remegve.

– Nem gondoltok olykor mireánk is? – monda a másik testvér.

– Ez a katona sorsa, barátném. Szeretni, boldognak lenni, örülni, s mikor a trombita megszólal, elfeledni szerelmet, örömet, boldogságot, és nem gondolni másra, mint a kemény kötelességre.

– Ah, Gábor, tinektek nem szabad egymás ellen küzdenetek, mi el fogjuk valamelyiteket csábítani, hogy a másikhoz áttérjen.

– Nem fog sikerülni, gyermekem. Ismerem Róbertet, éppen olyan, mint én. Katonának ott van helye, ahol zászlóját látja. Ahová az vezeti, menni kell neki is, menni a halálba, menni tulajdon testvére ellen, ez a katona sorsa.

– És ha a csatában találkoznátok…

– Kicsinyben múlt, hogy már meg nem történt. Mikor Téténynél összecsaptunk, alig voltunk már ötven lépésnyire egymástól, midőn egymásra ismerénk. Hirtelen félrekapta ő lovát, én is másfelé fordultam, hogy kikerüljem. S kerestünk mindenikünk magunknak más ellenséget. Véresen tértünk vissza mind a ketten; ha összecsapunk, egyikünk hihetőleg nem tért volna vissza… Ez a katona sorsa.

– S meg tudnád őt ölni?

– Hamarabb megöletni magamat általa. Azért nem szeretem én a kardcsatát, kedvesebb előttem az ágyú, kedvesebb a golyó – a tüzér sokkal boldogabb. Sohasem látja annak arcát, akit megölt, nem kénytelen jajgatását hallani. Míg én sokszor a legdühösebb csatában, mikor a dicsőség mámora elkábítja agyamat, nem egyszer hallom magamat nevemen szólíttatni a levágott ellenséges vitéztől. „Köszönöm, pajtás”-– kiált rám lováról lehullva, valamelyik tanulótársam, régi ismerősöm lehetett ifjabb éveimből, vagy egy ezredemből előmozdított tiszt, s aztán valahányszor egyedül vagyok, mindig a „köszönöm, pajtás” hangzik fülembe. Ó, a tüzér milyen boldog…

…Künn az ablak előtt megszólalt a trombita. Az indulót fújták.

Búcsút vett a huszár, egy rövid szó és egy hosszú csók s egy az arcon végiggördülő könny … A következő percben már osztálya előtt ült délceg paripáján, és nem látszott arcán sem a könny, sem a csók.

Újra hangzott a trombita. A csapat megindult. Az özvegy ablakából fehér kendők lobogtak utána. Egy óra múlva üres volt Szolnok ismét, és az maradt késő alkonyatig.

*

Estefelé csengő tábori zenével vonult be az elhagyott városba a császári had.

Vértes, sisakos csillogó vitézek, nehéz, jóltartott harcméneken.

Csinos, rendesen ruházott, fegyverzett népüket az előttük elvonult sanyargatott, mindenben fogyatkozást szenvedő magyar hadsereggel ellentétben látni oly leverő, oly nyomasztó vala.

Hát még az a jókedv, az a délceg öröm – míg amazok csupa keserű bút, csupa elvadult bánatot mutattak arcaikon.

Az özvegy házához egy vértes százados szállásolá be magát, a legvígabb vitéz az egész seregben, legvígabb most különösen azért, mert a két leány közül egynek vőlegénye.

Ez a fiú nem beszélt csatában-elveszésről, mint a másik vőlegény. Hogyha ráért kedvesével szemben harcairól is megemlékezni, diadaltól lángoltak szemei, imádta a csatát, a benne folyó vérért s a benne termő dicsőségért, szenvedélye volt az.

S ha látta a másik testvér-arcát könnyes szemekkel félre, magányba vonulni, elenyelegte búját katonás tréfával.

– Ne félj, jó teremtés, elhozom mátkádat a legelső harcból, fogollyá teszem és nálad hagyom hadifogságban.

De a leánynak fájt a tréfa. Komoly büszkeséggel válaszolt rá:

– Gábor nem hagyja magát elfogni, inkább meghal, de fogollyá nem lesz.

Így folyt nap nap után. Róbert nemsokára nőül veendé jegyesét. – A legelső diadalnap estéjén – monda, akkor leend az ő menyegzője.

– A legelső diadalnap – sóhajta Rózsa – az ellenfél vesztének napja lesz. Te akkor menyasszony fogsz lenni, én akkor talán özvegy.

És ezután sokat sírt a leány, vigadott a másik, de ha együtt voltak, visszafojtá mindegyik könnyét és örömét, mert tudta, hogy az a másiknak rosszul esik.

Egy napon Róbert komoly hangon, kissé titkolózva mondá Anikónak: „mához egy hétre csatánk lesz” – s az a forró kézszorítás mondani látszatott hozzá: „és diadalunk” – s az a vágyó elpirulás a menyasszony arcán mondani látszott hozzá: „és menyegzőnk”.

Titokban e napra mindkét leány ünnepélyes öltönyt készíttetett. Titokban, nehogy testvére megtudja.

Fehéret, hímzettet varratott Anikó, menyasszonynak való lakodalmi ruhát.

Feketét, egyszerűt varratott Rózsa, özvegynek való gyászruhát. Mind a kettő oly szép oly ifjú volt, termeteik egészen egyenlők.

*

Hetekig, havakig feküdtek a császári seregek Szolnokban, ezalatt erős sáncokat hánytak fel a hely védelmére.

Túl a Tiszán egy terjedelmes redoute készült, mely a hídfőt védte. A hosszú töltés mellett kivágott fákból rakattak pallisadok védpontul a lövöldözőknek, a töltés előtt pedig egy hosszúkás fűzfaerdőcskében rejtett ágyútelepek voltak felállítva.

E védkészületek mögött volt a császáriak által tutajokra épített híd. A nagy dobogóhidat még januárban leégették.

Ki e hidat el akarta foglalni, annak először is a töltés mögött felállított seregek biztos helyzetét kelle megostromolni, s föltéve, hogy ha ez sikerülendett neki, akkor a redoute és a fűzes rejtett ágyútelepei kereszttüzében találta volna magát. A helyzet megkerülhető nem volt, mert mindkét vége a Tiszával érintkezett.

A túlsó parton fekszik Szolnok, melyet fölülről a Zagyva vize s a Tisza járhatlan mocsárai védnek, míg alulról szinte stratégiai művészettel rendezett sáncok és védpontok tartják fedezet alatt.

A hídfőn innen három egymást védő megerősített pont volt félkörben felvetve.

A Tisza mellett egy hosszú futósánc, ettől lőtávolságra az elárkolt s ágyúkkal ellátott pályaudvar, citadellaszerű erős épületeivel, melynek ágyúi az egész odáig vezető defilét végigsöpörheték, s a nyugoti részen egy dombra épült kápolna, mely egyetlen emelkedett hely az egész síkságon.

A támadás e részről csaknem hihetlennek tetszék, a taktika rendes szabályai szerint ez egymást védő pontok csak a legnagyobb erőpazarlással, igen sok és igen nagy kaliberű ágyúkkal voltak megtámadhatók, és akkor is azon kockáztatás mellett, hogy visszaveretés esetére az egész ostromló sereg nem találva visszavonulhatási pontot, mindenestül a Pestnél koncentrált császári főhadseregre vettetnék ellenállhatlanul.

Egyedül a Zagyva felőli mocsáros rész maradt fedezetlen, mint ahonnan erélyes támadást várni nem lehete.

Emellett a Tisza jobb oldalán parthosszant őrszemek voltak felállítva egész Cibakházáig, mely a magyaroknak átjárási pontul szolgált, de ahol tudomás szerint néhány alakuló tartalékezreden kívül semmi haderő sem volt, a magyarok két dandárja Törökszentmiklóson levén egyesítve Vécsey és Damjanich alatt.

A támadás innen váratott, s mint a kémek kitudák, a határozott napra egyenesen a tiszántúli állomásnak volt intézendő.

*

Szolnok és Cibakháza között van egy rév. Egy kötél átkötve a Tiszán, melynél fogva annak egyik partjától a másikig egyszerű mesterséggel húzzák-vonják az idomtalan kompot. E komp éppen a túlsó parton volt, valaki a császáriak engedelmével ment át rajta, kiknek egy őrszeme tartá ez átjárást felvigyázat alatt.

A várt napot megelőző estén egy vén huszár érkezett e révhez a Tiszántúlról egy másik fiatalabb huszárközlegénnyel, kivel szünet-szüntelen zsörtölődött.

– Látja kend azt a kompot? – rivallt a legényre, midőn a parthoz érve megsejté az átjárást.

– Látom, káplár uram.

– Akár látja kend, akár nem, azon át kell menni.

– Jól van, káplár uram.

– Ne rezonírozzon kend! kend még járatlan a hadi regulákban, ha egyszer az az ordé, hogy át kell menni, akkor át kell menni, ha ezer tüzes ördög volna is odaát.

S azzal bezörgetett a révész fabódéja ajtaján.

– Gyere ki, hej!

Odabenn valami morgó, dörmögő hang szólalt meg rá:

– „Gyere-é?” Majd még „hallja kend” is lesz.

– Ne rezonérozz, öcsém, hanem bújj ki, mert úgy felrúgom a deszkarezidenciádat, hogy az ég alatt maradsz.

A révész előjött. Vén, szürke ember volt.

– Régen híttak engemet „öcsémnek”, katona uram.

– Hány esztendős vagy?

– Biz ötvenkilenc én.

– Tacskó! Én hatvanöt vagyok. Indulj! Előre!

Sajátságos, hogy a vén huszár, még az ősz parasztot egész lenézőleg per te s tu szólongatta, a fiatal rekrutát megbecsülé és halljakendezte.

A komp megindult a két katonával, a túlsó félen egy határvadász állt puskával, s rákiálta az általjövőkre valami idegen mondást.

A vén huszár megértette, hanem azért magyarul felelt rá vissza.

– Látod, ha szemed van, hogy huszárok vagyunk.

Az őr újra kiáltott, a huszár öklét rázta felé.

– Azt próbáld csak, ha ki nem fordítom a bőröd!

A granicsár, úgy látszott, hogy amit ígér, meg is szokta tenni, mert a következő percben rálőtt a két huszárra, a golyó keresztülütötte az öreg csákóját.

Az pedig nekifordult mérgesen a rekrutának.

– Hát kend mit kapkodja félre a fejét? Mindegy a golyóbisnak akár elöl talál, akár hátul. Te meg öcsém, ne bújj a lovam hasa alá, mert agyonrúg, nem szereti a csikót maga alatt. Csak eredj, húzd azt a kötelet.

A révész azonban sehogy sem volt hajlandó szót fogadni, hanem hasra feküdt a komp fenekében, amint meglátta, hogy ötven-hatvan granicsár ugrál elő a töltés mellől s elkezd tüzelni a két huszárra.

– Szálljon le kend – mordult a vén huszár a rekrutára, s kirántotta kardját; – hajtsa ezt a kompot, már ezt a parasztot a nyavalya töri. – S ezzel elkezdé a huszár szidni a túlparton levőket s biztatni erősen, hogy el ne menjenek addig, míg ő oda átér, s forgatta a kardját szörnyen kihívólap.

A granicsárok azonban látván, hogy ezt az embert a golyó nem fogja, odafutottak a kompkötélhez, s mire a huszár a Tisza közepéig jutott, elvagdalták azt kardjaikkal.

A kompot az elszakadt kötélnél fogva visszaverte a víz a túlsó partra. Az öreg huszár káromkodott, fenyegetölőzött s forgatta kardját nagy haragosan, ígérve rettentő dolgokat. De a kompot visszavitte a víz.

Mérgesen ugratott ki a partra a vén huszár. A közel erdőben rejtett osztálya várt rá, oda nyargalt vissza.

Megállt a kapitány előtt. Gábor volt az, a szolnoki leány vőlegénye.

– Mi történt, Gergő? – kérdé.

– Nem sült el a csel – monda a vén huszár. – Mondtam, hogy ne menjünk egyszerre annyian! Megsokalltak bennünket s elvágták a kompkötelet, ahogy feleúton voltunk. Lám, ha magam megyek, tán csak átbocsátnak, s akkor majd védtem volna én a kötél másik végit addig, míg a komp egyet fordul.

– Sebaj, Gergő – szólt a kapitány. – Hát amikor még nem volt komp a világon, hogy járták a vizeket? Átúsztatunk, ugye?

– Eszem a szentjét kapitány uramnak. Régen azt gondoltam már magam is, de nem akartam rezonérozni.

– No, fiúk, hát aki szereti a fürdést, utánam! – kiálta az ifjú vitéz, s azzal sarkantyúba kapva lovát, beleugratott a tajtékot verő vízbe, utána a legénység, sorban, hadi rendben. Egy kezével lova fejét tartva fel kantárnál fogva, másik kezében kivont kardját tartva csípejéhez.

Gyönyörű látvány volt, mint úszott másfélszáz vitéz a kék vízszín felett, mint vándor vadludak az égen, lovaik nyaka és tüsszögő feje látszott ki a habból, maguk is derékig víz alatt, piros csákóikon a zöld forgó tollát lobogtatta a szél.

A granicsárok egy sortüzelés után, mely kevés sikert látszott mutatni, hirtelen elhagyták helyöket, s mire a huszárok a túlpartra kiértek, már jó tovahaladtak, igen megzavart csatarendben.

E manoeuvre által a cibakházi révnél figyelő őrszem el volt vágva Szolnoktul s nem jelentheté meg, hogy azon nap estéjén oda Damjanich egész dandárával megérkezett s átkelni készül.

Az egyes futárokat a huszárok elfogdosák, s midőn késő éjjel az egész őrcsapat jött Cibakháza felől, túlnyomó erőtől szoríttatva Szolnok felé, útját állták, s heves verekedés közben leterelték Kecskemétnek.

Még azon éjjel Damjanich egész dandárjával átjött Cibakházánál a Tiszán, s ott meg sem pihenve, erőtetett marsokban éjen keresztül vonult fel Szolnok felé, anélkül, hogy e mozdulatáról az ottani dandárparancsnokokat valaki értesíthette volna.

*

Holnap csata lesz. Holnap megtudjuk, élünk-e vagy halunk. Ezeren fognak sírni, hogy ezeren örüljenek.

A két menyasszony együtt ül, bágyadt csillagfénynél, szobája ablakában. Tavasz első estéje van.

Holnap boldog nő lesz az egyik, özvegy a másik.

– Nem örülsz-e? – nem félsz-e?

– Nem …

Holnap menyegzője lesz az egyik vőlegénynek, diadallal, érdemrendekkel, koszorúkkal fog megjönni a csatából kedvese ölébe – temetése lesz a másiknak, halaványan, vérző sebbel fog feküdni a csaták mezején, megtiporva deli termete a gázoló lovaktól.

– Nem örülsz-e? – nem félsz-e?

– Nem…

A vesztett vőlegényt visszaadja majdan arájának a boldog túlvilág, de nem a magyar hölgynek elvesztett hazáját. Egymásra borulnak, kezeiket egymáséba teszik, imádkoznak.

De nem kedveseik élteért, magasabb, fönségesebb eszmeért járnak fel lelkeik az égbe. Sírnak, de nem szeretőik után, szívük repes, de nem szeretőik elé.

Azonban eljő szemeikre az álom, s visszahozza női szíveikbe a kitagadott érzelmeket. Álmaikban megjelennek előttük ifjaik. Semmi más kívülök, sem a harc, sem a haza, csak egyedül az ő szép arcaik, mosolygó szemekkel, enyelgő, hízelgő beszéddel az egyik; búsan, szótalanul a másik. Ragyogva, repülő fekete paripán, csókokat hányva az egyik; halványan aléló szemeit le-lehunyva, haldoklóan a másik.

Éjjel a jó özvegyasszony leányait álmaikban beszélni hallja. Odamegy ágyaikhoz. Az egyiknek alvó arcán könnyek gördülnek le, a másiknak arca mosolyogva borul vánkosára, s az ajkaihoz szorított fehér patyolatot csókolja álmában.

*

Damjanich serege Szolnoktul mintegy két óra járásnyira ütött éjjel tanyát. Csatarendben, őrtüzek nélkül várták ott a jelt, melyre ismét meg kell indulniok.

E jelt a Tiszán túl megdördülendő ágyúk szavának kelle adni. A magyar tábornok sok csatát vívott már, sok győzelmet szerze, sok zászlót elrabolt.

Mikor csatát kezde, kiállt a serege élére, megnézve, hol legerősebb az ellenség, akkor elkiáltá magát: Utánam! – s tört-zúzott, amit elöl-utól talált. Neki ez volt a szokása.

Voltak, kik nem elégedtek meg e rendszerrel. Kik váltig bizonyíták a tábornoknak, miszerint arra, hogy az ember híres hadvezér legyen, nem elég az, hogy csatákat nyerjen meg, annak maradandó érdemeket is kell szereznie, mikről az utókor majd megemlegesse, annak dikciókat kell tartani, proklamációkat kell kibocsátani sat.

Így történt, hogy a bánáti csatatért elhagyva, ottani ellenfeleihez egy famózus proklamációt bocsáta ki, mely is hangzik szórul szóra ekképpen

„Ti kutyák!

Én elmegyek. De visszajövök.

Ha ti azalatt meg mertek moccanni, kiirtalak benneteket a föld színéről, s hogy magva szakadjon a rácnak, utoljára magamat is főbe lövöm, mint az utolsó rácot.”

E legelső kísérlet sikere annyira felbuzdította a tábornokot, miszerint a sok unszolásra elhatározá magában, hogy a legközelebbi csata előtt beszédet fog tartani hadseregéhez, s erre ünnepélyes ígéretet tőn…

A csata előtti éjjel tehát rendkívül szorongó kedélyben érzé magát a vezér.

– Különös – gondolá magában –, soha semmiféle csata előtt sem remegtem, s most úgy vagyok, mintha szeretnék nem lenni.

– Azután haragosan kereste magában e csüggeteg elbúsulás nyomát, de csak nem akadt rá.

Egyszer azonban egyik törzstisztje figyelmezteti rá, hogy holnap csata lesz, hát azután halljuk azt a szép dikciót!

– Hogy a tatár vigye el! – kiált fel a tábornok. – Ez volt az, amitől én úgy féltem, hogy szökhetném volt a bőrömbül, de ne féljetek, meglesz, nem marad el, megbirkózom vele.

A haditervvel egy óranegyed alatt készen volt a vezér, a dikcióval még késő reggelig sem.

Fölállítá seregét csatarendben, s végiglovagolt előtte. Mindenki tudta, hogy ma beszédet fog tartani, s azt is tudta, hogy ez tőle éppen akkora áldozat, mintha egy fél napig parlamentáló táblabírónak ágyútelepeket kellene elfoglalni.

Megállt a kilencedik zászlóalj lobogója előtt, kalapját megemelte, elhalványult és szólt:

– Bajtársak!

E percben megdördültek a Tiszán túl az ágyúk…

A tábornok arca kigyulladt, elfeledett dikciót, frázisokat, kirántá kardját, csákóját fejébe csapta, „ott az ellenség, utánam!” kiálta dörgő hangon, mire a sereg viharos éljenzéssel felelt, s megindult vezére után rohanva, sebesen – sebesen, mint a helyét változtató tenger, a hívogató ágyúk ismert mennydörgése felé.

*

Ezalatt Vécsey hadteste a Tiszán túli sáncokat ostromlá. De az ostrom csak látszólagos volt. Mindkét ellenfél manoeuvre-eivel látszott egymást csalogatni.

A császári seregek lovassági rohamokkal iparkodtak a magyar seregeket ágyúik veszélyes kereszttüzébe csalni; összeösszecsaptak a huszárokkal, s azután hirtelen megfordultak, látszólagos futamodással csábítva elleneiket az üldözésre, míg ezek a vasasokat egész csatarendben látva visszavonulni, szinte „jobbra át”-ot csináltak, és csendesen visszaballagtak a harcvonalba.

Majd a magyarok intéztek rohamot a sáncok ellen, s mikor már a zászlóaljak szinte lőtávolságnyira voltak az ágyúktól, ott megállították őket, ágyúkat vontattak elő, s minden eredmény nélkül lövették a földből hányt sáncokat.

Átalában a magyarok fő törekvésül látszának venni ágyúerejök nagyságát bebizonyítani az ellenfél előtt, míg amazoknak egészen ellenkező volt a céljok. Alig szólalt meg itt-ott a sáncokon egy ágyú, az erdő melletti telepek lételét pedig éppen semmi sem gyaníttatá. Azt akarták láttatni, hogy a hely csak igen gyéren és erőtelenül van védve, úgy, hogy alig volt érthető, miért nem próbálnak derék támadást a magyarok, miután a császáriak minden részletes összeütközésnél készakarva nagy előnyt engedtek nekik.

Ez így folyt egész délig.

A messziről néző nem látott egyebet, mint sakkszerűen mozgó, szabályos tömegeket. Egy-egy csapat vértes vonult nagy csendesen át a csatatéren, sisakjaik taréja csillogott a szép napvilágos időben. Majd vágtatva közelgett egy osztály huszárság, lobogó mentéje repkedett utána. Hosszú gyalogsorok alakultak hirtelen négyszögű karéjjá s sortüzeket adtak a közelgő lovasokra. Másutt szuronycsillámlás árulja el az árokban orozva vonuló csapatot, s a kerülgetett ágyútelep lovait befogja s tovanyargal, egy dombon ismét megáll s újra tüzelni kezd. Még sehol összeütközés, még sehol sem hallatszik a „rajta magyar, rajta!” a huszáros „hajrá!” és a „szuronyt szegezz!”

Az egész még egy eleven harcjátékhoz hasonlít. A trombita harsog, a dobok recsegnek, a rohanó paripák patkói alatt dübörög a föld, az ágyú bömböl – csak emberi jajszó nem vegyül még a zajba. A halál még éhen-szomjan nézi az ütközetet.

*

E percben hirtelen megdördültek a túlsó parton az ágyúk! Gyorsan, véletlenül, mint a felhőtlen égből lecsapó villám, rohanta meg Damjanich Szolnokot.

Egy rettenetes halálhirdető „éljen!” hangzék a támadó sereg ajkairól. Éljenkiáltás a halál szemébe!

S azután megdördültek az ágyúk…

A császáriakat nem találta a roham készületlenül, mindamellett, hogy váratlanul jött, az ez oldalróli sáncok nem voltak ugyan a seregek száma, de annál inkább ágyúk által védve.

Félkörben jött rohanva a forradalmi sereg e sáncok ellen, mint egy acélív, a szélnek eresztett lobogók a csapatok fölött. Középett jött a szegedi zászlóalj, többnyire kaszákkal fegyverzett újonchad. A Tisza felől a vörössipkások s a kápolna felől a huszárság egész tömegben.

Most nézz ide, harcok Istene!

Az ágyúk pusztítva szórják reájuk minden oldalról öldöklő tekéiket.

A villám így hasítja keresztül a felhőt, de a felhő azért előre rohan, alakja megháborodik, de útját nem téveszti. Rohannak a csapatok, az öldöklő golyó egész utcákat vág magának köztük, jobbra-balra elhullott jó fiúk maradnak el tőlök, el-eldűlve mély sebben a kemény véres földön. – Fölemeli arcát még egyszer a honvéd, kezét lüktető sebére nyomja, és néz, néz merően haladó zászlója után. Már nem láthatja a zászlót. Messze benn jár az az ellenség tüzében. Még egyszer éljent kiált halálhörgő hangon, s azután leveszi sebéről kezét, hagyja folyni vérét, és nem lát semmit többé.

Leghamarabb jut ellenével össze a szegedi zászlóalj. Sietniök kellett, kaszáikat csak elleneikkel szemtül szemben használhatják. Kezeiket arcuk elé tartva rohantak a pályafő ágyútelepeire, hogy ne lássák azoknak emésztő tüzelését. Egy golyó tizenegyet söpör le közülök egyszerre, az utánok jövők átlépik a holttesteket s még sebesebben rohannak. Még egy pillanat… Valamennyi ágyú egyszerre megdördül, az eloszló füstben százak hevernek megcsonkított testtel a mezőkön, de társaik éljenordítása hirdeti, hogy az ágyúkat elérték.

Az ágyúkat fedező csapatok egy perc alatt szét vannak szórva. Kardot rántva állnak ki a tüzérek ekkor ágyúik védelmére, s küzdve az utolsó emberig, az utolsó leheletig, vitézül hullanak el telepeik előtt.

Még azután dühös tüzelés fogadja az épületek ablakaiból, a barikádok mögül a támadókat, sokáig tart a zaj, sokáig tart a verekedés, míg az épület egyik ablakából kitűzött háromszín zászló végre hírül adja, hogy az ellentállás leküzdetett.

A szegedi zászlóaljnak ez volt legelső csatája. Százaknak belőle ez volt legutolsó.

Szilárd, bátor léptekkel közelíte ezalatt a vörössipkás ezred a futósáncokhoz. Ezek nem takarják el szemeiket a feléjük süvöltő golyók elől – tizenhetedik csatájuk ez már. Valamennyiben mindig ők mentek legelöl. Jó ismeretséget kötöttek már a halállal, nem félnek tőle. Már ők jól értik, mint kell az ágyúgolyónak utat engedni vagy megbukni előtte, s nem lőnek a levegőbe soha, mint az újonchadak.

A futósáncokat vadászcsapatok tartják elfoglalva, tartós, irtó tüzet intézve a feléjük közeledőkre.

Hirtelen megritkítják azok soraikat, csatárláncot alakítanak, s egy vezényszóra elkezdenek futni a sáncok felé, a ropogó puskatűz nem tartja vissza őket. Magas, ifjú vitéz rohan elöl a zászlóval, egy golyó elsodorja annak kopjás nyelét kezéből, ekkor kardjára tűzi, úgy rohan vele tovább. Másik golyó jön és magát a vitézt dönti a porba, még akkor is feltartja az kardját és kardján a zászlót, még egy másik le nem kapja azt onnan s szuronyára tűzve viszi mind előbbre.

A sáncot elérték, egymás vállaira ugrálva másznak fel reá, már pengnek az összeütköző szuronyok, csattog a megfordított puskaagy. A rohamtól nekipirult arcok szembenállanak elleneik meglepett képeivel. Egy óra alatt övék a vitatott sánc, a vad ostromtul fölülmúlt ellen kényszerülten vonul vissza a hídfőig, hol a túlpartról érkező segédcsapatok veszik fedezet alá megbomlott sorait.

A vörössipkások az új csapatokkal is csatába keverednek, s már hallik a csataordítás a túlsó parton is. Vécsey seregei rögtöni rohammal fordulnak a redoute-nak, melyből a véderő egy része Szolnok felé sietett, s ott is bomlásba kezd jőni a csatarend.

De amott a kápolna felől foly legiszonyúbb hévvel az ütközet. Négyszögű karéjban áll ki a síkra egy ezred határvadász, mit szilaj rohammal támad meg a huszárság egész tömegével, kétszer visszaverik, harmadszor megtörik a négyszeg, a paripák a szuronyok közé rohannak, s egy perc alatt szétszórva, elgázolva rohan a kápolna sáncainak a rendvesztett csapat, ott megtorlik, vele egyszerre érnek az ágyúkhoz üldözőik, védpontot vesztenek, egy kanyarulattal el vannak vágva a városba visszavonulhatástól, rendetlenül felbomolva rohannak azután, merre még utat látnak, üldöztetve egész a Zagyva partjáig, ott a kétségbeesés elszántságával, fordulnak meg újra a vitézebbek, két halál közül a dicsőbbet választva, a csatamezőét. Az ijedtebbek pedig beleugrálnak az útjokat álló folyamba… Messze, messze üres csákókat visz alá a vérrel vegyült hullám.

E percben trombitaharsogás hallik, a harc új arcot ölt, a túlpartról segélyül érkező vasasezred látszik száguldva közelítni a csatatérre. A fölvert porfelleg közül ki-kivillan néha a fénylő réztarajos sisak és a kivont ragyogó kard.

A huszárok rögtön tömeget formálnak, s arccal fordulva az érkező ellennek, nem várják be annak megtámadását, hanem nyargalva rohannak vele szemközt. Mint két egymásba szakadó fuvatag közelít egymásra a két lovasezred, egyik nehéz, kemény fal, mintha egy bástya indult volna járni, a nagy harci mének közül egy sem előzi meg a másikat, oly rendben, oly pontos egységgel robognak elő, mintha az ezer embernek csak egy lelke volna.

A másik csapat, mint a szél; oly könnyű, vidám paripáik nyerítve szökellnek előre, mintha mindenik első akarna lenni a csatában, a lovagok után repül a sok pitykés mente, s kezeikben villognak a kardok.

– Hurrá, hurrá! Rajta! Rajta!

A két sereg összecsap, s azon percben szét van szórva mind a kettő. A kölcsönös ütközés szétbontotta mindkettőnél a rendet, s a két csapat most egyetlen összezavart tömeggé válik, melyben férfi férfi ellen küzd, néhol egy vértes a huszárcsapat legközepében, másutt vértesek között egyes huszár, az összebomlott tömeg hol előre, hol hátra hullámzik, amint huszár vagy vértes kezd benne erőre kapni.

A fölvert porfellegből csak néha tűnik ki egy-egy csatai kép, magasan a porfelleg fölött csak a két ellenséges lobogó hajlongásait látni s néha-néha ki-kivillanó egyenes és görbe kardokat, s ha olykor a szél elkapja rólok a porködöt, kitűnnek a ragyogó sisakok, a lobogós kokárdák, kitűnnek a küzdéstől piros arcok, a tomboló paripák, mik közül néha egy üresen száguld el a csatamezőről, míg elesett lovagja testét dulakodó társai tiporják a vérázott földön.

Kardok csattogása, lovak dobogása, diadalkiáltás és halálhörgés hangzik mindenünnen.

Egy roppant termetű férfi nyargal elöl, az óriási magyar vezér; már a harmadik lovat nyargalja e napon, kettőt kilőttek alóla, nehéz neki verekedéshez jutni, huszárai mindenütt megelőzik. Mellette a zászlótartó nyargal, egyik kezében a lobogó, a másikban az éles, véres kard, túlnan messziről az ellenfél zászlója látszik közeledni, a legjobb vitézek keresik a legjobb vitézeket, egyik zászló a másikat, s törnek maguknak véres, küzdelmes utat a találkozásra.

A porfelleg ismét elnyeli a küzdőket, s nem látni egyebet, mint a magasban a két ellenséges zászlót, amint lassan, nehezen közelítnek egymáshoz, meg-megakadva és visszanyomva.

És ismét kardok csattogása, lovak dobogása, diadalkiáltás és halálhörgés… A szél elkapja a porfátyolt a csatáról.

A vén huszár verekszik véres ellenfeleivel. Tüzesen, de harag nélkül küzd, mellette az ifjú újonchuszár, kit nem győz oktatni.

– Kend nem érti a hatvágást, ki látta azt úgy vágni a karddal, mint a buzogánnyal. Azt csak olyankor teszi az ember, mikor már elfáradt. Tanuljon kend huszárosan vágni, így ni, visszakézzel. Látja kend? Aztán ha baj kendnek, hogy az ellenség fején sisak van, elébb üssön egyet a tarajára, akkor az lecsúszik neki az orrára, s a másik ütéssel levághatja kend…

Ilyforma oktatásokkal táplálta a vén huszár újonc alattvalóját, téziseinek valóságát ott mindjárt példákkal is illusztrálva.

A porfelleg ismét elfedte a csatát…

Kardok csattogása, lovak dobogása, halálhörgés, díadalkiáltás…

Ismét új kép.

Két csapat üt össze. Fiatal vezetőik csapatjaik jobb oldalán levén, egymással nem találkozhatnak.

Az egyik Gábor, a másik Róbert.

Egyik csapat sem akar kapitányának szégyenére válni. Mindegyik helytáll magáért, férfi férfi ellen küzdenek.

A vezetők jó példával mennek elő. Hull, aki halandónak született, csapásaik alatt, mindkét fél hátranyomja a másik csapat balszárnyát, úgyhogy eközben a két csapat, mint egy közös tengely körül, mereven megfordul, a huszárok a vértesek helyét foglalják el, ezek amazokét. S akkor, mintegy közös megegyezésből, visszavonul mind a kettő.

A két ifjú vő megismerte egymást a csata hevében, de a fölfedezés nem tette őket gyávákká. Egyik sem akart rosszabb lenni a másiknál, és ha utoljára ketten maradtak volna, ketten folytatták volna tovább a viadalt.

Eközben a vérteseknek segélyül érkezett egy számosabb csapat; a huszárkapitány, nehogy két tűz közé jőjön, kénytelen utat törni magának s odább vinni a csata színhelyét. Eközben közeljut pajtásához.

– Add meg magad, pajtás! – kiált rá Róbert vígan. – Megígértem menyasszonyodnak, hogy ma elviszlek neki.

– Majd, ha vége lesz a csatának, keress fel a mezőn, ott rám találsz, elvihetsz – felelt a huszár szomorúan, s aközben oly közel nyargaltak el egymáshoz, mindkettőnek kezében ölésre volt emelve a kard, szemeik vad tűzzel villogtak egymásra, de mintha fogná valami kéz mindkettőnek karját, mereven állott az. A másik percben mindkettő elfordul ellenfelétől s ennek társaira csap le. Róbert egy huszárt szúr le vad haraggal, míg Gábor elbúsult keserű csapással úgy vág egy vértesnek sisakos fejére, hogy a sisak fejestül jobbra-balra hull le. S azzal vágtat előre, nyomában a vértesek csapatai.

– Hurrá, hurrá! Rajta! Rajta!

Kardok csattogása, lovak dobogása, halálhörgés, diadalkiáltás. A porfelleg elfedi a képet.

*

Ezalatt egy osztály vértes csendben, sietve vonult keresztül Szolnok egy utcáján, hátába kerülendő a vívó huszárezrednek.

Amint robogva haladnak előre, egy utcakanyarulatnál hirtelen, mintha a földből bútt volna ki, előttük áll két század vörössipkás.

Egy percre megdöbbenve állt meg mind a két véletlenül találkozott ellenséges csapat s tétovázva nézett egymásra.

És ekkor történt azon harci jelenet, mi a hadak históriájában oly kevés párját találja. Gyalogság intézett rohamot lovasok ellen.

Egyszerre, alig negyven lépésnyi távolból, sortüzet adott mind a két század a vértesekre, s a következő percben ordítva rohant rájuk szegzett szuronnyal, nyargalva mint a paripák, és ordítva bőszülten, mint a zaklatott leopárd.

És a veterán hősök, kik annyi csaták tüzét bátran kiállották, kik Mórnál a forradalmi hadsereget egyedül gázolták halomra, kénytelenek voltak visszavonulni ez irtózatos roham elől!

Ez eset csak kétszer jött elő a forradalmi csatákban. Az Inczédi-zászlóalj próbálta meg először Görgey első visszavonulásakor, ugyanazon 11-ik zászlóalj, melynek fele elhullott a piski híd védelmében:

Egy vén lengyel katona, ki e jelenetnek tanúja volt, azt mondá felőle: „Én szolgáltam Napóleon alatt, láttam az ancienne garde csatáit, részt vettem a lancier-csapat harcaiban, de oly csatákat egy sem vívott, mint a vörössipkás.”

Mikor Varro lovagturmáival összecsaptak a teuton óriások, az lehetett ilyen.

E roham által a szép vértesezred el lőn vágva a fősereggeli egyesülhetéstől. Nyomva a túlpartról Vécsey által, sebesen áthúzódott az Szolnokra, annyi ideje sem maradván, hogy ágyúit megmentse s a hidat lerontsa maga után. Az ágyúkat a Tiszába hányták, s nyomban utána a hídon átrohant Vécsey hadteste.

Az osztrák haderő ekként két tűz közé szoríttatva, kénytelen volt Szolnokot elhagyni s a Zagyva mocsárai között felfelé vonulni.

A vértesezred, miután a derékseregtől elvágatott, a túlnan érkező új huszárezred által túlszárnyalva, tömegestől nekivágtatott a Zagyvának. A kifáradt csatamének közül sok nem bírt átvergődni a túlpartra, a nehéz fegyverzet nem hagyta a lovagokat úszni, sokan odavesztek.

*

Az este közel volt, midőn a csatának vége lőn, egy-egy gazdátlan paripa nyargalt még fel s alá a csatamezőn, vagy egy sebesült mén hánykódott a földön, fel-felemelkedve s szomorún végignyerítve a vérlepte mezőt.

Szerte feldöntött lőporos szekerek és leszerelt ágyúk hevertek a földön, s mindenfelé elhunyt jó vitézek, nagy nehéz sebekkel, sóhajtalanul fekvők a szomorú ágyon.

A trombiták a takarodót fújták. A huszárok gyülekeztek mindenünnen össze, táncoltatva az utcán lovaikat. Mindenik paripa két lábon ágaskodva járt, mintha egy lépést sem tett volna még ma.

Egy óra múlva minden csapszékben harsogott a zene, a vidám cimbalom s klarinét hangjánál pengett a huszárok tarajos sarkantyúja, s víg tenyércsapkodás mellett járta a jókedvű legénység a kuferces táncot, mintha nem is emlékeznék nehéz munkájára, s hogy e nehéz munka embervérontás volt.

A vén huszár itatja minden pajtásait, sok pénze van, főtisztet vágott le.

Tanítványa, az újonchuszár már alig áll lábán, s még folyvást itatná, az váltig szabódik.

– De majd káplár uram, ha most mind megisszuk, holnapra egy pénze sem marad majd kendnek.

– Kend ne rezonérozzon! Kend igyék, mikor az az ordé. Majd, ha elfogy a pénz, akkor megint vágunk magunknak le egyet, ha az lesz az ordé…

És a cimbalom zeng, a klarinét sikolt, pengnek a sarkantyúk, csattognak a tenyerek, táncol a katona, mintha lakodalomból jött volna.

*

De künn, künn a holtak mezején mi fájdalmas hangok köszöntik az estét.

Szörnyen elhullottak végsóhajai azok. Hazát, dicsőséget, anyát és elhagyott kedvest illetnek e hangok. Elhordod-e azokat, esteli szellő, hová küldve vannak?…

…Egy huszártiszt jár a tábori orvosokkal szerte a harcmezőn, kiválogatva a holtak közül az élőt.

Olykor négyesével látni távozó katonákat, kik egy-egy sebesültet visznek tova fegyvereikre fektetve.

A csatamezőt vizsgáló huszártiszt – Gábor.

Mily szomorú most is, mint sajnálja azokat, akiket megölt, mint borzadoz ez, midőn ez iszonyú sebeket látja. Legszörnyűbb sebek, miket a kard oszt, oly hosszú, oly mély mindegyik. Néhol egy elesett vértest találni, kinek a mellvasán keresztülment kard hegye a hátán jött ki, képzelhetni, minő kar volt az, melytől e döfés származott! Másutt az összevagdalt arc porral éktelen, senki sem ismer rá. Itt egy férfi fekszik hagyatt, kinyújtott kezében most is marokra fogja kardját, ujjai meg vannak merevedve rajta, nem lehet azt kezéből kivenni. Amott lovára borulva fekszik a vén harcos, egyetlen lény volt az, amit még szeretett, együtt halt meg vele, ráborult, úgy halt meg.

Gábor szomorúan járta végig a harcmezőt, csak akkor örült, ha egy sebesültben még életet talált; el nem kerülte egy is figyelmét.

Egy bimbózni indult hangabokor mellett észrevett egy fehér alakot mozogni, odament. Karcsú vértestiszt volt a haldokló. Alig pihegett már, arca a nagy fűbe volt fektetve.

Gábor odament, felemelte a sebesültet, s hítta az orvosokat segélyére.

– Köszönöm, pajtás – nyögé az elesett bágyadtan, arcát felemelve.

És az alkonyi nap rásütött szép halvány arcára, megtört szemeibe és a nehéz sebre, éppen szíve fölött. A nap és az élet utolsó sugári oly bágyadt fényt adtak e szép ifjú arcnak.

– Róbert! – sóhajta fel a huszár. – Így látjuk-e egymást?

– Tégy le a földre, meghalok – nyögé az. – Ma vőlegény voltam, és egyedül megyek alunni.

– Segítsenek önök! – kiálta Gábor az orvosoknak.

– A seb halálos – felelék azok, megvizsgálva a véres ajtót, mit éles kard nyitott a szív fölött a lélek számára.

– Mondd meg jó arámnak – nyögé a haldokló ifjú –, hogy utolsó gondolatom ő volt. Viseld gondját, légy testvére és temess oda, ahol rám találjon.

Az ifjú huszár keservesen zokogott haldokló ellensége fölött.

– Ó, hogy egyikünknek áldozatul kelle esni!

– Légy boldog… – susogá Róbert – szegény Anikó…

És lehajtá bágyadt fejét ellene térdére. A nap leáldozott, az ég túlsó felén feljött a telihold, rásütött az ifjú szép halavány arcára, lezárt szemeire s elnémult ajkára. A hold és a halál legelső sugára oly sápadt fényt vete a szép ifjú arcra!…

*

Elmúlt a várt nagy nap, a két jó leánynak félt és remélt napja. Elhozta örömét; elhozta bánatát mindkettő számára.

De az örömet nem a remélőnek, s a könnyeket nem a remegőnek osztá.

Oltár előtt várta az egyiket vőlegénye, másikat felhantolt sír alatt.

A fekete ruhát felvette az egyik, a fehér hímzettet felvette a másik, de egyik sem azt, mely számára készült.

Termeteik oly egyenlők voltak.

A szolnoki özvegy házánál egyszerre köszöntött be öröm és siralom. Temetés és násznap.

Rózsa lett boldog nő, Anikó az özvegy; még reggel mást hitt mind a kettő.

És azóta másodmagával járt fekete ruhában a szolnoki özvegy, és sokszor elgondolkozék róla magában, miért, hogy a sors mostohább apja egyik árvájának, mint a másiknak.

Miért nem lehet mindkettő egyenlőn boldog, egyenlőn megáldva?…

A sors meghallgatta… Egy év múlt azóta… És most mind a hárman feketében járnak, mind a három özvegy, egyenlőn megáldva.