Egy bál

(Egy kisasszony leveléből)

Kedves Eleonórám!

Beteg vagyok, fekszem, kétségbe vagyok esve. Ah, én sohasem fogok quadrille-t táncolni többet.

Apácává leszek vagy férjhez megyek, vagy más egyéb módon ölöm el magamat.

Képzeld, mi történt velem!

Óh, az borzasztó! az rettenetes! az iszonyatos! azt még regényben sem olvasád soha.

Hallhattad, hogy a múlt héten a branyiszkói csata után a magyar seregek itt mentek keresztül. Volt rémülés, hurcolkodás mindenfelé, jövetelük hírére azt hittük, hogy fel fogják gyújtani a várost, hogy kirabolnak és megölnek bennünket, sőt a mama azt mondta, hogy még annál sokkal rosszabb is történhetik velünk, s erővel rá akart beszélni, hogy fessem be a képemet korommal, hogy utálatos legyek.

Hallottál valaha ilyen kívánságot?

Nemsokára zeneszóval bevonult a magyar sereg. A papa kiment elébök a deputációval, a cselédek mind elszaladtak a katonákat nézni, a mamát pedig az egész háznál sehol sem találtam, már azelőtti napon is mind azzal törte fejét, hogy hová bújhatna el, s ha híttam, kerestem, sohasem felelt, sőt ha véletlenül majd az almárjomban, majd az óratokban rátaláltam, szörnyen megszidott, hogy minek fedezem én fel az ő rejtekhelyét.

Magamra maradva legokosabbnak tartottam, ha sok mindenféle ennivalót és bort kirakok az asztalra, így csak nem fognak tán a magyarok engemet megenni, ha más okosabb ennivalót találnak, s föltettem magamban, hogy akármit kívánnak, mindent adok nekik és nem mutatom, hogy félek tőlök.

S azután vártam egész rezignációval, hogy mikor fog már a népség szaladni az utcán és segítségért kiabálni.

Végre sarkantyús lépteket és kardcsörgést hallok az előszobában, de még semmi káromkodást, sőt, au contraire, igen illedelmes kettős kocogtatást az ajtón.

Ijedségem, elfogulásom, vagy nem is tudom, mi miatt, nem bírtam kimondani e szót: szabad.

De ne képzeld, hogy ezért puskaaggyal ütötték volna be az ajtót, sőt a kocogtatás ismételve lőn, s csak szavamra nyílt meg az ajtó.

Én azt vártam, hogy legalább hat hórihorgas tatár fog belépni rajta, négyszegletű fejekkel, singes bőrcsalmákkal, övig érő szakállal, kikészítetlen medvebőrrel körülcsavarva, hátán bőrzsákkal, amibe mindent bepakolhat, amit megkíván, és késekkel, pisztolyokkal felrettenetesítve, amint őket nekem a mama látnoki ihlettséggel lefestette, de képzeld meglepetésemet, midőn mindezek helyett két csinos fiatal tiszt nyit be hozzánk, egyik szőke, másik barna,és mind a kettő igen módos, igen takaros.

Elegáns piros zsinóros mente volt vállaikra vetve, azalatt feszes divatos atilla, medvebőrnek és négyszegletes fejeknek semmi híre náluk, sőt úgy találtam, hogy az egyik igen is jóképű barna fiú.

Első dolguk volt engedelmet kérni, hogy alkalmatlankodnak, mire én olyasmit hebegtem, hogy ezt nem tartom alkalmatlanságnak, sőt kész vagyok nekik szolgálni mindennel, amit parancsolnak.

Az a barna fiú némi vonatkozásnak véve szavaimat az asztalon felrakott oldalszalonnákra és boros cilinderekre, nem bírt egy elértő mosolygást visszatartani, mi engem véghetetlen zavarba hozott, úgy hiszem, hogy igen el kellett pirulnom, ha ezt észrevette, hogy azt a két mázsa szalonnát az ő számára készítettem.

Végre a szőke tiszt ragadott ki az embarras-ból, igen szelíd, behízelgő hangon köszönve meg minden ajánlott szolgálatot, s csupán azt kérve, hogy mutassak ki számukra valahol egy szobát, hol kipihenhessék magukat, mert igen fáradtak, már hat hét óta nem feküdtek ágyban és két nap óta éppen le sem feküdtek.

Szegény fiúk, szinte megsajnáltam őket. Hat hét óta nem feküdni ágyban!

– Pedig, ugye, milyen rossz dolog dívánon vagy éppen tábori ágyon hálni – kérdezém tőle.

Mind a kettő elneveté magát.

– A puszta földön, a havon, az ég alatt – felelé az egyik.

No, nézd! És kibírják! Nálunk a cselédség is holtra betegednék, ha egy éjjel kinn hálna télen. Csakugyan valami tatárfajtának kell nekik lenni.

– Jőjenek utánam – mondám, s elvezettem őket legszebbik szobánkba, hol éppen két ágy volt. Cselédjeink mind elmentek hazulról, s magam akartam az ágyakat felvetni számukra.

– Ah, azt meg nem engedjük, majd el tudjuk azt mi rendezni magunk is – mondák udvarias megelőzéssel, s én látva, hogy nyugalomra van szükségük, egyedül hagytam őket.

Alig érek a szobámba, midőn rettenetes sikoltást, kiabálást hallok szobájukból.

– Segítség! rablók! gyilkosok!

A hangot ismertem, de ijedtemben nem tudtam kitalálni, hogy kié.

– Rablók, gyilkosok! segítség!

Ha helyzetembe képzelheted magadat, gondolhatod, hogy én bizony nem futottam segítségére a kiabálónak, míg az végre keresztül nem rontott a szobákon, egyenesen hozzám.

Az édes mama volt…

De milyen állapotban!

Ruhája összevissza gyűrve, főkötője a szemére lecsúszva, félcipőjét valahol elvesztette s maga vörös volt, mint akit a kemencéből vesznek ki, és folyvást kiabált és jajgatott és hítta a segítséget.

Sokára bírtam kitudni tőle, hogy hol volt és mi történt vele. Hát éppen abban a szobában rejtette el magát, ahová én a két jövevényt beszállásoltam, mégpedig az ágy fenekére, valamennyi derekalj alá. Már most gondolhatod hozzá a többit, hogy mikor az a honvédtiszt nagy fáradtan odavetette magát az ágyra, bizony szegény mamának volt oka miért kiabálni segítség után.

De micsoda gondolat is volt az tőle?

Nagy munkába került a mamát némileg megnyugtatni és elhitetni vele, hogy azok a katonák éppen nem rabolni és gyilkolni jöttek ide; végre is annyira vittem a dolgot, hogy ő megígérte, miszerint nem rejti el többet magát, én pedig majd megmagyarázom a tiszteknek, hogy a mamának rheumatismusai vannak, azért bújt valamennyi derekalj alá izzasztó fürdőt venni.

Alig volt azonban idejük az én vendégeimnek elszenderedhetni, már jött valami ordonánc, és beszélni akart velük.

– Nem lehet – mondám –, várjon vagy jőjön később, mert alszanak.

– Hol alszanak? – kérdé az.

Én megmutattam neki a szobát, s az, anélkül, hogy legkisebbet gondolkozott volna rajta, hogy illik-e az embert fölkelteni, mikor harmadnapra egyszer elalszik, belépett a szobájukba.

Én megijedtem, azt hittem, hogy a tisztek mindjárt összefaragják ezt az embert, amiért az fölkelti őket.

De nem tették, sőt pár perc múlva mindketten teljesen felöltözve, legkisebb jele nélkül a kedvetlenségnek, követték az ordonáncot. Az őrnagy hívatta őket.

Különös ez a katonanép! Hogy tud engedelmeskedni minden ellenvetés nélkül! De már én nem jó volnék katonának. Én szeretném mindig előre tudni, ha valamit parancsolnak, hogy miért parancsolták.

Fél óra múlva visszajöttek a tisztjeink. Semmi rosszkedv, semmi álmatlanság nem látszott rajtuk, nem is-igen kívánkoztak szobájukba, hanem fölkeresték a mamát meg engemet, s behízelgő örömmel adák tudtunkra, hogy ma este a tisztikar táncvigalmat fog rögtönözni, és hogy oda mi is hivatalosak vagyunk, és rögtön foglalót kértek tőlem quadrille-re, csárdásra és lengyelre, mert keringő nem lesz.

Természetes, hogy rögtön megígértem nekik mindent. Ez volt az első táncvigalom nálunk farsang derekáig. Úgy látszott, hogy ők sem kevésbé örültek neki, mint én, mert azután tudni sem akartak többet az alvásról.

Hanem a mama folyvást ráncigált és ellenvetéseket tett.

– Nincsen báli ruhád.

– Hogyne volna, hát az a fehér. Csak egyszer volt rajtam.

– Az nem divatos.

– Csak egy kis nemzeti szalagot rá – szólt közbe az én barna tisztem –, és a divatok legszebbikét foga kegyed viselni.

– De az én lábom fáj – mentegetőzék a mama.

– Hiszen kegyednek nem kell éppen elkerülhetetlenül táncolni, édes mama.

A tisztek csupa udvariasságból nem nevettek, a mama hasonló tekintetekből nem szidott össze, s csak akkor támadt rám, mikor amazok szobájukba távoztak.

– Te szerencsétlen leányzó! Így rohansz a kész veszedelembe! Így veszted el magadat készakarva!

Én azt hittem, hogy szokás szerint, mint máskor, ha bálba készültem, a hektikától félt, s azt hittem, hogy nagyon meg fogom nyugtatni, ha eszébe juttatom, miszerint keringőt nem fogunk táncolni. Ez még jobban haragba hozta.

– Nincs eszed! Minek adnak ezek most bált, azért tán, hogy táncoljanak? Szépen azért, ez mind csak finesse, csak komplott a magyaroktól, hogy a város leányzóit így mind egy csomóba csalogatva, hirtelen magukkal elragadják s elvigyék Törökországba.

– Ah, mama! Hiszen a tiszteknek nem szabad háború idején házasodni – felelék én kacagva.

Erre még erősebben megmosdatott, kis libának nevezett, s azt mondta, hogy nem is azért visznek el majd bennünket, hogy feleségeik legyünk.

Akkor hát én nem tudom, hogy mire kellenénk még egyébre a férfiaknak, mint hogy feleségül vegyenek.

– Hiszen majd meglátod – fenyegetőzék a mama, hanem azért nem tartóztatott vissza.

Estig dolgom volt a készüléssel. Az én tisztem utasítása szerint széles piros-fehér-zöld szalagot kötöttem öv gyanánt fehér báli ruhám derekára, a két végit elöl hosszan le hagyva függni, a coiffure-ömbe egyszerű fehér és piros eleven rózsát tűztem, mi a zöld levelekkel őszinte nemzeti színt adott ki. Csak most vettem még észre, hogy ezek a színek milyen jól állanak együtt.

A két tiszt már en pleine parade várt ránk, az a hamisabbik annyi komplimentet mondott, hogy győznék rá emlékezni.

Ő sem hagyhatta szó nélkül azt a kis szeplőt ajkam alatt, amiben még eddig mindenkinek megbotlott a szeme, én nem tudom, mit tudnak róla beszélni. Én nem bánnám, ha ott volna, ahol sohasem látnák.

Kénytelen voltam zavarodásomat hangos kacagással elrejteni.

– Nono, mind sírás lesz ennek a vége – mormogta a mama félig hallhatólag, hanem azért folyvást igazgatott, rendezgetett rajtam valamit, hogy ha elrabolnak, legalább mindent rendben találjanak rajtam.

A két tiszt fölkísért bennünket a táncterembe. Előre büszke voltam arra a hatásra, amit nemzetiszín szalagommal s két csinos, fess kísérőmmel fogok a többek felett kivívni.

Köztünk mondva, még folyvást nem akartam letenni arról a reménységről, hogy hátha a többiek csakugyan mind négyszegletes fejűek, csupán nekünk jutott a gömbölyűből.

De mekkora volt csalatkozásom és meglepetésem! Barátnéim mindegyike legalább kétszerannyi nemzeti színt rakott fel magára, mint én, s ami a többi magyar tiszteket illeti, ah, azok mellett az én két chevalier servant-om csak a másod- és harmadrangú csillagok közé tartozott.

Egyik kedvesebb, egyik csinosabb volt, mint a másik, ügyesek, módosak, megelőzők; az ember alig hinné, hogy ezek annyi vért ki tudtak ontani!

Különösen egy tűnt a szemembe, de nemcsak az enyimbe, hanem mindenkiébe.

Egy gyönyörű magas, karcsú honvédkapitány. Szép halvány piros arcához oly jól illett az a kis fekete koszorúszakáll, a piros zsinóros atilla mintha csak öntve lett volna rá.

És hogy táncolt! milyen tűzzel járta a lengyelt, a csárdást, az ember szeretett volna odarohanni hozzá s ország-világ előtt összecsókolni – nemcsak magamról beszélek. És, ami több volt táncnál, komplimentjainál, az a je ne sais quoi nagy fekete epedő szemeiben, te azt nem képzeled, az több, mint amit az ember leírhat, az bódított, az elevenített, az megölt és idvezített.

Egy óra alatt minden leány, minden asszony bele volt bolondulva.

Magamat sem veszem ki.

No, ha ezek a csatatéren is ily hódításokat fognak tenni, úgy nem tudom, hogy marad-e előttük vár bevétetlen.

S képzeld már most érzelmeimet, midőn egyszer odalejt hozzám, s felkér a legközelebbi quadrille-ra.

Én szerencsétlen! El voltam rá ígérkezve. Mint szerettem volna, ha táncosomat elküldték volna hirtelen valahová futárnak!

– Tehát az utána következőre – vitatá tovább az engagement-t a szép kapitány s odaült mellém.

Nem tudom, hogy szóltam-e neki valamit, de azt igen, hogy úgy érzettem magamat, mint aki álmában repül.

– De majd el fogja kegyed felejteni, hogy nekem ígérkezett – kötődék velem tovább.

Ha hirtelen észre sem veszem magamat, majd olyasmit találtam volna neki felelni, hogy elébb elfelejtem azt, hogy a világon vagyok. Azonban meglehetősen mérséklett hangon válaszolék neki, hogy nem fogom elfelejteni.

– De majd nem ismer kegyed rám…

Valami falusi liba azt felelte volna erre helyzetemben: Száz közül! ezer közül, első tekintetre!

Én nem.

Mintha a világon a legközömbösebb dolgot tenném, kivettem a keblemre tűzött magányos rózsabimbót, mely ott nyílt ki félig, s anélkül, hogy a hatást akarnám észrevenni, odanyújtám neki.

– Erről meg fogom önt ismerni.

Mindezt olyan hangon, minővel a szolgabíró passzust ad az utazónak.

A kapitány halkan ajkához szorítá a rózsát. Nem néztem oda, de azért láttam. A fél világért szemébe nem néztem volna e percben.

Azután eltávozott, velem szembe egy tükör alá leült és nem táncolt. Ott egészen elmélázott magában.

Eközben még két csárdást és egy lengyelt jártak el, csak azután jött a sor az én quadrille-omra.

Gondolhatod, mily hosszú volt nekem odáig az idő, azok a véghetetlen „három a tánc”-ok nem akartak lejáródni. Soha olyan dühösen táncolni, mint ezek. Pedig már harmadik éjjel nem alusznak s mégsem tudnak elfáradni, hogy az én quadrille-omra jöhetne a sor.

Hanem eközben sok mulatságot szereztem magamnak azáltal, hogy az ottlevő zászlóalj parancsnokával, Sch. őrnaggyal kötöttem ismeretséget, aki igen víg, mulattató ember.

Német neve van, magyarul szörnyű rosszul beszél, de azért mégis mindig magyarul beszél, ha németül szólnak is hozzá. De legjelesebb benne az, hogy szörnyű nagyot hall.

Igen, olyan fennhangú beszédhez van szokva, amilyenen az ágyúk konverzálnak egymással.

Hanem azt mondják, hogy igen vitéz katona.

Alakja nem valami csábító. Hosszú, sovány arca, termete; a rövidre nyírott haj és a nemrég növesztett bajusz sehogy sem állanak neki.

A mi mulatságunk rendkívül sajátságos volt, amit én beszéltem, azt ő nem hallotta, s amit ő beszélt, azt én nem értettem. Odahozott nekem egy papiros tölcsért bonbonokkal töltve, én panaszkodtam, hogy milyen rossz cukrász van itt a mi városunkban. Ő a mimikámból azt következtethetve, hogy valaki rettenetesen megbánthatott a bálban, mondott rá valamit, a szavait kísérő taglejtésből ítélve semmivel sem kevesebbet, mint hogy ő azt tarkótul talpig ketté fogja hasítani – ha csak azt nem hiszem, hogy ennek a háborúban élő embernek rendes akciója az, amivel más ember az agyonütést szokta kifejezni.

Végre elkövetkezett az én quadrille-om. A zenekar a bevezetést elhúzta, s erre mindenki sietett a tancosnéjához.

Majd kiverte szívem a corsette-em oldalát, úgy dobogott, midőn táncosomat láttam felém közelíteni, meghajtá magát előttem, kezében tartott virágomat szívéhez szorítva.

Oly forró volt keze, midőn kezemet megszorítá vele.

Örültem, kacagtam, magamon kívül valék.

– Ah, ön elrabolja szomszédnémat! – kiálta rá az őrnagy nevetve (csakugyan rendes akciója az a fejbeütésforma).

Mi pedig a tánc-kolonne-ba lejténk. Úgy hiszem, mintha hátam mögött suttogni hallottam volna: „Mi összeillő pár”. Ah, Eleonóra! milyen boldog voltam, úgy érzém, mintha egymást szorító kezeinken keresztül az én vérem az övébe folyna át, s az övé az enyimbe.

Vártuk a zenét.

De mielőtt az megszólalhatott volna, hirtelen nyargaló paripák robaja hallatszott az utcán, s a távolból néhány ágyúlövés, melynek hangja a terem ablakait megreszketteté.

S ugyanazon percben egy férfi lépett be a terembe, föltett csákóval, sárral összefecskendve, s jelenté, hogy az ellenség megtámadta az előőrsöket.

Az őrnagy az ágyúlövést is meghallá, s a futár arcából is olvashatá, amit szavaiból meg nem érte.

– Ah! hiszen nagyon jól van! – szólt tenyerébe csapva, ismét azzal a mozdulattal, amivel emberhalált szokás kifejezni. – Éppen vártuk őket. Messieurs, egy percre kérjenek engedelmet hölgyeiktől. Csak egy percre, mes dames, rögtön visszajövünk, tartsanak kegyetek addig nyugórát.

S ment kardját felkötni.

És a többi tisztek is ugrottak fegyvereik után, a nyájas, mosolygó, hízelgő arcokat láttam hirtelen haragos, vakmerő, fenyegető képekké válni, ijédtté, remegővé egyet sem.

Engem is elhagyott táncosom. Ment kardját és csákóját felkötni. Mindeniknél merészebb volt járása, arca legbátrabb, szemei legcsillogóbbak, ha szerelmet, gyönyört éreztem miatta az elébb, most bámulatot, hódolást gerjeszte bennem.

Midőn kardját felkötötte, valami oly különös hév fogott el minden ízeimben, szinte kedvem lett volna vele menni a csatába, mellette lovagolni és biztatni s gyönyörködni benne, mint ront ellenei közé.

Rózsámat még mindig kezében tartá, s midőn csákóját föltette, odatűzte kokárdája mellé s ekkor visszafordult és szemeivel látszott keresni a tömeg között.

Szemeink találkozának. Ő elsietett, vele együtt a tisztek mind. Mi azonban együtt maradtunk, mintha misem történt volna; az őrnagy parancsot adott, hogy senki se távozzék el visszajötte előtt.

A leghosszabb órát ekkor éltem át életemben.

Többen kiállottunk az ablakba hallgatózni, és figyeltünk és okoskodtunk a távolabb vagy közelebb hangzó ágyúdördülésekből ítélve.

Hazamenni senki sem tartá tanácsosnak, miután megeshető volt, hogy valahol a két sereg utcai csatába keveredik. Jobb volt elvárni itt együtt a harc kimenetelét.

Nemsokára mindig távolabb-távolabb kezdének menni az ágyúdördülések, végre egészen elhangzottak.

A velünk volt civilisták ebből azt következtették, hogy a magyarok győztek.

Igazuk volt.

Alig egy negyed múlva nagy robajjal és víg lármával hallánk visszafelé jőni a tisztikart, bejöttek a terembe, vígan, nevetkőzve, mintha semmi sem történt volna, némelyik még most törülgetett le a ruhájáról valamit (tán sár, vagy vér?), s sietett mindenki a táncosnéját felkeresni és megvigasztalni.

– Hol is hagytuk csak el? – kérdé az egyik.

– Igen! a quadrille-nál – szóltak többen, s rendezni kezdék a kolonne-okat, mintha csak az étteremből jőnének.

Csak az én táncosom nem volt még itt és az őrnagy.

Váltig néztem az ajtóra, szüntelen jött be valaki rajta, csak az nem, akit én vártam.

Végre belépett rajta – az őrnagy.

Szétnézett, amint engem meglátott, odajött. Egy furcsa komplimentet csinált előttem, s nem várva, hogy én beszéljek hozzá, monda:

– Szép kisasszony, kegyed táncosa ezerszer engedelmet kér általam azon udvariatlanságáért, miszerint a legjobb akarat mellett sem képes azon élvezetben részesülhetni, hogy kegyeddel az ígért kontratáncot eljárhassa, miután a féllábát ellőtték a csatában, s kénytelen azt térden fölül amputáltatni…

Ah, Eleonóra, én sohasem fogok quadrille-t táncolni többet.

Beteg vagyok, fekszem, kétségbe vagyok esve.