Az elesett neje
I.

A negyvenkettedik zászlóalj s a lengyel vörössipkások egyedül maradtak a csatatéren.

A többi elfutott.

Csak egy nemzetőri kapitány maradt el futó századjától, letépte kardbojtját, felvett egy elhajított fegyvert a földről s odaállt a harcolók közé közkatonának.

És hangzott a riadozó dal, a lengyel katonaének:

„Jáci táci vojáci.
Klapci Krakoviáci
      Cservena csapicka
      Moja kohanicka!
(Ezek a katonák,
A krakkói fiúk
      A vörössipkások,
      Az én szeretőim!)

Közbe-közbe hangzott az ágyúdurrogás, a pariparobaj, az ellen hurrákiáltása.

Dalolva vonult odább-odább a kis lengyel csapat; ha üldözői utol-utolérték, visszafordult, tüzet adott rá és szuronyt szegezve megállt küzdeni.

Azután csendesen ismét vonult vissza, dalolva a riadozó harcéneket; az ágyú dörgött, a paripák robogtak, a golyó fütyölt.

A kis csapat ellentállása nélkül az egész vert sereg semmivé tétetik.

Ők egyedül tartották fel az üldöző hadsereget, melynek tízannyi ember egy óráig sem bírt ellenállani.

Késő estig harcoltak, sebet kaptak eleget, de még halottjuk egy sem volt.

Most egy dühös rohanással támad rájuk az ellen lovassága; csatájuk mint a sziklát ostromló hullám zuhogása, az összeütközött szurony és kard cseng-bong, a csatázók porfelleget vernek maguk körül, csak a zászlók hegye látszik ki belőle.

A porfelleg elnyugszik, a kisded csapat bántatlanul halad tovább az úton, az üldöző lovasságot visszatéríti a takarodót fúvó trombitaszó, a csatatér magára marad.

A kéklő távolban rohanó seregek futása látszik még, mint egy sötét felhőárnyék, mely végigfut a földön, kergetve az üldöző szelektől.

A meggázolt fűben egyedül marad el egy elesett férfi, haldokló arca az ég felé fordítva, szemei csillagában az alkony bús fénye tükrözi magát.

Az égszínkék dolmányon végigfolyik a piros meleg vér, a szép férfiarcon végigfut a halál sápadt fagyos színe.

Még egyszer fel akar emelkedni a földről, nem bír, visszahanyatlik, a kard kihull erőtlen kezéből.

„Ó, Hermine!” sóhajtja utolsó gondolatja nevét és lehajtja arcát a fűbe, s kinyújtott kezével kardját keresve s haldokló ajkaival Hermie-t suttogva, meghal.

A nemzetőri kapitány.

S a távolban, a szürkülő éjben mindig enyészetesebben hangzik a riadozó harcdal:

„Jáci táci vojáci,
Klapci Krakoviáci
      Cservena csapicka
      Moja kohanicka.”