II.

Egy hónap múlt el a budaméri vesztett csata után.

A magyar fővezér Selmecen volt, körös-körül bekerítve egész seregével.

Négyfelől próbált utat törni magának, mind a négyfelől el volt állva az útja, semmi oldalról sem volt szabadulás.

Mikor negyedszer kísértette meg a csatát, szinte ottveszett. Legkedvesebbik barátját mellette lőtték le, ő alóla kilőtték a lovat, egy huszár nyargalt azután oda, az ragadta meg kezénél fogva s erővel hurcolta el a csatatérről.

Amint hazatért a laktanyára, tisztjei figyelmeztették, hogy csákója keresztül van lőve.

Levette fejéről, megnézte; a golyó a kokárda és a viharcsat között fúrta át a csákót.

– Miért nem egy arasszal alább! – monda elbúsultan a vezér, s a fáradságos éjek, napok után ledűlt fekhelyére, ébren álmodozni.

Éjfél után fölkelté az őrállótiszt, jelentve, hogy egy hölgy akar vele rögtön beszélni.

A fővezér fölkelt, nem kellett felöltöznie, ruhástul aludt mindig, s inte, hogy bejöhet, aki akar.

A bejelentett nő belépett a szobába.

Fekete ruha volt rajta, fején gyászfőkötő, arca bús, halovány.

Szép, nemes magatartása, komoly, szabályos vonásai, nagy, sötét szemöldtől árnyazott szemei oly ismeretesek voltak a vezér előtt.

Igen. E sötét szemek átható tekintete, e homlok alabástroma, ez ajkak, ez arc maga, mind rég elmúlt idők ismert tüneménye – új rajta egyedül a bánat és egy hosszú erőszakolt ránc a homlokon a két szemöld között, mely az egész arcnak oly fenyegető, oly baljósló tekintetet ád.

A vezér odalépett hozzá. Az asszony sokáig nem tudott szólani.

– Te látogatsz meg engem, Hermine, ez átkozott órában?

– Beszélni akarok önnel – szólt az asszony hidegen, nyugodtan ülve le a vezér által ajánlott karszékbe.

A vezér szemben vele megállt, összefont karokkal, s merően nézett a hölgy fel-felpillantó szemeibe.

Oly sápadt volt mindkettőnek arca.

– Artúr – kezdé a hölgy teljesen, de hidegen csengő hangon. – Mi régen láttuk egymást. Akkor még gyermekek voltunk s virágokkal játszánk… Virágokkal akkor, most élettel és halállal. Ön megvénült, de én még inkább. Látja, özvegy vagyok.

– Az én nőm is az lesz nemsokára – szólt közbe keserűen a vezér.

– Férjem csatában esett el – folytatá a nő –, nyílt, becsületes csatatéren, és én nagyon szerettem őt, de meg nem sirattam, mert tudom, hogy miért esett el. Holttestét nagy áron vásároltam vissza; reszkettem, midőn köpennyel letakarva házamhoz hozták, ha nincs-e megcsonkítva, tán feje levágva, arca eléktelenítve? Nem volt. Épen hagyták, minden vonása arcának halállal pecsételt bizonyságot lőn róla, hogy bátran, vitézül esett el. Egyetlen sebe volt, az is elöl – mellén. Csak gyűrűmet nem találtam ujján, jegygyűrűmet, melyet akkor vont ujjára, midőn velem az oltárhoz lépett, s azóta le nem tett soha. Alig néhány napja, hogy e gyűrűt megláttam egy embernek az ujján. Egy fiatal tiszt a horvátoktól szállásolta magát oda hozzánk, annak az ujján pillantottam meg jegygyűrűmet.

– Vehette valamely közkatonától.

– Nem. Azt mondá, hogy egy embertől vette el, akit megölt.

– Nem mondtad neki, hogy azon ember férjed volt?

– Semmit sem. A tiszt szép fiatal ember, szőke, halvány arca megcsalja látszó szelídségével a szemlélőt, bágyadt kék szemei nem árulják el a tüzet, mely rajtok belül lakik.

– Te szerelmes lettél bele?…

– Az ő énbelém. Hízelgéseivel halmoza el, szerelmet vallott, belém bolondult.

– S te férjhez fogsz hozzá menni?…

– Meg fogom őt ölni…

– Ahhoz nem értesz, szegény asszony.

– Igaz. Ha erőm lett volna, tehettem volna, mert előttem volt, házamban aludt, csak akarnom kellett volna, hogy szobájába jussak, ott lehettem volna, míg elalszik, legyilkolhatnám; de mindhiába, ahhoz én nem értek. És mégis akarom, hogy meghaljon.

– Ha jó katona, az nagyhamar megeshetik rajta.

– De én nem akarom, hogy mint jó katona haljon meg, nem a dicsőségért, énértem kell neki meghalni, nem a dicső csatamezőn – a halál legirtózatosabb tűzhelyén, a vesztőhelyen kell életetét bevégeznie.

– Szegény asszony, a fájdalom megzavarta agyadat.

– Tábornok úr, ön férjemnek jóbarátja volt! Artúr! Ha én azt mondom, férjem kiomlott véreért bosszú kell! messze kell-e keresnem azt, ki e bosszút teljesítse?

– Hermine! Térj magadhoz. Én tisztelem fájdalmadat, férjed becsültem, s ha e percben tudnék szánni egyes embereket, őt megsiratnám, de gondolhattad-e azt valaha, hogy én egy egész rám bízott hadsereggel egyéb hivatást ne ismerjek, mint valakit, bárha legjobb barátom, testvérem, apám lett volna is az, megbosszulni? s hadi mozdulataimmal egyebet ne terveljek, mint azt az embert, ki őt megölte, keressem és üldözzem? S ha végre megtalálnám is, lehetne-e, illenék-e becsületes katonának becsületes katonát azért megöletni, mivel a csatában, a nyílt harcmezőn megölte azt, akit én szeretek? Te teheted azt, mert asszony vagy és feleség, én nem, mert én katona vagyok és vezér.

– Ön engem őrjöngőnek tart, tábornok úr – szólt az asszony, fölemelve nagy sötét szemeit –, nem akartam én, hogy ön keresse azon embert. Én fogom őt idehozni. Én magam fogok neki okot szerezni arra, hogy ön méltán, törvény szerint megölethesse őt. És ha egy évig tartana is tervem, egy év múlva sikerülni kellene annak. Idehoznám ön elé az embert, elmondanám: ez ember vétette ezt! vétette ezt! önnek hadbírái csak a haditörvények büntetéseit olvasnák fejére, önnek csak a pálcát kellene eltörni feje fölött, s csak azt kimondani, hogy „Istennél a kegyelem.” Azt megmondani neki, mikor halni megyen „nem e vétkeidért halsz meg így, én vagyok az, ki megöllek, férjem kiontott véreért tégedet” – az az én dolgom lenne.

– Ó, Hermine, be boldog vagy gyűlöletedben. Egy egész évre vannak bosszúterveid… Egy év múlva hol leszünk? ki marad meg közülünk?

– Ha nem leszünk, megszűnünk érzeni, s én azt sem bánom. A haláltól nem rettegek, de míg élek, nem felejtek.

– Jó, Hermine, eleget beszéltél már fájdalmaidról, most hagyj magamra az enyimekkel, én kevésbé szeretek azokról beszélni. Nekem is vannak halottaim, pedig igen sokan, és még többen is lesznek.

– Nem hagylak el. Tudok mindent, ami veled történt. Körül vagy fogva, s vagy meg kell adnod magadat, vagy elveszned seregestül. Három egész éjjel az ellenség táborát jártam, majd mint markotányosnő, majd vidéki pórnőnek öltözve, egyszer férfi-álruhában is. Utaid minden oldalról el vannak zárva. Tegnap, hogy a hídtól visszavertek, még szerencséd volt, ott vesztél volna, a hegyszoroson nem lehet fölfelé menned. Szélakna felől a defilé úgy meg van ágyúkkal rakva, hogy ott sereged felét elvesztheted, mégsem juthatsz keresztül, de ha e telep háta mögé kerülhetnél, az út egészen szabad volna azontúl, mert azután egész a branyiszkói hegyig egy helység sincs elfoglalva. Csak vagy két zászlóaljat s néhány hatfontost kellene a defilét őrző telepek háta mögé vinned.

A vezér keserűen mosolygott.

– A levegőn keresztül, ugye?

– Nem. A föld alatt.

A nő oly komolyan mondta e szavakat, hogy a vezér arcáról elmaradt utánok a mosolygás.

– Igen, a föld alatt. Emlékszem rá, hogy mikor kisgyermekkoromban anyám születése helyén e magas hegyek közt gyermekbarátnéimmal játszani kijártam, gyakran találtunk a hegyoldalban egy mély földalatti tunnelt, melynek torkolatjánál olykor bújósdit játszottunk. Egyszer rossz gyermekek megkergettek bennünket, barátnéim szanaszét futottak, magam beleszaladtam a bányatorkolatba. Néhány fiú utánam szaladt s ijesztgetni kezde a barlangban. Én még beljebb mentem, alacsony, de elég tágas folyosó tárult előmbe, s én mindig mélyebben haladtam befelé. A fiúk ordítását folyvást hallottam, a visszhangzó üreg még egyszer oly borzalmassá tette azt előttem, s én futottam a sötétségben, lélegzetem visszatartva, tapogatózva omlott kövek s sáros földhányások között. A setétségtől és magánytól nem féltem annyira, mint az ijesztgető fiúktól, s így mentem szüntelen előre. Egyszer úgy tetszék, mintha világosságot látnék magam előtt, távol, igen távol valami homályos csillám pislogott előmbe. Siettem arrafelé, a világosság mindig közelebb látszott jőni, a besütő külvilág mint valami ezüstköd tört magának utat a föld alatti sűrű sötétségbe, szinte egyórai futás után ismét a szabad levegőre értem, s nem hiszem, hogy ez utat még egyszer meg mertem volna tenni, melyet ijedtemben oly hirtelen bejártam.

A vezér várakozásteljesen figyelt a nő szavaira.

– Midőn kiértem a szabadba, egy sűrű, vadonnan sötét fenyveserdőt láttam magam előtt, melyből sehonnan nem találtam kijárást. Sírva ültem le egy kidűlt fenyőre, ott találtak rám azon járó hámorosok, s kevés kerüléssel egy faluba vezettek.

– Azon falu neve…? – vágott közbe nyugtalanul a tábornok.

– Szélakna…

A vezér arca égni, szemei ragyogni látszottak, odalépett az asszonyhoz, megszorítá kezét, megölelte.

– Szólj, beszélj tovább – monda, és ajkai reszkettek az örömtől.

– Nagyapám, a professzor, kinek az eseményt elmondtam, ahelyett, hogy, mint féltem, megbüntetett volna, nagyon örülni látszott a felfedezésen, s mint emlékszem, nagy diadallal mondá hogy ez lesz az a „kurucok útja”, melyen II. Rákóczi Ferenc (az önéhez hasonló körülmények között) cernírozott seregét a föld alatt keresztülvitte. Ily elhagyott bányaüregeket másutt is találni, ezek az úgynevezett Erbschachtok, melyeknek azon jogaik vannak, hogy a fölöttük levő bányák terméseik egy tizedét nekik tartoznak adni, amiért ez vizeiket leszivárogtatja; ezen jogaikat azonban elvesztik, ha egy más akna még náluknál is mélyebben fúratik át a hegyen, s ilyenkor elhagyatnak, elfelejtetnek, ami akkor is megtörténhetik velük, ha a fölöttük levő bányák megszűnnek jövedelmezni.

– S e tunnelt, úgy hiszed, hogy kívüled senki sem ismeri?

– A nyílást igen, de azt ki sem tudja, hogy az egész a hegy túlsó oldaláig vezet, ahol a kijárás egészen össze van omolva, úgy, hogy külről észre sem lehet venni. Nagyapám e fölfedezést a tudósoknál annyira sajátságos irigységből holtáig titokban tartotta.

– El tudnál-e engemet oda vezetni?

– Azért jöttem ide, hogy azt tegyem. Nem panaszaimmal untatni, hanem önt megmenteni volt jöttöm célja. Jőjön velem.

A nő magára vette köpenyét, a vezér kardot kötött. Két ordonnance-tiszt távolról követé őket égő fáklyákkal, s így haladtak tova a téli éjszakában.

A föld fehér volt, az ég fekete. Zajos csata után néma volt a vidék.