III.
A
nő biztos helyismerettel vezette a tábornokot a mondott hely felé.
Egymás
mellett mentek, sietve, komoran; egyes rövid szavakból állt beszélgetésök.
Egy
hegykanyarulatnál megállt a nő, az egyik fáklyát elvette a kísérők
kezéből, a másikat a vezérnek adta át, s inte nekik, hogy menjenek vissza.
A
vezér kérdőleg tekinte rá.
–
Nem akarom – szólt a nő súgva –, hogy e helyet ismerje valaki, még
biztosítva nem vagy.
– De ezek legbizalmasabb embereim.
– Én nem hiszek senkinek.
– De te nő vagy… és velem
egyedül.
A nő magasztos fájdalommal
nézett a vezérre, „e fekete ruhában!” – szólt felsóhajtva.
– És e fekete órában – tevé hozzá a
vezér, s mentek azután egyedül le a völgy mélyébe, a fehér zúzmarázos fák közt,
az úttalan hófuvatban, elöl a nő, utána a vezér, a lobogó fáklya vad
világot vete komor arcaikra.
A hegykanyarulat tölcsérén kopár
hegyoldalba vágva tátongott elő az elpusztult aknatorkolat.
Az elvadult bokrok benőtték
nyílását, a zöld fű elsarjadzott benne, amennyire a napvilág beéri. Télen
a szél behordja hóval. A nyílás alig több, mint embermagasságnyi, oldalai
harántékosak, mint az egyiptomi épületek ajtain látni, s összerótt gerendákkal
vannak elöl kibélelve.
Az asszony elöl lépett be a tunnelbe,
félrehajtva szép fehér kezével az akadályozó deres csemetéket, utána a vezér. A
nő leeresztett fátyolán keresztülvillogtak nagy sötét szemei.
– Az üreg kissé el van hagyva, nehéz
benne járni – szólt az özvegy –, de hol annyi kéz van, néhány óra alatt járhatóvá
tehetni azt. A folyosó ágyúk számára is elég tág.
S haladtak mindig mélyebben a hegy
szívébe, elöl az asszony fekete ruhában, lobogó fáklyával, utána a vezér szürke
köpenyében. Néhol oly meleg volt a föld gyomrában, mint a rekkenő nyári
délben, másutt a földalatti víz záporalakban zuhogott alá, facsaróvá áztatva az
alatta elmenőket.
A tunnel közepe táján látható volt
az aknaút. Egy mély, rettenetes hosszú, kút alakú üreg, mely megy fölfelé,
véghetetlen magasba, mint egy óriási kémény, föl egész a hegy tetejéig, hol
mint négyszögű csillag, úgy látszik nyílása ide alant a több száz ölnyi
mélyben, azután ismét megy lefelé száz meg száz ölnyire a föld érctermő
gyomrába, a malom korongja, a nehéz gerendely még most is ott látszik, mely a
kötelet húzta fel és alá, mint bányászlegények ereszkedtek le és szálltak fel
ismét s vontatták fel a nyers ércek köveit nagy kemény bőrökben.
A mély nyílás egészen födetlen áll a
folyosó mellett. Borzadva nézett bele az asszony.
– Mikor először itt jártam, ezt
nem vettem észre; milyen könnyen beleeshettem volna.
Ismét odább egy patak folyott
keresztül a folyosón.
– Ez sem volt akkor itt, bizonyosan
fölül vezették el valami csatornán, s az most elromlott, és a patak itt tört
keresztül.
A nőnek nem lehetett a vizen
keresztülmennie, a vezér fölvette őt ölébe, a nő ráhajlott vállára.
Mindkettő arca oly komor, oly
halovány volt.
Valaha – régen – ily esetben nem
lettek volna arcaik oly haloványak, de az a fekete ruha és az a fekete óra…
A patakon túl ismét letette a
hölgyet a vezér. Nemsokára a tunnel túlsó végéhez értek, az egészen be volt
omladozva, a vezérnek több nehéz követ el kelle hengerítenie az útból, hogy
kimehessenek rajta, s ott egy vadonnat sötét fenyves közepében találták
magukat.
A távolból hallatszottak az ellenséges
seregek őrszemeinek sorba menő kiáltozásai.
Az erdő oly sötét volt, hogy
nem lehetett belőle kilátni.
– Most Isten önnel, én tovább megyek
– szólt az asszony, kezét nyújtva a tábornok elé.
– Hová gondolsz, Hermine? ez
erdőben, ily éjszakában…
– Nem első járásom ez ily
időben és utakban. Nem messze ide egy molnár lakik, ki jó ismerősöm,
azt fogom felkeresni s ott pórruhát veszek magamra és megyek tova.
– Miért oly sietve?
– Ön már elfeledte, de én nem, hogy
férjem házánál egy embert hagytam, aki férjemet megölte, ahhoz sietek; Isten
önnel!
– Nem bocsátlak magadat, Hermine,
elkísérlek odáig, legalább az erdőből ki.
–
Ne feledje ön, hogy ön húszezer ember vezére, kiket meg kell szabadítania,
éspedig sietve. Isten önnel. Még sokszor fogunk találkozni.
A
rejtélyes nő e szavak után sietve távozott egyedül az erdőben, még a
fáklyát is kioltá, melyet magával vitt, s eltűnt a sűrű fák
között, miknek lombja egyedül maradt a tél fehér világában haragos, bánatos
zöld.
A
vezér sokáig nézett az eltávozott után, azután megfordult, keresztülsietett a
földalatti folyosón, s még tartott a hosszú téli éjszaka, mire hadiszállására
újra visszatért.
Rögtön
előrendelte utászait mind, a sereget rendbe állítá, s csodás gyorsasággal
rendbehozatva a földalatti utat; elkezdé serege javát azon keresztülszállítani.
Az
elhagyott aknafolyosó szokatlan dübörgéstül visszhangzott, a századok óta
ottlakó sötétséget szokatlan fény verte ki régi odújából. A fáklyáktól
jobbra-balra hányt árnyékok mint alaktalan gnómok tűntek fel szerteszét,
mik fenyegető repdeséssel tűntek el a kemény sziklafal hasadékaiban.
A
vezér és minden tisztek fáklyákkal világítottak a dolgozóknak, s amint elöl az
utászok a sziklákat, a földomlásokat elegyengették, már jöttek utánok a nehezen
gördülő ágyúk, miket alig bírt öt-hat ló vontatni az iszapos úton; maguk a
katonák tolták fáradságosan tova küllőiknél fogva, ahol egy-egy
megfeneklett.
Még
tartott a véghetetlen téli éjszaka, s már a sereg legjobbjai néhány ágyúval
keresztüljutottak az alagúton. A sűrű fenyves elrejté őket szem
elől.
S
midőn szürkülni kezde, a város felől megindult az országúton a
deréksereg Szélakna felé.
Az
ellenfél nyugodtan várta támadásukat erős állomásából. De a legelső
ágyúszóra megjelent az erdő közepéből, csaknem háta mögött az
alagúton átjött hadosztály, s a cernírozó had, nehogy két tűz közé
kerüljön, kénytelen volt oldalt elvonulni az országútról s a derék seregnek
szabad utat nyitni.
Így
menté meg seregét a vezér, mikor már azt mindenki elveszettnek hitte.
Szerencsecsillaga
ekkor kezdett föltűnni az égen.
|