IV.
Az
özvegyasszony hazaért távollevő lakába.
De
akiért járt, a fiatal főtisztet már nem találta ott.
Hadi
mozdulatok miatt egy állomással odább kellett neki menni, s a házába
betérő özvegy ott egy csomó közkatonán kívül egy alsóbb rangú tisztet
talált szobájában, ki nyers hangon kérdé a belépőtől, hogy mit akar.
–
Én e ház asszonya vagyok – felele az szárazon.
–
Nagyon jó – monda a hadnagy –, éppen parancsot kaptam, hogy mihelyt megérkezik
az asszony, küldjem a szomszéd állomásra.
–
Parancsot? Kitől és miért?
–
Ugyanazon őrnagytól, ki előttem itt volt s ki nekem főnököm;
hogy miért? arra nem felelhetek, mert arra nekem semmi gondom.
Az
asszony nem mondott ellent, hanem rögtön parancsolá a szekeresnek, ki idáig
hozta, hogy vigye a kitűzött helyre, a hadnagynak pedig átadta szobája
kulcsait, szarkasztikus hidegséggel mondva: – Ha már elfoglalta ön házamat,
viselje egyúttal gondját vagyonaimnak.
A
hadnagy előszólíta három granátost, s parancsolá nekik, hogy üljenek
szinte a szekérre.
–
Minek az? – kérdé az asszony sértett büszkeséggel.
–
Önt fogják kísérni, asszonyom.
–
Ez is parancsolatban van önnek adva? – kérdé a nő élesen.
–
Ezt így szokták, asszonyom – válaszolt a tiszt, s becsapta maga után az ajtót.
A
granátosok felültek a nő mellé és vele szembe a szekérre. A nő
halavány volt, még ajkai is fehérek voltak a dühtől, de hallgatott és nem
mutatta indulatját.
Az
úton elkezdett a granátosokkal beszélgetni, mind a három lengyel volt – sokat
beszélt nekik, különös tárgyakról, merész eszmékről, nagy csodás
tettekről. A granátosok figyelve hallgatták, néztek reá, bámulták, egyre
bámulták, észrevétlenül szítták magukba percenként az asszony szavainak csábító
mérgét, s mikor a fuvaros egy helyen megállt a fogadó előtt lovait etetni,
azt kérdezte tőle a három katona, hogy merre vannak a magyar seregek.
És rögtön mind a három átszökött!
A nő egyedül maradt. Ő is
elszökhetett volna, ha kedve tartá. De nem tevé azt; hogyha nem hívatta volna
is azon ember, ő felkereste volna. Elvitette magát a kijelölt állomásig,
ott kifizette a fuvarost s visszaküldé, az hazament, ahonnét jött, harmadik
vármegyében fekvő lakhelyére, s eltávoztával senki sem bizonyíthatá be,
hogy a nő mint jött ide.
Hermine fölkereste az őrnagyot,
akihez küldve volt; oly arccal, melyen semmi nyoma sem látszék a haragnak,
lépett be hozzá, s midőn annak szép fiatal arcán a szokatlan hidegséget, a
visszautasító szigort észrevette, úgy tett, mintha megütköznék rajta s remegve
kérdezé:
– Őrnagy úr, kegyed énrám
haragszik?
Az ember azt hitte volna, ez az
asszony most fél, remeg; pedig akkor kezdett bosszúja tárgyát megrontó
tervéhez.
– Asszonyom – szólt az őrnagy,
hideg, erőtetett hangon –, megbocsát kegyed, hogy idehozattam, de a
kötelesség…
– Engedje meg ön, engem ön nem
hozatott, magam jószántából jöttem önhöz.
Az őrnagy megütközött.
– S nem tisztem küldte kegyedet, kit
lakházánál hagytam?
Az asszony mosolygott, elpirult,
szemeit lesütötte… Minden
kiszámítás…
– Kegyed tisztje engemet
mindenesetre küldött, de nem ide. Tudtomra adá, hogy kegyed engemet el akar
vitetni, s biztatott, hogy rejtsem el magamat, oly helyre, mit csak ő fog
tudni. Én azonban észrevéve, hogy az ember igen különös szemekkel tekinget rám,
inkább akartam magamat önre, mint őrá bízni.
Az őrnagy dühösen csapott
öklével az asztalra. – Rögtön menjenek a hadnagyért – kiálta az ordonnance-nak.
Ha e percben altisztje jelen van, talán megölte volna. Engedetlenség parancsai
iránt, szövetkezés, egyetértés azzal, akit el kellene fognia, mind elég vétek a
föllebbvaló haragját megtorlásra gerjeszteni, hát még, mikor e harag tüzét a
felgerjedt szerelemféltés szítja!
A nő ennyi indulatot tudott
néhány szavával fölgerjeszteni.
– Kegyed tehát egyedül jött? – kérdé
az őrnagy, többé nem hideg, kényszerített hangon, hanem indulatosan,
fellázadtan.
– Egyesegyedül, mint láthatja ön.
– S mi indítá kegyedet arra, hogy
mégis eljőjön?
A nő összetette kezeit, s oly
csábító, oly mosolygó, oly pokolrahívó tekintetet vetett a katonára.
– S nem találná ön ki?
A
katona odalett e tekintet bűbájától. E kábító mosoly, ez észvesztő
ragyogvány a nagy, epedő szemekben elfeledteték vele, hogy vádlott és bíró
állnak egymás előtt. Odarogyott a nő lábaihoz és csókokkal halmozá el
annak kezét, s nem bírt megválni annak mosolygó tekintetétől.
Ha
észre tudta volna venni e mosolygó arc homlokán azt a fenyegető egyenes
ráncot, mely őrt állni látszék hidegen, változatlanul a hazudó arcvonalmak
színpadi játéka fölött!
–
De mindenekelőtt kérem önt – szólt az asszony, negélyesen visszavonva
magát –, beszéljünk arról, hogy mi haragja van önnek reám, amiért, ha magam
jószántából nem jövök, erővel is idehozat.
A
tiszt tréfásan veté le magát a pamlagra, s odavonva maga mellé a hölgyet,
monda:
–
Kegyed kevésbé volna találékony, mint én?
–
De tréfán kívül, valami oknak, valami címnek csak kell létezni, amiért engem
saját házamtól parancs által el lehessen idéztetni.
–
Kegyed sokáig nem volt otthon, és az emberek azt beszélték, hogy mint kém a
magyarok táborában időzik. Ezért jogom volt kegyedet elfogatni s
kérdőre venni.
–
Az emberek valót beszéltek.
–
Hogyan! – szólt megütközve a tiszt, s ismét komolyan kezde a nő arcába
tekinteni.
De
annak egy vonása sem változott.
– Úgy van, onnét jövök. Azt helyesen
tudják az emberek. Csak azt nem tudják helyesen, hogy ki részére vagyok kém. A
magyarokat kémelem-e vagy a császáriakat?
A tiszt gyanakodni kezde.
– Asszonyom, nekem igen rosszul
esnék, ha kegyedet oly állításokon kapnám, amikről azon gondolatra
jöhetnék, hogy kegyed nem mond mindig igazat; jobb lesz, ha nem beszélünk
erről többet. Mert meglehet, hogy azon szomorú kötelesség mely kegyed
távollétét parancsolná megtorlanom, erősebb leendne, mint azon öröm, mely
kegyed ittlétét ünnepelteti velem.
– Én akarom, hogy beszéljünk róla.
Kegyednek bizonyosan más kémei is vannak, vegye ön kezéhez azok tudósításait s
nézze meg, nem fogok-e igazat mondani.
– Jó, csak egyet kérdezek
kegyedtől – szólt az őrnagy egy összehajtott papírba tekintve. –
Melyik oldalról készülnek a forradalmi seregek Selmecen legerősebb
védelemre?
– Egyikről sem; nincsenek már
ott.
Az őrnagy visszahökkent a
feleletre.
– Tehát csakugyan utat tört magának
Körmöc felé?
– Éppen nem; Szélakna felé ment.
– De ez lehetetlen – kiálta fel a
tiszt, a kezében levő papírba ütve –, ez azt írja, hogy Szélakna
felől oly erő áll ellent, hogy ott seregének felét is elvesztheti, ha
ki akar törni.
– Önök kémjei haszontalan fickók –
szólt a nő, kivéve a tiszt kezéből az írást s ketté repesztve. – A
forradalmi vezér egy ember veszteség nélkül vonult el az országúton, fényes
nappal, zeneszó mellett. Ezóta Branyiszkó alatt van.
– Az képtelenség, az lehetetlenség!
– Az ottani parancsnokok is azt
mondták, midőn előre figyelmeztettem őket. Én bizonyosan tudtam,
hogy a vezér a hegytetőkön keresztül akar háta mögé kerülni a szélaknai
zárcsapatnak, de a parancsnok urak jobban hittek hivatalos kémeiknek, akik a
Körmöc felé intézett színlelt támadást vitték hírül.
A tiszt még nem bírt bámulásából
magához jönni, midőn egy futár érkezett hozzá, tudósításokat hozva, mikben
szórul szóra az jelentetik, amit az asszony imént elmondott neki.
– Valót beszéltem-e? – kérdé
triumfáló arccal a nő. A tiszt kezét nyújtá neki.
– S nem tudja kegyed, mint
menekültek meg? – kérdé a nőtől.
– Úgy hiszem, a hegyi utakon –
felelt ez ártatlanul.
– A föld alatt. A hegyen keresztül!
– Csodálatos! – szólt a nő,
kezét összecsapva. – Csaknem hihetetlen!
És a nő arcán oly élethíven
volt kifejezve a bámulás, a meglepetés.
Ki merte volna gyanítani, hogy éppen
ő volt az, ki ezt az utat a vezér előtt fölfedezte.
Az őrnagy világosan
meggyőződött róla, hogy a szép asszony nemcsak szíve, de érdekei
ügyének is meg van nyerve; a beszéd mindig melegebb kezde kettőjük közt
lenni; az asszony tréfált, kacérkodott, az ifjú tiszt mindig szorosabban simult
mellé, először csak kezét csókolá meg, azután karcsú derekát karolta át;
mindez nem esett meg ellentállás nélkül. Végre nem nézhette tovább a nő
telt piros ajkait, anélkül, hogy valami édeset ne gondoljon rólok, a
bűvös-bájos szemek minden tekintete ittasabbá tette, még közelebb simult –
midőn hirtelen nyers hangon szólal meg valaki ablaka alatt, az ajtót
benyitják s a hívott hadnagy belép rajta nagy bizalmasan.
Akárki lépett volna be e percben, számíthatott
a nagyon természetesen kimagyarázható legmogorvább fogadásra, annál inkább a
kérdéses hadnagy, kiben a főtiszt egy engedetlen alattvalót, s ami több,
alattomos vágytársat vélt megismerni.
– Jőjön ön a másik szobába! –
kiálta rá haragos hangon, s maga után bocsátva a szomszéd terembe, elkezdett
neki egy rettenetes leckét tartani subordinatiórul, kötelességről s azon
esetekről, mik árulásnak tekintetnek.
A hadnagy szemre-főre bámult, s
némi tájékozást véve magának azon bizalmas helyzetből, melyben
őrnagyát a küldött nő mellett találta, semmivel sem hitte magát
jobban kimenthetni a még nem sejtett vád alól, mint ha azt állítja, hogy ő
a kérdéses asszonysággal különös gyöngédséggel és udvariassággal bánt mindenha.
– Éppen ez az ön vétke! önnek nem udvariasság
volt utasításul adva, hanem szigorúság.
A tiszt zavarba jött. Azt hitte,
hogy a szigorúság ellen éppen nem lehetett panasz.
– Ön egyedül bocsátotta idáig az
általam elfogatott vádlottat.
A tiszt állítá, hogy ő három
granátos kíséretében küldte ide.
Az őrnagy dühbe jött. – A hölgy
maga legjobban el fogja mondani.
– Ez az úr azt mondja, hogy kegyedet
három granátos kíséretében küldte idáig.
A
nő hidegvérrel felelt: – Valóban nem tudnám, mire lett volna e kíséret,
miután önakaratomból jöttem.
–
Asszonyom, ön kötődik velem – szólt a hadnagy kifakadva – ön még
zúgolódott ellenem, hogy miért ültetem az ön szekerére a katonákat.
–
Ha úgy volna a dolog, nem találok rá okot, hogy miért tagadnám el, sőt
biztosítom önt, hogy panaszt tennék érte.
–
De én parolámra mondom, hogy igaz, amit állítok.
–
Ha mind a ketten állításaink valóságára hivatkozunk, sohasem fogunk bizonyosat
tudni. Én egyedül jöttem ide, az bizonyos, de ha kegyed azt állítja, hogy
kísérettel küldött, hívja elő azt a három katonát, akire rábízott, azok
legjobban fognak bizonyítni.
A
hadnagy végtelen zavarba jött. Érzé, hogy igaza van, és látta, hogy mégis az
ellenkezőt fogják rábizonyítani.
–
Valóban azt a három katonát azóta sehol sem találják.
A
nő gúnyosan mosolygott.
–
Ön csak nem fogja azt állítani, hogy én az ön három granátosát az úton
meggyilkoltam s elástam az árokba!
Az
őrnagy haragosan közbeszólt:
–
Menjen ön, az ön három granátosa sohasem volt a világon. Ön haditörvényszék elé
fog állíttatni.
A
nő egykedvűleg játszott egy az asztalról felvett tollal, mintha
őt a tárgy tovább nem is érdekelné.
Ha vádolta volna az embert azon sérelemmel, mit az rajta elkövetett, nem
kapott volna elégtételt, míg azzal merőben ellenkezőt állítva,
teljesen célt ért.
|