V.
A
hosszas táborozások alatt gyakran lehete látni majd itt, majd amott, majd a
magyar táborban, majd az osztrák seregek közt egy és ugyanazon nőt, ki
szüntelen más alakra változva, majd mint markotányosnő, majd pórnő
vagy fiatal férfi alakjában megjelent, s mire észrevétetett, eltűnt. Ha
gyanúba vették s üldözték, mire a személyes leírás köröztetett, már nem ő
volt az, akit keresnek, más arc, más alak, más útlevél, semmi hasonlatosság
elébbi alakjához.
Később
megesett rajta, hogy el-elfogták, majd a császáriak, majd a forradalmiak, és
ő a legvilágosabb tanújelek ellenére mindenütt ki tudta magát vágni; amely
órában elfogták, a másikban már szabad volt.
Utóbb
mind a két fél saját kémjének tartotta, s ekként járt-kelt szabadon egyik
táborból a másikba. Egy óránál tovább egy helyen sem maradt, egy embernél
többel soha sem beszélt, írást soha sem leltek nála. Sehogy sem lehetett rá
bebizonyítani, hogy az ellenfélnek is szolgálatokat tesz.
Tudósításai
mindig pontosak, kimerítők voltak mindkét fél részére.
Hogy
e tudósításoknak mégis oly kevés hasznát vették a császáriak, annak okát abban
lehet keresni, hogy a forradalmi vezérek csaknem mindegyikének az a szokása
volt, hogy csata előtti napon az egész táborkarral tanácsot tartottak a
másnapi ütközet diszpozíciói felől. Figyelmesen kihallgatták mindenik
közbeszóló észrevételeit. A fáradságosan kidolgozott haditervet szépen
leíratták, felolvasták, helybenhagyták, s másnap egy betűt, de csak egy
gondolatot sem teljesítettek abból, ami ott meg volt írva. Ami pedig a seregek
létszámát illeti, az minden számokon épült tudományt meghazudtolt, voltak
zászlóaljak, miknek egy-egy századja többet nyomott a harcban, mint egy másik
zászlóalj egészen.
Hermine
gyakran megfordult a forradalmi fővezérnél, s ott nem ritkán leírva adta oda
neki az egész haditervet, hogy vigye meg elleneinek, s miután a többi kémek
szinte azzal összehangzó tudósításokat adtak, csakhogy sokkal hiányosabban,
Hermine-t a legjobb kémek egyikének kezdték ott tartani.
Annak, hogy a kivitel a tervvel nem
egyezett, természetesen ő oka nem lehetett.
A második szőnyi csatát
megelőző napok egyikén ismét az ifjú őrnagy hadiszállásán
találjuk az özvegyet. Éppen akkor ment oda.
– Éppen jókor jön kegyed, Hermine –
szólt az őrnagy, bizalmasan üdvözölve a nőt –, a haditanács ma
kegyedet különösen megdicsérte tudósításaiért.
– Nagy megtiszteltetés!
– Egy nagy feladat vár most
kegyedre, mely koronája leend eddigi működéseinek.
A nő hallgatott, kérdezés
helyett.
– Kegyednek Komáromot és a
szőnyi sáncokat kell számunkra kikémlelni.
– Ahhoz én nem értek. Oda tudományos
ember kell, ki a hadépítészet titkaival ismeretes. Mit tudhatom én, melyik sánc
mire való. Rajzolni pedig éppen nem tudok. Küldjenek önök ily helyre valami
mérnököt.
– Megbocsát, szép Hermine, az ilyen
foglalatossághoz nem mindenkinek van szenvedélye, ehhez saját hivatás kell,
sajátszerű vakmerőség, és egy kis resolutio azon esetre, ha az ember
tetten kapatik.
– Csak egy kis ügyesség, semmi más,
a magyarok nem gyanakodók.
– Megengedem, Hermine. Hogy könnyen
be lehet jutni a várba és sáncokba, az nagyon hihető. De azzal még semmi
sincs megnyerve. Ott minden
helyet összejárni, feljegyezni: ez a feladat, s az ilyesmit kivinni felötlés
nélkül – ehhez kell kimeríthetetlen leleményesség, ami kegyeden kívül senkinek
sem sajátja.
– Tehát jőjön velem valaki, aki
ahhoz ért. Mint a mesében a sánta és a vak, ketten csak teszünk egy
emberszámot.
– Parbleu! Kegyednek, madame, ma
nagy kedve van elménckedni; annak az embernek, ki kegyeddel együtt elindulna
kémkedni, fanatikus bizalmának kellene lenni kegyed iránt.
– Nos? És ilyen ember nem volna a
világon? – kérdé a nő csábos hízelgéssel dűlve a tiszt vállára.
– Madame, ön engemet ért? Bizonyomra
ez a mesterség nincs ínyem szerint. Nyolcszor voltam már ágyútűz
előtt, tudom mit tesz bátornak lenni, de ehhez az egyhez, megvallom, nincs
bátorságom.
–
Az igaz – szólt a nő gúnyosan –, oda a mámor is elég, míg ide józanság
kell.
–
A halál nemei közt nagyon válogatós vagyok. Mint katona, a csatatéren szeretnék
meghalni, az ágyban meghalni unalmas, de a vesztőhelyen, Hermine, ah, ott
rettenetes a halál képe.
– A halál képe előttem is
rettenetes, hanem azért van az embernek esze, hogy őrizkedjék. Azt tudni
fogja ön, hogy a magyarok engem saját kémjöknek tartanak, de azért sokszor
megesett rajtam, hogy feltartóztattak, azonban soha egy betűnyi tanújelét
nem lelték nálam azon foglalatosságnak, mely a vesztőhelyre vitt volna.
– Hogy történhetett az?
– Látja ön nálam ezt az aranyórát?
ugye sokszor kérdezte ön tőlem, hogy hány az óra? és soha sem jött arra a
gondolatra, hogy e kisded arany ékszer nemcsak az órát mutatja, hanem néha a
halál óráját is. Nézzen ide.
S azzal a nő egy észrevétlen
rugót megnyomva az óra oldalán, kétfelé vált az, s üreges belsejéből egy
csomó kerekre vágott vékony papírszelet hullott ki.
– Ebben hordom én a veszélyes
jegyzeteket. Kívülem senki sem tudja ez órát kinyitni, de nem is gyanakszik rá.
A tiszt gondolkozni látszék.
– Attól nem tarthat ön – folytatá a
hölgy –, hogy saját ügyetlenségünk áruljon el bennünket; csupán egy esetben
lehet önnek oka a tartózkodásra: ha azt hiszi, hogy én fogom önt elárulni. Ez
esetben nem beszélek e tárgyról többet.
– Jó, elmegyek önnel – szólt a
tiszt, leggyengébb oldalán támadtatva meg. – Gondolkodjék álruhákról.
– Elébb a tábori jelszavakról. Az
álruha egyszerű polgári köntös. Ez legkevésbé felötlő.
Fél óra múlva az
özvegy útban volt azzal az emberrel, ki férjét megölte, a magyar tábor felé.
|