VI.

Késő este Komárom egyik leégett épületében víg zeneszó mellett táncoltak a honvédek.

Valami élelmes ember kocsmát rögtönzött az elpusztult teremből. Ostrom alatti városban nem volt kedve senkinek leégett házát újra fölépíteni. A romok között az lakott, aki akart.

A borházba nyíló mellékszobában a maszkírozott őrnagy s az özvegy ültek egyedül, s halkan beszélgettek egymással.

Az őrnagy jegyzeteket rajzolt irónnal a nyitott óra belsejébe, a nő majd erre, majd amarra figyelmezteté őt írás közben.

– Milyen különös volna – kérdé egyszer a nő, felállva helyéről –, ha ezek odakünn megtudnák, hogy ön idebenn mit mível.

– Abban csak az volna a különös, hogy főbe lőnének – viszonzá az őrnagy, fel sem pillantva írásából.

– S ha én egyszer csak kikiáltanék: ide, katonák! ezen ember itt kém!…

Az őrnagy bosszúsan pattant föl:

– Hermine, kegyed tréfája igen helytelen!

– No, hisz azért ne förmedjen rám – szólt a nő féltréfásan –, hadd lássam, mit írt már? – s azzal kezébe vette az órát. – Ennek az órának még egy más rejteke is van.

– Lássuk.

Egy kis arany lemez félretolásával az óra belsejében egy férfi arcképe tűnt elő finom miniatűrfestésben. Kék nemzetőri dolmány volt rajta, hosszú ezüst gombokkal.

– Ki ez a férfi?

– S nem ismerné ön? – kérdé a nő élesen, vadon tekintve a tiszt szemeibe.

– Ez azon férfi! – kiálta ekkor reszkető hangon, vad fenyegető alakká magasulva fel, és arca kigyulladt –, ez azon férfi, kit ön megölt s kinek jegygyűrűjét most is ujján viseli, s akit én imádtam, imádok még most is, szerencsétlen férjem!…

A tiszt fehér lett, mint a fal. Megmerevedett ez irtózatos asszony megölő tekintetétől. Egy hangot nem bírt kiejteni száján, csak úgy bámult reá s nézte tétlenül, ellenállás nélkül, mint közeledik a nő az ajtó felé… Első lépése szilárd, a második tetovázó… a harmadiknál térdre esik, kezét az ajtó kilincsére teszi s reszketve, halálfehér arccal tekint vissza áldozatjára, ki még mindig ott ül mozdulatlanul, mint kit a szél ütött meg.

– Csak egy szavam, és meg vagy halva… – szól a nő, küzdő lélegzetétől megszaggatott szavakban. – Elvesztél… Hónapokon át éjjel-nappal fáradtam rajta, hogy megölhesselek… most itt vagy… most nem kell halálod többé… menj, fuss, mentsd meg magadat!… Elhoztalak a halál küszöbéig, fordulj vissza, nem kell halálod többé… Add ide azt a gyűrűt ujjadról és menj…

A tiszt felugrott, el akart távozni az ajtón keresztül.

– Őrült, hová akarsz? mindenki megtudja, arcodról, hogy ki vagy, ott az ablakon át, ugorj alá, ússzál keresztül a Vágon. Vigyázz, el ne fogjanak. Nem kell halálod. Eredj…

A tiszt kiszökött az üres ablakon át, s gyorsan sietve tűnt el a romok között.

A nő reszketve, láztól gyötörve hallgatta távozó lépteit, s midőn azok elhangzottak, lerogyott térdére, könnyei megeredtek, zokogott, kezeit fölemelte, s mintha beszélne látatlan églakókkal, rebegé:

– Meg vagy elégedve velem?… Jól tettem-e így?… Helybenhagyod-e?…

*

Pár nap múlva véres csatát vívott Szőny sáncai alatt a két ellenséges sereg.

Hol ide, hol oda hajlott a diadal, mígnem utoljára a magyar vezér maga állt serege élére, s bíbordolmányában, lengő piros tollakkal iszonyú rohamra vezette harcos huszárait.

Szembe a császári nehéz lovasság jött vele.

Mint két lávafolyam közelgett egymásra égő harcvágyával a két ellensereg. A tisztek mindenütt csapatjaik élén.

Hirtelen a császáriak csapatjából kiválik egy vitéz s előrenyargalva, a magyarok vezére felé tart. Hirtelen összecsapnak, hosszú sebet kap fejére a magyar vezér, a császári lovag holtan hull a földre.

A következő percben mindkét sereg egymáshoz ütődik. Szörnyű roppanással csapnak le egymásra. Rémes ordításuk egetföldet betölt.

Küzdnek sokáig, elszántan. A magyar vezér megy elöl véres ruhájában, véres kardjával és véres fejével; mire visszatér, a csatatér az övé. A holtakat ő temetteti el.

Azonban lováról ájultan veszik le, sebe mély, nehéz, csak a harc tartotta fenn lelkét.

Hermine sebeit ápolni siet a vezérnek.

Nemsokára azt is behozzák, aki megsebesíté. Az már halva van, éktelen nehéz seb veté le a földre, a lovak meggázoltak.

Hermine megismeri azt is.

Tehát csakugyan nem kerülheté el halálát.

De halála szép volt. A magyar vezér kezétől esett el, merész viadalban, sebet adva és nyerve.

A nő elmerengő szemmel nézte soká a két szép halvány férfit. Melyiket szerette! melyiket gyűlölte? Talán egyiket sem, talán mind a kettőt? Nem tudta meg senki…