A Bárdy család

Édes szép hazám.

Édes szép paradicsomkertem.

Mivé lettél! Mi lett belőled!

Vagy ne láttalak volna oly gyönyörűnek egykor, vagy ne látnálak most oly elpusztulva.

Vagy ne látnálak most oly elpusztulva, vagy tudnám remélni, hogy újra felvirulandsz.

Édes szép hazám.

Édes szép paradicsomkertem.

*

Reszket kezemben a toll, szívem elfogódik, sírhatnám.

Sírni fogtok ti is, kik e sorokat olvasandjátok, mint én sírtam, midőn azokat leírám.

Boldogok lesztek, ha azt fogjátok hinni, hogy mind e keserű nem megtörtént dolog, csak egy költő elmeszüleménye, ki lázas álmainak szörnyképeit kedvetlen óráiban le szokta írni.

Vajha magam is el tudnám hinni, hogy mindez csak képzelet, hogy azon emlékezet, amely előttem ébrenlétemben véres árnyakat mutogat, csak egy nehéz kórálomnak utósejtelme.

Vajha tudnám hinni, hogy annyi boldogtalanság, annyi szenvedés csak főfájós lelkemnek kínzott teremtménye, és e véres, kínos alakok mind csupán a képzeletvilág papirosra teremtett léttelen ideáljai.

Vajha ne láttam volna a helyeket, mikről szólni fogok, vajha ne ismertem volna azoknak lakóit soha.

Bár mondhatnám azt: ne higgyétek, ne borzadjatok tőle vissza, hisz mindez csak álom, felébredünk, és nem látunk belőle semmit többé.

*

Mélyen, benn az erdélyi havasok között vagyunk.

Fölséges táj! A hegytetőről belátni tiszta időben Magyarországba egész a Réz aljáig. Az összecsatolt hegyek, egymás tetejébe hágva, mind sűrű vad erdővel vannak benőve, mely éppen most kezdi tavaszi világoszöld színét felölteni. Napszállta felé kétes lilaszín ködbe mosódnak el a távolabb ormok, csupán széleik maradnak kirajzolva gyöngéd aranyszínnel.

Messze egy irtott hegyoldalban egy kastély fehérlik, a leggyönyörűbb kilátás perspektívjébe építve, előtte egy magas kőszikla látszik felnyúlni, melynek tetejébe a távolba messze ellátszó egyszerű kereszt tűzetett. Alant a völgy legfenekén kis szétszórt falu látszik, melynek estharangja csodásan zeng szét a hallgató természetben.

Még tovább az erdő körül rongyos háztető látszik ki, a visszhangzó kopogás s a mellette elfutó mocskossárga patak, mi onnan támad, gyaníttatja alatta az érczúzó malmot.

Mindig messzebb a kilátástalan erdő oldalából páros pörölykongás veri föl a csendet, s a méla éjszakákon messze elvöröslő izzó tűz fénye kimutatja a vashámor helyét.

Alant a völgy rétjén ezüst tajtékot hány egy kígyózó folyam, minden száz lépésnél zuhatagot képez, s hol hóolvadáskor meg szokott torlani, roppant kődarabokkal teríti be a helyet, miket szerte a hegyekről lehord.

Fel a kastélyhoz a hegyoldalba vágott szerpentina vezet a kis völgyi faluból, míg túl rajta a hegy nyerges hajlásán esővájta szakadékos út visz el mellette valami távolabbi helységbe.

A kastély maga egy ízletesen épült úri lak, zöld ablakredőnyökkel. A tér, melyen épült, óriási vén gesztenyefákkal van itt beültetve, udvarán szeszélyes alakú tengeri gyeppel szegélyzett virágágyakban kora jácintok és anemonék nyílnak, s a tavaszi légre kinyitott ablakon olykor egy-egy vidám gyermekfő tekint ki, míg az udvaron egy-egy zsinóros cseléd jár-kel őgyelegve vagy a küszöbnek támaszkodva, amint hivatása hozza.

A kastély minden oldalról sűrű vasrácskerítés foga körül, melynek kőoszlopaira a gobea és ipomoea örökzöld levelű folyondárindái vannak felfuttatva…

1848 tavasz elején e kastély ebédlőtermében tizenhárman ültek az asztalnál.

Mind az egy család tagja. Mind Bárdy név viselői.

Elöl egy agg, élemedett asszony, Bárdy Antalné, túl a nyolcvan éven, egészen ősz és igen különösen fésült hajjal, fehér főkötőben. Arcán semmi nyoma már az életnek, halavány, ráncos, beesett szemű kép, a termet egészen összeesve, szemei szüntelen fölfelé néznek, bárkire tekint, mint szoktak, akik már nem látnak semmit, keze reszket, hangja még inkább, s valami különös megható van nagy, sűrű hófehér szemöldeiben.

Mellette jobbfelől legidősb fia ül, Bárdy Tamás, ötven és hatvan közt levő férfi. Büszke, tekintélyes arc, örökké ráncolt homlokával, haja még most is sűrű és alig őszülő, szakálla hosszú fekete, szemei átható, kemény tekintetűek, termete magas, egyenes, csaknem dacos. Eleven típusa a kiveszni kezdő ősarisztokrata-példányoknak.

Vele szemben ül a család kegyence, Jolánka, egy szende, angyalszép, tizenöt éves leány. Nagy kék szemeit hosszú selyempillák tartják árnyékban, arca tiszta átlátszó fehér, csak mikor mosolyog, hajnallik át rajta gyöngéd rózsafuvallat, haja sűrű, de finom, mint a selyem s csaknem ezüstszőke, mint az árvalányhaj. E kisleány tulajdonképpen nem a család ivadéka, csak egy igen távoli rokon árvaleánya, kit a Bárdy család örökbe fogadott, mert az is Bárdy, s mert nem engedheté, hogy ki e nevet viseli, szükséget szenvedjen. Éppen azért lett e kislány a család kegyence, mert a ráhalmozott kedvezések által a család egyik tagja sem érezheté magát mellőztetve, s viszont mindegyik tartozó adónak hitte azt részéről az atyátlan gyermek irányában. A család többi tagjai közt még két nő volt.

Egy özvegyasszony, Katalin, a családfő leánya, ki évek óta nem viselt egyebet fekete ruhánál és egy ifjú menyecske, a legifjabb fiúnak felesége, ki mellett kis karszékben gagyogó kisded ült, ezüst kanállal kis kövér kezecskéjében hadonázva és sikongatva. Akkor tanult enni és beszélni. A család találgatta, hogy mit mondott és mit szeret legjobban.

Odább két férfi ült egymás mellett, egyik az ifjú anya férje, József. Szép, szabályos arcú, fekete bajuszú férfi, boldog arculatja örök mosolyban él, kis kenyérgolyókkal hajigál hol kisfiára, hol szende feleségére.

Ama zömök, vállas férfi ott a ragyás arculattal testvére, Barnabás. Egy hírhedt erejű komor, szótalan ember, szörnyű kezeit felrakja az asztalra. Hosszú haját hátra szokta fésülni parasztosan. Bajuszt, szakállt nem visel a himlőhely miatt. Vállai herkulesiek. Különben látszik rajta minden percben a törekvés, visszataszító külsejét megelőző jóság által megcáfolni.

Mellette egy szegény kis elnyomorodott gyermek ül. Halvány idétlen arcán szenvedő szelídség honol, mely a kinőtteknek oly rendes tulajdona. Ritka haja, csontkezei és félrenőtt válla a szánalmat idézik fel láttára. Ez az agg nő árva unokája, kinek apja és anyja évek előtt meghalt.

Túlnan egymás mellett két egyenlően öltöztetett gyermek ül, legfellebb ötévesek és annyira hasonlók egymáshoz, hogy az ember képes őket szüntelen összetéveszteni. Ezek ikrek, a fiatal nő és férfi gyermekei.

Az asztal túlsó végén egy húszéves ifjú ül, Bárdy Leó. Szép, életteljes arc, kifejlett idomos termet, nevelt, kellemes modor, szakálla, bajusza csak most pelyhedik, fekete haja természeti fürtökbe gördörülve. Ez az asztalfőn ülő arisztokratikus arcú majoresco egyetlen fia.

Emellett végül egy öregember ül. Fehér; megőszült haja és borvirágos piros képe van. Első ízbeli rokon a családfővel, ki itt őszült meg vele együtt, Bárdy Simon. És mindenik Bárdy arcában van valami közös családi tulajdon, az a magas homlok és azok a nagy sötét, beszédes kék szemek a sűrű, erős szemöld alatt.

*

Tizenhárman ültek az asztalnál.

– Milyen különös! – szólt a család egyik tagja –, most tizenhárman ülünk az asztalnál.

A kis csecsszopót akkor ültették először a sorba.

– Egy közülünk meg fog halni – válaszolá rá az ősz családfő, reszkető, fáradt hangon, melyben komoly, igen komoly meggyőződés látszott lenni.

– Ó, nem annyian – szólt fel kedvesen a fiatalasszony. – Csak tizenharmadfelen, ezt a kicsinyt még a vasúton is csak félemberszámba szokták venni. – S azzal ölébe vette a kisgyermeket.

Erre többen nevetni kezdtek az ötleten. A menyecske férje a könnybe lábadásig kacagott, nevettek a kis ikrek is, a kis ezüstszőke leány arcára is kiült a mosolygás napfénye, a herkulesi férfi teleszájjal nevetett, az asztalszegleti ifjú pedig nevette a babonás hitet. Még a kis nyomorék arcán is látszott valami elkésett, elfanyarodott mosolygás…

Ha ezeknek akkor valaki azt mondta volna:

„Most tizenhárman ültök az asztalnál. Tavasz van, a fák zöldülni kezdenek. Mikor ezek a fák lehullatják utolsó leveleiket, e tizenhárom közül egyetlenegy sem fog élve maradni.”

Ha ezt valaki akkor mondta volna…

A fák kezdették hullatni leveleiket.

A Bárdy-kastély egyik teremében látjuk a magas, arisztokratikus arcú férfit, fiával, a húszéves ifjúval.

Az apa hevesen járja végig a szobát, a fiú az ablak előtt áll, rajta katonai egyenruha. Szürke dolmány piros zsinórokra, piros csákója a háromszínű rózsával kezében van, oldalán fényes acélkard. Ez volt a Mátyás-huszárok egyenruhája.

Az ifjú búcsúzni jött apjához, mielőtt a csatába menne. Apja akaratja ellen állt be Kolozsvárott az önkéntes lovagcsapatba, s az apa hevesen jár fel s alá a szobában.

– Eredj… minél elébb… ne lássalak – szólt szaggatott mondatokban ott álló fiához. – Ne hidd, hogy harag szól belőlem… félek tőled… irtózva tekintek rád… eszemet vesztem, ha rád gondolok… Egyetlen fiam vagy… Tudhatod, mennyi reményem volt hozzád kötve, tudhatod, mennyire szerettelek… De ha könnyeket látsz szememben, ne hidd, hogy azok érted jelentek meg ez arcon, mely nem sírt soha… Mert ha tudnám, hogy az lesz rám nézve a legnagyobb csapás, hogy te elvérzesz, azt mondanám fejemet meghajtva: az úr adta, az úr vette el, legyen áldva szent neve érette… Ha azt tudnám, hogy te és őrjöngő társaid egy dühöngő csatában siralmasan fogtok felkoncoltatni, elfojtanám a könnyet, mely égő szemem tüzét oltani jő, de a ti véretek átok lesz a földön, melyre kihull!… És a ti halálotok két ország halála lesz.

– Meghalnak és újra fognak születni.

– Az nem igaz! Azzal ámítjátok magatokat, hogy újat építetek, midőn lerontjátok a régit. Szentségtörők! Ki bízta rátok a haza sorsával Istent kísérteni? Ki mondta nektek, hogy mindent elvessetek, ami van, reményben azért, ami lesz. Századokon át ok nélkül küzdött annyi becsületes ember e régi roskadozó alkotmány mellett? vagy nem voltak azok jó hazafiak, vagy nem voltak bátor, vitéz emberek? Vagy azért, hogy társaid az országgyűléseken lepisszegetik az aggodalmas hazafit, jobban szeretik ők hazájukat, mint mi, kik ivadékról ivadékra vért, vagyont áldoztunk érte, s tűrtük érte, ha kellett, még a gyalázatot is, csakhogy életét megtartsuk. Sorvadott bár kezeink közt a nemzet élete, de azért élet volt az; ti dicsőséget ígértek neki, de annak a dicsőségnek neve „halál”.

– Az meglehet. Elveszthetjük magunkra nézve e hazát, de tízmillió népnek adunk helyette hont, mely a mi népünk volt eddig, és mégis idegen saját szülötte földén.

– Ábrándok. E nép titeket nem fog megérteni, és az nem is lehet másképp. Amit ti adni akartok neki, arról ő soha nem is álmodott. A szorgalom utáni jóllét az, mire e népnek szüksége van. Kérdezd meg jobbágyaim bármelyikét, van-e közöttük egy, kit éhezni hagytam volna, kinek el hagytam volna pusztulni családját, nem segítettem-e rajtok az ínség idején, voltam-e hozzájok igazságtalan valaha, egy panaszt nem fogsz tőlök hallani. S akkor mondd neki, hogy én mégis jogtalanul bánok vele, mert nem hívom őt elő ekéje mellől, megkérdezendő, hogy mi véleménye van törvényhozás, alkotmány, közigazgatás felől. Bámulni fog rád, de azért meglehet, hogy félreértő haraggal egy éjjel rajtam ront s házamat fejemre gyújtja.

– Annak is az idők ferdesége az oka. Hogy a nép nem érti a magasabb eszméket, ez is a múlt balgaságainak eredménye. Legyen a nép egyszer szabad, legyen ember, mint más, akkor majd érteni fogja mindazt, mi előtte most idegen gondolat.

– De e szabadság százezrek éltébe fog kerülni.

– Nem tagadom. Sőt hiszem azt, hogy a mozdulatnak sem én, sem a mostani ivadék nem fogja aratni gyümölcseit, hiszem, hogy azok közül, kiknek neveit most a világ emlegeti, pár év múlva tán egy sem fog élni, s azokat, kik elhaltak, nem fogja kísérni könny, nem dicsőség, sőt talán gyalázat és keserű átok alvó poraikba; de megjön az idő, mely fölépíti az általok teremtett alapon a nagy épületet, s igazságot szolgáltatand azok neveinek, kik föláldozták magukat a jövő nemzedék boldogságáért. Meghalni a hazáért szép; de gyilkolni a hazáért, ezrek átkát vinni a sírba, megvetve, elátkozva halni meg a jövő milliók üdveért, az nagyszerű, az messiási!

– Fiam! Egyetlenegy fiam! – kiálta sírva az apa, s megtörve roskadt az ifjú nyakába s zokogott keserűen, erőszakosan. – Látod e könnyeket?

– Látom, apám. Először életemben látlak sírni. Szívem alig bírja e könnyek terhét. És én mégis elmegyek. Van okod rá, hogy sirass, mert nem hozok fejedre örömöt, nem dicsőséget többé, és mégis elmegyek. Egy eszme, mely erősebb a dicsvágynál, erősebb a honszeretetnél, világol lelkemben, s hogy hitem erős, tanúm legyen az, hogy könnyeidet látom, és mégis elmegyek.

– Eredj – rebegé az apa lesújtva, megtörve. – Lehet hogy el fogsz esni, s nem látlak többet, lehet, hogy visszajősz, s nem fogod találni az ősi házat, nem a sírt, melyben apád fekszik. De akkor is tudd meg, hogy sem halálod óráján, sem halálom óráján nem átkoztalak meg. Hagyj magamra! – Ezzel félrefordult s intett fiának, hogy távozzék.

Szótlanul hagyá el a szobát, s amint kilépett, elöntötte a sűrű könny arcát, hagyta folyni azt keservesen, midőn senki sem látta, de amint legelső lépténél kardja megcsörrent, e hangra ismét visszatért arcára az előbbi rideg elszántság, s szemeiben a könnyek helyét lángoló veresség foglalta el.

Innen apja testvéréhez, Józsefhez ment búcsúzni.

Családja körében ült az. Ikerfiai lábainál a földön játszadoztak, ő maga a kisded gyermekével mulatta magát, neje bújósdit játszott a kis csecsemővel, ki hangosan fel-felkacagott, valahányszor anyja az apja karszéke mellől előbukkant.

Imre kardzörgése verte fel őket családi mulatozásaikból. A két kisfiú odaszaladt hozzá s összebámulta a bácsi kardját s annak fényes bojtját, míg a kis csecsemő sírni kezdett a katonaruhában meg nem ismert ifjú közeledésére.

– Csitt, baba! – neszelé őt anyja, kiemelve apja kezéből –, a bácsi háborúba megy, majd hoz neked onnan aranyos paripát.

József férfiasan rázta meg a búcsúzó kezét s mondá neki:

„Isten vezéreljen!” s halkan tevé hozzá: legkülönb férfi vagy egész családunkban. Jól tevéd.

Azután sorba csókolák valamennyien, s víg lárma közt ereszték odább.

Innen öreganyjához ment. Útközben másik nagybátyjával találkozott, a herkulesi férfival, ki sokáig szótlanul ölelgette őt összevissza, s azután elfutott tőle, egy szó, egy hang nélkül.

Az öreg nő kerekes karszékében ült, mert járni már régóta nem tudott. A kardcsörgésre kérdezé, hogy ki jő.

A kis ezüstszőke lyánka mellette ült, s pirulva, szívdobogva felelé: „Imre”.

Milyen hévvel, milyen meleg érzelemmel mondatott ki e név!

A lyánka érezé, hogy ez neki több, mint rokona, éppen azért, mert igen távolról az, s hogy ez érzelem, mi őt róla álmodni tanítja, több, mint testvéri szeretet.

A szobában volt még kívülök az özvegy gyászruhás nő és a kis nyomorék, ki bágyadt képpel kis zsámolyon a nagyanya lábainál ült.

– Minek az a kard oldaladon, Imre? – kérdé reszketeg hangon az agg. – Nem jó világ az, nem jó világ. De ha az isten mérte ránk, ki fordíthatja el? Álmomban ismét halottaimmal beszéltem. Úgy tetszék, mintha mind fegyveresen jöttek volna hozzám s intettek volna, hogy menjek velök. Készen vagyok rá, köszönettel teszem le éltemet az úr kezeibe. Az égen a múlt éjjel kétszer egymás után láttam tűzzel kiírva az 1848-ik év számát. Ki tudja, minek kell ránk következni. Nem jó világ ez, nem jó világ. Miért kötöttél kardot, Imre? Háború lesz, ugye? Az emberek nagyon elszaporodtak a földön? Nem fértek el egymástól, ugye?

Imre szótlanul hajolt le az agg kezéhez s azt megcsókolá.

– Tehát elmégy? Isten legyen veled utaidban, ha a kereszt alatt elmégy, el ne mulaszd felfohászkodni az életnek és halálnak urához – szólt az agg nagyanya, s száraz kezét unokája fejére téve, rebegé: – Áldjon meg a mindenható…

– Az én férjem is ilyen szép fiatal volt, mikor elvesztém – sóhajta a gyászos nő, midőn öccsét megölelé –, vigyázz magadra!

A kis nyomorék zokogva karolta át bátyja térdeit s elkényszeredett hangon kéré, hogy ne legyen oda sokáig, mert ő félni fog idehaza.

Utoljára maradt a búcsúzás Jolánkára.

Szemeit lesütve közeledett ez a búcsúzó ifjúhoz; ki oly szép, oly deli volt egyenruhájában, kis fehér kezeivel egy hímzett kokárdát tűzött föl az ifjú szíve fölé, mely ötszínű volt: kék, arany, piros; fehér és zöld.

– Értelek! – szólt a meglepetés lelkesítő örömével az ifjú, s forrón szorítá keblére a kedves leánykát –, ezek Erdély színei, egyesítne Magyarországéval. Becsületére fogok válni színeidnek.

A lyánka hagyta magát öleltetni, s midőn kifejle az ölelő karokból, édes fájdalommal rebegé:

– Emlékezzél reám.

– Ha megszűnök rád emlékezni, akkor halva vagyok.

S ezzel megcsókolá a lyánka homlokát, még egyszer istenhozzádot monda rokonainak, s piros csákóját fejébe nyomva, eltávozott.

Kardja végigcsörgött a lépcsőkön.

A földszínen lakott egy kis szobában az öreg atyafi, ahhoz is beszólt, attól is elbúcsúzék. A jó öreg Simon biztatólag monda:

– No, öcsém, aztán sok törököt levágj.

– Nem a törökkel lesz bajunk, bátya – válaszolá az ifjú mosolyogva.

– No, hát franciát – igazítá ki magát a múltszázadbeli férfi.

Alant a kapuban két felnyergelt lóval várt a lovász az ifjúra.

– Nincs szükségem reád. Itthon maradhatsz – monda neki Imre, s azzal az egyik ló kantárját átvéve, felveté magát a nyeregbe, csákóját lecsatolá, s a paripát sarkantyúba kapva, elvágtatott.

Amint a kereszt alá ért, nem jutott ugyan eszébe nagyanyja intése, de annál inkább a kis szőkefürtű leány. Visszatekinte. Egy ablakból fehér kendő lobogott utána.

– Te vagy ott, én lelkem gyönyörűsége, ki utánam nézesz – sóhajtá magában az ifjú vitéz, s két csókot vetve vissza kezével, a meredek szerpentina kanyarulatain merész robogással nyargalt alá.

*

Különös idők voltak az akkoriak.

Egyszer csak elkezdtek a falvak néptelenedni, az emberek elbujdostak, senki sem tudta hová, a házak majd mind zárva voltak, harangszó nem hallatszott estenként, nem a munkáról hazajövő leányok éneke, csak kicsukott, gazdátlan ebek csatangoltak a gyepesedni kezdő utcákon.

Bárdy Imre egy lélekkel sem találkozott, amint a kis völgyi helység utcáján végignyargalt. A kémények nem füstöltek, a konyhák ablakain át nem lobogott tűz. Ki tudja, hová lett e népség.

Már esteledni kezdett az idő, a völgyre könnyű átlátszó köd szállt alá. Imre még jókor hajnalra Kolozsvárott akart lenni, s útját lóháton egész éjen keresztül folytatá.

Éjfél felé feljött a hold a hegyek mögül, az erdők sárguló lombjait most ezüstösre festve, az ifjú vitéz holdvilágnál egyedül folytatá magányos útját bércek, sziklák között.

Minden csendes volt, csak a harci mén egyhangú ügetése kopogott végig a sziklai úton. A hámorok pörölye s az érczúzók kallói hallgattak mindenütt.

Imre mélán elmerülve ült paripáján, midőn egyszerre megállt vele az okos állat, s fülhegyezve kezdé fejét visszatartani.

– Nono – szólt hozzá az ifjú –, még itt nincs ágyútűz, máris félsz?

A ló ismét továbbügetett, de fejét szüntelen nyugtalanul rázta s félelmesen horkolt és röhögött.

Az út egy helyen két igen közelálló sziklapart között viszen keresztül, mik, úgy látszik, mintha a Torda-hasadék mintájára egy sziklának kettéhasadt felei volnának; e parton innen száraz vízmosási árok vágja ketté az utat, mely fölé dobogó híd van építve jól-rosszul összetákolt gerendákkal.

Midőn a lovag e hídhoz ért, lova fölágaskodott vele, visszafordult, s bármint sarkantyúzta is, nem akart a hídra lépni, hanem toporzékolva állt meg mindannyiszor előtte.

A lovag végre bosszúsan átszorítá térdeivel a reszkető állatot s kantárszíjával erősen nyakára vágott, mire a paripa szilajon keresztülszökött egy ugrással a kétöles hídon, s ott ismét megfordult és elkezdett hátrálni.

Azon percben, hogy a ló a hídon túlszökött, éktelen ordítás hangzék elő a híd alatti árokból, mire tán a visszhang vagy hasonló kiáltás felelt a sziklahasadékból, s a híd alól rögtön tíz-tizenöt piszkos férfi ugrált elő, kezeikben egyenesre ütött kaszákkal.

Ugyane percben a sziklahasadékból is, melyen az út keresztülvitt, nagy csoport fegyveres nép látszott előtolakodni.

Még ekkor ideje lett volna a lovagnak megfordulni s a háta mögötti kisebb számú tömegen keresztülgázolni magát, de ő tán szégyenlette legelső csatáját is visszavonulással kezdeni meg, vagy egészen lenézte a támadó tömeget, vagy mindenáron Kolozsváron akart lenni a kitűzött időre, s ahelyett, hogy a hídra visszafordult volna, nekivágtatott a sziklatorkolatnak, honnét rajzott ellenébe a vadul kiáltozó nép, kaszákkal és vasvillákkal fegyverezve.

– Tágulj előlem; oláh – ordíta rájok a közelből Imre, melyre kettő rögtön belekapaszkodott a lova zablájába, a többi pedig kaszáit nekifordítva, dühösen rohanta meg.

Két lövés durrant el, s Imre kiszabadítá lovát, s az ügyetlenül hadazó kaszák között lehete látni villogó acélkardját, amint szikrákat hányva s sebeket osztva, gyorsan, mint a villám, szabdalt jobbra-balra, s használva egy percet, melyben a támadók elszánt rohamára tágítani kezdtek körülötte, kiszöktetett a tömeg közül, s vágtatott előre a sziklatorok felé.

Nem vette észre, hogy fenn a sziklak tetején emberek várnak rá nagy kövekkel, kik, amint a szorosba jut, védtelenül agyonverhetik.

Már alig néhány ölnyire volt a sziklatoroktól, honnét élve nem szabadulandott ki, midőn egy magas, óriási termetű férfi a szikláról leszökik elébe, s lova zabláját megkapja erősen, s azt ágaskodni kényszeríti.

Az óriás fején római rézsisak volt, bal kezében két lábnyi rövid széles pallost tartott.

Az ifjú egy csapást tett a támadó fejére, a sisak félig bevágva lehullott arról, de kardja a csapás alatt kettétörött, s az óriástól felemelt paripa két hátulsó lábára állva, súlyegyent vesztve s lovagját a parthoz vágta, ki az esés alatt elszédülve, végigterült a földön.

E percben egy lövés esett az ifjú felé a sziklatetőről.

– Ki lőtt ott? – ordítá dörgő hangon az óriás.

A vérszomjú oláhok üvöltve rohantak a lefegyverzett martalékra, ki önmagáról nem érezve; védtelenül hevert a porban.

De a halálüvöltést túldörgé az óriás szava:

– Ki volt az, aki reám lőtt?

Az oláhok megdöbbenve álltak meg körüle.

– Nem rád akartam lőni, decurio, hanem a huszárra – rebegé egy köztük reszketve, kit az óriás éles tekintete már messziről kiszemelt.

– Hazudsz, áruló, golyód páncélomat ütötte, ha vasingem rajtam nincs, most hűlve vagyok.

Az ember holthalványra sápadt.

– Tégedet az ellenség fizetett meg, hogy leorgyilkolj.

A vádlott szólni akart, de nyelvén megfagyott a hang.

– Akasszátok fel, ő áruló!

A tömeg dühödten esett neki a vádlottnak, s azt a levegőbe kapva, rohant oda valami közel fához, s a sikoltozás bizonyítá, hogy az ítélet végrehajtatik.

A decurio egyedül maradva az elalélt lovaggal, hirtelen felugrott annak lovára, a szédült ifjút keresztbefektette maga előtt, s mielőtt a vérszomjas tömeg visszaérkezett volna, elvágtatott vele, visszafelé az úton, melyen az ifjú jött.

A hídnál akkor is állt egy csoport fölkelő, a decurio köpenyével letakarta az ifjút, hogy ne lássák, mit visz, s ahogy elhaladt mellettük, futtában kiáltá eléjük:

– Jertek utánam Topánfalvára!

S azután, mikor már gondolta, hogy nem láthatják többet, hirtelen balra félrekanyarodott egy meredek hegyi úton, s befelé törtetett az erdők sűrűjébe.

*

Reggeledett. A nap szétlövellé az őszien vöröslő hegyek felett első sugárait.

A szédült ifjú meg-megmozdult lázas álmában s halkan rebegé e nevet: „Jolánka.” A napsugár melegen kezde sütni arcára, lezárt szemeire, s perc múlva felveté azokat az ébredő.

Kis egyszerű szobában lelte magát, melynek egyetlen ablakán besütött a reggeli nap.

Ágya, melyben feküdt, egyszerűen hársból volt fonva s medvebőrrel leterítve, lábához háttal fordulva egy öles termetű férfi támaszkodott, keresztbe fönt karral, s az ablakon kibámult.

Az ébredés neszére megfordult a férfi. A decurio volt.

– Hol vagyok? – kérdé Imre, kábultan keresve emléket a múlt éj eseményeiből.

– Házamnál – felele röviden a decurio.

– Ki vagy te?

– Nevem Numa, decurio a román hadseregnél, ellenséged a csatában, most gazdád, ki nyughelyet ád és oltalmaz.

– Miért nem hagytál megölni embereidnek?

– Mert a harc egyenlőtlen volt. Százan egy ellen.

– De nélküled kiszabadultam volna közülök.

– Nélkülem ott vesztél volna. Tíz lépéssel odább védtelenül agyonhajigálnak a hegytetőről.

– S te nem akartad azt?

– Nem, mert gyalázatot hozott volna a románok nevére.

– Te ábrándos embernek látszol, decurio.

– Éppen, mint te. Ismerlek Kolozsvárról. Ami téged hevít, az hevít engemet is. Te szereted nemzetedet, én is szeretem az enyémet. A tied míveltebb, nagyobb, az enyém elhagyatottabb, mostohább; annál keserűbb az én szerelmem hozzá. Téged boldogít a te honszerelmed, engem nyugalmamtól foszt meg. Te fegyvert fogtál nemzetedet védni, mielőtt tudnád ellenségeid számát s ismernéd barátid erejét, ezt tettem én is, lehet hogy mi veszünk el, lehet hogy ti vesztek el, lehet, hogy elveszünk mind a ketten; de azért, hogy a fegyvert elássák a földbe, nem emészti azt meg a rozsda.

– Nem értem fájdalmaidat.

– Nem érted? Hiszed-e azt, lovag, hogy bár azóta tizennégyszer folyt le száz esztendő, hogy Diurbanus vitéz seregeit leverte a római sas, ez elbutult nép közt most is vannak családok, kiknél ivadékról ivadékra származnak át a múlt dicsőségnek rémlő hagyományai; hogy itt most is vannak, kik meg tudják mutatni, mely erdő áll mostan Sarmisegethusa helyén, micsoda város épült ott, hol egykor Decebál összetörte a konzulok hírhedett seregét. S jaj azon városnak, ha arra kerül sor, hogy a sírok, melyekre házakat építe, megnyíljanak, s ismét csatatér legyen a népes utcák helye! Mivé lett e nép, annyi dicsőségnek örököse, a híres dákok s a világhódító légiók maradványa? Én nem vádolok senkit, hogy miért tette őt azzá, ami most, de engem se vádoljon senki, ha azzá akarom őt tenni, ami volt.

– S hiszed-e te, hogy itt az idő?

– Nekünk nincsenek prófétáink, de úgy látszik, hogy a tiéitek sem látják a jövendőt. Most megkísértjük mi; ha nem sikerül, unokáink; nekünk nincs mit veszteni, néhány emberélet legfellebb, és az igen olcsó. Ti többet kockáztattok, nektek annyi vesztenivalótok van, s mégis gyülekeztek a harcok lobogója körül; hát még ha volnátok, mint mi. Nép, melynek semmije sincs. Mely közt nincs egy tehetős ember, nincs egy tudományos fő, melynek minden harmadika pópa nevet visel, s mégis minden századik tud csak olvasni, mely ki van zárva a hivatalokból, mely él tengődve a legkeményebb kézimunka után, melynek még csak egy nemes városa sincs a hazában, melynek háromnegyedét lakja. Mire kérdezné e nép, hogy jelen-e az idő, melyben meg lehet halni vagy újra születni? Nyomorúsága van, egyebe nincs; ha legyőzetik, ezt nem veszi el tőle senki. Rosszul gondoskodtak nyugalmukról, kik egy népet ennyire hagytak süllyedni.

– Mi nem a nemzetiségért fogtunk fegyvert, hanem a világszabadságért.

– Azt rosszul tevétek. Nekem mindegy, akárki legyen felettem, csak igazságos legyen hozzám, s népemet emelje fel; míg te megosztanád néped nagyságát, hatalmát, befolyását, előnyeit, csak hogy uratlan hazában élhess.

Riadozó lárma szakítá félbe a két bajnok párbeszédét. Egy csapat oláhság jött rendetlen tömegben a decurio háza felé, elöl egy póznára tűzve diadaljelül hozván a huszár piros csákóját.

– Ha otthagylak, most fejedet mutogatnák ott kalpagod helyett.

A tömeg megállt a decurio ablaka előtt, s meglátva vezérét, üdvkiáltozással rivalga reá.

A decurio rövid beszédet intéze hozzájok oláh nyelven, mely után többen hevesen kezdtek hozzá feleselni, s a póznára tűzött kalpagot nyújtogaták felé.

A decurio zavarodva fordult az ifjúhoz, ki azalatt félre egy szögletbe vonult.

– Neved kalpagodra volt írva? – kérdé tőle elszörnyedve.

– Igen.

– Boldogtalan! A nép dühös, hogy tégedet nem talált, s nevedet olvasva, apád házára fog rontani.

– S te megengeded-e azt?

– Ellene nem állhatok neki, mert akkor bizalmát elveszítem. Semmit sem akadályozhatok meg.

– Adj ki nekik. Töltsék rajtam bosszújokat.

– Az nem használna semmit. Elárulnám vele, hogy megmentettelek, s családodat mégsem szabadíthatnám meg.

– És ha legyilkolják azon védtelen ártatlanokat, kire fog e vér gyalázata szállni?

– Énreám. De módot adok neked e gyalázatot elhárítani rólam. Megteszed-e?

– Szólj.

– Álruhába öltöztetlek, menj sietve Kolozsvárra, gyűjtsd össze ottan társaidat, s jöjj kastélyod védelmére. Ott elvárlak s megharcolok veled; ha sorsom akarja, ott megölhetsz, vagy én tégedet, s a harc nem lesz gyalázatos többé, férfi férfi ellen leszünk, sereg sereg ellen, nyílt, becsületes csatában.

– Köszönöm, köszönöm – rebegé az ifjú, forrón szorítva meg halálos ellensége kezét.

– Siess, ott egy pórgúnya, vedd magadra, mutasd meg e pazsurát s említsd nevemet, ha kérdenek, az mit sem tesz, hogy oláhul nem tudsz, embereim szokva vannak hozzá, hogy magyar urak álruhában hozzam járdogálnak, s arcodat éjjel látták, rád nem ismernek.

Míg az ifjú sietve átöltözködött, addig a decurio népéhez beszélt, helybenhagyta azok szándékát, s útba indítá őket a kastély felé, ígérve, hogy utánok sietend.

– Fogadd el paripámat emlékül – szólt az ifjú a decurióhoz.

– Elfogadom, a csatában visszaszerezheted tőlem, siess, el ne késsél. Ha elmaradsz, gyász lesz reád, énreám gyalázat.

Perc múlva az ifjú lovag oláh pórköntösben siető léptekkel haladt a hegyeken keresztülvivő gyalogösvényen Kolozsvár felé.

*

Éjfél után járt az idő.

A Bárdy-kastély lakói mélyen aludtak, a rács ajtaja zárva, az ablakok sötétek, midőn egyszerre pokolbeli ordítás riasztja fel álmaikból a szunnyadókat.

– Mi lárma ez? – kiált ágyából felszökve József, s az ablakhoz rohan.

Künn néhány égő fáklya fényénél rémséges néptömeg hullámzását látni, kik kaszákat és fejszéket forgatnak a levegőben, fenyegető ordítással.

– Az oláhok! – ordítja remegve egy berohanó lovász, ki a rémítő zajra ijedten futott fel ura szobájába.

– Az oláhok! – ordítja egy másik, ki amazt sarkában követi. Mindkettő fehér, miként a fal.

– Be kell zárni az ajtókat– szól teljes lélekjelenléttel a férfi –, a főajtót torlaszoljátok el az ebédlő asztalaival. Híjátok elő Barnabást és az öreget, az asszonyok vonuljanak az épület hátulsó szobáiba. Nem kell zavarba jőni. Ti mindnyájan gyűljetek a rondellás szobába, honnan az egész épület megvédhető.

S ezzel ágya fölül két jó fegyverét leakasztva, sietett bátyja, Tamás szobájába.

Már akkor az fel volt öltözködve. Csodálatos, hogy éppen a legpompásabb magyar ruháját vevé fel magára s oldalára nehéz kirakott görbe kardját köté fel, különben igen nyugodtan járt fel s alá. Az ő szobájából dőlt ki az udvarra a kérdéses rondella.

– Hallod e zajt? – kérdé belépő öccse, kinek arca lángolt. Tamás vállat vonított rá.

– Előre tudtam ezt – felelé, és hidegvérrel járt végig termében.

– S nem készülsz védelemre?

– Minek az? Le fognak bennünket ölni. Készen voltam és most is készen vagyok. Ennek meg kell történnie.

– De nem fog megtörténni, ha bátran viseljük magunkat. Nyolcan vagyunk itt férfiak, a ház falai erősek, az ostromlók fegyvertelenek, és a hely sem védi őket. Itt napokig tarthatjuk magunkat ellenök, míg Kolozsvárról segély érkezhetik.

– El fogunk veszni – felelé hidegen Tamás, és egy vonás nem mozdult meg arcán.

– Tehát fogom én védni a házat egyedül ellenök, nekem nőm, gyermekeim vannak, nekem öreg anyám, nekem nőtestvérem van itt. Én védeni fogom őket, ha egyedül maradok is.

E pillanatban jött Barnabás és Simon s velök a gyászruhás özvegy testvér.

Barnabás egy roppant húszfontos vasbuzogányt hozott jobb kezében, fogait csikorgatva, szikrázó szemekkel jött, látszott rajta, hogy egymaga képes volna nekimenni az egész tömegnek.

Utána jött az özvegy, egy kezében két vontcsövű pisztolyt hozva.

Legutól jött az öreg Simon, sírt, reszketett és könyörgött, hogy valami erőszakosságot ne tegyenek.

– Bátran viseljétek magatokat – szólt az özvegy száraz hangon. – Ingyen nem kell adni az életet.

– Jertek ki velem, verjük el őket a pokolba – harsogá a herkulesi ember, forgatva kezében a nehéz buzogányt, mint egy nádszálat.

– Nem kell hirtelenkedni – szólt közbe József –, álljunk ide a rondellába, innen minden közeledőt lelövöldözhetünk, s azután, ha arra kerül a dolog, a lépcsőkön megvíhatunk velök egyenként.

– Én tölteni fogom a fegyvereiteket – biztatá őket az özvegy.

– Az istenért – rikácsolt közbe Simon – mit akartok tenni?! Ha egyet megöltök, ők mindnyájunkat felkoncolnak. Ne tegyétek azt. Szóljatok hozzájok békítőleg, ígérjetek nekik bort, vezessétek le a pincébe. Adjatok nekik pénzt, engeszteljétek ki. Öcsém, Tamás! Szólj te nekik! – lihegé az öreg, Tamáshoz fordulva, ki megindulás nélkül járkált a szobában fel s alá.

– Hiába az engesztelés, hiába a védelem, vesztünk bizonyos – felelé az hidegen.

– Nincs időnk késni – szólt József türelmetlenül –, szedd le a fegyvereket a falról, Barnabás, adj minden cselédnek egyet, ők álljanak a ház hátulsó ablakaira, itt elég leszünk mi ketten. Húgom, állj az ablak közé, hogy valami kő ne találjon. Ha töltesz, a golyókat nagyon le ne verd, hogy biztos lehessen céloznunk.

– Nem, nem hagylak benneteket lőni – rikácsolá az ősz, elrángatva Józsefet az ablaktól –, nem szabad lőnötök! maradatok veszteg.

– Eredj öreg, a mennydörgőbe! Szenteltvízzel akarsz tán bennünket védelmezni kőzápor ellen?

E szavakra több kő repült be nagy zajjal az ablakon, törve a szekrényeket, miket ért.

– Csak addig várjatok – rebegé Simon –, míg én beszélek velök, bizonyosan megengesztelem őket, ismerem, tudok a nyelvökön beszélni. Hiszen mind jó emberek, mind ismerőseim, odamegyek hozzájok.

– Rossz gondolat. Ha könyörögsz nekik, megölnek, ha bátorságot mutatsz, megjuhászodnak; maradj itt és fogj fegyvert.

Az öreg e szavakat már nem hallá, lerohant a lépcsőn, egy hátulsó ajtón kibocsáttatá magát az udvarra, mely még akkor nem volt elfoglalva, s elkezde oláhul beszélni siralmas zokhangon az ostromló tömeghez.

Azok egy kőoszlopát a vasgádor kapujának iparkodtak nagy hámori pöröllyökkel lerombolni, egy közülök beugrott a már tört résen, Simon ahhoz fordult. Megismeré.

– Fiam, Lupuj, mit akartok itten? Bántottunk mi titeket valaha? Emlékszel-e rá, mennyi jót tettem veled, feleségedet kigyógyíttattam a nagy betegségből, tégedet a katonaságból kiváltottalak; mikor marhád eldöglött, helyette nem adtam-e neked két szép tinót? Nem ismersz-e engem, fiam, Lupuj?

– Nem vagyok én most „fiam, Lupuj”, hanem kuruc! – kiálta az oláh; s a kezében volt nehéz kalapáccsal fejére csapott a könyörgő öregnek.

Irtózatos sikoltással rogyott az össze és meghalt.

E percben ledőlt a kapubálvány, a vaskapu kifordult sarkából, s az ostromló tömeg beomlott a résen, rárohanva a legyilkolt tetemére, s fejszével elvágva annak ősz véres fejét.

Fenn a rondellában mindezt látták.

Mint egy veszett vad, vérben forgó szemekkel rohant ki e látványra a szobából Barnabás, míg József óvatosan a falhoz vonva magát, amint rokona ősz fejét egy karóra szúrva fölemelték, azon embert, ki e karót kezébe fogta, lelövé, egy másik kapta föl, azt is lelőtte. Lőtt, lelőtte egymás után, amelyik a főt felemelte, míg végre nem mertek hozzányúlni többé.

A gyászos nő töltötte a kilőtt fegyvereket. Tamás nyugalommal ült meg egy karszékben.

Barnabás ezalatt felrohant a padlásra. Ott több nehéz darabok hevertek néhány szétszedett vaskályhákból, azokat odahordta egy padlásablakhoz, mely éppen a ház kapuja felett volt.

Azután kidugta nagy, lángoló arcát az ablakon, letekintve a tomboló tömegre, s várta, míg nagy csoportban az ajtó körül gyülekeztek, s elkezdték azt befelé nyomni, feszegetni.

Ekkor felemelt egy mázsányi darabot a vaskályhából, s két kézzel feje fölé kapva, lezúdítá azt az ostromlók fejére.

Siket ordítás hallatszott fel erre; a kaput ostromlók szétugrottak, négyen vagy öten halva maradtak ott, halálra sújtva a levetett vasdarabtól.

Perc múlva újra még dühösebben rohanták meg az ajtót, s a ház ablakait és a padlástetőt egyszerre kőzápor borította el. A kapu döngött a vassúlyok ütéseitől.

Barnabás, dacára a repülő köveknek, kiült a padlásablakba, s onnan szórta alá vad erővel a súlyos öntött vasdarabokat, két-három embert ölve meg minden hajítással.

A rondellából ezalatt folyvást egymásra következtek a lövések. Egy sem esett hiába. Az ostromlók igen sokat vesztettek, s már-már csüggedni kezdének az ajtó sikertelen döngetése után, midőn egy lovász sápadtan nyargalt fel a pusztító Barnabáshoz, akadozó nyelvvel jelentve, hogy a kastély túlsó oldalát lábtókon kezdik megmászni az oláhok, s a cselédek nem bírják őket visszatartani.

Dühödten rohant el Barnabás.

A hátulsó teremben egy csatlós halálosan összehajigálva feküdt már, s lehete hallani az ablakhoz közeledő ostromlók kiáltozását, kik oda hágcsót támasztottak s most másztak felfelé.

Barnabás odaugrott. Látta, hogy a túlsó terem ablakához egy másik lábtó van állítva, melyen át már az oláhok az ablakon kezdenek beugrálni, leküzdve a csekély ellentállást, míg a másik lábtón közeledő főket lehetett kivenni.

– Ide, nyomorúak! – ordítá dühösen, s megragadva két kézzel a lábtót, egyet csavarintott rajta s megrázta azt, hogy az emberek mind lehullottak róla, s azután két végénél fogva emberfeletti erővel felemelé azt, mint egy vaserejű gőzgép, s a levegőben megcsóválva rettenetes csapással ejté rá a másik lábtóra.

Középen kettétörött az az iszonyú csapásra, felső része a rákapaszkodókkal együtt hanyatt esett alá, egy közülök az ablakpárkányon félkézen függve maradt, míg hallatlan erőködések után inaszakadtan zuhant le, s odalenn összetörte magát.

Barnabás ajkai tajtékot túrtak, szemei véres karikákban foroptak, arca kék volt. Így rohant be a szomszéd szobába.

Egy ostromló odabenn rekedt, ki legelsőnek hágott fel a lábtón. Ezt ott találta.

Az ember elsápadt, kiejté kezéből fejszéjét, amint Barnabást meglátta. A rémület megmerevíté, oly iszonyú volt ez ember tekintete.

Őrült haraggal rohant ez ellenére puszta kézzel, s megkapva annak mentségül kinyújtott egyik karját, annál fogva magához rántá ellenállhatlan erővel, s azzal kivágta azt a magas ablakon, hogy az ember messze elrepült, bukfenceket hányva a levegőben.

– Ide még, ahányan vagytok! – ordítá a vasgyúró. Szája egy kőütéstől vérzett, úgy nézett ki, mintha vért ivott volna. – Ide valamennyien, ide jőjön, aki szörnyű halált akar halni!!!

E percben rémes kiáltás hallatszott a ház belsejében.

Az oláhok felfedezték a hátulsó kerti ajtócskát, melyet Simon maga után gondatlanul nyitva hagyott, s azon belopózva, már a ház belsejében voltak, midőn egy nőcseléd észrevette jöttüket, s halálos ijedtében elsikoltá magát, jelt adva a veszélyről az ostromlottaknak.

Azt rögtön leszúrták.

Barnabás elszántan ragadá fel nehéz vasbuzogányát, amint a kiáltást hallá, s futott a lépcső felé.

A folyosón találkozék testvérével, ki észrevéve a berohanást, felhagyott a kapu védelmével, s kezeiben hozva fegyvereit, jött szinte a lépcsőre, kísérve az özvegy testvértől.

– Eredj, húgom, az enyéimhez – szólt József a gyászos nőhöz –, vidd fel mindnyájat a padlásra; mi megpróbáljuk a lépcsőket fokonkint védeni. Nőmet, gyermekeimet csókold helyettem. Ha megölnek bennünket, úgy hiszem, egy sírba fognak hányni. Ott találkozunk.

Az özvegy távozott. A két testvér némán kezet szorított, s azután kiálltak a lépcső fokára s várták elleneiket.

Nem soká kellett várniok.

Halálos bosszúvággyal rohant fel a vért szagolt csapat a szűk kőlépcsőkön, s megtámadá az oltalmazókat.

– Hah! Ilyen közel szeretlek benneteket! – hörgé Barnabás, s két kézre fogva vasbuzogányát, elkezde közükbe sújtani a támadóknak.

Sebesen, mint a szélmalom szárnyai; súlyosan, mint a haragos istennyila, hullottak előre, mindig egy helyre csapásai. Kit egy csapás ért, az többet föl nem kelt. Zúzott fők, betörött mellcsontok, derékban elnyaklott tetemek kezdtek heverni a lépcsőn. A súlyos buzogány iszonyú döngése s a halálordítás rémségesen tölté be a visszhangzó boltozatokat.

A támadók hanyatt-homlok rohantak vissza a bestiális roham elől, bár a hátul jövők tolták előre az előttük állókat. A vaskezű ember fáradatlanul verte őket vissza, rést törve magának a zsúfolt férfitömeg közt faldöntő buzgánya csapásaival.

Már szinte a lépcsők aljáig verte őket vissza, midőn a támadók egyike, ki egy fülkében elbútt, s kit ő észre nem vett, amint háttal feléfordult, egy roppant nyárssal hátulról keresztüldöfte.

Irtózatos ordítással fordult meg a legyilkolt, buzogányát az előtte hátráló tömeg közé hajítva, s a düh mondhatlan kifejezésével arcán ragadá meg vállainál fogva végső erejével gyilkosát, s vele együtt a földre leesett.

A négy elsőt, ki odarohant a gyilkosnak segíteni, testvére lövései a földre teríték, ki miután fegyvereit mind kilőtte, megfordított puskaaggyal rohant testvére védelmére, s rövid küzdés után lefegyvereztetett.

Kivitték a sziklai vaskereszthez, arra fölfeszíték, s ott végezték ki rettentő kínok közt.

Midőn a másik testvért el akarták választani az átnyalábolt gyilkostól, már akkor mindkettő halva volt. Utolsó erejével kiszorítá gyilkosából a lelket, karjai úgy merevedtek meg ellensége agyonszorításában.

Le kelle vagdalni kezeit, hogy az oláhot kivehessék belőle holtan.

Csak Tamás, a legidősebb testvér élt még a férfiak közül, s nyugodt arccal várta gyilkosait hálótermében.

Karszékében ült, előtte karos ezüst tartóban két szál viaszgyertya égett, éles árnyékokban tüntetve ki az arisztokrata határozott, nemes, büszke vonásait.

Ott ült nyugodtan, hallá közeledni a zajt ajtajához, és szíve nem vert hangosabban, nem sebesebben, mint azelőtt. Kihúzta széles görbe kardját, letette maga elé az asztalra, s azután nagy homlokát tenyerébe hajtva, nézett merően annak ismeretlen betűkkel beírt fekete lapjára.

A lárma mindig közelebb jött. Egy csapás esett ajtajára; megnyílt az, be sem volt zárva.

A nemes felkelt karszékéből, kardját felvette az asztalról, s baljával széke támlapjára dőlve, némán, hidegen állt meg ellenei előtt.

Szitkot szórva rohantak rá azok, véres fegyvereiket rázva fejük fölött, minden fegyver csepegett a vértől.

A nemes mozdulatlanul állt, mint kőszobor, míg ellenei két lépésnyire jutottak hozzá, akkor megvillant kezében a fényes fekete kard, s a támadók egyike állig kettéhasított koponyával esett lábaihoz, a másiknak vállban csapta el ellene kinyújtott karját.

Egy szót sem szólt. A dühnek egy hangja sem jött ki ajkán. Arca hideg, fehér maradt, szemei nem forogtak, nem szikráztak, némán, mereven néztek előre támadói feje fölött el, büszke megvetéssel, míg villogó kardja egy vímester ügyességével fogott fel minden ellene intézett csapást, s oszta hidegvérrel kiszámított vágásokat támadói arcára, fejére.

Azok dühösen ordítottak rá. Mentül többet megsebesíte közülök, annál dühösebb rohammal ostromolták. Ő hidegen, lenéző arccal küzdött velök, csak kinyújtott karja mozgott. Egész alakja állt merően, mint szobor, merően, mint arca vonásai.

Mintha mondta volna, hogy még viadalban is tíz paraszttal ér fel egy nemes.

Végre egy ráhajított kasza nehéz sebet ejte kifeszített lábán. A fájdalomnak egy szisszenése nélkül csuklott féltérdére a nemes s küzdött tovább a rádűlő tömeg ellen. Kardját feje fölött forgatá. Mindig azon halavány, hideg arc, azon merev, büszke tekintet.

Hosszas, dacos, fárasztó küzdés után mindig összébb-összébb roskadozott; végre hanyatt esett. Egy hangja nélkül a fájdalomnak, egyetlen halálhörgés nélkül.

A tömeg dühének árjai összecsaptak holtteste felett, s pllanatok múlva fejét emelék föl, saját kardjára szúrva. Még akkor is mindig azon halavány, hideg, fájdalomtalan arc, azon merev, büszke, lenéző szemek.

Ő volt az utolsó férfi a családból, kivel meg kelle küzdeni. Az ő elestével nem maradt egyéb a háznál, csak nők és gyermekek.

De a támadók közül száznál több hevert holtan elterülve udvaron, ajtók, ablakok előtt, a lépcsőkön, a szobában, s ha szűnt a diadalkiáltás, hallani lehete a haldoklók és sebesültek kínos jajgatását.

*

Csak nők és gyermekek maradtak még a családból.

Ezeket azon pillanatban; midőn az oláhok a kastélyba betörtek, a gyászos testvér felvitte mind a padlásra, annak ajtaját nyitva hagyva, hogy ha férfitestvéreik hátrálni kényteleníttetnek, oda menekülhessenek.

Ott várták a család gyöngébb tagjai a harc kimenetelét, remegve figyelve a csataordítás hangjaira, s annak zavaros kiáltozásaiból ítélve jót-rosszat.

Végre elhalt a zaj. A támadó ordítás megszűnt. Ezek odafenn azt hitték, hogy az oláhok vissza vannak verve; s könnyebbült kebellel várták testvéreik közeledtét.

Azok már akkor a túlvilágon voltak.

Lépések hangzottak a padláshoz vezető lépcsőn, nehéz, súlyos lábak léptei.

– Ezek Barnabás lépései! – kiálta örömmel az özvegy, még mindig kezében tartva a két pisztolyt, s futott a padlás ajtajához.

Egy vértől részeg alak lépett elébe onnan várt testvére helyett, dühtől és győzelemtől izzadó arccal.

Az özvegy rettentő sikoltással szökött vissza az ablak elől, s azután a kétségbeesés kimagyarázhatlan bátorságával fogta rá pisztolyát s az embert mellbe lőtte, hogy az hanyatt esett utána jövő társai vállára.

A másik lövéssel az özvegy tulajdon keblét szakította össze. Most menjünk e helyről. Amik ezután történtek, azt látni nem emberi szemnek való.

Nyomorúan, kikeresett kínzások közt gyilkoltattak le valamennyien, nők és gyermekek, s holttesteik azon padlásablakból szórattak alá, honnét Barnabás hajigálta le az ostromlók fejére a vaslemezeket.

Legutoljára hagyták az öreg nyolcvanéves nagyanyát, hogy lássa kiirtatni egész családját. Szerencséjére az ő szemei régóta nem nyíltak meg a napvilágnak, s nemsokára felhozta rájok az Isten örök mennyei világosságát.

A holttesteknek azután egy közös sírt ástak, mindnyáját abba hányták bele, legfölül odaveték a kis síró csecsemőt reájok, s eltemették holt családja közé.

A sírás még órákig hallatszott a föld alól.

– Még egy hiányzik – mondának, amint a holttesteket megszámlálták. – Csak tizenegyen vannak itt, még egynek valahol élve kell lenni.

S ezzel újra felrohantak az üres szobákba, összetörtek minden bútort, széthasgatták a szöveteket, felkeresték a padlások, pincék minden zugát, és nem találták az egyet sehol.

Végre egy közülök elkezdte a falakat sorba kongatni vaskalapácsával, s midőn egy helyt üres döngés felelt ütéseire, örvendő ordítással oda jelt cimboráinak, hogy idejőjenek.

Egy rejtekajtó volt ott, mely a falakkal egyenlőre festve, egy tágas fülkét fedett el.

Néhány fejszecsapással be volt törve az ajtó.

– Itt van! itt van! – ordíták a közelállók, míg a többi vérszomjú kíváncsisággal ágaskodott fel, meglátni a martalékot.

Ott feküdt a kis ezüstszőke árva, halványan, behunyt szemekkel.

Nénje, midőn többi rokonait a padlásra vivé, mintegy elősejtelemmel ide rejté őt e fülkébe, melyet még a házi cselédség sem ismert.

Ájultan feküdt ott, kezében éles kés volt, mellyel meg akarta magát ölni, s midőn gyönge kezei megtagadták ez iszonyú szolgálatot, kétségbeestében elhagyta eszmélete.

– Ah! – ordítának az oláhok, arcaikon a vérszomj még iszonyúbb eszmék pokoli vigyorgásával vegyülve.

– Ez közös préda! – ordíták többen.

– Egy szép leány! egy úri kisasszony, hahaha! – röhögének –, éppen a rongyos oláhoknak való! – s piszkos, véres kezeikkel ragadták meg a leányka habgyöngéd karjait.

– Mi történik itt? – ordítá e pillanatban egy mennydörgő férfias hang. Az oláhok hátranéztek. Egy férfi állt közöttük. Mindnyájuknál egy fejjel magasabb, fején rézsisak, melyen hosszú vágás nyoma volt látható, bal kezében rövid római kard, arcvonásain ős római jellem.

– A decurio! – mormogának mind, s utat nyitottak előtte.

– Mi történik itt? – kérdé, s meglátva az alélt leánykát egy oláh kezében, parancsolá neki, hogy tegye le a földre.

– Ez is ellenségünk – felele az dacosan.

– Hallgass, nyomorult, ki azt hiszed, hogy a román nemzet fiainak asszonyokat kell ellenségül keresni. Tedd le a földre.

– Nem úgy van, vezér! – szólt közbe dacosan Lupuj –, ismered törvényeinket, melyek nekünk közös prédát ígérnek. E leány itt nekünk zsákmányunk. Ez közosztályra megy a győzelem után.

– Ismerem törvényeinket jobban, mint te, kamasz. Közosztály minden zsákmányból; de ugyanott van, hogy ami el nem osztható, arra sorsot vetünk.

– Jól van, vezér. Egy paripa vagy egy tinó persze hogy el nem osztható, arra sorsot kell vetnünk, de egy leány mindnyájunké lehet.

– Én azt mondtam, hogy nem lehet, s szeretném látni, hogy ki fogja azt mondani, hogy lehet?

Lupuj ismerte már a decuriót, s többé egy szót sem szólt, a többi is hallgatva vonult vissza a leánytól. Csupán egy hang kiálta a tömeg közül, hogy: „lehet!”

– Ki mondta azt? – álljon elő.

Egy fiatal befont hajú oláh lépett elő, kissé részeg volt, ostoba vigyorgással állt a decurio elé, s fejével hátrafelé biccentve, mellére ütögetett öklével: „én mondtam”.

Alig ejté ki utósó szavát, midőn a decurio, bal kezét felkapva, egyetlen csapással úgy ütötte le az ellentmondó fejét, hogy az annak háta mögé esett, míg a fejetlen test térdre bukva mindkét karjával átölelte a decurio térdeit.

– Állítja még valaki, hogy lehet? – kérdé az óriás, kegyetlen szigorral.

Az oláhok elcsendesülve vonultak félre.

– A hintó elébe fogjatok lovakat, a leányt bele kell ültetni, s azután hozzátok Topánfalvára, bárkinek fogja adni a szerencse, joga van azt kívánni, hogy úgy jusson reá, amint én most őt rátok bízom. Akinek kedve találna jönni a még senkinek nem ítélt prédát csak egy tekintettel is bántani, arra csak vigyorogva tekinteni is vagy bántó szót mondani róla, gondoljon erre itt és tanuljon példájából – szólt a decurio a lábainál heverő holttestet elrúgva maga elől, s azzal inte kardjával a tömegnek.

– Most menjetek, pusztítsatok, raboljatok!

A népség ordítva szétrohant, a decurio pedig a hintóba emelteté az alélt szüzet, s azt a család néhány hív jobbágyaira bízva, útnak indítá a hegyek közé.

A kastély fél óra múlva lángokban állott, a tűz az ablakokon csapdosott ki, feketére festve a falakat. S mikor minden tűzbelángba volt borítva, az oláhok lerohantak a pincébe, felverték a hordók fenekeit, s úsztak a kiömlő bor és pálinka tengerében, vad éneket dalolva, míg fejük fölött égett a ház.

Azután rajostul elvonultak onnan, zsákmánnyal rakottan, otthagyva szerteszét halottaikat és holtrészegeiket.

*

Az ájult leánykát a decurio házába vitték. Bántani senki sem meré, de azért valóságos jogot tartva hozzá mindenki, jól szemüggyel tarták, hogy meg ne fosztassanak tőle, s ott vártak tömegestül, míg a decurio megérkezett, s azután betolakodtak vele együtt a szobába, teletöltve a pitvart és tornácot is.

A zsákmányt mind lerakták előtte, mert egyenlően kelle abban osztozni mindenkinek.

A vezér elosztotta azt egyenlő részekre, s abból mindenkinek kiszolgáltatá a maga osztályrészét.

Csupán neki jutott tíz ember része a ragadományból, a többi egyenlően osztozott fejenként.

Többen a zsákmány kiosztása után hazatakarodtak, azonban egy nagy része az oláhoknak osztály után is ottmaradt, sóvár pillanatokat vetve a legutól maradt ragadmányra.

Halványan, mozdulatlanul feküdt a medvebőrrel terített hárságyon a szép leány, alig lehete rajta észrevenni, hogy él.

– Ti kockát vetni maradtatok itt, ugye, a leány birtoka felett? – kérdé Numa az ott várakozóktól.

– Biz igen – felelé Lupuj, szemtelen vigyorgással fészkelődve álló helyében. – Kockát fogunk vetni, aki legtöbbet vet, azé lesz. Ha ketten vagy tízen vagy húszan vetünk egyformát, annyian fogjuk bírni.

– Csak egyé lehet – szólt közbe szárazon Numa.

– Tehát akkor azok egymás közt újra kockát vetnek.

– A kockavetés nem ér semmit. Lehet, hogy ketten maradunk, s napestig mindig egyformán hajítunk.

– Hát kártyázni fogunk rá.

– Azt nem engedem. Akik ravaszabbak, megcsalhatják az együgyűeket.

– Jó, hát írd te neveinket cserepekre, vessük azt egy hordóba mind, amelyiket kihúzod, az vigye el a leányt.

– De hiszen ti olvasni nem tudtok, s én azt a nevet olvashatnám le, amelyik nekem tetszenék.

Az oláh türelmetlenül kezdte vakarni a fejét.

– No, hát mondj te valami okosat, decurio.