A kis szürke ember
(Egy invalidus irkafirkáiból)
Szegény öregapó! mintha most is
látnám…
Mikor decemberben hideg, fagyos
éjjel lovagolt előttünk, egyszerű szürke köpenyben, feszes
kamáslikban; egyik arcán a még friss seb csak imígy-amúgy betapasztva.
A fiatal sereg nagyrészének alig
volt ruhája, s a kellemetlen téli idő nem nagy szánalommal volt irántunk,
éheztünk is, amennyi belénk fért; de ki mert volna fázni, ki mert volna
panaszkodni akkor, midőn a kis szürke ember egyszerű, vékony
öltözetben, étlen, álmatlan lovagolt legelöl, télben, hóban, zivataros
éjszakában?
Nem volt pihenésünk. Alig álltunk
meg egy helyen, már hallottuk siettető szavát. Hamis kiejtéssel, de valódi
hévvel mondá mindannyiszor: „előre, előre!”
S ki maradt volna el, ki lett volna
fáradt, midőn a kis szürke ember nyitott sebeivel étlen, álmatlan lovagolt
legelől, télben hóban, zivataros éjszakában?
Szegény öregapó! mintha most is
látnám…
Mikor januárban elvették ágyúit,
hosszú, sziklai útban feldűlt egy szekere, s a túlnan maradt ágyúk mind
ottvesztek miatta.
Elöl ellenség, hátul ellenség, s
csak négy ágyúja maradt és kétezer katonája.
Egész nap, egész éjjel vítt az
ellenséggel a kis szürke ember, hol elöl, hol hátul, ahol megtámadtaték.
Négy ágyújával védte magát, hol itt,
hol amott ostromolva, s aközben vonult a sereg előre, vérben, tűzben,
ellenség országában.
Egy városba értünk, ott körülfogtak
bennünket. Éjfél volt.
Éjfélkor követ jött az ellen
táborából, feladásra szólítandó a kis szürke embert.
Kijött az hozzánk a piacra,
felállítá seregét, végignézte és kérdezé:
– Akarnak-e önök velem tovább
harcolni, vagy leteszik a fegyvert? Jőnek-e, merre vezetni fogom?
S
ki ne ment volna vele, midőn őt látta legelöl? Egyhangú kiáltás hirdeté, hogy nincs, aki a
fegyvert letegye!…
– Menjen ön vissza – szólt ekkor a
követnek a kis szürke ember –, és mondja meg parancsnokának, hogy én
tizenkétszer voltam már körülfogva, most vagyok tizenharmadszor. Mind a
tizenkétszer kivágtam magamat…
Ekkor reánkgyújtották az ellenséges
várost, a kis szürke ember vizes pokrócokkal terítteté le lőporos
szekereit, s azzal nyargalt előre, utána a kis sereg szuronyt szegezve,
„előre, előre!” hangzék kiáltása, s ki ne követte volna őt,
midőn legelöl látta nyargalni vérben, tűzben, ellenség országában?
Egy hídhoz jutottunk.
Itt megállította seregét a kis
szürke ember. Tovább nem megyünk! – monda és szemközt fordult a tengernyi
ellenségnek.
– Ha e híd elveszett, Erdély is
elveszett! – szólt csapatjait elrendezve a hídon, s amint az ostromtűzben
egy ujját lelőtték, hidegvérrel vágatta le a megcsonkult tagot, folyvást
lovon ülve s ágyúit vezényelve. Az orvos elájult a műtétel után, a kis
szürke ember pedig mosolyogva mondá: úgysem sok hasznát vettem az ujjamnak.
Másfél napig harcolt a kis sereg
roppant erő ellen a véres híd fölött, fele elhullott a jó fiúknak, de el
nem futott egy is, s akinek ellőtték kezét vagy lábát, gondolt a kis
szürke emberre, ki hidegvérrel amputáltatta magát lovon ülve, és aztán nem
jajgatott.
Egy hónap múlva Szeben alatt vívott
a kis szürke ember. Megverte az ellenséget, bevette a várost, s amidőn
bevette, első dolga volt – amnesztiát adni.
– Nem jöttem én hadat viselni fegyvertelen
emberek, nők és gyermekek ellen.
S ki ne nyújtotta volna kezét
halálos ellenének a békekötésre, midőn a kis szürke ember nyújtá
legelőször a magáét, melyen csak négy ujj maradt a legközelebbi csatából?
De mégsem volt igaza a kis szürke
férfinak.
Alkotmányos országban ilyesmit
hadvezérnek tenni nem szabad.
Kegyelmezni a kormány tudta nélkül!
Ez valóságos tyrannismus.
Aminél fogva is a kis szürke embert,
mielőtt megdicsérték volna győzedelmeiért, keményen megrótták az
adott amnesztiáért.
A kis szürke ember, amint a
pirongatóriumot megkapta, azt felelte rá, hogy igen jól van, hanem küldjenek
minél elébb pénzt, mert a katonák rongyosok.
Odafenn tehát, hogy e kérelemnek
eleget tegyenek, készítettek a kis szürke embernek egy arany rendkeresztet, s
az országgyűlés színe előtt kinevezték altábornagynak.
Ugyanakkor még kineveztek egynéhány
hazafit altábornagynak, a többi táblabíró urakat pedig kit ezredesnek, kit
őrnagynak.
Ebből képzelhetni, hogy milyen
nagy megtiszteltetés lehetett akkor egy katonai rendjel elnyerése.
Egy vén, ősz huszárezredes – a
hadügyminiszter segéde – lőn megbízva e kineveztetés és rendjel
kézbesítésével.
A kis szürke ember ekkor
Kolozsvárott volt.
A szászok éppen százezer ezüst
forintot adtak át neki, mit katonái közt egy fillérig kiosztott, az erdélyi
hölgyek pedig egy pompás hímzett lótakarót, amire sohasem mert ráülni, hanem
eltette szépen.
Ez mind egy napon történt. Látszott,
hogy e nap ajándékok nyerésének napja.
Úgy lőn, aznap jelent meg a
hongyűlés követe is a küldött csecsékkel.
Belép hozzá a vén huszárezredes.
Ősz, magas, hetvenbe járó férfi volt.
Amint meglátta a tábornokot,
odalépett hozzá, meghajlott annak csonka kezéhez, s ősz, aggott katona
létére megcsókolá azt a csatákban barnult kezet.
A kis szürke ember könnyezve szorítá
keblére a vén, ősz katonát, s midőn az érzékeny ölelés véget ért, az
öreg huszárezredes egy igen szép beszédet intéze hozzá – valóságos német
nyelven.
A jó öreg huszár egy debreceni
születésű magyar ember, ki ama német szavak elmondására egy álló hétig
készült, s utoljára is úgy mondta el, hogy aki magyarul nem tudott, bízvást azt
hihette, hogy most magyarul beszél.
A beszédnek voltak igen érzékeny
helyei. Azon helyeknél a vén huszár szemei ismét önkénytelen megteltek
könnyekkel. Az ő könnyei a tábornokban is felkölték a rokon érzelmeket,
sírt a kis szürke ember, érzékenyen, keservesen, odament a vén huszárhoz,
midőn az beszédét elvégezé, megrázta forróan annak elfogódástól
reszkető kezét és mondá:
– Valóban ez mind igen szép volt.
Sajnálom örökké, hogy magyarul nem tudok, s egy szót sem érthettem belőle;
kérem önt, fordítsa le nekem németre, amit beszélt.
Ez ideig egy sem volt, ki ne
könnyezett volna a jelenvoltak közül, de e pillanatban lehetetlen volt a jelenet
hangulatának a legjoviálisabb kacagásra nem fordulnia. A kis szürke ember az
egész izzadsággal fogamzott német dikciót azzal a hiszemmel hallgatta végig,
hogy most az erőteljes visszhangos magyar szó beszél hozzá.
A vén huszár tehát leírta papirosra
elmondott szavait, s úgy mutatá be a tábornoknak.
Végigolvasá az, s elégülten bicegett
hozzá kis szürke fejével, de amint azon helyre ért, hogy a vén huszár a
philhungarok légióit kezdi dicsérgetni, letette az írást:
– Ezt ki kell törülni – monda –, csak
a magyar és a székely a katona!
Lehet, hogy nem volt igaza, de
ő a magyarokat oly nagyon szerette.
Jobban szerette, mint tulajdon
nemzetét.
S azután örömmel hagyta magának
feltűzni az igénytelen érdemjelt. Azonban minden érzékenyültében, jóltevő örömében
sem felejté el a ceremónia végeztével az országgyűlés követéhez azon
kérdést intézni, mely annak beléptekor már száján lebegett.
–
Hozott-e ön pénzt a katonáknak?…
–
Most az egyszer semmit.
–
Szerettem volna, ha hozott volna, mert sem rabolni, sem szűkölködni nem
hagyom a fiaimat.
Rájuk
költötte volna mind a két Indiát! úgy szerette őket! Szegény öregapó! Mintha most is
látnám…
|