A vörössipkás

„Sarjazni fog a fű, de sarja nem lesz zöld, hanem piros, miként a vér…

Fel fog jőni a nap, de sugára nem lesz fehér, hanem piros, miként a vér…

Kiderülend az ég, de boltozatja nem lesz kék, hanem piros, miként a vér…

Megárad a folyam, de habja nem fog szőke lenni, hanem piros, miként a vér…”

…Vadul hangzott a véres davoria a bor mellett, a kirántott handzsárok villogtak az éneklők kezeiben, a vörös bor lángolt a poharakban.

– Tölts ma bort e poharakba, szép leány! holnap mi piros vérrel fogjuk azokat megtölteni! – kiálta egy magas, nekihevült arcú szerb, poharát kinyújtva.

És egy szép leány fogta a korsót és sorba járt és tölte mindenkinek. Nagy sötét szemei villogtak, sűrű fekete szemöldei árnyékot vetének az alattok égő lángra. Arcai halványak voltak, de ajkai szinte megcsattantak a hőség pírjától.

Karcsú derekára piros öv volt kötve, a piros övben fényes gyilok, hosszú fekete haja két tömött tekercsben csípején alul lógott, közé szalagok fűzve, miket szerelmes hadfiak csatákban elfoglalt lobogókrúl hoztak neki ajándékba.

Égő szemeibe, pihegő keblére, piros ajkaira s fekete hajára jó volt nem néznie, ki nem akarta, hogy belebolonduljon.

Sorba járt és töltötte a poharakat, s ha megzendült a vad davoria, a nyers éktelen férfiordítás közül ki lehete hallani a csengő-bongó magas nőéneket, mely tiszta volt, mint a tárogatósíp legsimább hangjai.

A szerbek részegek voltak a bortól, daltól, dicsvágytól és a leány szemeitől.

Fölugráltak táncolni, a kóló toporzékolásai alatt rengett a ház dobogó lábaiktól, a leány kézrül kézre járt, mindenikkel táncolt, mindenik megcsókolá, s aztán még részegebb lett tőle, de egy se bírta kifárasztani, egy sem bírta arcát pirosabbá tenni.

Ki volt e leány? Mi volt e leány?

Emlékeztek-e azon időkre, mikor a patriotizmus láza oly járatlan régiókba ragadta a lelkeket, mikor különben szemérmes hölgyek a fanatizmus szent őrültségével veték magukat nemzetiségük védőinek keblére, kik keblükön a nemzeti kokárdával önként ajánlák bájaikat a nemzetiségért küzdőknek, s míg a férfiak éltüket veték oda áldozatul, ők még az életnél is drágább áldozatot vittek az oltárhoz, s mint egykor a hit első proselytái, kéjnek nevezték a mártírhalált a végső kín perceiben is, úgy ők a gyalázatot tarták dicsőségnek, s büszkék voltak reá!

Anisia volt a neve a leánynak. Ismerték őt a szerb seregek, fegyvereiket tölté, ha csatáztak, poharaikat, ha vigadtak, s méla éjszakákon körüle gyülekeztek, mikor a lobogó őrtűz mellett guzlicáját pengetve ábrándos csatadalt énekelt a hallgató csoportnak.

*

Jobbra-balra dűltek már az ittas férfiak, a vad dalok hangja mindinkább rekedtül járta be az éjszakát, künn a kakasok az éjfél utáni első szót kukoríkolák.

Felpattant ekkor az ajtó, s rajta alacsony, ragyásképű férfi toppant be, honvédöltönyben, fején piros sipkával.

– Árulás! – kiáltának a szerbek őt meglátva, s szögletbe támasztott fegyvereik után ugráltak.

A jövevény nyugodtan állt meg az ajtóban.

– Ismerjetek rám! – szóla s fövegét levevé.

– Ah, te vagy Prokóp?! – kiáltának a szerbek magukhoz térve.

– Bátyám! – sikoltá Anisia, s a megismert nyakába rohant, s azt magához szorítva, összevissza csókolá.

– Mi hírt hozasz a magyar táborból?

– Semmi jót – felele az, vetkezve átázott ruháiból s a tűzhöz közeledve –, adjatok ennem, mert reggel óta éhezem.

– Él-e még Damjanich? – kérdezék a szerbek nyugtalanul.

– Él, hogy általunk haljon meg.

Rettenetes ordítás követé szavait jóváhagyó tetszéssel.

– Ha mi nem öljük meg őt, ő fog megölni minket. Holnap ilyenkor itt lesz Jarovácon.

– Esküszünk, hogy nem lesz! – kiálták az ittas férfiak.

– Én azt mondom, hogy itt kell lennie. Hogy innen odább megy-e? már az más kérdés.

– Nem! Mi nem fogjuk neki megengedni, hogy lábát sáncainkon betegye, visszaűzzük.

– Nem tudod, mit beszélsz. A vörössipkások vele vannak.

– Mit akarsz azzal mondani?

– Amit úgyis tudtok. Azt, hogy ahol ők vannak, ott nincs fegyvereitek számára győzelem.

– Megölnélek e szóért, ha magam nem tudnám, hogy igazat mondtál.

– Őket még hátrálni nem látta senki. Előttük egy sánc sem magas, egy akadály sem legyőzhetlen. Ők nem számlálják elleneiket soha, egyenként képesek volnának nekimenni egy hadseregnek. Mint a rohanó szél, olyan az ő támadásuk, az ágyúgolyó keresztültör soraikon, de vissza nem tartja őket, mint nem tartaná vissza a vihart. Nyargalva rohannak elleneiknek; mire az kétszer kilőtte fegyverét, már szuronyaik alatt ledől. Vágtatva mennek az ágyútűznek, el nem marad egy is, csak akit a golyó lesodor. Mint kőszikla állnak ki a legnehezebb lovasroham ellen. s visszaverik azt szuronyaik hatalmával, mint tenger tajtékát a szirt. Kétszer fogyott el már a zászlóalj, most újra kiegészítteték, és a később jövők örökleni látszanak elődeik vitézségét azoknak vörös sipkáival. Nincs köztük egy gyáva, nincs egy, ki megfutamlott volna, még ha elesik is, nem hallod azt jajgatni a halál percében. Szégyen volna egy vörössipkásnak nyögni, mikor meghal. Ilyen nép az.

– Miért beszélted ezt nekünk? Tán hogy féljünk tőlök?

– Azért beszéltem, hogy megöljük őket!

– Kezdelek érteni.

– Megöljük őket, de nem a csatamezőn. Mikor nem is gyanítják, legédesebb álmukban rajtuk rohanunk, még csak azon dicsőségük se legyen, hogy a csatában essenek el! Itt e városban készítjük el számukra a szicíliai éjszakát. Én kémjök vagyok, s nem is gyanítják, hogy őket kémlelem. Most is előre jöttem, megtudandó, hogy üres-e e hely. Ti rejtsétek el magatokat a templomokba. Én visszamegyek, s azt mondom nekik, hogy ellent nem találtam. Ők be fognak jőni, nem találnak a házaknál csak nőket és gyermekeket, jól fognak mulatni. Dőzsölés után elpihennek. És nem fognak fölébredni többé.

– A terv jó. De nem gyanakszik-e rád az ezredes?

– Nem természete a gyanú. Egyszer ugyan szinte elárultam magamat. Előőrsön valánk, ő odajött őrtüzünkhöz s pálinkázott velünk. Egy meszely rumot úgy hajtott fel egy hujjában, mint én ugyanannyi lőrét, s meg sem köhenté torkát utána. Nekem szokásom, ha elandalodom, fütyörészni, s éppen akkor az egyszer bajomra ama híres gúnydalt kezdtem el fütyülni, mely Zágrábban annyi verekedésre adott alkalmat. Erre az ezredes minden előszó és bevezetés nélkül úgy ütött pofon rettenetes tenyerével, hogy ahány rác szent van az ókalendáriomban, mind valamennyit egyszerre megláttam a csillagos égen. Szerencsém, hogy hirtelen magamhoz jöttem, s mintha nem tudnám, hogy miért jutottam e kitüntetéshez, kérdezém, hogy mit vétettem.

– Tudd meg, fickó – felelé mennydörgő basszus hangján –, hogy amit most fütyültél, amaz illír gúnydal, melyért háromszor víttam párbajt.

– Köszönöm a felvilágosítást, ezredes úr, ha még valakinek elmondja ön, azt is hozzáteheti, hogy amelyért egy ütéssel három fogát ütöttem ki egy embernek.

– Az én pofám megdagadt, hogy másnap fél fejjel magasabb voltam, mint egyébkor; de visszaadom a pofont! és attól ő egy egész fejjel lesz rövidebb!

– Úgy lesz! úgy lesz! – ordíták a szerbek, hosszú puskáikat verve a földhöz.

– Most még egy szót. Asszonyaitoknak egyet kell velünk érteni. Mikor mindnyájan elnyugosznak, ők lopózzanak be az alvókhoz, vagy még jobb, készítsenek számukra dús lakomát, adjanak nekik mindent, mit szemük megkíván – mit morogtok? Ha gyalázat az, lesz vér, miben lemoshatjátok. S ha elalszanak ölükben, szedjék el fegyvereiket, s adjanak hírt jeladással az elrejtőzötteknek. A bosszú annál keserűbb fog lenni.

A szerbek tétovázni látszának.

Anisia közéjük lépett, nagy sötét szemöIdeit összevonta homlokán, s vadul villogó szemekkel állt meg közöttük.

– Min gondolkodtok? Drágábbak a ti nőitek, mint voltam én, midőn magamat közitekbe vetém? Jobban meglátszik a pirulás a ti arcotokon, mint az enyimen? S marad hely a szégyen számára ott, hol a bosszúnak, az irtás dühének kell csak lakni? Nézzétek, én nem kérdezem, mivé tesz engem az ölelés, mely fajom ellenétől jő, csak azt, hogy ez ölelés rá nézve halál lesz. S ha nem lehet élni a gyalázat után, öljetek meg minket is azokkal együtt, de kényeskedő asszonyszem könnye meg ne vásárolja a halálnak szánt vért.

Helyeslő ordítás felelt a leány kérdéseire. Bátyja odalépett hozzá, s megfogta kezét.

– Anisia! a dicsőség napjai nem messze vannak. Tiéd lesz abból egykor a legnagyobb fény, tiéd most érte a legnagyobb áldozat. Ide fogom hozni tehozzád a sereg legjobbjait, hősöket, kik tizenhét csatából mindig győzelemmel tértek vissza. Ígérd meg, hogy bosszút fogsz rajtok állni.

– Ígérem.

– Ígérd meg, hogy nem fogsz könyörülni egyen is, és ha szép volna és jó hozzád, mint egy oltári szent, nem szánnád meg.

– Ígérem.

– Esküdjél meg reá. Ti vonjátok ki handzsártokat, tegyétek keresztbe, e keresztre esküdjél, hogy nem fogsz irgalmazni nekik. El nem árulod haláluk jöttét, elveszed fegyvereiket, s el hagyod őket alunni… Esküdjél meg.

– Bennem bízol-e legkevésbé, hogy megesküdtetsz?

– Terólad akarok legbizonyosabb lenni. Látod, a női szív gyönge, mikor ott látja maga előtt alunni, nem sejtve balsorsát, a halavány ifjút, könnyen megmozdul benne valami szelídebb érzés, s megszánja őt, és te is nő vagy. Esküdjél.

Anisia szikrázó szemekkel rántá ki baljával férje gyilkát piros övéből, s a megbántott büszkeség lángjával arcán emelé fel azt magasra, míg jobbját az éles késektől alkotott keresztre tevé.

– Esküszöm – csengett hangja –, hogy azt, kit álma előttem ér el, e kés gyilkolja le!

Prokóp sötét mosolygással monda neki

– Esküdet el ne felejtsd; ha éjszaka lesz, én végigjárom az utcákat, tamburámat verve az ablakok alatt. Jaj azon szerb nőknek, kit ezen hangok ébren nem találnak, s ha meghallja azt, és ellensége fegyvereit el nem rejti. Ti pedig az első harangszóra kirohantok a templomból, s mindenik megy a maga házához, s legyilkolja, akit ott talál.

Azután felvevé kiszárított öltönyeit, s ez ónas esős éjszakában eltávozott.

Egy óra múlva nem maradtak a házaknál csak nők és gyermekek.

Hanem, ki a bezárt templom előtt elment, hallhatott olyszerű zúgást, minő a forrongó méhkas háborgása vagy a tengeri csigák rejtélyes búgása. Ott a férfiak voltak fegyverben.

*

Másnap délben harsogó zenével vonult be Jarovácra a magyar had. A téli hadjárat minden sanyarúságait kiállott hadfiak örültek valahára födél alá juthatni s annyi nélkülözés után megízlelhetni a szép asszony főztét.

Gond nélkül veték el magukat mindannyian szállásaikon, kényelmesebb fekhelyükre, mint minőt a röggé fagyott tarlók mezeje ad. A szalma előttük a legpazarabb fényűzési cikk, úgyhogy Damjanich egyszer kivívott fényes győzelem után a harc jutalmául ily magasztaló szókkal örvendezteté meg katonáit:

– Fiúk, ma megérdemlitek, hogy új szalmát kapjatok!

A rác nők megelőző arccal nyújtának nekik ételt és italt, s ha a katona szeme egyebet is megkívánt, abban sem voltak fukarok. Gondolák, miért ne vigadnának ezek is életükben ezúttal utolszor.

Anisia laka előtt egy vörössipkás hadnagy állott meg öt közlegényével. Prokóp vezette őket odáig, ki ismét honvédöltönyében a többi közé keveredett.

Szép, magas szőke ifjú volt a honvédhadnagy, széles nagy vállain s karcsú derekán feszesen volt összekapcsolva a piroszsinóros mente, napbarnította arcának merész, lovagias kifejezést adott a kicsapott bajusz és a spanyol szakáll. Fején kis piros föveget viselt félrevágva.

A legények minden kérdezősködés nélkül helyet foglaltak a konyhában lobogó tűz körül, míg a hadnagy az átelleni szoba ajtaján zörgetett be.

Anisia kinyitá előtte, a hadnagy belépett.

Amint egymásra néztek, az ifjú az öröm, a leány az ijedség hangján mondák ki egymás nevét.

– Anisia!

– Nestor!

Az ifjú hévvel ragadá meg a leányka kezét.

– Te itt, édes Anisiám! két év óta nem látott bujdosó csillagom!

A leány reszketett, mint a délibáb, s elfehéredve susogá:

– Te is Kossuth katonája vagy?

– Nem Kossuthé, lelkem. Az országé és a tiéd. – S azzal átölelte a leányt és kebléhez szorítá és összecsókolta, mint szokta volt két év előtt.

A leány reszketett, mint a délibáb. Nem merte az ifjúnak megmondani: Eredj, ne csókolj, én nem vagyok a te kedvesed többé. Eredj, ne csókolj, én nem vagyok amaz epedő, sóhajtozó leányka többé. Eredj, ne csókolj, én a te halálod vagyok.

Titkon átkozta magában egykori szerelmét, majd az esküt, melyet a múlt éjen adott, és a vakesetet, mely szerelmét és bosszúját egy házba hozta össze.

Futott volna örömest, menekült volna rémülete elől, de a szerelmes ifjú nem bocsátá, s a múlt üdv emléke jogot adott neki az új örömökre.

Mondta volna neki örömest, hogy fusson onnan, de esküje megnémítá.

Ha szól, rokonait, ha hallgat, első szerelmesét öli meg.

Átkozott vérbe fogja mártani kezét, akármit tegyen.

És eszébe jutott a dühödt davoria, melynek minden refrénje „vér”, és reszketett és gyötörte kétségbeejtő Iáz, s míg kedvese özönlő csókjai boríták el arcát és kebleit, belül a szív úgy fáj, úgy reszketett!

Az ifjú ölébe vonta őt szerelmesen, nyaka körül fűzé ideges karjait… Künn a tambura hangjai zengtek végig az ablakok alatt, mindig enyészetesebben járva végig az utcákon házról házra, s eszébe juttatva a szerb nőknek, hogy az irtás vérengző órája nem messze van.

*

Ne aludjatok!

Leszállt a hosszú téli éj csillagtalan egével, örök éj azoknak, kik most elalusznak. Már ki van vonva a fegyver, mely álmaikat a halállal összekösse.

A honvéd fegyvere mellett, a huszár lova mellett alszik, de orzó kezek földet tömnek a puskába s a lovakat lenyergelik. Tán így nem vehetik majd hasznát azoknak.

A szerelem boldog álmát alussza Nestor is kedvese keblén. Karjai átölelve tartják a szép leányt, ki ébren van és nézi a balsorsát nem sejtve alvó arcát mereven.

Már kétszer zengett végig az utcákon a baljel-intő guzlica hangja, legsiralmasabban döngve a leány ablaka alatt. Kétszer iparkodott az kifejleni az ifjú karjaiból, mindannyiszor felébreszté mozdulata által az őt ölelve tartót, s az még szorosabban fűzé őt keblére.

A tambura harmadszor is végigpengett az ablak előtt, minden hangja egy-egy kísértetként futotta át a leány szívét, szemrehányó szóval, hogy még nem fegyverzé le a házánál alvókat.

És az ifjú hős oly nyugodtan hajtá le fejét a leány keblére, mintha azon kebelben még most is a gyönyör angyalai laknának egyedül, nem sejtve, hogy feje alatt, az akadozva dobogó szívben a gyűlölet vérrel táplált démonainak egész légiója van rejtve.

A leány néma iszonyattal nézte az alvó arcát.

Oly nyájas volt az, oly mosolygó, oly szelíd!

Ha egy vonása lett volna rajta a vad bosszúvágynak, meg hagyta volna őt ölni, de ily mosolyogva, ily boldogan nem nézhette őt azon gondolattal, hogy az ő keblén fogják azt egy perc múlva legyilkolni.

Az ifjú álmában egyes szavakat suttogott.

– Anisia, – szerelmem. – …

Ha egy hangot ejtett volna ki, mely a csatáról vagy dicsőségről szól, melyből gyaníthatná, hogy most háborúval álmodik és faja vérében gázol, tán önmaga verte volna szívébe gyilkát; de az ifjú nem szólt egyébről álmában, csak szerelméről, csak kedveséről.

A magyar csak a csatában katona. Otthon szerény munkás polgár, íróasztalánál kedélyes költő, kedvesénél hőszívű szerelmes, borasztalnál vígkedvű cimbora, csak a csatamezőn hős, csak ott oroszlán, kedvese ölében nem jutnak eszébe csatái, de viszont a csatában sem jut eszébe kedvese.

Már közelgett a véráldozatra kitűzött óra, a harmadik guzlicaszó is elhangzott az utcák során, a leány kétségbeesve vonta ki ruhája alól rejtett tőrét, s azon gondolkodott, hogy ne önszívébe verje-e azt.

Elárulja-e ez embert, ki őt ennyire szereti, vagy elárulja rokonait, kiket annyira szeret?

Azoknak bosszút esküdött, de ennek meg szerelmet.

Ha ezt megmenti, azok vesznek el, ha azok győznek, ennek kell meghalni.

Hirtelen megkondult az éjféli harangszó.

Ne aludjatok!

Egy perc alatt iszonyú lárma támad, vad ordítással rohan a dühödt vérszomjú nép a mélyen alvó házakra. Az ajtók nyitva.

– Fuss! mentsd magadat! – sikolt fel a leány kedvesét felrázva álmából, s félőrülten térdre esik, kiejtve az ifjú fegyverét kezéből, melyet még az előbbi percben el akart rejteni.

Felugrik az, kardja az első, melyet kezébe kap, a másik a vörös sipkája.

Csókról álmodott, s kardzörgésre ébredt.

– Fuss innen! – kiált a leány, a földről fölemelkedve, hosszú felbomlott haja a földet sepri, fehér ruhája rosszul rejti termete kecseit. – El vagy árulva, fuss innen!

Jókor.

Az ajtó betöretik. Vörös fáklyafénynél dühödt arcok jelennek meg, kardok, handzsárok villogása látszik.

– Ne bántsátok őt – sikolt a leány, őrült erőszakkal rohanva a támadók fegyverei közé, s a legdühösebbet köztük, testvérét, Prokópot, átöleli könyörögve.

– Vessz el, hitvány esküszegő! – kiált az, s a leányt eltaszítja magától, hogy az tántorogva rogyik le az ifjú előtt. – Vessz el! minden szerb nő megtette kötelességét, csak te árultál el bennünket, ki megesküvél.

– Nem hagyom őt meggyilkolni – sikolt a leány, testével fedve az ifjút –, őrült voltam, midőn fogadást tettem előttetek, és őrült vagyok most, midőn ellentállok tinektek. Nem fogátok őt megölni, mert én őt szeretem.

– Nyomorult! Te akarod őt szeretni? miután lábakapcája voltál az utósó szerbnek. Takard el arcodat, és menj az útból!

– Csak holttestemen át fogtok hozzájutni – monda a leány, s amint ott térdepelt, védve nyújtá ki két karját a támadó tömeg ellen.

Az ifjú egy percre kábultan állott meg érzelmei rohamában. A leány, kit ő annyira szerete, aljas eszköze halálos ellenségeinek! A világ elborult előtte e gondolatra.

– Jertek hát, orgyilkosok! – kiálta elförmedve –, nem áll utatokban semmi! – s kardját markolatig döfte a leány keblébe, s azután megforgatta azt feje fölött, hogy a vércseppek a szerbek arcára hullottak róla. Vércseppek akkor, perc múlva nehéz égető sebek. Az ifjú bosszúja oroszláni dühével ronta ellenei közé, s már kettő feküdt halva lábainál, és még ő sebet sem kapott.

E percben hangos éljenkiáltás hangzék odakünn. A csatázók közé új viaskodók jöttek, az öt közlegény, kik pőrére vetkezve, de fejükön vörös sipkájukkal jöttek hadnagyukat megmenteni. Iszonyú csapásokat osztva a puska agyával, utat törtek a szerbeken keresztül hadnagyukig, ott azt közrevették, szuronyt szegeztek, s egy perc múlva nem volt szerb a szobában.

Az utcákon ekkor már verték a lármadobot.

A zajra felriadt legénység felkapta fegyverét, s pőrén, amint aludt, rohant ki az utcára.

A huszárok nyergeletlen lovaikra ugráltak fel. A csoportozók rögtön csataoszlopot formálva rohantak végig az utcákon szuronyszegezve, s minden lépten szaporodva új csoportozókkal.

Egy lövés sem esett részükről, csak a szurony dolgozott. Mint ellenállhatlan vihar rohant végig a legzajosabb utcán a pirossipkás sereg, előtte elfogyott az ellen, mögötte megszűnt a csata, élén a szőke ifjú hadnagy, vérengző szavakkal biztatva nálánál nem kevésbé bátor harctársait.

A rácok torlaszait elfoglalták, az ellenállókat leöldösék, templomukba üszköt vetettek.

A rémes éjszakában égő város vérpiros fényénél iszonyúan folyt tovább a csata.

A rácok erejüket terv szerint szétosztva, elejénte urai voltak a csatatérnek, később azonban a magyarok, csapatjaikat összeszedve, rettentően fizették vissza a kölcsönt.

Reggelre a városon kívüli mezőn mind együtt voltak a magyar seregek, rendben sorakozva.

Együtt voltak a rácok is a városon belül, halva, szétszórva utcákon, udvarokban.

A város szörnyű füsttel égett a megholtak felett.

Kardjára támaszkodva szomorúan nézett Nestor a vöröslő lángba. Kérdezhették, nem felelt semmi kérdésre.

Az ezredes egy ingben-gatyában jött szemlét tartani az áruló csata után serege felett, csak amint ágyából lovára vetette magát.

A sereg maga is pőre volt nagyrészint, s valamennyi akkor vette észre, hogy fegyvere földdel van befojtva. Csatában a magyar nemigen használja a lövöldözést.

Mikor az ezredes a 9-dik zászlóalj, a pirossipkások zászlóalja elé ért, minden hosszú dikció helyett levette az előtt süvegét, amit később a diplomaták sem restelltek tőle eltanulni.

Amint meglátta a hadnagyot, vitéz csatája után búsan és leverve, szívesen kérdé tőle: – tán sebet kaptál, jó fiú, hogy oly halovány vagy?

– Azt – felelé az, s kezét szívére szorítá.

– Hozd ide sebedet, bekötöm, hadd gyógyuljon meg – szólt az ezredes, s feltűzé az ifjú szíve fölé a vitézség érdemjelét, piros szalagon az ezüst koszorút.

A szerelem sebére mi adhatna más írt, mint a dicsőség! Gyógyította is az az ifjú sebét, lassan-lassan hegeszteni kezdé; de csak mégis legjobban meggyógyítá azt a halál.

Szőnynél elesett.

Egy szó, egy sóhajtás nem jött ki ajkáról, de annál több vér jött ki négy sebéből. A dicső harcmezőn lehelte ki lelkét, egy sóhaja nélkül a bősz fájdalomnak.

Szégyen lett volna egy vörössipkásnak nyögni, mikor meghal.