III.

A nő biztos helyismerettel vezette a tábornokot a mondott hely felé.

Egymás mellett mentek, sietve, komoran; egyes rövid szavakból állt beszélgetésök.

Egy hegykanyarulatnál megállt a nő, az egyik fáklyát elvette a kísérők kezéből, a másikat a vezérnek adta át, s inte nekik, hogy menjenek vissza.

A vezér kérdőleg tekinte rá.

– Nem akarom – szólt a nő súgva –, hogy e helyet ismerje valaki, még biztosítva nem vagy.

– De ezek legbizalmasabb embereim.

– Én nem hiszek senkinek.

– De te nő vagy… és velem egyedül.

A nő magasztos fájdalommal nézett a vezérre, „e fekete ruhában!” – szólt felsóhajtva.

– És e fekete órában – tevé hozzá a vezér, s mentek azután egyedül le a völgy mélyébe, a fehér zúzmarázos fák közt, az úttalan hófuvatban, elöl a nő, utána a vezér, a lobogó fáklya vad világot vete komor arcaikra.

A hegykanyarulat tölcsérén kopár hegyoldalba vágva tátongott elő az elpusztult aknatorkolat.

Az elvadult bokrok benőtték nyílását, a zöld fű elsarjadzott benne, amennyire a napvilág beéri. Télen a szél behordja hóval. A nyílás alig több, mint embermagasságnyi, oldalai harántékosak, mint az egyiptomi épületek ajtain látni, s összerótt gerendákkal vannak elöl kibélelve.

Az asszony elöl lépett be a tunnelbe, félrehajtva szép fehér kezével az akadályozó deres csemetéket, utána a vezér. A nő leeresztett fátyolán keresztülvillogtak nagy sötét szemei.

– Az üreg kissé el van hagyva, nehéz benne járni – szólt az özvegy –, de hol annyi kéz van, néhány óra alatt járhatóvá tehetni azt. A folyosó ágyúk számára is elég tág.

S haladtak mindig mélyebben a hegy szívébe, elöl az asszony fekete ruhában, lobogó fáklyával, utána a vezér szürke köpenyében. Néhol oly meleg volt a föld gyomrában, mint a rekkenő nyári délben, másutt a földalatti víz záporalakban zuhogott alá, facsaróvá áztatva az alatta elmenőket.

A tunnel közepe táján látható volt az aknaút. Egy mély, rettenetes hosszú, kút alakú üreg, mely megy fölfelé, véghetetlen magasba, mint egy óriási kémény, föl egész a hegy tetejéig, hol mint négyszögű csillag, úgy látszik nyílása ide alant a több száz ölnyi mélyben, azután ismét megy lefelé száz meg száz ölnyire a föld érctermő gyomrába, a malom korongja, a nehéz gerendely még most is ott látszik, mely a kötelet húzta fel és alá, mint bányászlegények ereszkedtek le és szálltak fel ismét s vontatták fel a nyers ércek köveit nagy kemény bőrökben.

A mély nyílás egészen födetlen áll a folyosó mellett. Borzadva nézett bele az asszony.

– Mikor először itt jártam, ezt nem vettem észre; milyen könnyen beleeshettem volna.

Ismét odább egy patak folyott keresztül a folyosón.

– Ez sem volt akkor itt, bizonyosan fölül vezették el valami csatornán, s az most elromlott, és a patak itt tört keresztül.

A nőnek nem lehetett a vizen keresztülmennie, a vezér fölvette őt ölébe, a nő ráhajlott vállára.

Mindkettő arca oly komor, oly halovány volt.

Valaha – régen – ily esetben nem lettek volna arcaik oly haloványak, de az a fekete ruha és az a fekete óra…

A patakon túl ismét letette a hölgyet a vezér. Nemsokára a tunnel túlsó végéhez értek, az egészen be volt omladozva, a vezérnek több nehéz követ el kelle hengerítenie az útból, hogy kimehessenek rajta, s ott egy vadonnat sötét fenyves közepében találták magukat.

A távolból hallatszottak az ellenséges seregek őrszemeinek sorba menő kiáltozásai.

Az erdő oly sötét volt, hogy nem lehetett belőle kilátni.

– Most Isten önnel, én tovább megyek – szólt az asszony, kezét nyújtva a tábornok elé.

– Hová gondolsz, Hermine? ez erdőben, ily éjszakában…

– Nem első járásom ez ily időben és utakban. Nem messze ide egy molnár lakik, ki jó ismerősöm, azt fogom felkeresni s ott pórruhát veszek magamra és megyek tova.

– Miért oly sietve?

– Ön már elfeledte, de én nem, hogy férjem házánál egy embert hagytam, aki férjemet megölte, ahhoz sietek; Isten önnel!

– Nem bocsátlak magadat, Hermine, elkísérlek odáig, legalább az erdőből ki.

– Ne feledje ön, hogy ön húszezer ember vezére, kiket meg kell szabadítania, éspedig sietve. Isten önnel. Még sokszor fogunk találkozni.

A rejtélyes nő e szavak után sietve távozott egyedül az erdőben, még a fáklyát is kioltá, melyet magával vitt, s eltűnt a sűrű fák között, miknek lombja egyedül maradt a tél fehér világában haragos, bánatos zöld.

A vezér sokáig nézett az eltávozott után, azután megfordult, keresztülsietett a földalatti folyosón, s még tartott a hosszú téli éjszaka, mire hadiszállására újra visszatért.

Rögtön előrendelte utászait mind, a sereget rendbe állítá, s csodás gyorsasággal rendbehozatva a földalatti utat; elkezdé serege javát azon keresztülszállítani.

Az elhagyott aknafolyosó szokatlan dübörgéstül visszhangzott, a századok óta ottlakó sötétséget szokatlan fény verte ki régi odújából. A fáklyáktól jobbra-balra hányt árnyékok mint alaktalan gnómok tűntek fel szerteszét, mik fenyegető repdeséssel tűntek el a kemény sziklafal hasadékaiban.

A vezér és minden tisztek fáklyákkal világítottak a dolgozóknak, s amint elöl az utászok a sziklákat, a földomlásokat elegyengették, már jöttek utánok a nehezen gördülő ágyúk, miket alig bírt öt-hat ló vontatni az iszapos úton; maguk a katonák tolták fáradságosan tova küllőiknél fogva, ahol egy-egy megfeneklett.

Még tartott a véghetetlen téli éjszaka, s már a sereg legjobbjai néhány ágyúval keresztüljutottak az alagúton. A sűrű fenyves elrejté őket szem elől.

S midőn szürkülni kezde, a város felől megindult az országúton a deréksereg Szélakna felé.

Az ellenfél nyugodtan várta támadásukat erős állomásából. De a legelső ágyúszóra megjelent az erdő közepéből, csaknem háta mögött az alagúton átjött hadosztály, s a cernírozó had, nehogy két tűz közé kerüljön, kénytelen volt oldalt elvonulni az országútról s a derék seregnek szabad utat nyitni.

Így menté meg seregét a vezér, mikor már azt mindenki elveszettnek hitte.

Szerencsecsillaga ekkor kezdett föltűnni az égen.