IV.

Az özvegyasszony hazaért távollevő lakába.

De akiért járt, a fiatal főtisztet már nem találta ott.

Hadi mozdulatok miatt egy állomással odább kellett neki menni, s a házába betérő özvegy ott egy csomó közkatonán kívül egy alsóbb rangú tisztet talált szobájában, ki nyers hangon kérdé a belépőtől, hogy mit akar.

– Én e ház asszonya vagyok – felele az szárazon.

– Nagyon jó – monda a hadnagy –, éppen parancsot kaptam, hogy mihelyt megérkezik az asszony, küldjem a szomszéd állomásra.

– Parancsot? Kitől és miért?

– Ugyanazon őrnagytól, ki előttem itt volt s ki nekem főnököm; hogy miért? arra nem felelhetek, mert arra nekem semmi gondom.

Az asszony nem mondott ellent, hanem rögtön parancsolá a szekeresnek, ki idáig hozta, hogy vigye a kitűzött helyre, a hadnagynak pedig átadta szobája kulcsait, szarkasztikus hidegséggel mondva: – Ha már elfoglalta ön házamat, viselje egyúttal gondját vagyonaimnak.

A hadnagy előszólíta három granátost, s parancsolá nekik, hogy üljenek szinte a szekérre.

– Minek az? – kérdé az asszony sértett büszkeséggel.

– Önt fogják kísérni, asszonyom.

– Ez is parancsolatban van önnek adva? – kérdé a nő élesen.

– Ezt így szokták, asszonyom – válaszolt a tiszt, s becsapta maga után az ajtót.

A granátosok felültek a nő mellé és vele szembe a szekérre. A nő halavány volt, még ajkai is fehérek voltak a dühtől, de hallgatott és nem mutatta indulatját.

Az úton elkezdett a granátosokkal beszélgetni, mind a három lengyel volt – sokat beszélt nekik, különös tárgyakról, merész eszmékről, nagy csodás tettekről. A granátosok figyelve hallgatták, néztek reá, bámulták, egyre bámulták, észrevétlenül szítták magukba percenként az asszony szavainak csábító mérgét, s mikor a fuvaros egy helyen megállt a fogadó előtt lovait etetni, azt kérdezte tőle a három katona, hogy merre vannak a magyar seregek.

És rögtön mind a három átszökött!

A nő egyedül maradt. Ő is elszökhetett volna, ha kedve tartá. De nem tevé azt; hogyha nem hívatta volna is azon ember, ő felkereste volna. Elvitette magát a kijelölt állomásig, ott kifizette a fuvarost s visszaküldé, az hazament, ahonnét jött, harmadik vármegyében fekvő lakhelyére, s eltávoztával senki sem bizonyíthatá be, hogy a nő mint jött ide.

Hermine fölkereste az őrnagyot, akihez küldve volt; oly arccal, melyen semmi nyoma sem látszék a haragnak, lépett be hozzá, s midőn annak szép fiatal arcán a szokatlan hidegséget, a visszautasító szigort észrevette, úgy tett, mintha megütköznék rajta s remegve kérdezé:

– Őrnagy úr, kegyed énrám haragszik?

Az ember azt hitte volna, ez az asszony most fél, remeg; pedig akkor kezdett bosszúja tárgyát megrontó tervéhez.

– Asszonyom – szólt az őrnagy, hideg, erőtetett hangon –, megbocsát kegyed, hogy idehozattam, de a kötelesség…

– Engedje meg ön, engem ön nem hozatott, magam jószántából jöttem önhöz.

Az őrnagy megütközött.

– S nem tisztem küldte kegyedet, kit lakházánál hagytam?

Az asszony mosolygott, elpirult, szemeit lesütötte… Minden kiszámítás…

– Kegyed tisztje engemet mindenesetre küldött, de nem ide. Tudtomra adá, hogy kegyed engemet el akar vitetni, s biztatott, hogy rejtsem el magamat, oly helyre, mit csak ő fog tudni. Én azonban észrevéve, hogy az ember igen különös szemekkel tekinget rám, inkább akartam magamat önre, mint őrá bízni.

Az őrnagy dühösen csapott öklével az asztalra. – Rögtön menjenek a hadnagyért – kiálta az ordonnance-nak. Ha e percben altisztje jelen van, talán megölte volna. Engedetlenség parancsai iránt, szövetkezés, egyetértés azzal, akit el kellene fognia, mind elég vétek a föllebbvaló haragját megtorlásra gerjeszteni, hát még, mikor e harag tüzét a felgerjedt szerelemféltés szítja!

A nő ennyi indulatot tudott néhány szavával fölgerjeszteni.

– Kegyed tehát egyedül jött? – kérdé az őrnagy, többé nem hideg, kényszerített hangon, hanem indulatosan, fellázadtan.

– Egyesegyedül, mint láthatja ön.

– S mi indítá kegyedet arra, hogy mégis eljőjön?

A nő összetette kezeit, s oly csábító, oly mosolygó, oly pokolrahívó tekintetet vetett a katonára.

– S nem találná ön ki?

A katona odalett e tekintet bűbájától. E kábító mosoly, ez észvesztő ragyogvány a nagy, epedő szemekben elfeledteték vele, hogy vádlott és bíró állnak egymás előtt. Odarogyott a nő lábaihoz és csókokkal halmozá el annak kezét, s nem bírt megválni annak mosolygó tekintetétől.

Ha észre tudta volna venni e mosolygó arc homlokán azt a fenyegető egyenes ráncot, mely őrt állni látszék hidegen, változatlanul a hazudó arcvonalmak színpadi játéka fölött!

– De mindenekelőtt kérem önt – szólt az asszony, negélyesen visszavonva magát –, beszéljünk arról, hogy mi haragja van önnek reám, amiért, ha magam jószántából nem jövök, erővel is idehozat.

A tiszt tréfásan veté le magát a pamlagra, s odavonva maga mellé a hölgyet, monda:

– Kegyed kevésbé volna találékony, mint én?

– De tréfán kívül, valami oknak, valami címnek csak kell létezni, amiért engem saját házamtól parancs által el lehessen idéztetni.

– Kegyed sokáig nem volt otthon, és az emberek azt beszélték, hogy mint kém a magyarok táborában időzik. Ezért jogom volt kegyedet elfogatni s kérdőre venni.

– Az emberek valót beszéltek.

– Hogyan! – szólt megütközve a tiszt, s ismét komolyan kezde a nő arcába tekinteni.

De annak egy vonása sem változott.

– Úgy van, onnét jövök. Azt helyesen tudják az emberek. Csak azt nem tudják helyesen, hogy ki részére vagyok kém. A magyarokat kémelem-e vagy a császáriakat?

A tiszt gyanakodni kezde.

– Asszonyom, nekem igen rosszul esnék, ha kegyedet oly állításokon kapnám, amikről azon gondolatra jöhetnék, hogy kegyed nem mond mindig igazat; jobb lesz, ha nem beszélünk erről többet. Mert meglehet, hogy azon szomorú kötelesség mely kegyed távollétét parancsolná megtorlanom, erősebb leendne, mint azon öröm, mely kegyed ittlétét ünnepelteti velem.

– Én akarom, hogy beszéljünk róla. Kegyednek bizonyosan más kémei is vannak, vegye ön kezéhez azok tudósításait s nézze meg, nem fogok-e igazat mondani.

– Jó, csak egyet kérdezek kegyedtől – szólt az őrnagy egy összehajtott papírba tekintve. – Melyik oldalról készülnek a forradalmi seregek Selmecen legerősebb védelemre?

– Egyikről sem; nincsenek már ott.

Az őrnagy visszahökkent a feleletre.

– Tehát csakugyan utat tört magának Körmöc felé?

– Éppen nem; Szélakna felé ment.

– De ez lehetetlen – kiálta fel a tiszt, a kezében levő papírba ütve –, ez azt írja, hogy Szélakna felől oly erő áll ellent, hogy ott seregének felét is elvesztheti, ha ki akar törni.

– Önök kémjei haszontalan fickók – szólt a nő, kivéve a tiszt kezéből az írást s ketté repesztve. – A forradalmi vezér egy ember veszteség nélkül vonult el az országúton, fényes nappal, zeneszó mellett. Ezóta Branyiszkó alatt van.

– Az képtelenség, az lehetetlenség!

– Az ottani parancsnokok is azt mondták, midőn előre figyelmeztettem őket. Én bizonyosan tudtam, hogy a vezér a hegytetőkön keresztül akar háta mögé kerülni a szélaknai zárcsapatnak, de a parancsnok urak jobban hittek hivatalos kémeiknek, akik a Körmöc felé intézett színlelt támadást vitték hírül.

A tiszt még nem bírt bámulásából magához jönni, midőn egy futár érkezett hozzá, tudósításokat hozva, mikben szórul szóra az jelentetik, amit az asszony imént elmondott neki.

– Valót beszéltem-e? – kérdé triumfáló arccal a nő. A tiszt kezét nyújtá neki.

– S nem tudja kegyed, mint menekültek meg? – kérdé a nőtől.

– Úgy hiszem, a hegyi utakon – felelt ez ártatlanul.

– A föld alatt. A hegyen keresztül!

– Csodálatos! – szólt a nő, kezét összecsapva. – Csaknem hihetetlen!

És a nő arcán oly élethíven volt kifejezve a bámulás, a meglepetés.

Ki merte volna gyanítani, hogy éppen ő volt az, ki ezt az utat a vezér előtt fölfedezte.

Az őrnagy világosan meggyőződött róla, hogy a szép asszony nemcsak szíve, de érdekei ügyének is meg van nyerve; a beszéd mindig melegebb kezde kettőjük közt lenni; az asszony tréfált, kacérkodott, az ifjú tiszt mindig szorosabban simult mellé, először csak kezét csókolá meg, azután karcsú derekát karolta át; mindez nem esett meg ellentállás nélkül. Végre nem nézhette tovább a nő telt piros ajkait, anélkül, hogy valami édeset ne gondoljon rólok, a bűvös-bájos szemek minden tekintete ittasabbá tette, még közelebb simult – midőn hirtelen nyers hangon szólal meg valaki ablaka alatt, az ajtót benyitják s a hívott hadnagy belép rajta nagy bizalmasan.

Akárki lépett volna be e percben, számíthatott a nagyon természetesen kimagyarázható legmogorvább fogadásra, annál inkább a kérdéses hadnagy, kiben a főtiszt egy engedetlen alattvalót, s ami több, alattomos vágytársat vélt megismerni.

– Jőjön ön a másik szobába! – kiálta rá haragos hangon, s maga után bocsátva a szomszéd terembe, elkezdett neki egy rettenetes leckét tartani subordinatiórul, kötelességről s azon esetekről, mik árulásnak tekintetnek.

A hadnagy szemre-főre bámult, s némi tájékozást véve magának azon bizalmas helyzetből, melyben őrnagyát a küldött nő mellett találta, semmivel sem hitte magát jobban kimenthetni a még nem sejtett vád alól, mint ha azt állítja, hogy ő a kérdéses asszonysággal különös gyöngédséggel és udvariassággal bánt mindenha.

– Éppen ez az ön vétke! önnek nem udvariasság volt utasításul adva, hanem szigorúság.

A tiszt zavarba jött. Azt hitte, hogy a szigorúság ellen éppen nem lehetett panasz.

– Ön egyedül bocsátotta idáig az általam elfogatott vádlottat.

A tiszt állítá, hogy ő három granátos kíséretében küldte ide.

Az őrnagy dühbe jött. – A hölgy maga legjobban el fogja mondani.

– Ez az úr azt mondja, hogy kegyedet három granátos kíséretében küldte idáig.

A nő hidegvérrel felelt: – Valóban nem tudnám, mire lett volna e kíséret, miután önakaratomból jöttem.

– Asszonyom, ön kötődik velem – szólt a hadnagy kifakadva – ön még zúgolódott ellenem, hogy miért ültetem az ön szekerére a katonákat.

– Ha úgy volna a dolog, nem találok rá okot, hogy miért tagadnám el, sőt biztosítom önt, hogy panaszt tennék érte.

– De én parolámra mondom, hogy igaz, amit állítok.

– Ha mind a ketten állításaink valóságára hivatkozunk, sohasem fogunk bizonyosat tudni. Én egyedül jöttem ide, az bizonyos, de ha kegyed azt állítja, hogy kísérettel küldött, hívja elő azt a három katonát, akire rábízott, azok legjobban fognak bizonyítni.

A hadnagy végtelen zavarba jött. Érzé, hogy igaza van, és látta, hogy mégis az ellenkezőt fogják rábizonyítani.

– Valóban azt a három katonát azóta sehol sem találják.

A nő gúnyosan mosolygott.

– Ön csak nem fogja azt állítani, hogy én az ön három granátosát az úton meggyilkoltam s elástam az árokba!

Az őrnagy haragosan közbeszólt:

– Menjen ön, az ön három granátosa sohasem volt a világon. Ön haditörvényszék elé fog állíttatni.

A nő egykedvűleg játszott egy az asztalról felvett tollal, mintha őt a tárgy tovább nem is érdekelné.

Ha vádolta volna az embert azon sérelemmel, mit az rajta elkövetett, nem kapott volna elégtételt, míg azzal merőben ellenkezőt állítva, teljesen célt ért.