HARMINCHATODIK FEJEZET
Még egyszer a fekete hattyú

A grófnő nem értett ebből a furcsa kimenetelből semmit.

Mi lelte ezt az embert? Ezt a pórt? Ezt a semmit? Hogy ő visszautasítja a díjazást? Talán nem tudja, miről van szó? Milyen összegről? Azt hiszi borravalóról beszéltek? No majd megérti később.

Most mással volt eltelve a lelke.

Odament a Mária-szoborhoz, s letérdelt az imazsámolyra. Egy nyitva hagyott imakönyv volt azon. Imádkozott. Mindennap egy egész órát szokott imával eltölteni. Azt a szomorú óráját a napnak, amelyen Oszkár öngyilkossá lett.

Már kétszer zavarták ki az imájából. Egyszer a komorna, azzal a jelentéssel, hogy itt van a mamzell a ruhaderékkal; másodszor meg a komornyik ezzel a 116-os konstáblerrel. A félbeszakított imát be kellett végezni.

Az utolsó ámen után a grófnő a komorna szobájába szolgáló villanycsengettyűhöz ment, s megnyomta annak a gombját.

A komorna bejött. Új cseléd volt (ama bizonyos karperechistória óta).

– Most már bejöhet a mamzell a ruhaderékkel.

A komorna után nyomban bejött a divatárus cég kisasszonya. Hozta az elkészített új ruhaderekat felpróbálni, azon is hattyú alakúra idomított cikornyák voltak fekete fénytelen gyöngybül.

A grófnő abban a pillanatban az öröm ijedelmével sikolta fel „Amelie”.

A mamzell a háta mögé nézett. Nyilván azt hitte, hogy a komornát híják.

Hanem a grófnő odarohant hozzá, s megragadta a kezét.

– Leányom!

A varróleány kegyeletes szánalommal nézett a grófnőre, s szelíden visszahúzódott.

– Grófnő! Ön csalódik. Az én nevem Gratulin Lidia. Varrónő vagyok.

– Nem! Nem! Te Amelie vagy! Az én leányom.

– Nem, grófnő. Én Gratulin Lidia vagyok. Otthon a szállásomon megvannak az okmányaim; erkölcsi bizonyítványom, keresztlevelem. Apám Gratulin Fridolin volt: szabómester Rimaszombatban. Anyám Perpera Amália. Tavaly nyár óta itt dolgozom a Bécsi utcai divatkereskedésben.

– Lehetetlen! Lehetetlen az! Ez arc, a termet! Ezek a szemek. Ez a hang. Te X. X. grófnő vagy.

Erre kissé tetszelgősen mosolygott a leány.

– Mondták ám többen már, hogy meglepően hasonlítok a grófnőhöz. De én nem akarok e csalódással visszaélni, ami úgyis elébb-utóbb kiderülne. Én egy szegény leány vagyok: szegény szülőktől. Nem tudok semmit, csak varrni, meg hímezni.

– Az nem igaz! Te Amelie vagy! Ne tetézd kétségbeesésemet azzal, hogy megtagadsz. Az én leányom egy varrónő, aki napestig dolgozik! Te hímzed a fekete hattyúkat az én elátkozott öltönyeimre? S jársz kopott ruhában! – Mit akarsz? Térdre essem előtted? Utánad csússzak, bocsánatot kérve? Nem vagyok-e eléggé megverve a sorstul? Látod ezt a gyászruhát rajtam? Tudod, hogy Oszkár öngyilkossá lett?

– A nevére emlékezem. Olvastam valahol.

– Csak a nevére? Hát azokra a szép ragyogó szemeire nem?

– Nem láttam soha.

– Hát azokra az édes hízelgő szavakra, amik engem is kárhozatra vittek?

– Nem hallottam soha.

– Mered azt mondani? Ide nézz e képre! Nem félsz, hogy megszólít?

Azzal lerántotta a selyemfátyolt a festőállványon levő képről. Angeli művész ecsetje remekelt azon. Azok a szép szemek oly ismerősen néztek, az ajkak megszólalásra nyíltak. Mintha ő maga élne ottan.

A leány idegeit végtül végig járta ez a bűvös villanyütés. A szíve őrült sebességgel kezdett el dobogni. Valami szóval ki nem mondható fájdalom dúlta fel az egész lelkét. – Hanem az arca és az ajka nem árult el semmit.

– Nagyon szép arckép… – suttogá csendesen.

– Csak szép arckép? És semmi más? – rebegé a grófnő. Irtóztató játék, amit most velem űzesz! Ez már kegyetlenség ennyire vinni az alakoskodást!

– Nézd! – Egy levelet hordok a keblemen. Éjjel-nappal velem van. Ez volt az utolsó levele, amit abban az órában írt, amikor rettenetes elhatározását végrehajtá.

Ezzel a grófnő egy kis, borítékba zárt levélkét vont elő a vállfűzője alól.

– Látod ezt? Még le van zárva pecséttel. Nincs felbontva. Mert ez a levél nem nekem szól.

– Azóta mindig keresem azt, akinek a nevére címezve van. Magát a poklok országát jártam össze-vissza érte, úgy kerestem.

– Látod e nevet a borítékon? „Amelie-nak”. Nem én hozzám írta az utolsó levelét, hanem a leányomhoz.

– Nem akarod felbontani e levelet? Nem olvasod el, mit ír – a halott – Amelie-nak?

A leány reszketett, ingadozott. Emberpölötti volt a megkísértés.

Egy izenet a túlvilágról… Egy kedves halott utolsó szavai!… Odanézett merőn annak a megszólalni kész arcképnek a szemébe.

És aztán magában sóhajtá: „Én mindennap imádkozom érted; mindennap megbocsátok neked… Te ne szólj hozzám többé!”

Azzal hideg, nyugodt szóval mondá:

– A levél nem nekem szól. – Én „Lidia” vagyok. S visszaadta a grófnőnek a levelet feltöretlen.

– Légy hát akárki! De annyira hasonlítasz az én elveszett gyermekemhez, hogy el nem hagyhatlak magamtól többé. Engem borzasztó csapások értek.

– Csoda, hogy meg nem őrültem. – Meg vagyok törve, megalázva. – Nem tudok megbocsátani magamnak. Nem tudom, mi célja van az életnek többé.

Akárki leánya légy: tebenned találtam föl a vezeklésemet. Elviszlek magammal.

– Leányommá fogadlak. Az ő helyét fogod betölteni. Szép vagy, gazdag lész: az egész főrendű fiatalság fog körülrajongani: s akire választásod fog esni, előre bírja a beleegyezésemet. Csak jőjj velem. Ha ragyogni, mulatni akarsz, itt maradunk a fővárosban; ha utazni kívánsz, elviszlek a világ legszebb helyeire. Ha szeretsz félrevonultan élni, együtt rejtőzünk el falusi kastélyomban. Óh, csak jöjj velem.

A varróleány végighallgatta mindezt nyugodtan. S aztán szelíden válaszolt:

– Grófnő. Mély tisztelettel hajlok meg az ön nagy fájdalma előtt. De én nem fogadhatom el önnek az ajánlatát, bármily fényes jövendővel kecsegtessen is az. Én szegény vagyok, s szeretek szegénynek maradni. Választottam is van, akit tisztelek, becsülök, szeretek, s aki engem tisztel, becsül, szeret. Még most fegyverrel szolgál, de amint polgári állást nyer, nőül vehet, s ketten együtt keresünk tisztességes munkával annyit, hogy megélünk. – Ki az? Mi a neve? Minő katonai rangja van?

– A neve: Paczal János. Jelenleg a 116. számú konstábler a Cl. kompániánál.

A grófnő egyszerre a szívéhez kapott a két kezével, elszédült. A leány nem engedte őt elesni, átkarolta: erős leány volt, s a balzacra fekteté az elaléltat.

Akkor aztán megcsókolta a homlokát, a két szemét és az ajkait. Majd letérdelt eléje, és megcsókolta a kezét.

Azután letakarta a fátyollal az arcképet, úgy ahogy elébb volt.

Azután odament a villanycsengettyűhöz, megnyomta a gombot.

A komorna bejött.

A varrónő odamutatott az úrnőre.

– A grófnő elájult. Ma nem próbáljuk fel a ruhát. „Adieu”.