HARMADIK FEJEZET
A fekete hattyú

Isteni álom!

Aki a halandó embert mindentudóvá, mindent tehetővé, mindenütt jelenlehetővé teszed!

Milyen szép volt álomban visszamenni az elhagyott ősi hajlékba. Látni a menyegzői előkészületeket. Látni saját magát a tükörterem falain megsokszorozva; menyasszonyi öltözetben; narancsvirágból van a dísz, az az ő kedvence. Ő a menyasszony és nem más: az már bizonyos. Hogy lehetett ebben kételkedni? De hát a vőlegény kicsoda? A keblén függ egy szívalakú medaillon; közepén egy nagy solitaire. Az megmondja. Hisz az ő arcképe van benne. Itt jön ő maga is – valósággal. Egy nagy menyegzői csokrot hoz, csupa fehér rózsákból, amik még nincsenek kinyílva. Hát mégis hű maradtál? Nem árultál el? Nem adtad el testedet, lelkedet? Válasz helyett megszólal a „Szerenád-valcer”. Ez az ő kedvenc keringője. Vállára teszi a kezét, s aztán repülnek együtt. Igazán repülnek, a lábuk nem jár a földön: végig a hosszú tánctermen. Hát visszatértél? nem is hagytál el? Szeretsz, mint régen? örökké így fogunk egymás karján repülni éveken, évtizedeken át? mire visszakerülünk a keringő-turból ahonnan kiindulunk, a tükörben az én hajam fehér lesz, a te fejed kopasz? És aközben folyvást hangzik a Szerenád-valcer bűbájos zenéje. A táncterem végtelenbe nyúlik, átalakul vasúti indóházzá, a csillárokból vasúti lámpák lesznek, a menyasszonyköntös narancsvirágaiból zúzmara-virágok. Hanem azért a Szerenád-valcer egyre szól, s a vőlegény egyre szorosabban öleli menyasszonyát magához. „Hát te vagy az? Te? Te? Te?”, s amint ismét ránéz: hát mégsem ő az, hanem – a János konstábler a vasúti pályaháztól.

Erre fölébredt, s amint a szemeit felnyitja, csakugyan a János rendőr ábrázatját látja maga előtt, ki a kissé felnyitott ajtón bedugta a fejét.

– Ezer milliom bocsánatot kérek, kisasszony. Azt gondoltam, már fel méltóztatott kelni. Nyolc óra van.

– Nagyon el találtam aludni.

– Engedelmet kérek az alkalmatlankodásért. De hivatalból vagyok itten valami fölvétel végett.

– Kérem: küldje be hozzám a Zsuzsa asszonyt.

– Ezer bocsánat. – A bedugott fő visszavonult. A kalap most is a fején volt; de ezúttal nem volt rajta a viaszkos vászon: a fehér lószőr kócsag nyalkán fityegett az oldalán.

A hölgy természetesnek találta, hogy biz egy varró mamzellnek az ajtaján minden órában benyithat egy konstábler.

Csak azt találta csodálatosnak, hogy a Szerenád-valcer zenéje még most is tovább szól. Már a finálé járja. Pedig hiszen már ébren van. Úgy tetszik, mintha mélyen a föld alul jönne fel minden akkord, s aztán lassankint elmúlna a föld alatt.

Még ez az álomhoz tartozik-e?

A Zsuzsa néne jött sietve a hálókamrácskába.

– Nem vettem észre, hogy a konstábler bejött; különben elfogtam volna. Odakint öblögetünk a kútnál a napszámosnéval.

– Mit akar ez velem?

– Hát a Lidi mamzellnek az eltűnése fel lett jelentve a rendőrségnél. Hivatalból meg lett indítva az eltűntnek a nyomozása. Nem találtak rá. A szerencsétlen leány bizonyosan a Dunába ölte magát. Megcsalta a szeretője. Azt nem is fogják megtalálni soha. Előtte való nap két font ólmot hozatott a boltból, s az vele együtt eltűnt. Most azután, hogy az uram mondta a konstáblernek, hogy megkerült az elveszettnek hitt lakó: ennek jelentést kellett tenni az alkapitányságnál. Onnan megint vissza lett küldve, hogy vegye fel a protokollumot, hogy hol járt hát azalatt a „Lidi” kisasszony, amíg a rendőrséggel kerestette magát.

– Mit mondjak neki?

– Most csak öltözzék fel szép csendesen, félig nyitva hagyom az ajtót. Hallgassa ki, hogy mit beszélek én a konstáblerrel, aztán majd azokat mondja utánam.

– Kérem még egy szóra, Zsuzsa asszony! Álmodom én most, vagy ébren vagyok?

– Már bizony egészen ébren van a kisasszony.

– De én az elébb olyan világosan hallottam valami zenét, mintha mélyen a föld alatt muzsikálnának.

– Hát persze, hogy muzsikálnak. Itt a pincelakásban alattunk lakik a Zsiga cigány: az tanítja ilyenkor a két fiát muzsikálni.

Ez a reális adat egészen szétszórta a hölgy lelkében kísértő misztikus emlékeket. Hát nem démonok, hanem csak fekete rajkók laknak odalenn a mélységben?

Zsuzsa asszony kiment a mosókonyhába.

– No hát mit akar a protokollumba, konstábler úr?

– Legelőször is mi a neve a kisasszonynak?

– Mi is a neve? Magam sem tudom már. De itt van a keresztlevele nálam, az majd megmondja: „Gratulin Lidia”.

„Gratulin Lidia!” ismétlé magában az új családi nevet a hölgy odabenn a hálókamrában, „Gratulin Lidia…”

– „Született 1867-ben. Atyja Gratulin Fridolin, asszonyszabó. Anyja Perpera Amália Rimaszombatban.” Itt van a bizonyítvány, hogy szülői meghaláloztak: az árvaleányt felnevelte Koricsna Ursula özvegyasszony. Az is meghalt. Azután itt van a rimabatyi elöljáróságnak a levele, hogy a leány a varrásbul él és tisztességes személy.

– Hát mért tűnt el a szállásárul ezelőtt öt nappal?

– Hát mért no? Mert egy kis beszedni való tartozásai voltak Batyiban. Hírt vett róla, hogy egy adósa haldoklik: nem akarta elszalasztani.

(Milyen kész fantáziájuk van ezeknek a mosónéknak!) – Akar még egyebet is megtudni a konstábler úr?

– Azt majd csak a kisasszonytul kérdezem meg.

A hölgy ezalatt felöltözött, s kijött a hálószobábul.

Dacára az egyszerű öltözetnek, előkelő jelenség volt. Tiszta, nemes metszésű arcvonások, finom ajk, mély tüzű, sötétkék szemek, s dúsgazdag aranyszőke haj, mely mint egy tiara volt háromszorosan a feje körül csavarva.

A konstábler egészen lassú beszédűvé lett, amikor meglátta. Súgva mondá a Zsuzsa asszonynak:

– Én eddig a Lidi kisasszonybul nem láttam egyebet, mint a haját, de nekem úgy tetszik, mintha az gesztenyeszínű lett volna. Nevetett ezen a mosóné, de nagyon.

– Jaj! Lelkem konstábler úr! Ártatlan maga az ilyen dolgokban. Ha két éjjel egymásután szódával megmossák a hajat, mind ilyen aranyos szőke lesz az egyszerre.

– Az már más.

Hát azután elmondatta a fentebbi adatokat rendben a kisasszonnyal, aki már most tudta, hogy kinek híjják, hol született,? hol nevelkedett, s miért volt távol a szállásáról.

Úgy ment minden, mint a karikacsapás.

Mikor ezeken mind átestek, akkor a konstábler egy selyemkendőt vont elő a katonaköpenye zsebéből.

– Hát azt nem tudná-e megmondani Lidi kisasszony, hogy ez a kendő hogyan került a Margit-hídra a múlt pénteken éjjel, amikor kegyed hazulról eltávozott?

Zsuzsa asszonyban egyszerre meghült a vér. Most kellene valami jó hazugságot diktálni a leánynak.

Csak az tartotta meg előkelő nyugalmát.

– Ez a kendő sohasem volt az enyim, s én sohasem voltam a Margit-hídon.

– De hiszen a lakók mind ráismertek, hogy ez a kegyed kendője volt, amit a fején szokott viselni, ha kiment.

– De ha én azt mondom, hogy nem az enyim.

– Hit alatt is erősítheti ezt?

– Megesküdhetem rá, hogy sohasem volt az enyim. Tehette bátran: hiszen igazat mondott.

– Akkor hát nincs több kérdezni valóm kegyedtül, engedelmet kérek az alkalmatlankodásért. Még az öreget szeretném kihallgatni.

– Kit? Az uramat? – szólt Zsuzsa asszony. – Dejsz azt hiába keresi már itthon. Visszament az, amint feltápászkodott, a vasúthoz.

– Hiszen huszonnégy órára volt neki szabadság engedve.

– Hiszen ismeri, hogy milyen ember? Nincs neki maradása idehaza. Mindig azt hajtja, hogy hátha azalatt történik valami szerencsétlenség a vasúton, amikor ő nincs ott. Meg a Vigyázz sincs ott. Nem bízik a sufflensben. Hátha hamis vágányra találja igazítani a váltót. Még hajnalban visszabotorkált a pályaházhoz.

Elment biz az öreg azért hazulról, mert érezte a hivatalos firtatás pecsenyeillatát, s nem akarta a szembesítésnél magát ellenmondásokba kevertetni.

A konstábler aztán szépen engedelmet kért a korai alkalmatlankodásért s eltávozott.

Mikor a távozó léptei elhangzottak, akkor nagyot fohászkodva mondá Zsuzsa asszony.

– No ezen szépen átestünk. Most már új bejelentési cédula sem kell: a Gratulin Lidié itt van nálam. – Hát csakugyan arra van elhatározva kegyed, hogy itt fog lakni ebben a szegény kis kamrában, s varrómunkával keresi a kenyerét! Előre mondhatom, hogy nehéz munka, sovány kenyér.

– De ha lehetne, még nehezebb munkához fognék. Kapálni mennék, vagy fát vágni; ha értenék hozzá. De hímezni igen szépen tudok, s ruhaszabáshoz, piperéhez van tehetségem. Amennyit keresek, annyival beérem. Aztán ami nincs, az nem kell.

– No, hát ez a szegény embernek az arany mondása: „Ami nincs, az nem kell.” Aki ezt nem tudja, az a falba verheti a fejét. Már most hát tanuljon bele az életmódjába. Itt van ebben a köcsögben a tej, ebben a papirosban meg a kávé. Ott van a tűzhely. Magának kell megfőzni a kávéját. Annyit főzzön magának belőle, hogy délre is meg estére is maradjon: mert ez lesz az ebéd is meg a vacsora is. Vasárnap megengedheti magának azt a luxust, hogy délre savanyú káposztát hozzon magának s rá egy szalvonádlit. Ámbár a szalvonádli sört kíván magára itatni, s a sörre még ráér kegyed később rákapni. Én most nézek az öblögetés után; kegyed azalatt reggelizzen meg; a bőröndjébül rakja ki a fehérneműit a fiókos állványra: mindent számbavegyen és felírjon, amije van. A mosásról én gondoskodom, hanem ami „putzwäsche” van, azt magának kell kivasalni.

A mosónő kiment teregetni. Az idő szépen kitisztult reggelre, jól száradtak a ruhák.

A leány odabenn maradt a mosókonyhában megfőzni a tejet meg a kávét. Sohasem próbálta; de hamar beletanult. Azután hozzálátott a tegnapi cafatolásban átázott, bepiszkolt ruháinak és topánkáinak a kitisztogatásához.

Mikor azzal készen volt, keresett egy seprűt, s kiseperte a hálókamráját. Radikális takarítást vitt végbe. Az előbbi „Lidi” úgy látszik, hogy e tekintetben nagyon felületes elveket követett, mert az ágy mögött a szögletben sok lerakódott szutyok verődött össze. Mielőtt az összesepert szemetet a bádoglapáton kivitte volna, elébb gondosan megvizsgálta, hogy nincs-e közte valami megmentendő tárgy. Csakugyan talált közte egy hímzőrámába való srófot. No lám! Ezt a hajdani Lidi vesztette el, s aztán helyettesítette egy darab cirokseprűággal. Azonkívül talált a szemét közt egy összetépett fényképet. Kíváncsi volt összerakni a darabjait. Egy kétfelé választott hajú kamasznak az arcképe került ki belőle. Ilyenekért ugranak a vízbe a leányok.

Azt kitalálta magától, hogy a tűzhely mellett azért áll egy deszkaláda, hogy abba kell a szemetet üríteni: azt viszik azután ki a szemetes szekérre, mikor reggel a szolgalegény becsenget.

Akkor azután hozzálátott a reggelijéhez, s a maradékot eltette a hálókamra ablakába. Ott van a szegény leányok éléskamrája. Még egy pár piros alma most is volt ott az elébbi leánytól. Az ablakot kinyitotta, hadd jöjjön be rajta friss levegő. Az ablak egy kis kertre nyílt, melynek a közepében állt egy deszkabódé, hajdani festés nyomaival az oldalain. A bódé füstölgött, köröskörül meg volt az oldala tömve trágyával: nem volt kellemes illat. Pedig abban alkalmasint laknak. Talán azok találták ki ezt a módját a Meiszner-i légfűtésnek.

A kert oldalában volt egy hosszú fáskamra forma épület. Hanem annak az ajtaja az udvarra nyílt. Látta, hogy az ajtón kilép egy rongyokban telhetetlen férfialak: hasonlatos azokhoz, akikkel a múlt éjjel találkozott, ugrik egyet, mikor kijön, vaslapát van a vállán. Egy perc múlva kiugrik a másik. Azután a harmadik, a negyedik és így tovább. A huszadiknál megunta számlálni, s betette az ablakot.

Azután kiment a kamrából a mosókonyhába, s elgondolkozott rajta, hogy mi dolgot találna még. Előszedte a varró eszközeit: gyűszűt, tűt, selyemmotringokat.

Kocogtatás hangzott az ajtón kívülről, s ez a kategorikus felhívás: „Mach auf, tu Luder!”¹

Ez szépen kezdi!

Persze, hogy Pikusz úrőméltósága volt, aki bekérezkedett. Ő jött legelöl nagy tekintélyes léptekkel; mögötte a Zsuzsa asszony meg a napszámosnő cepelték a nagy ruhás kosarat a kicsavart ruhákkal: azokat idebenn kell kikeményíteni.

– Vigyázzon, kisasszony! Itt a szarka! – kiálta félijedtséggel a mosónő.

A Pikusz már akkor fenn volt az asztalon, s vitte a gyűszűt. Az ágy alul kellett elővadászni, hogy visszaadja.

– Ez ám az a konstábler, aki rendre szoktatja a varró kisasszonyokat. Aki tűt, cérnagombolyagot, gyűszűt, mit szerteszéllyel hagyogat, a szarka rögtön felszedi, s úgy eldugdossa, hogy sohase látjuk többet.

Pikusz úr aztán, mikor látta, hogy senki sem akar vele játszani, s nincs semmi ellopni való többé, felrepült a karszék támlányára, a szárnya alá dugta a fejét, s fél lábon állva elkezdett szunyókálni.

A napszámosnő a ruhákat húzogatta ki az asztalon. Ez nem tudott, csak tótul, efelől lehetett németül értekezni. A Zsuzsának ez könnyebben ment.

– No kisasszony, lelkem, mondhatom, hogy szerencsés órában érkezett meg. Éppen sürgetős munka van. Ezt is én szereztem annak a szerencsétlen leánynak, akinek a helyét most maga elfoglalja; de már nem várhatta meg. Pedig én nem zaklattam a házbér miatt. Nekem két hónapival tartozott. Nyolc forintom veszett oda. Nem panaszolom fel neki. Nyugodjék békével. Minden pénzét arra költötte, hogy lefotografiáztatta magát, s küldözte a képeit annak, aki elbolondította.

– Mi az a munka?

Egy igen előkelő családbul való menyasszonynak a kelengyéje. Tizenkét tucat damaszt kendőre kell egy grófi címert színes selyemmel, arannyal, ezüsttel felhímezni. Darabjáért fizetnek hatvan krajcárt, a selymet, aranyfonalat a kereskedő adja. Hat hét alatt el kell készülni. Meg lehet győzni, ha a lámpásnál is dolgozik. Hanem akkor tegye fel a kék szemüveget, mert sok fekete és arany szín van rajta, ami a szemet nagyon rontja.

– El tudom végezni ez idő alatt, ha nem nagyon cifra a címer. – Oh nagyon egyszerű. Itt van a minta, ami után kell dolgozni.

A mosóné elővette a szekrényéből az összehajtott damasztkendőket, s a selyempapírba takart címer-mintát.

A leány kibontotta a címert.

Egy fekete hattyú volt rajta arany mezőben.

A szívdobogása elállt egy pillanatra. Közel volt hozzá, hogy megszakadjon. Szemeit elfutotta a könny.

Az a fekete hattyú arany mezőben az ő saját családi címere volt.

Odaszorítá a kezét a szívére, s kényszeríté azt csendesen dobogni.

Azután nyugodtan mondá a mosónőnek.

– El fogom végezni a munkát hat hét alatt, s kifizetem az árából, amivel a Lidi adós maradt.

A cigányok odalenn a pincében megint játszották a Szerenádvalcert.