KILENCEDIK FEJEZET
Aki a nagy pocsótán átvádolt

Éppen hangzott a furulyaszó az ajtó előtt. – A Krányecz Frányó jelent meg a küszöbön.

Ez a bicsakkereskedő, a bögreüzér.

Fiatal még a legény, alig több 26-28 esztendősnél, de a képe olyan ráncos már a sok viszontagságtól, mint egy vén emberé. Ellenben a minden tréfára kész mosolygás megint olyan fiatal rajta, mint egy gyermekábrázaton szokott lenni.

– Ihol van la! – mondta Zsuzsa asszony. – Farkast emlegetünk, s a kert alatt kullog.

A tót legény még kedélyesebb nevetésre húzta szét a száját.

– Jaj, kírem:nem vagyok én farkas, vagyok én csak birka. Dicsirtessik a Jézus Krisztus.

Folyékonyan beszélt magyarul; csakhogy azzal a bizonyos felvidéki akcentussal, amely önkénytelen humort kever a beszédbe. – Mind örökké, ámen. Hát maga Frányó, hogy maradt ilyen későre? A kamerádjai már mind elmentek.

– Hát kamerádjaim a napszámosok. Azoknak parancsolja pallér. Mikor harangoznak, kell nekik ugrani. De én vagyok ’zúr! Nekem nem parancsolja senki: még montenegrói vladika sem. Mikor nekem tetszik, megyek vigig hosszú utcán: fújom tilinkómat, eladom kést, bicsakot, főzőkanalat. Nem vagyok paraszt. Tudok beszilni szakácsnékkal, asszonyságokkal szipen.

– Hát jól megy a kereset?

– Jól menne magát; csak átkozott sok pálinkás bolt ne gyünne elejbém. Aj! Bizon muszáj mindig keresztet vetni magamra, mikor látok boltokba kirakva szipnil szebb klázlikat, piros, sárga, zöld! Az mind ismeri engemet! Aszongya „poty szem”. – Hát csak nekem kell itthon maradni utoljára, mert én vagyok kaszirus: én szedem be háláspinzt kamerádoktul előre, holnapra valót.

Lidi kisasszony is megszólította a sipotárt.

– Ugyan Kranyecz „úr”; mondja csak, hogyan van az? Én a minap reggel húsz embert számláltam meg, aki abbul a maguk hálóhelyébül kilépett: mi az?

– Hát drágalátos oltári szípsíg! Azok ottan hálnak.

– Mind a húszan?

– Aj nem annyian. Csak huszonöten.

– Uram ne hagyj! Huszonöten egy fáskamrában!

– E csak semmi! Hát mikor elmentünk keresztül a nagy pocsótán!

– Miféle pocsótán?

– Hát aki van útjába Amerikának.

– Hát magának az Atlanti-tenger csak nagy pocsóta?

– De nagyon nagy pocsóta! – Hát ottan háltunk százan egy rakáson. Fabódéban. Huszonöten feküttünk így keresztben, másik huszonöt hosszában. Többi meg hosszú, vastag kötélre akasztva; így ni: hogy két karja lelógta magát.

– Hát aztán mért nem maradt ott Amerikában, ha már odaát volt?

– Hát csak, mert nem tetszette nekem. Pinz van, annyi, mint polyva. Krumpli is van: nagyon jó. De nincs becsület.

– Hogyhogy nincs becsület?

– Hát úgy nincs, hogy ott minden ember goromba. Úgy níznek rám, mintha loptam volna nekik. Volt nálunk nagy árvíz, elvitte tizezer embert: egísz várost. Aztán ránk fogtak „magyarokra”, kifosztottuk halottakat. Ezt enyim gyomrom be nem veszi! – Gyere csak ide goromba jenki, majd megtanulom én neked az embersíget! – Mikor engem idehaza csúfolja valaki „te tót!” azt tudom, hogy csak trifálja velem; de aki énnekem odakinn azt mondja: „Te tolvaj magyar!” az nekem gorombaság: azt nem eltüröm. – Megyek onnan. – Csak hiába, nincs olyan szip ország egisz világon, mint a mienk Magyarország. Egész Amerikában soha se nem láttam egy embert, akinek jó kedve van; de idehaza minálunk még aki haragszik, az is danol.

Dacára a nagyon komoly helyzetnek, mégis kénytelen volt mind a Zsuzsa asszony, mind a Lidi kisasszony nevetni a Frányó világnézetein. Ő pedig azt buzdításnak vette, s feljebb hágott a dicsekedésben.

– Haj hó! Osztán vagyok én régi familia. Az a hires Vojtina Mátyás poéta, akitől tanulta Arany János verseket irnya, az én nekem volt valóságos kuzinom. Aztan mikor képviselővalasztas van, vagyok odahaza: akkor ugy hínak nekem, hogy „tisztelt hazafi!”, visznek forsponton és beirnak nevemet protokollumba. Még fejemet is bevernek!

Zsuzsa asszony közbeszólt.

– Jól van, jól, jámbor Frányó; de hát mondja meg, hogy miért jött most be hozzánk?

– Hát szipen kirem a tensasszonyt, engedjen meg, hogy itt hagyom késeket, kanalakat. Esőben megázza magát: rozsdás lesz. Az nem jó.

– Hát aztán ma mivel fog kereskedni?

– Viszem ma bögréket, ibrikeket, csuporokat. Partoljunk hazai industriát.

– No hát tegye le az áruit oda a szekrényre. Nem számlálja meg, hogy hány darabot hagy itt?

– Aj! Egyik szegin ember másik szegin embertül semmit nem elvesz. Hanem ha drágalátos szip kisasszony ezt a kicsi kis bicsakot, akinek az a rezes nyél megvan, el lopna magának, hát én azt bizony isten, nem meglátnám.

– Ej, ej Frányó – mondá Zsuzsa asszony kedélyeskedve –, bizony még bele talál szeretni a Lidi kisasszonyba.

Erre a gyanusításra nagy mozgásnak indult a Frányó buksija. – Háj, háj! Az nem lehet. Hiszen nekem már megvan felesigem odahaza Liptóba.

– Ugyan ne mondja már! Hiszen én magát már több mint két esztendeje mindig csak egyedül látom járni.

– Hát csak nem hordhatok felesigemet fejem tetejin, mint ’züveges kosarat. Az otthon van ’zapjánál ’Tepliczán. A még leány!

– Micsoda? A felesége még leány.

– A hát. Az úgy szokás.

De már arra még Lidi kisasszony is félbehagyta a munkát.

– Hogy lehet az Kranyecz úr?

– Hogy lehet? Hát vad körtit se nem lehet mingyárt megenni, mikor fárul leszednek; hanem eltesznek szalmába. Ha lehet szalmaözvegy: lehet szalmaasszony.

Lidi kisasszonynak ez a téma nem látszott ínyére lenni; mert visszafordult a hímzőráma felé, s folytatta a dolgozást.

Frányó pedig nagyra vitte a lavateri arctanulmányt. Üzlete hozta magával az alkudozó hölgy arcábul kiismerni, hogy vajon csakugyan nem akarja-e az megadni a kínált bögréért a nyolc krajcárt.

– Jaj, kérem alázatosan, dragalatos kisasszony, ne gondoljon am, hogy valami csunyasagot mondtam. Ott nálunk az a szokás, hogy mikor leginyt elvisznek katonának, elibb megházasítanak. Leginy tizenhatesztendős, leány meg tíz, tizenkettő. Azután felesig jár iskolába, ura meg „halb reksz! marsch!” harom esztendeig.

– Hát aztán mire való ez?

– Arra való, hogy mind a ketten megmaradjanak hűségesek. Mikor aztán leginy megy rezervistának; akkor szipen laknak együtt. Hanem hát nekem azt történt, hogy mikor hazaeresztettek katonaságbul, hát akkor az apósomnak a házába beleütötte a… hogy is hinak magyarul?…

– …A villám? – segített neki Lidi. – Aj nem! Rosszabb.

– …Isten nyila? – találgató Zsuzsa asszony.

– Ah! Nye ták! „Ember nyila.” Olyan hosszu papiros, akire ha nevedet ráirod, kákk! viged van.

– Talán „váltó?” – monda Lidi.

– Ták, ták, ták! Jászná sztrela gladova! Az az, a váltó. Irta alá apósom kétszáz ötven forintos váltót kocsmárosnak pálinkáért.

– Az sok.

– Hiszen nem megitta pálinkát. Hanem apósomnak volt két lova. Bár ne lett volna. Járt fuvarba. Szállította pálinkát Szent Miklósba. Aztán mikor utban volt, ő vitte pálinkát, pálinka meg vitte őtet: bele estek árokba, szekér feldült, hordó ledült, pálinka, kidült. Apósomnak meg kellett fizetni nagy kárt. Pinz nem volt. Adott váltót. No hát már most jak sza matye? Mi csinálsz szegény Franyo? Elmégy pénzt keresni, hogy após adósságát kifizessük. Különben elvesznek a házát; maradsz ’zég alatt. Hát csak megint bucsut vettem ’zenyim Malicskámtul, s elmentem tutajosnak. Szállítottam deszkát, zsindelt Biccsérül Budapestre. Hajh! szip kisasszony! Ha maga azt tudná: micsoda mesterség annak a szegény tutajos tótnak a dolga! Könnyű gőzhajó kapitánynak! A csak sétálja ferdekken; ecer-ecer bele kiáltja réztrombitába valamit: aztán beül kajutbe, issza grogot. Kormányosnak megmutatja furcsa bolondság, mágnes kompasz, merre van út. De mikor én elindulom magamat Podhragy alul Vág vizen; éjjel-nappal ott kell lennem a kormánynál, hogy hamis vízbe ne szaladjon a talp, mikor szerteszit megy a viz. Ha szél gyün, kiver puszta szigethez: ott kell koplalnom, dideregnem. S aztán egész éjjel azon gondolkozom, mit csinál ’zenyim Malicska most odahaza? Ha kicsiny a viz, alig tudok egy nap egy mérföldet usztatni. Ha meg hirtelen gyün nagy eső, egyszerre megdagad a Vág, akkor meg sodorja tutajt: alig győzöm doronggal innen onnan eltaszigálni, hogy ki ne dobjon partra; ahun hidgyün, ugyancsak feszítünk, hogy hidlábhoz, jégtörőhöz oda ne vágjon. Messziről meg kell ismerni, hun van sarkantyu? hun van zátony? Kikerülni! Ha elszakitok rivisz kötelet kompnak, ha belemegyek halászok halfogójába: megfognak, megbírságolnak. De még csak jó! ameddig Vág tart. Hanem amint komáromi híd alatt belemegyünk tutajjal nagy Duna vizibe, akinek nem látok a fenekire. Azt se hallom, mit kiabálnak a két parton, olyan messze vannak. S azon a sziles nagy vizen úszom magamat kilenc szál fenyőcskén; se vitorlám, se vasmacskám. Egyedül ’zúr Istenbe kapaszkodom. Ha gőzhajó gyün, nagy bolond hullám keresztül csap rajtam; úgy bukdácsolok, mint a kácsa. Ha malmokhoz közelítek, mlinárok messziről kiabálják: „Jano! kukukk!” Vigyázni kell, hogy malomláncra rá ne menjek, mer minden deszka, zsindely vizbe fordul.

– Ajh, szip kisasszony, nem bolondság, mikor mondok, hogy antlantumi ocean csak nagy pocsóta, ha van hajó; de tessik tutajon utazni Podhragytul Budapestig.

Lidi kisasszony ráhagyta, hogy ez az utóbbi mindenesetre több veszéllyel járó vállalat.

– Aztán még azzal nincs vige. Mikor gőzhajókapitány Brémábul megérkezik New Yorkba: onnan megint vissza utazik Brémába, csak hajója orrát kell neki visszafelé megfordítani. De szegény talpas tót nem mehet vissza tutajjal. Kell neki gyalog hazamenni Podhragyba. Ezt csinalja meg gőzhajó kapitány. A csak sifli.

Zsuzsa asszonyt untatta már ez a sok trécselés. – Elvégezte-e már Frányó gazda?

– Még el se kezdtem. Amit kirdezte tülem fölsiges kisasszony. Maga nagyságos tensasszony, ha nem akarja hallgatni, dugja be a fülit. Hogy nekem felesigem van, de nincs? Hát úgy van. Gondoltam: így soká gyün össze annyi pinz, megyek én Amerikába. Ott több van. Elmentem. Oda voltam. Nem kirek belüle másodszor. Nekem doszt elig volt. Oda voltam három esztendeig. Dolgoztam kőszénbányában. Majd elvitt ’zördög. Egyszer meg akartak lincselni, amért nem álltunk bele sztrájkba. Hanem megtakarítottam kétszázötven dollárt. Itt volt tüszőmben: csupa aranyban. Örültem magamat előre: kikalkuláltam (jártam iskolába, tudok algebrát) ázsióval tesz ipen háromszáz forintot. Kifizetem apósom tartozását; még marad nekünk gazdaság megkezdeni ötven kemény forint. Hát mikor hazagyüvök, akkor meghallom, hogy adósság megfiadzott. Apósom házát most már licitálni akarnak.

– Hát hogy fiadzott meg az adósság – kérdezé Zsuzsa asszony.

– De jó, aki még ezt se nem tud! Hát úgy, hogy apósom nem fizette azóta interest. Kocsmáros adta fiskális kezébe váltót. Ajh te szegény boldogtalan Fucsek Márton! Nem volt neked elig kocsmáros hordóját kidönteni, még fiskális kalamárissát is kidöntötted. Mikor minden pénzemet odaadtam adósságba, még maradt fenn ötven keserű forint, amit betabuláztak após házára. Akkor aztán megint nyakamba vettem szép világot. Elindultam bicsakot, ibriket árulni. Amint van tiz forint nyeresig, küldöm fiskálisnak haza. Még tiz forintocska van hátra. Jaj, az utolsó tiz forint de nehezen szaporodja magát össze. Ha az meglesz: akkor aztán mehetek haza az én lelkem Malicskámhoz, akivel megesküdtem tiz esztendővel ezelőtt. S akkor aztán istenhozzád Budapest! Lásd, honnan kapsz több bicsakot. Ugye nem haragudja magát drága szép kisasszony, hogy olyan sok szamarságot össze-vissza beszéltem.

Azzal kiugrott a Frányó a konyhábul.

A Lidi kisasszony nagyot sóhajtva monda:

– Hát vannak emberek a világon, akik tíz esztendeig dolgoznak, nyomorognak, kuporgatnak, hogy amit ígértek, azt beválthassák.

– Csakhogy azok bocskorban, halinában járnak – felelt rá Zsuzsa asszony.