TIZENKETTEDIK FEJEZET
Az ingyen sonka meg a drága Straduario

Ismét nyikorgott a padlás feljárója. A János visszajött.

– Hohó! Valamit majd elfelejtettem volna.

S azzal kihúzott a köpenye alul egy pirosra pácolt sonkát.

– Ezt a nagyasszonynak hoztam, ha szívesen venné tőlem. Zsuzsa asszony formaliter megijedt tőle.

– Nini! Mi a? Egy egész sonka! Ej, ej konstábler úr. Hol veszi maga ezt a drága portékát? úgy hánja-veti magát kegyednél a pénz?

– Hát, hogy valami rosszat ne gondoljanak, elmondom ennek a sonkának a történetét. Ha nem untatnám vele.

– Tessék– mondá egyszerre a két hölgy.

– Hát amióta ez az ökörnyommal pettyegetett világ áll, mindig lehetett hallani, hogy vannak jó emberek és vannak rossz emberek.

– Az ám.

De azt sohasem hallották az apáink, hogy legyenek ez világon jó sertések és rossz sertések; ennek a felfedezése csak a mi jelen felvilágosodott századunknak lett fenntartva. – Hát a napokban a fővárosi fizikus, a hentesboltokat sorba vizitálva, az egyiknél felfedezte, hogy annak összes árucikkeiben trikók vannak.

Lidi kisasszony heves mozdulatot tett.

– Kérem, ha trikórul beszél, akkor én bemegyek a szobámba. – Jaj, kérem, nem olyan trikók ezek, aminőket a balettkisasszonyok viselnek az Excelsiorban, hanem olyanok, amelyek a húsneműk rostjaiban élnek, s ha valaki az ilyenből fogyasztani talál, az keserű halállal vész el tőlük.

Zsuzsa asszonynak a kezében megállt a vasaló. – Sohasem hallottam én ilyen csodának a hírét.

– Magam sem. Hanem hát az az ármányos mikroszkópium kisütötte, hogy a Poszpischil húsneműiben láthatatlan óriáskígyók vannak, s ennek konstatálása után dekretálva lett, hogy az egész készletet a Dunába kell hajigálni. – Énnek a végrehajtásával pedig én lettem megbizatva. – Végre is hajtottam akkurátusan. – Hanem mikor erre az ártatlanul mosolygó barnapiros csemetére került a sor, azt mondám magamban: Ugyan hát te mit vétettél, hogy te is a halak martalékává süllyesztessél? Hátha te még nem vagy bűnnel fertőztetve? Én bizony hazaviszlek a jó becsületes Kapor bácsinak. Jó lesz ez annak a mindennapi prófuntja mellé. Trikó vagy nem trikó: annak nem árt meg a láthatatlan szörnyeteg, mert neki nincs mikroszkópiuma. Elhoztam. Hiszen nem sikkasztottam ezáltal. Csak a dunai halaknak a prédáját kevesbítettem meg vele. Ez már a senki jószága volt. A semmiből vettem ki. Senkit sem károsítottam meg vele. Senki sem kereskedik utána, hogy a Dunában úszott-e el vagy a Retek utcában.

– A biz igaz – monda Zsuzsa asszony. – Minket meg nem ijesztenek ilyen mesékkel. Nekünk pedig eltart az egy hétig. Köszönjük szívesen.

A János odasúgott a varrónő fülébe, amíg a Zsuzsa hátrament a sonkával a konyhaszekrényhez.

– Aztán maga is ehetik ám ebbül a sonkából, tisztelt kisasszony.

– Köszönöm szépen. Azt mondják, hogy a trichinoktul az embernek feldagad a képe, ha meg nem hal is tőlük. Már pedig ha szép nem vagyok is, de csúnya nem akarok lenni.

– Jaj, ne szidalmazza a teremtőt a kisasszony azzal, hogy nem szép! Hiszen nem igaz ám ebbül a trikókrul mondott históriábul egy szó sem. – Egészen jó sonka ez, aki minden gyanún fölyül van emelkedve.

– Hát ha maga annyiféle igazságot tud, akkor melyik szavát lehet magának elhinni?

– Hát férfinak azt, amit hivatalos raportban mondok; nőnek pedig azt, amit lassan mondok.

– Már pedig én az olyan embert, aki hazudik, nem tudom sokra becsülni. Aki férfi, legyen mindenkor igaz.

– Hát a hazudás csak az asszonyoknak áll jól? – Azoknak ez védelem, mint a nyúlnak a futás.

– Pedig hát megszokja ám azt az ember, ha sokáig van az igazság szolgálatában. – No hát elmondom az igazi történetét annak a sonkának. Jöjjön ide, nagyasszony. De csak maguknak kettőjüknek, másnak el ne mondják, mert akkor baj lesz.

– Hallgatni fogunk.

– Hanem ez megint egy hosszú história, s talán kegyeteket untatni is fogja.

– Hiszen nem mi akartunk alunni menni, hanem maga.

– No hát elmondom az egész történetet úgy, hogy még a vizsgálóbíró se vehetné ki belőlem különben. Hát itt lakik az Üllői úton egy derék hentes és húsfüstölő mester, akit úgy hívnak, hogy Przepiorka Wratislaw.

– Egészségére kívánom.

– Nem prüsszentettem. Ez a hentesmesternek a becsületes neve: Przepiorka Wratislaw. Ennek van a leghíresebb szalámija Budapesten. Idegen utazó el nem hagyja a fővárost anélkül, hogy a Przepiorka boltját felkeresse. Derék, tekintélyes férfiú. Képviselőválasztások alkalmával rendesen huszonöt kiló szalámival szokta a jó ügy diadalát előmozdítani.

Hát a napokban beállít a boltjába egy kis tíz-tizenegy éves fickó, a hóna alatt egy hegedűvel. A mester maga volt a boltban.

A fiú kér húsz krajcárért parizert.

A mester mérges volt már azért is, hogy mért vesz nála parizert, mért nem vesz szalámit. Azt kérdi tőle (a hegedű miatt): „Hát te cigány vagy?”

Azt mondja a fiú: „Nem, én muzsikus vagyok, hegedülni tanulok az országos zeneiskolában.” A hentes leszeli neki a parizert. – A fiú fizet. – A hentes észreveszi, hogy az a húszkrajcáros lyukas. – A gyerek is kénytelen elismerni, hogy a húszkrajcáros lyukas. – A gyerekben van tréfálkozási hajlam, azt indítványozza, hogy lyukassza hát keresztül a hentes a parizerszeleteket is, aztán kvittek lesznek. – A hentes azonban nem érti a tréfát, s azt mondja neki, hogy „Elmenj innen, mert ha a tenyeremnek a szele hozzáér a pofádhoz, még Szent Dávidot is kapellmeiszternek nézed a holdban!”

Erre a gyerek azt az indítványt teszi, hogy engedje hát neki a parizert hazavinni, mert ez az ő ebédjük, ha anélkül megy haza, az apja jól ellazsnakolja: majd délután meghozza a teljes ércértékű dupla hatost; addig pedig itt hagyja zálogban a hegedűjét.

A hentes rááll az alkura; gondolja, hogy egy hegedű mindig megérhet két hatost.

A fiú tovább megy; a hegedű ott marad; a Przepiorka felveszi a kezébe, s megpróbálja, hogy tudna-e rajta hegedülni. Úgy találja, hogy semmi sem könnyebb, mint a hegedűn játszani.

Ezalatt egy kétlovas fiáker áll meg a boltja előtt, s kiszáll belőle egy ánglus. – A német beszédjének a kiejtéséről lehetett észrevenni, hogy anglus.

– Ju ére dhi Szelemiwirth Prprprka?

– Én vagyok! Az apádlelkét! Hát mi kell?

– Giv mi e szelemi for zen florin. – Azzal kiméret magának tíz forint ára szalámit. – Arra kivesz egy sovereign d’ort, s odadobja.

A hentes már fel lett eszelve a lyukas piculával, s azt mondta, hogy adjon neki az úr valami okos pénzt, akit ismer.

Akkor aztán a miszter elővett egy marék piculát a táskájából, s leszámlált neki száz darab hatost a pudlira. – Mind igazi valóságos nikkel hatosok voltak: egy sem volt közöttük ezüst.

A hentes átlátta, hogy szolid urasággal van dolga: parancsoljon máskor is, ha erre jár.

Ezalatt meglátja az anglus az asztalon heverő hegedűt. Felveszi: megbámulja. – Nem elég neki a pápaszem, még egy nagyító üveget is előhúz a zsebéből. – Vizsgálja elől, hátul, az oldalán. – Nyitva marad a szája. Azután feltolja a pápaszemet a homlokára s azt kérdi: „Az úré az a hegedű?”

– Dehogy az enyim. Soha a hetedik öregapám se tudott muzsikálni! Egy szegény diákgyerek hagyta itten zálogban.

– Hisz ez egy valóságos Straduario – mondja a miszter.

– Miattam az lehet.

Az anglus begombolva a kabátját végig, a vett szalámit a két zsebébe mélyesztve. „Good bye.”

Az ajtóbul még egyszer visszafordult s így szólt: „Mondja meg az úr annak a fiatal gentlemannak, akié az a hegedű, ha visszajön érte, hogy én adok neki ezért kétezer forintot aranyban, ha el akarja adni. Ráadásul még egy másik hegedűt, amin tanulhat tovább a konzervatóriumban. Lakom az Angol Királynő Hotelben nro 25, 26, 27 alatt. Nevem Lord Knipperdolling. Ma délután öt óráig még Budapesten maradok, akkor elutazom. Ha magam nem volnék otthon, a titkárom utasítva lesz, hogy átvegye a hegedűt, s kifizesse a 2000 forintot aranyban. A titkárom neve: miszter Flibbertiggibet.”

A szalámis engedelmet kért, hogy felírhassa a tárcájába mind a két nevet. A mylord olyan leereszkedő volt, hogy elővette a névjegyét. Finom Bristol elefántcsontpapír, arany nyomással, arra felírta hátul a titkár nevét. Odaadta neki. S aztán többet azt sem mondta, hogy „szervusz”, odább ment, felült a fiákerbe, s elhajtatott.

Az én Przepriorkámnak ezzel nagy szeget ütött a fejébe. Kétezer forint egy hegedűért! Hisz az a gyerek meg annak az apja majd nem tudnak hova lenni ennyi pénzzel. Az öreget még majd meg találja simítani a guta örömében.

Egy óra után visszajött a diák az igazi húszkrajcárossal, s kiváltotta a hegedűjét, s aztán indult volna a zeneiskolába.

– Megállj csak egy kicsit – szólítá vissza a hentes. – Nem adnád el nekem azt a hegedűt? Nekem nagyon megtetszett. Megvenném jó áron tőled.

– Az én hegedűm nem eladó.

– De hátha én adnék érte ötszáz forintot.

A gyerek nagy szemeket meresztett, de aztán csak félvállról vette a dolgot.

– Még így sem adhatnám el, mert a hegedű az apámé, ő is az apjától, a meg a nagyapjátul kapta, aki első violin primo volt herceg Esterházy udvaránál, ezen játszotta Haydn darabjait.

– Nekem is van egy muzsikus fiam, az is szereti a hajdinát, annak akarnám megvenni a hegedűdet. Mondd meg az apádnak, eredj, szaladj haza, hogy adok neki érte hatszáz kemény forintot, ha akarja – ezüstben.

– Jól van, hazafutok, megkérdezem.

– De itt hagyd azt a hegedűt, nehogy kicseréljétek.

A gyerek nekiiramodott, a mester utánanézett a boltajtóból. Látta, hogy a Mária utcába kanyarodik be. Igazat mondott, hogy ott lakik az apja.

Félóra múlva került vissza a fiú az ultimátummal.

– Az apám azt mondta, hogy nem válik meg kevesebbért a családi ereklyéjétől, mint nyolcszáz forintért.

– Rablók vagytok! zsiványok! apáddal együtt – kiabált a szalámis.

– Zsebmetszők! No hát itt van a nyolcszáz forintod! Kicsikartátok tőlem! Így van az, mikor az embernek virtuóz fia van. Itt van. Szedd össze! Egyszerre herceggé tettelek. No hát kezet se csókolsz érte? Ilyenadta.

Kívül haragot mutatott a Przepiorka, belül pedig nevetett a lelke: fölséges üzletet csinált. Neki még ezerkétszáz forintja marad: no meg az aranyázsió! Ez szép profit! Mindig hallotta, hogy így gazdagodnak meg, akik az ócska limlommal kereskednek. – Azonnal hozatott egy konflist, beleült, vitte a drága Straduariót az Angol Királynő fogadóba. Nagybízvást húzta elő a portást a kalitkájából.

– Itthon-e a lord Knipperdolling vagy a titkárja a miszter Flibbertiggibet?

A portás nagyon csóválta a fejét.

– Hát nem ismeri őket?

– Ismerni ismerem, csakhogy azok nem voltak a mi fogadónkban szállva soha: mivel hogy az a Knipperdolling egy hírhedett útonálló rabló volt, de már régen kerékbe törték; a Flibbertiggibet pedig egy mezei ördög, de nagyon szegény ördög, aki füvet eszik.

Ekkor esett ki a hegedű a Przepiorka kezéből, a hályog meg a szeméről. – A lord meg a muzsikusgyerek egyhúron pendülő két internacionalista tolvaj volt, akik szépen kimuzsikáltak a hentes zsebéből nyolcszáz forintot azzal az öt forintos gyékénykákóval.

Most aztán a Przepiorka dúl-fúl haragjában, s fűt-fát megmozdít, hogy a csalafintákat esztrengára kerítse. Azért ajándékozott meg engem ezzel a dísz-sonkával előleges hála fejében. Még egy palack jó sashegyit is adott mellé. Az meg itt van a másik zsebemben.

– No ez ugyan furcsa kis história – monda Zsuzsa asszony.

– Mindennap történik minálunk ilyen.

– Önnek könyvet kellene ezekből írni – véleményezé Lidi kisasszony.

– Az Isten engemet attól megőrizzen! Hisz rögtön elcsapnának. Nem szabad a rendőrnek irkafirkálni. De nagyon is kérem kegyeteket, hogy erről senkinek ne beszéljenek semmit, mert egy konstáblernek tiltva van bármi szín alatt valami ajándékot elfogadni. Az Ádám apónak pedig éppen el ne histórizálják, mert az, amilyen becsületes ember, képes lenne feljelenteni. Csak hadd legyen őelőtte trikós a sonka, fuxinos a veres bor. Annál jobban fog neki ízleni. Azt fogja gondolni, hogy meghal tőle. – Már most hát csak kegyed is meg meri ízlelni az én hoztomat, Lidi kisasszony.

– Most sem hiszek én magának. Aztán én nem is szoktam ilyesmivel élni. Nálam csak a kávé járja, reggel, délben, ozsonnára. Attól van az embernek jó dolgozó kedve. Aki jóllakik, elálmosodik.

– No, hát most már igazán jójcakát kívánok.

A konstábler szalutált, s véglegesen nyugalomba helyezte magát.