TIZENNEGYEDIK FEJEZET
A protokollum meg a kivasalt kalap

Egyszer csak a Vigyázz kutya elkezd morogni az ajtó felé, azután szűkölve bújik be az ágy alá.

– Hát azt a kutyát mi lelte? Mit érez?

Mind a két ajtó be volt csukva, a külső deszkaajtó is, meg a belső üveges is. A sonkázáshoz nem kell oldalvilágítás.

Valaki volt az ajtón.

A külső minden kopogtatás nélkül kinyitódott, azután a belső is. Egy úr nyomakodott be. Elébb azt tette, hogy az esernyőjét kétszer-háromszor kifeszítette, hogy az esővizet lefrecskelje róla. Aztán ugyanannak az esernyőnek a hegyes végével letolta a lábairól a gumi félcipőket, azokat a két ajtó közé egymás mellé sorakoztatta. Csak azután mutatta meg magát egész valójában.

Sovány, vézna fiatalember volt, pergamenfakó ábrázattal, csak az orra volt piros-a hidegtül, szőke bajuszának a szálait meg lehetett volna számlálni, olyan ritkán nőttek, a szakállára is olyan rossz idő járt, hogy azt nem volt érdemes learatni. Az egyik szeme erősen össze volt hunyva, hanem a másikkal annál élesebben látott. Volt rajta két nyári kabát, az alsó hosszabb, mint a felső. Azoknak az oldalzsebeiből nyíltan kivillogva és világosan kivehető körvonalakban elárulva tűntek ki mindenféle színű papirosok, kalamáris és tolltartó, lábain nagy cipők, amiknek az orra felfelé volt görbülve, kezein ócska pamuk kesztyűk, amiknek az ujjai szét voltak nyílva, kiegészíté a parádét az ütött-kopott cilinderkalap a fején, amit eleinte le sem szándékozik venni. – Engedelmet kérek! Talán nem jó helyen járok? Én egy „szegény” családhoz vagyok kiküldve helyszíni szemlét fölvenni, valami Kapor Ádám. Az öreg nagyon megörült.

– Ahán. Ez az az úr, akinek én a lakásom bediktáltam. De nyomban eljött! Jól tetszett találni. Én vagyok az a Kapor Ádám, az meg ott a feleségem.

– Milyen jó meleg szobájuk van! Én nem győzöm az irodában a körmeimet fújni. Március 15-e óta nem fűtenek – szabály szerint.

– Hát kérem alássan – magyarázgatá Zsuzsa asszony

– Én egy szegény mosóné vagyok, muszáj tüzet tartanom a vasaláshoz, meg hogy a ruhák jobban száradjanak.

– Szegény mosóné? De jó mesterség! Maga pedig az a Kapor Ádám.

– Az a szegény, kenyér nélkül maradt vasúti váltóőr. – De sonka nélkül, úgy látszik, hogy nem maradt.

Aztán magában dörmögte tovább, amíg a kesztyűit lehúzogatá.

– Egy egész sonka van előtte. Milyen piroskeblű, barnabőrű szépség! Ha én valaha ez életben egy egész sonkával négyszem között összekerülhettem volna!

Zsuzsa asszony vette észre az irigy oldalpillantásokat a sonka felé.

– Ugyan édes tekintetes úr, ha meg nem vetné, tartson az urammal.

S azzal széket tolt az asztalhoz, s tányért tett a tál mellé. Ádám apó súgva mondá az asszonynak:

– Te asszony! Hát még ennek is a halálát akarod? Az is súgva felelt vissza:

– Hiszen ennek sem lehet szebb halála, mint sonkába belehalni.

– Az már igaz.

A tekintetes úr nem várt másodszori kínálást, odaült az asztalhoz.

Zsuzsa asszony aztán előhozta a Kranyecz Frányó késeskosarát, s azzal kínálta meg a kedves vendéget.

– Tessék a tekintetes úrnak ezekből egyet kiválasztani. A sonkához éles kés dukál.

– Mennyi kés! – dünnyögé Szüköl Makár. (Ez volt a neve a hivatalbelinek.)

– Hámozó kés, disznóölő kés, csemegés kés, még tráncsirozó kés is! Ezeknek a szegényeknek úgy látszik, hogy van mit szeletelni.

Azért csak kiválasztott egyet a bicsakok közül, s az nagyon éles lehetett, mert ugyan nagyot szaladt a sonkába. A tekintetes úr nem veté meg a szegény ember kínálását. Úgy falt, mint akit nem aggaszt az a gondolat, hogy elrontja az étvágyát a mai ebédhez.

A Zsuzsa vette észre, hogy az uraság nagyon nézegeti a kezében forgatott bicsakot.

– Kérem alássan, ezek egy szegény késáruló tót legénynek a portékái. Itt hagyta nálunk, mert ma esős idő van, hát bögréket árul.

– Tehát szegény tót legény is van?

– Hát az a kisasszony ott az asztalkánál?

– Az meg egy jámbor varróleány, akinek azt a kis benyílót kiadtuk, hogy könnyebben kifizethessük a házbért.

– Be van jelentve a kisasszony?

Erre az aposztrofálásra maga a Lidi kisasszony felelt meg.

– Tessék a bejelentési bárcám.

Makár figyelmesen átolvasta a bárcát.

– Richtig. Gratulin Lidia. Varrónő. Hadd lássam az ujja hegyét.

A kisasszony odatartá a kezeit.

– Nincsenek felszurkálva a tűtől.

– Tetszik látni, hogy finom hímzéssel foglalkozom, ennél nem tépi a tű a kezet.

– Az már lehet.

Azzal az egyik szemét még jobban lehunyta. Ez szólt az elintézett kisasszonynak. (Vagy azzal tán csak leskelődött?) A másikkal annál fürgébben vizsgálta körül a mosókonyha alkatrészeit. Közben folytatta a sonkafogyasztást.

– Hát abban a kosárban mi van? – kérdé Zsuzsa asszonytul.

– Az meg egy szegény perecsütőnének a jószága. Itt hagyta addig, amíg a másik kosárral el tudja adni, hogy odakinn az esőben meg ne ereszkedjenek a sütemények.

– Megint egy „szegény”, akinek tele a kosara pereccel! – dörmögé a tens úr.

– Hát az a nagy rakás hagyma mire való ott?

– Az meg egy szegény palotai kofáé, aki betette ide addig, amíg apránkint eladogatja.

– Ó szent Illés próféta, akit a holló táplált! Ha én egyszer este egy gerezd fokhagymával megkenem a pirítós kenyeremet, másnap az egész iroda mind rám támad: hol vettem a fokhagymát? – Ha én néhanapján egy szép vereshagymához jutok, egy nap csak az illatában gyönyörködöm, másnap szelem fel. S ezeknek itt több hagymájuk van, mint egyiptomi fáraónak, Psammetichnek volt! Ezek aztán a gazdag szegények! – Nini, ott meg egy virágbokrétát látok!

– Azt meg egy szegény kis virágáruló leány hagyta ott, akit a kisasszony ingyen szívességből hímzésre tanít.

– Még egy „szegény!”, akinek hull a markából az ibolya, gyöngyvirág. Nekem rá sem szabad néznem, ezek meg ibolyákon hevernek.

Zsuzsa asszony azt gondolta, hogy az élc volt.

– Már az igaz. A Csicsonka leány két ibolyaágy között alszik. Igaz, hogy a pucér földön.

„Gib flájsch!” – szólalt meg a szarka a tens úr széke hátán.

– Áh! Madarat is tart az asszonysága Beszélő madarat? Ezzel még pénzt is lehetne keresni.

„Piszt a Schaafskopf!” – monda erre Pikusz úr.

Ez annyira megnyerte a tetszését a tensúrnak, hogy egy akkora darab sonkával jutalmazta meg a közbeszólót, amit az nyomban nem tudott lenyelni, hanem lerepült vele a földre. Ott pedig elvette tőle az irigy Vigyázz, kidugva a fejét az ágy alul. Ez csak reváns volt.

– Kutyát is tetszik tartani?

S hogy a csodálkozás elérje a tetőpontját, a nyitott pincegádorból felhangzott egy egészséges gyerekvisítás.

– Hehé! Hát a micsoda? Kisgyereksírás? Lidi kisasszony felugrott a hímzőráma mellől. – Fölébredt szegényke. Megyek megitatom.

Zsuzsa asszony azt tanácslá, hogy szénnel ojtott vizet adjon neki, van a vasalóban faszén.

– Nem! Majd a déli kávémhoz eltett tejből veszek el, az jobb lesz neki.

Azzal felvette a tejes ibriket a katlanról, s lesietett vele a pincegádoron.

– Ah! Áh! – ungorkodék Szüköl Makár gonoszkásan.

– Hát kicsike is van a háznál? A boldog szegények! Gratulin Lidia. Ich gratuliere!

– Jaj. Mit gondol a tensúr? – sietett felvilágosítani Zsuzsa asszony.

– Az egy szegény muzsikus cigánynak a porontya; kis árva, akinek tavaly halt meg az anyja.

– Hát még muzsikus cigányt is tartunk? A zenét is kedveljük? Hiszen ezek igen víg életű szegények!

– Oh kérem, nem mi tartjuk azokat. Isten őrizz! Szegény öreg Zsiga cigány éppen most ment a két fiával valamerre muzsikálni.

– Ahó! Nagybőjtben muzsikálni? Hisz ez vallásháborítás! No ez szép társaság egy rakáson, mondhatom! – De hát venio nunc ad fortissimum virum.¹ Hát ez a sonka miféle szegény emberrel szökött meg? Mondja csak meg érdemes kenyér nélkül maradt vasúti váltóőr Kapor Ádám uram?

Az érdemes Ádám úr azonban ebből az egész diskurálásból mind nem hallott semmit, mert őtet bizony elnyomta a buzgóság, s aludt szép csendesen a karszéke támlájára félre nyaklítva a fejét.

– Ide nézzen az ember! Ez meg itten alszik! No nem csudálom, hogy a vasúttól elkergették, mikor még azalatt is elalszik, amíg az inkvizíció tart. Héj! Ádám gazda! „Zabban a lovak!” A kiáltásra Ádám apó felriadt, s nagyon megijedt.

– Huj! Jön a vonat? Futok a váltóhoz.

S álomrémületében feldöntötte az asztalt sonkástul együtt. S még azután is azt képzelte egy ideig, hogy a vasútnál van, s valami katasztrófának lett okozója.

– Jajh! Nem gázolta el a lokomotív?

– A sonkát? Nem! Én megmentettem – mondá Makár, a kabátja szárnyával verve le a port a felkapott sonkáról. – Én kapom meg a mentő medáliát.

Zsuzsa ezalatt lábra állította az asztalt, s hátba ütögetve az öregét, segített annak önmagát megtalálni.

Szüköl Makár aztán csülkön markolva a sonkát, odaállítá azt az asztalra Ádám apó elé.

– No, hát ismeri a tanú ezt a pasasírt?

– Igenis. Ismerem.

– Hogyan ismerkedett meg vele?

– Hogy én honnan ismerem ezt az „izét?”

– Még a nevét sem tudja, ugye? No, hát gondoljon ki valami mesét. „Egyszer volt egy jótékony tündér, az engedett három kívánságot az öregnek meg a feleségének. Bárcsak leesne a kéményből egy sonka! – szólt az öreg. S rögtön ott termett a sonka.” Csakhogy ezt már minden gyerek ismeri. Vagy talán azt, – mikor a cigány azzal védte magát, hogy nem ő lopta el a lovat, hanem a ló lopta el őtet. – Felmászott a fára, letörött az ága, alatta legelt a ló, ráesett a lóra, a ló elszaladt a cigánnyal, – és így a ló lopta el a cigányt.

– Kérem! – tiltakozék Ádám apó.

– Én becsületes úton jutottam hozzá.

– Elhiszem. A vasúton utazók szoktak busás borravalókat osztani a váltóőröknek, azért, hogy a nyakukat ki nem törette. Meg ha valami elvész, megtalálják, nagy a jutalom. Ha nem kerül meg, még nagyobb. Van mellékjövedelem; abbul telik.

– Uram! Nekem sohasem ajándékozott senki semmit, és én nem találtam soha semmit.

– Akkor hát bizonyosan a háziúr küldte ajándékba a saját neve napjára. Az ilyen nagylelkűség Tarafás Bazilius uramnak kiváló jellemvonása. Micsoda?

Szegény Kapor Ádámot ezek a csúfondáros szurkálódások egészen megfosztották attól a kis házi eszétől is, amivel egyébként rendelkezett.

Azonban közbejött a Lidi kisasszony. A pincéből került elő. Egészen derült volt az arca.

– No, elaludt már a kisgyerek. Olyan kedveske volt. Megfogta a két kis kezével a bögrének a fülét, s addig el sem eresztette, amíg egy csepp tejecske volt benne. Mind megitta. Aztán rögtön elaludt.

Mutatta az üres bögrét Makár úrnak. A tensurat ez kihozta a sodrából.

– De, édes kisasszony! nem lehet engem tévútra vezetni holmi cigánygyerekekkel, akik tejet isznak! Itt most az a hivatalosan konstatálandó kérdés, hogy mi módon került egy egész nagy kassai sonka egy olyan embernek az asztalára, aki éppen ma szegénységi bizonyítványért folyamodott az elöljárósághoz? Ez szimulálása az ínségnek. Ez visszaélés a szegénység látszatával, s mint ilyen, szigorú megfenyítés alá vonandó.

A Lidi kisasszony igen jól tudta adni a könnyelmű grizettet.

– No hát ugyan érdemes ezért ekkora inkvizíciót tartani. Hát ezt a sonkát nekem hozta ajándékba valaki.

Erre a szóra még a másik szeme is felnyílt Makár úrnak.

– Ahán! Valaki? Az a bizonyos „valaki”?

Lidi kisasszony durcás negéddel vonogatá a vállait.

– No hát az a bizonyos valaki! Kinek mi köze hozzá?

S azzal elkezdett danolni: „Az én csizmám csikorgós, csikorgós. Mostan vette a csikós, a csikós.” S pajkosan táncolgatva ment vissza a hímzőasztalához.

A tekintetes urat pedig ette a méreg!

– Már most otthon vagyunk! Tehát „valaki”. Bizonyos valaki! Tudtam előre! Csak ezt akartam kitudni. Magukkal semmi bajom többé.

– No, ebből a csávából szerencsésen kiszabadultunk – súgá Zsuzsa asszony Ádám apónak.

Az öreg azonban felgerjedt.

– De nem! Én azt nem fogadom el! Ez hazugság! Én nem engedem, hogy az én javamért más szegény legyen eláztatva. Én megmondom az igazat.

– Az istenért! A Jánost fogod galibába keverni – suttogá Zsuzsa asszony.

– Inkább a Jánost, mint a Lidit! Ha a férfi becsületén folt esik, lemoshatja; de ha a leány becsületét bemocskolják, azt nem lehet a tisztítóba küldeni! Én kimondom, hogy ezt a sonkát a János hozta.

A tensúrnak ez nem volt elég felvilágosítás.

– János! János! ’Sz annyi a világon a János, mint a porzótartóban a kovarc. Aranyszájú szent Jánostól kezdve Paprika Jancsiig minden ember János. Még a birka is „jános” lesz, ha a bojtorján közé megy. Nincs annak másik neve?

Zsuzsa asszony befogta a tenyerével Ádám apónak a száját, hogy ki ne mondhassa, de biz az kiszabadította a beszélőkéjét, s odakiáltá:

– A Paczal János.

– Áh! A Paczal János! A konstábler.

Ekkor aztán Zsuzsa asszony is megadta magát, s elkezdte magyarázni a helyi viszonyokat és összeköttetéseket.

– Igenis. Itt van nálunk az abstájgkvártélya. Mikor frájnapja van, idejön magát kialunni. Ott a padlásszobában.

– Le kell híni! A törvény nevében.

A Lidi kisasszony azalatt egyre trallázta a megkezdett nótát, előre-hátra táncolva a konyhában, s amíg a két öreg meg a tensúr patvarkodtak egymással, azalatt fogta a Makár úr gyűrődött cilinderét, meg a Zsuzsa asszony vasalóját, s bevitte magával a hálókamrájába.

– Hej! János úr! konstábler úr! – kiáltá Zsuzsa asszony. – Tessék csak lejönni.

A János csak onnan a padlásrul kiáltott vissza. – Köszönöm, még nem vagyok szomjas.

– Csak jöjjön elő. Nem akarják itt magát megitatni. Hanem azért lesz „fekete leves”.

– A törvény nevében! – kiálta Makár élesre köszörült hangon.

Erre a hangra a János kidugta a fejét az ajtón, s amint a Makárt meglátta, mindjárt kiment a szeméből az álom.

– Hühüj! Hisz ez a Szüköl diurnista. Ez kutya gyerek! Azzal aztán alálépegetett a hágcsón, s odaállt Makár elé.

– No hát szolgálatjára állok a diurnista úrnak. Ámbátor ma fráj-napom van, s nem tartoznám semmi szolgálatot teljesíteni.

– Itt csak vizsgálatot teljesítünk. Legelőször is feleljen: önnek a közvetítése által került ide ez a corpus delicti?

Paczal János azt vélte, hogy nagyobb respektust fog maga iránt gerjeszteni, ha sejteni engedi, hogy latin iskolákat végzett. – Először is ez nem „corpus delicti”; hanem „corpus porci”. Minthogy a János nevetett, a két öreg is együtt nevetett vele. Ezáltal a tensuraság komoly megintését vonták magukra.

– Figyelmeztetem a hallgatóságot, hogy tartózkodjék a nevetéstől, mert különben kiüríttetem a karzatot! Ön pedig feleljen a kérdésemre minden tergiversatio nélkül.

– No, hát én hoztam ide.

– S hogyan jutott hozzá? Figyelmeztetem az inkvizitust, hogy ha azt találja felelni, hogy pénzen vette, én rögtön felkeresem az illető boltost, s vallomást deponáltatok vele, szükség esetén konfrontálom. Tehát mondjon igazat.

– No, hát mondok igazat. A nagyságos fizikus úr parancsolatjára egy szállítmány füstölthúsféle, trikónyavalyában levén gyanús. Dunába dobatásra ítéltetett, abbul maradt meg ez a sonka. Makár úr e vallomásra a falnak esett ijedtében.

– Micsoda? Ez a sonka trichinos volt? S önök engem ezzel agyontraktáltak! Gyilkosság! Merénylet! Oda vagyok! Meghalok!

S azzal elkezdett ugrálni, toporzékolni, a gyomrát szorítva a két kezével, kétségbe volt esve.

Ádám apó komolyan megszánta a szegény embert. Átölelte, magához szorítá, vigasztalta.

– Nyugodjék meg benne, édes jó uram! Lássa: én is bőven bevettem e halálos méregből. De hát jólesett. Együtt halunk meg, s nagyon szép halálunk lesz.

– De én nem akarok meghalni! Most várom a kineveztetésemet fizetéses segédfogalmazóságra. Adjatok gyorsan ellenmérget.

– Mi az, kérem? – szorgoskodék Zsuzsa asszony.

– Veresbort! Erőset! A trichint egyedül a tannin öli meg, ha hirtelen kapják.

– Ó, de nagy szerencse, hogy éppen kéznél van ez az ellenméreg! – hálálkodék Zsuzsa asszony, s elővette a szekrénybe gondosan elzárt palackot.

Makár urat a képzelődés egész a halál révére vitte. Ott érezte dúlni a zsigereiben a górcsövi szörnyetegeket. Már érezte a nyakán azt a támadó viszketeget, ami addig növekszik, amíg az embert megöli.

– Jaj, hogy csípnek! Jaj, hogy marnak!

– Tessék! Tessék! – monda Zsuzsa asszony tele pohárral nyújtva neki az ellenmérget.

Makár úr mohón nyakalta befelé az orvosságot.

– No ez jót tett! Mindjárt jobban érzem magam. Kezdenek elcsillapulni. Már nem csiklandozzák a nyakamat.

– Tessék még.

Arra elvette az egész palackot, s abbul húzott nagyot. Azalatt Ádám apó félrehúzta a János konstáblert.

– De ugyan mondja meg, konstábler úr, mért nem mondta meg az igazat, hogy ajándékba kapta a sonkát?

– Hát maga honnan tudja azt, hogy én ajándékba kaptam? – Most súgta meg az asszony, hogy nem igaz az egész szörnyetegrül való história, csak engem akartak rászedni vele. A Przepiorka hentes adta ajándékba.

– No itt van! Így bízzon az ember valami titkot asszonyra! Olyan az asszony, mint a mázatlan korsó: minden keresztül szivárog rajta. Hát azért nem mondtam meg az igazat, mert azért az egyikért, ha feladnak érte, legfeljebb egy napra dunklit kapok: kis baj; de az ajándék elfogadásért fegyelmi vizsgálat következik: nagy baj!

– Azt sem tudtam.

Ezalatt Makár úr kifújta a nagy ijedtséget. Érezte, hogy a prophylactikus szer használt, utólagosan mint antidotum is.

– Ez hatalmas dózis volt. Kár, hogy több ilyen nyavalyát fel nem találtak a doktorok, aminek ilyen jó az orvossága.

Aztán körültekinté az orvosságos üveget. Meglepte annak a külseje.

– Ah! Háh! Idenézzen az ember! Palackos bor! Aranyos etikettel. Extrafájner adlersberger ausstich!

Hát ilyen az ember!

Ez a Makár nem hogy hálát adott volna a mai nap védszentjének, szent Baziliusnak, hogy őt a legközelebbi nagy veszedelemből kiszabadította; újra beleesett az elébbi bűnbe: a felebarátjának az üldözésébe. Pedig megmondja a szentírás, hogy „Ne legyetek fölöttébb igazságosak”, meg hogy „Aki az őzet megüldözi az erdőn, az oroszlánra bukkan”.

Már minek volt neki most újólag azzal a kapcáskodással fordulni a szegény emberhez, hogy hol vette azt a drága bort? Hisz a természet is úgy alkotta, hogy a félszemét behunyja. De csak azért is kellett neki valami turpisságot kideríteni.

– Ta schau her! Ide nézzen, aki nem vak! A szegény emberek nagyon jól élnek. Hát ez a pecsétes, aranyetikettes palack hogyan került ide? Ezt is a János hozta? – kérdezé Ádám apótul.

– Igenis, én hoztam – deponálta János.

– Ne feleljen „ön”, mikor nem „önt” kérdezem! Még az ön vallomásának a jegyzőkönyve nincs lezárva. Elébb arra kell önnek megfelelni, hogyan mert ön egy ilyen életveszélyes élelmiszert a megsemmisítési rendelet törvényes következményei elől elodábbítani?

– Hát úgy, hogy nem félek attul a trikótul! Ettem én már krokodilust is!

Ezen nyilatkozat által Szüköl Makár a hivatalos tekintélyét érezte megcsorbítva.

– Konstábler úr! Paczal János! Fontolja meg jól, hogy mit ejt ki a száján! Itt minden szó protokollumba kerül. Hogy evett volna ön krokodilust?

– Fenntartom az állításomat. Hát mikor Mexikóban voltam, a dicső Miksa császár mellett, mint kukta, az történt velünk, hogy majd éhen vesztünk. Egyszer kinn a táborban nem tudtunk mást puskavégre kapni, mint egy krokogyélust. De bizony megettük. Egy kicsit békaízű volt; de csakhogy volt. Hát ha egy százfogú varasgyéktul meg nem ijedtem, egy ilyen hitvány kis szörnyetegtül, akit még nagyítóüveggel kell keresni, csak nem szaladok az óperenciára. Vallja meg az úr, hogy az úr sem hiszi, hogy vannak ilyen pirinyó kis szörnyetegek.

– Én valljak magának? Én nem vallok, én csak konstatálok.

– Nohát konstatálom, hogy én sem hiszem, hogy legyenek, hanem azért muszáj nekik lenni, mert ki van adva legfelsőbb miniszteri rendeletben.

– Ez el van döntve.

– Második kérdés az, hogy miként jutott ön ezen nagybecsű alkohol tartalmú palackhoz? Ez sem korrupciós bor?

– Megkövetem; de ez sem az. Hát ehhez meg úgy jutottam, hogy a főfizikus úr felfedezte, hogy egy borkereskedőnek a palackos boraiban „rókák” vannak: emiatt azokat ki kell önteni a csatornába. Én lettem a megsemmisítési eljárással megbízva. Hát egyet, kettőt, hármat elhoztam a palackokból. Tetszik tudni: vegyelemzés végett, hogy megtudjam, vannak-e benne rókák?

– Rókák? Miféle rókák?

– A főfizikus úr németül ejtette ki, de én a mindent megmagyarosító egylet tagja vagyok.

– Csak nem fuchsin? – Igenis, úgy mondta.

– Jajh! Végem van! Most meg a fuchsint itatták meg velem! Kétszeresen meg vagyok mérgezve.

– Ne kiabáljon az úr! Én már egy hét óta mérgezem vele magamat mindennap, s mégsem másztam tőle a falra.

De Makár úrban újra feltámadt az életfenntartási ösztön. Borgia Lucretia óta ilyen drasztikus mérgezési jelenet nem került még a színpadra.

– Gyilkosok! Méregkeverők barlangja! Megálljatok: majd megfizetek én nektek ezért a traktáért! Jaj, hogy égeti a hátam közepét ez a fuchsin! Hol egy tükör? Az arcomnak skarlátveresnek kell már lenni.

Ezzel kivett az oldalzsebéből egy kis görbe üvegcsét, s annak a dugóját kezdte el kifelé húzogatni a fogával.

Zsuzsa asszony nagy jámborul intézé hozzá ezt a kérdést.

– Kérem szépen: ez is valami ellenméreg?

Makár úr anélkül is nagyon mérges volt már. Rárivallt.

– Ez nem ellenméreg. Ez igazi méreg! Ez tinta! – Megálljatok csak! Majd drága lesz ennek a trichinnek meg a fuchsinnak az ára! Most én mindezekről jegyzőkönyvet veszek föl.

Azzal kihúzott a zsebéből egy ív rovancsolt papírt, azt kiterjeszté az asztalra, s hozzáült. – Írni kezdett.

– Mai napon alólírott által a helyszínén fölvétetett! – Kapor Ádám és a felesége. – Szimulált szegények. – Vallásháborító muzsikus. – Kassai sonka. – Hagyma fentőstül. – Kosár perec. – Virágcsokor. – Huszonkétfokú meleg szoba. – Különféle kések. – Danoló kisasszony. – Tejet ivó kisded. – Hivatali visszaélést elkövető konstábler. – Egészségügyi rendelet bűnös kijátszása. – Életbiztonság elleni merénylet. – Kettős mérgezés trichin és fuchsin által. – Noh! Lesz ebből szép kis ügydarab!

– Jaj! Feleség! – sápítozott Ádám apó. – Végünk van. Nem a szegények házába, hanem a dologházba kerülünk mi mind valamennyien.

Makár úr egy nagy pocát ejtett a protokollumba, azt vitézül felnyalta.

– Majd Paczal János uram is megemlegeti ezt a mai Gabelfrustukkot.

– No, hát mi lesz belőle? – pattogott vissza János. – Legfeljebb elcsapnak. Ugyan nagy dolog! Megyek zsákot hordani. Ott legalább nem abcugolnak meg többet. S nem hínak szamárnak, olyan urak, akiknek azt mondhatnám, hogy ha én szamár, akkor kegyelmed „urambátyám”.

– Úgy! Akkor még azt is hozzáírom: „Felsőbbség irányában nyilvánított magasfokú tiszteletlenség. – Hivatali titok elárulása.” Ezzel aztán a hajához törlé a tollát, s ismét elrejté azt a tolltartóba.

– Itten végeztem. Megyünk egy házzal odább. Azzal szétnézett a kalapja után. Nem találta.

– Hol a kalapom?

Nem kapva az általánosságban tartott interpellációra választ, specialiter ráförmedt a konstáblerre.

– Hol van a kalapom?

A János föltette az uniformisos sapkáját a fejére, s feszesre húzta a derekán a dolmányát.

– Én tudom, hogy hol van. De ez hivatalbeli titok, amit majd csak az alkapitány úrnak terjesztek elő a rapporton.

– De kalap nélkül csak nem mehetek el!

– Az nem tartozik rám.

– Hát rablók vannak itten? Hová tették a kalapomat? Zsuzsa asszony alázatosan bátorkodott megjegyezni.

– Kérem tisztelettel. A kalapját a Lidi kisasszony vitte be a szobájába.

– Micsoda? Eldugta a kalapom, hogy el ne mehessek! No még ez is belekerül a jegyzőkönyvbe.

Tintát, tollat, rovancsolt papírt újra elővett a törvényes hatóság, és beleírta az újabb kihágást.

„Lidia kisasszony. – Hatósági személynek erőszakos letartóztatása. – Tiszteletlen magaviselet a hivatalos tekintély ellenében.”

Ez is megvolt.

– Egészen organizált rablóbanda!

– Jaj én édes Jézusom – sopánkodék Zsuzsa asszony. – Soha se írtak még a mi lakásunkban jegyzőkönyvet.

– A kalapom pedig itt legyen ebben a nyomban!

A Lidi kisasszony már jött vele a hálószobájábul. A cilinder ki volt vasalva szép fényesre.

– No itt van uraságodnak a kalapja. Ne essék kétségbe. Makár a kalap után nyúlt, s nagy volt a megütközése, amint azt kezébe kapta.

– Micsoda? Ez nem az én kalapom. Az enyim ócska volt. De bizony mégis az én kalapom. Bele van írva a nevem veres tintával.

– Hát hogy lett ez újjá?

– Hát egy kicsit kivasaltam.

– Kivasalta? S attól lett ilyen fényes?

– Hisz ez új korában sem lehetett különb, amikor én még nem ismertem.

Mosolygó arccal forgatta előre-hátra a kalapot.

– Ilyen kalap nincs az egész irodában. Ha ezt az a nagy dandy expeditor meglátja a fejemen, a sárga irigység fogja ellepni. Hát aztán?

Itt egyszerre visszaesett a régi hivatalos hangba.

– Hát aztán mondja csak Lidi kisasszony, hogyan jött magának az a spuriussa, hogy azt az én kalapomat kivasalja?

– Hát – megsajnáltam önt, hogy olyan elhagyatott kinézése van.

Makár úrnak még a hunyorgó szeme is felnyílt erre a szóra. – Megsajnált engem? – Ez a szó ismeretlen az én szótáramban. Hisz én, amióta élek, csak azért vagyok a világon, hogy leszidjanak meg kinevessenek. Ha másnak csinálok bajt, akkor leszidnak, ha magamnak csinálok, akkor kinevetnek. Azért én sem szántam soha senkit. – S itt most akadok egy emberi lényre, aki engem megsajnál. – Hát igazán megszánt engem a kisasszony, hogy olyan madárijesztő vagyok? S akart rajtam valamit igazítani? – No hát én sem maradok adósa. – Mi jár egy kalap kivasalásért? – Elfogadja a kisasszony fizetés fejében ezt a jegyzőkönyvet?

Azzal kihúzta az oldalzsebéből a veszedelmes protokollumot, s odanyújtá a hölgynek.

– Azt tehetem vele, amit akarok?

– Ami a két kezének tetszik.

De perc múlva nem volt már az a protokollum protokollum, mert azt a Lidi kisasszony finom ujjacskái harminckét darabra tépték.

– Akkor köszönöm.

Jókor köszönte már.

Makár úr nevetett, két sor, jobb sorsra érdemes hatalmas fogat tüntetve elő, amiket ugyan sohasem látott senki. Nevetni nem szokott, ásítni nem szabad.

– Huh, de hamar elbánt vele! Ez kéne nekünk oda az irodába kisegítőnek! Egy hét alatt nem lenne retardatum. – No de hát ez még nem elég. – Most már hát kitöltöm még azt a szegénységi bizonyítványt is.

Azzal még egyszer leült az asztalhoz, még egyszer kisrófolta a tolltartót. Kihúzta a fogával a dugót a kalamárisból, s elkezdte a blankétát kitölteni.

Zsuzsa asszony örömrepesve súgá Ádám apónak

– Lásd? Mégis csak megírja a szegénységi bizonyítványt. Ádám apó pedig csak a fejét ingatta, s felfelé nézett a gerendára.

– Én azt hiszem, hogy most is csak álmodom. Egyszer csak fütyül a lokomotív, felébredek, s akkor látom, hogy hibás váltóra igazítottam a Blitzcugot.

– Nem! Nem! Ez valóságos igazi szép szegénységi bizonyítvány, amilyenért ma reggel imádkoztunk.

– Itt van ni – mondá Szüköl Makár.

– Megvan. – S azzal a nedves papirosra a bicsak fokával port vakart a falról. Vegyétek! Legyetek szegények, nem bánom. – Nem akarom útját állni a szerencséteknek. Pedig megtehetném! Hanem hát – megsajnált engem!… Kivasalta az ócska kalapomat. Fogja öreg, itt az írás.

Ádám apónak a szeme is megtelt könnyel, mikor azt a kebléhez szoríthatta. Aztán odaadta a feleségének. Egyik sem tudott belenézni, mindkettőjüknek a szeme előtt összefutott az írás. Utoljára a Lidi kisasszony olvasta fel nekik.

Sokféle öröm születik a világra egy írott sor láttán. Mikor a gazdag bankár megkapja az érdemrendet, mikor a képviselő színről-színre látja a mandátumát, mikor a vasúti koncesszió alatt megpillantja a vállalkozó a miniszter aláírását; – de mi ez mind ahhoz az örömhöz, ami a Kapor Ádáméké volt, mikor elnyerhették azt a szegénységi bizonyítványt.

Mégis csak van igazság a földön! De bizony alkotmányos világban élünk!

– De hát megálljunk csak még egy szóra – monda Makár a szelídebbik tekintélyét, azt a kegyosztó, azt a pártfogás kisugárzó tekintélyt öltve az arcára. – Még valamit akarok tinektek mondani.

Most már tegezte őket. Szárnyai alá fogadta.

Aztán szétnézett, hogy hová tegye le a kalapját. A mosókonyhában minden ragad. – S „most már” nem lehet azt a kalapot letenni akárhová.

– Ó kérem, tessék föltenni a fejére.

– Tessék! tessék!

A két hölgy ráerőtette, hogy tegye föl a kalapját. Meg is tette. Mégpedig egy kissé nyalkán, a hunyorító szeme fölé félrehúzva.

– Hát azt akarom mondani, hogy még ez a bizonyítvány maga nem teszi meg. Ti, édes öregeim, bizonyosan a szegények házába akartok fölvétetni, ahogy Ádám apó felsóhajtásából megértettem. Hát arra még egy folyamodás is kell, amire ráírhatják az indorsátát. – Hát nehogy még egyszer visszaküldjék az öreget a városházátul, majd gondoskodom én magam a ti folyamodástokrul.

Megint csak levette a kalapját, úgy gyönyörködött benne.

– No, majd írok én egy olyan…

Itt félbeszakítá a szót: észrevéve, hogy a konstábler még mindig ott van.

– Ugyan édes Paczal János konstábler úr, legyen szíves megnézni, hogy nem lopta-e el valaki az esernyőmet; a folyosón hagytam kifeszítve.

A János megtette a kérését.

– „Ez” előtt nem beszélhetek. Mert ha megtudja valaki, hogy én folyamodást írok, bevádolnak zugirászat miatt.

– Oh, a János nem olyan ember.

– Csak hagyjátok, édeseim! Hétszáznyolcvanhét olyan paragrafus van, amit egy hivatalnoknak tudni kell, hogy mitől féljen. Mit nem szabad neki cselekedni. Félek én már akkor is, amikor a nyakravalómat felkötöm, de még jobban, amikor leoldom. Ahányat lépek, annyiszor félek. No hát azt nem szabad senkinek megtudni, hogy a folyamodástokat én írtam. – Olyan instancia lesz ez, fogadom, hogy mikor azt elolvassa a tanácsnok úr, bömbölni fog, mint egy tengeri oroszlán! – Beleírom, hogy ötven esztendeig éltek példás házasságban, most is a jó erkölcsöt istápolják, ami kevesük van, azt is megosztják a maguknál még szegényebbekkel. – Belejön az árva cigány gyerek is, meg a szorgalmas Lidi kisasszony, aki csodaszépsége mellett keze munkája után él, s nincsenek „bizonyos valakijei”. Nem azokat az úrfiakat sajnálja meg, akik fénymázos kamáslit hordanak a cipőjük felett, s a kesztyűiket az oldalzsebükből fitogatják, az egyik szemükkel monoklisok, a másik szemükkel szemtelenek hanem azt a szegény ördögöt sajnálja, akinek félre van gázolva a csizmasarka. Írok én olyan instanciát, hogy Hirsch báró megirigyli, ha elolvassa, s felcsap szegénynek.

Kapor Ádám diszkrét ember volt. Sietett felhasználni azt az időközt, amíg a konstábler kívül van, odasúgott Makárnak:

– Aztán én nem kívánom ám ingyen azt az instanciát.

– Hát természetes – mondá Makár.

– Kinek kinek meg kell a munkája díját kapni. – Az rendén van.

– Mennyiért tetszik azt megírni?

– No hát mit mondjak, öreg. Egy ebédért.

– Nagyon jó lesz! Kapott rajta az öreg. A feleségem nagyon jól főz.

– Hja: nem itt nálatok! Ide én nem jöhetek, mert akkor kitudódik.

– Hát hol?

– Valami közhelyen, ahol nem tűnik fel. Ott azután a folyamodást átadhatom.

Ádám apó nagyon felhúzta a két vállát. „Valami közhelyen?” Vendéglőt ért alatta? – Jaj, ha a Grand Hotelt találja kívánni.

– Igenis. Hát hol kívánja, hogy ebédeljünk?

– Hát hol? Ahol a magamforma rangbeli férfiak szoktak ebédelni. A népkonyhában. Ott tíz krajcárért olyan pompás gulyáslevest adnak, hogy a prímás se eszik különbet. Ergo holnap egy órakor a népkonyhában. Te fizeted az ebédet.

Énnél a szónál Zsuzsa asszony megkapta a Makár kezét, s nagy zokogva csókolta meg. „Oh, drága jó uram.”

– Mi ez? – mondá Makár.

– Ne bolondozzatok! Valaki megcsókolta a kezemet. Ilyet is megértem!

De nemcsak ezt érte meg, hanem még azt is, hogy a Lidi kisasszony, az az oltári szépség átölelte a fejét, s ezzel a szóval:

„Maga derék ember!”, egy hatalmas csókot cuppantott a tízkrajcáros patrónus ordináré arcára.

Az csak ámult és bámult.

– Hát ez mi volt? Egy szép leány csókja! Az én kicsúfolt pofámon! – Milyen gazdagok ezek a szegények.