TIZENHETEDIK FEJEZET
A szegénység etikett szabályai
(Aki a lagunák városában figyelmesen
körülnézett, észrevehette, hogy a Márkus téren át, se éjjel, se nappal,
tisztességes leány egyedül keresztül nem megy; hanem az árkádok alatt
kerül át egyik oldalról a másikra.)
Zsuzsa asszony, mikor már látta,
hogy Lidi kisasszonyt le nem beszélheti arról, hogy személyesen fölmenjen a
főkapitányságra a Ribiczáné közerkölcsiségellenes magaviseletét
följelenteni, áttért e vállalkozás gyakorlati kivihetőségére.
– Hát tudja-e kisasszony, hol van a
főkapitányság épülete?
– Sohasem tudom én, majd megkérdezem
valakitől.
– Az nem jó lesz. Én majd
útbaigazítom. A főkapitányság hivatala van a Hatvani meg a Granátos utca
sarkán; egy ócska, kormos házban, aminek a kapuboltját két kőbül faragott
hordár tartja.1
–
Már most emlékszem rá. Drabantok szoktak előtte állni.
–
Akkor arra is emlékezik, hogy csaknem átellenben van vele az úri kaszinó. A Hatvani
utcában éppen ez órákban van a legjobb cserkészet.
–
Cserkészet? Miféle vadakra?
–
Olyanokra, amiknek a fején van a tolla.
– Attól tart, hogy rám ismer valaki?
– Attul még inkább, hogy nem
ismernek rá. Vannak nálunk olyan utcák, amiken egy olyan szép leánynak, mint
kegyed, nem lehet egyedül végigmenni, mert valamit gondolnak felőle. Én
elkísérném szívesen: de ha egy divatosan öltözött fiatal hölgyet egy szegényes
viseletű öreg nő kísér, arról még inkább gondolnak valamit.
– Én soha sem nézek senkire, s nem
veszek észre senkit.
– Nem ám; mert eddig olyan utakon át
jutott kegyed a városba, ahol nincs emberjárás, ahol nincs találkozó hely. Azok
a széles utcák, amik a sok kocsijárástól sárosak: azok mindenütt jók, ott nem
sétálnak a lakkcipősök. Hanem az aszfált mindenütt veszedelmes. A lovakra
is, meg a szép leányokra is. A Bécsi utcáig, ahol a nagy divatüzlet van, aminek
kegyed dolgozik, könnyű eljutni az Erzsébet téren keresztül. Ott csak a
dajkák járnak ilyenkor a kis gyerekekkel, meg olyan urak, akik a „napnál”
ebédelnek. De a Hatvani utca sarkáig ilyen kegyedforma kisasszonynak csak a
következő marschroután át lehet elkerülni. A Stáció utcán végig; mégpedig
a baloldali gyalogjárón: a jobboldali már kávéházak előtt visz el. Onnan a
Széna téren keresztülvágva a Kecskeméti utcán végig a Szerb utca sarkáig. Ott
azután hirtelen átvágni a jobb oldalra; mert az Egyetem téren rendesen fiatal
urak csoportosulnak, akik az elhaladó szép leányt szó nélkül nem hagyják. Akkor
aztán folyvást a jobboldali járdán tartani, a nagy nyomda, a takarékpénztár, az
egyetemi könyvtár meg a Ferenciek zárdája előtt. Azok mind szent épületek.
Világért be ne térjen az átjáró udvarba; mert az már két kávéház között esik,
hanem kerülje meg a templomot, onnan aztán egyenesen be a főkapitányság
épületébe. Sehol meg ne álljon, senkitől ne kérdezzen semmit; hanem amint
a lépcsőn feljutott, egyenesen nyisson be azon az ajtón, ami fölé ez van
írva: „Főkapitány.”
A most hallott utasítások nagyon
gondolkodóba ejtették a kisasszonyt.
Előkelő hölgyekre nézve
ezek az illemszabályok nem léteznek. Melyik utcán s annak melyik oldalán járjon
az ember leánya? Amíg nem ismeri az ember a veszélyt, addig az nem létezik.
A véletlen segítséget hozott. Nem is
mondható véletlennek; sőt inkább logikai egymásutánnak. A János konstábler
jött sietve a házba.
A múlt éjjeli kravall alkalmával, a
nagy hamarkodásban itt feledte azt a piros bőrbe kötött bugyillárisát,
amiben a tőkepénzén kívül (7 forint 50 kr.) a hivatalos feljegyzései
voltak. Most azért futott vissza.
– Hozta a jó ég! – monda Lidi
kisasszony, nem titkolva kellemes meglepetését.
– Igazán, mintha az Úr Jézus küldte
volna – szaporítá az üdvözlést Zsuzsa asszony.
Lidi kisasszony aztán hirtelenében
elmondá a konstáblernek, hogy minő botrány okozta azt a felháborodást,
aminek most orvoslást akar keresni. A Ribiczáné kínozza a kiskorú unokáját, s
azt erkölcstelen útra kényszeríti.
A János végighallgatta az esetet,
hivatalos állásához méltó komolysággal.
– Én ezt a gonoszságot fel akarom
jelenteni a főkapitánynak.
– Nagyon helyesen teszi a
kisasszony.
– Nem fognak kinevetni érte?
– Mit gondol a kisasszony? A
főkapitány úr különös gonddal van a közerkölcsiségre. Eddig is példás
szigorral irtotta a mételyt. Legszigorúbb utasításunk van minden feslettségnek
útját állani. Becsuktunk minden éjjeli kávéházat. Nincs már „leányok börzéje”.
A lélekvásárlók kegyetlenül büntetődnek. Ma pedig különösen jó napunk van.
Az országházban egy tiszteletreméltó képviselő úr lelkesen felszólalt azon
útféli csábok ellen, melyek a fiatalságot tőrbe ejtik és megrontják.
Megleckézte a rendőrséget. Most azután a főkapitány úr drákói
rendszabályokat fog alkalmazni. Soha jobbkor nem jöhetne a kisasszony ezzel a
feljelentéssel. Biztosítom róla, hogy teljes elégtételt fog kapni. – Én is
hivatalosan tanúskodni fogok a kisasszony feljelentése mellett.
A János még magasabb fokra hágott a
Lidi kisasszony becsülésében.
– Addig is szabadságom van rá, hogy
a kényszerhelyzeten rögtön segíthessek. Bemegyek a Ribiczánéhoz, s ha a
kisleányt most is kínozza, és a hajánál fogva lekötve tartja: azt utasításaim
szerint kiszabadíthassam.
–
Ne! most ne menjen be hozzájuk. – Tartóztatá Lidi, eszébe véve, hogy milyen
állapotban hagyta a Csicsonkát. – Majd én elébb benézek hozzájuk.
– Én meg addig megkeresem tárcámat,
amit a szobámban hagytam.
Mire a János visszajött a
padláslépcsőn, dolmánya mellébe dugva a piros jegyzőtárca, már akkor
a Lidi kisasszony is megtért a filagóriából.
– Ne menjen ön be hozzájuk– suttogá
a konstáblernek.
– Az a csúf boszorkány nem kínozza
már a kisleányt; nem is tartja kötve: hanem minden ruháját lehúzta róla; „Ha nem akarsz
nekem szót fogadni: járj meztelen: én vettem a ruhádat!” A leány most ott
kuporog egy szögletben.
– Akkor sietős a dolog! Tessék
előremenni a kisasszonynak.
– Ön velem jön?
– Majd csak úgy huszonöt lépésnyi
távolban: ne gondolják, hogy együtt járunk.
– Sőt én arra kérem, hogy
jöjjön mellettem: úgy kísérjen.
– Ah! Hisz az szégyen volna! Egy
szép kisasszony meg egy rendőr az utcán egymás mellett haladva.
– Én nem tudom, hogy mi benne a
szégyen? Akinek kard van az oldalán, az gentleman.
|