TIZENKILENCEDIK FEJEZET
A kritikus nap

Ugyan nem kell hozzá nagy időjóslási tehetség, hogy az ember előre kitalálja, hogy a Szentgyörgy-napja kritikus nap fog lenni. „Kellemetlen idő, – általános földindulás, – száraz mennykő és lapos guta sűrű beütései.”

A „zöld paradicsomban” már korán reggel nem maradt más élő lélek, mint a Csicsonka. A Pikuszt nem lehet emberszámba venni, noha most már két nyelven beszél. A Vigyázzt ugyan becsukták a Lidi hálókamrájába, hogy maradjon otthon házőrzőnek, meg hogy utána ne szökjön az Ádámnak, de az már rafinált gonosztevő volt. Szerét tette, hogy a nyitott ablakon kiugorjon, s aztán kibújt a kapu alatt.

A Csicsonkának hímezni való munkát adott a Lidi kisasszony. A Csicsonka féltében hol danolt, hol meg fennhangon beszélt.

– Itt van ni! Már megint csomóra fúlt a harasz! – Jó reggelt, Zsiga bácsi! – Jó reggelt, Ádám bácsi!

– Van is itt valami bácsi! – A klarinétos névnapot muzsikálni jár, a vasúti meg a városházára ment az instánciájával. A többi mind pénz után szaladgál. Itt a Szentgyörgy-nap. Házbért kellene fizetni. – Legjobb a Frányónak, mert az mindennap lefizeti a háláspénzt, nincs többet rá gondja. – A nagymamának is jó már, mert azt meg elvitték a bolondok házába. Legalább fűtött szobába jut valahára. De furcsa is volt a nagymama az utolsó időkben. Azt kívánta tőlem, hogy ezután ne az utcaszögleten áruljak virágot, hanem menjek be a Grand Hotelbe. Előkereste a ládábul a szegény anyámnak a leánykori ruháit, amikben az árult virágot, s azokba öltöztetett fel. Olyan cifra voltam, hogy az utcán utánam szaladtak a gyerekek. Jaj, de rosszak azok az ifjú gavallérok ott a vendéglőben! – Az öregek még rosszabbak. – Bizony hazaszaladtam én! Hisz azoknak nem úgy kellene magukat viselni, mikor egy kisleány virággal kínálja őket. „Hát te félsz a csipkedéstül? kiabált rám a nagymama. No megállj, majd én csipkedlek meg!” Aztán lehúzta a ruhámat, s csalánnal csipkedte a bőrömet. Az fájt nagyon. Én könyörögtem, hogy ne bántson. Akkor aztán azt kívánta, hogy danoljam el azokat a nótákat, amikre megtanított, hogy majd az urak előtt produkáljam velük magamat. Én szégyenlettem, inkább sikoltoztam, minthogy danoljak. Akkor egyszerre berohant a Lidi kisasszony, s rátámadt a nagymamára, hogy minek kínoz? Azt látta volna Ádám bácsi! Az állatkerti oroszlán semmi ahhoz képest, amilyen a Lidi kisasszony volt. Úgy összeszorította a nagymamának a kezeit, hogy meg se tudott moccanni. Csak azokkal a pajkos nótákkal tudta magát kiénekelni a keze közül. Mikor a kisasszony kiszaladt, azt mondta a nagymama, hogy de bolond ez a nagy leány, hogy ezzel a csinos pofával, meg ezekkel az erős kezekkel nem az orfeumban produkálja magát, mint trapézművésznő. Ha még egyszer bejön, proponálni fogja neki, hogy elszerzi. – Hiszen vissza is jött, de doktort hozott magával. Ej, de furcsákat kérdezett az a doktor mind a kettőnktől. Belénk hallgatódzott, összekopogtatott, utoljára is a nagymamát elvitte kocsin, olyan zubbonyban, aminek a két ujja össze van kötve. – Bizony, édes Ádám bácsi! Ez lett annak a históriának a vége. Akkor aztán a Lidi kisasszony megfogta a kezemet, idehozott magához, azt mondta: „Nem árulsz több virágot, hanem megtanulsz varrni, hímezni, megélsz becsületes módon, nemsokára pénzért dolgozol.” Jaj milyen jó dolog az a „dolog!” Ahelyett, hogy egész nap: „Tessék ibolyát venni!”

– Frau, komm z’hausz – kiáltottak a háta mögött. A Pikusz állt az ablakban, s onnan leste az asszonyát.

– Jaj, hogy megijesztettél, te Pikusz. Bizonyosan a Zsuzsa nénit látod jönni. Most már ne trécselj Csicsonka, hanem láss a dolgod után! Ennyit tudtál csak végezni, annyi tenger idő alatt?

– Hát te kivel diskurálsz idebenn? – kérdé az ajtón belépő mosónő.

– Senkivel sem! Csak azért beszélek fennhangon, hogyha valami tolvaj jön, azt gondolja, hogy sokan vagyunk idebenn.

Zsuzsa asszony egy nagy üres kosarat hozott a kezében, aminőben ruhákat hordanak a házhoz, s azt ledobta a konyha közepére.

– Jajh, de agyon vagyok fáradva. Majd eljártam a két lábomat.

A Pikusz rögtön ott termett a kosár szélén s azt kérdé:

– Wasz haszt tu bracht?

– Nix, nix.

A Csicsonka ismétlé a kérdést:

– Hát hozott-e sok pénzt haza?

– Egy keserves piculát sem. Mindenkinek házbérfizetés van a nyakán. A cimmerherreket meg éppen otthon sem lehet találni ilyenkor, három nap előtte, három nap utána. Mind azt mondták, hogy jöjjek egy hét múlva. Mintha engemet is nem égetne a házbérfizetés! Máskor csak elvártam könnyű szerrel. Az uramnak a havi fizetése, meg amit az albérlőktül kaptam, a varró mamzelltül a kamráért, a cigánytul a pincéért, a konstáblertül a padlásért, abbul kitelt a házbér. De most, hogy az uramat elbocsátották a vasúttól, nincs fizetés. A háziúr azt rendelte, hogy az albérlők egyenesen az ő kezébe fizessék az angáriájukat, még pedig egész fertályt előre. Azt is csak ketten tudták előteremteni, a Lidi kisasszony, meg a János. Azzal ők is készen lettek. Én aztán, hogy a mosásért nem kaptam pénzt, egy árva garasnak sem vagyok ura.

– Ejnye, de kár volt a Lidi kisasszonynak előre kifizetni három hónapot. Nem kérhetné vissza?

– Visszakérni? Ami már Tarafás uram zsebében van! Hamarább vissza lehet kérni a tengeri nyulat az óriáskígyótul, amit már egyszert lenyelt. Hát aztán mért kellene visszakérni? te!

– Mert már a Lidi kisasszony nem marad itt tovább.

– Hát hová készül?

– Jajh, azt nagy szerencse érte. Annál a nagy divatárus cégnél kapott kondíciót. Ő lesz ott most első mamzell.

– No annak hát felvitte Isten a dolgát. Egyrészt örülök rajta, másrészt meg sajnálom. Örülök, hogy már neki jobb dolga lesz, mint eddig volt, de sajnálom, hogy már ezután nem láthatom. Úgy hozzá voltam szokva.

– Hát hiszen maguk is elmennek majd innen, Zsuzsa néni, a városi szegények házába.

– Oda bizony, de csak úgy, ha nyélbe tudjuk sütni. De hát ahhoz is szerencse kell. Olyan az, mint a lutri. 90 számot tesznek be, s csak ötöt húznak ki belőle. Jól járt, aki megálmodott egy ternót. – Nekünk egy ámbó is elég volna. Most jár oda az öregem éppen az instanciájával. – De én egész éjjel mindig csak arrul álmodtam, hogy vasútra akartam ülni, s aztán lemaradtam róla.

„Mit csinál a kisasszony” – kiáltott a Pikusz, az ablak üvegét megkopogtatva hosszú csőrével.

– Ahán! A kisasszonyt látja a Pikusz.

A Lidi érkezett meg. Egyszerű, de csinos szabású tavaszi ruha volt rajta, csíkos perkálbul. Azt is maga szabta ki, és maga varrta meg. Huszonhét krajcár volt rőfe. A kalapját is maga díszíté, nem volt rajta sárga rigó.

– No, édes Zsuzsa néni, én is hazakerültem, még egyszer, utoljára.

– Hát csakugyan igaz, hogy a nagy divatárukereskedésben kondíciót kapott?

– Már elfecsegte a Csicsonka?

– Hát nem azt mondta Lidi néni, hogy ezentúl mindig igazat kell mondani?

– De azért nem kell mindent elmondani, ami igaz. Hiszen nem azért hallgattam vele a háziak előtt, mintha titkolni való volna, hanem azért, mert nem jó a szegény embernek előre dicsekedni valamivel, aminek igen nagyon örül, amíg a kezében nincsen, mert hátha semmi sem lesz belőle.

– Jaj de igaz – monda Zsuzsa asszony. – De igazán szegény emberek ajtajára felírni való mondás!

(Ezt biz a nagy urak is odafaragtathatják a portáléjukra.) – Mégis megsegített a jó Isten! Most már egészen boldog vagyok. Kapok hatvan forint havi fizetést, aztán reggelit, ebédet, ozsonnát, vacsorát, amennyivel ketten is jól lakunk. Szabad a kisleányomat is magammal vinnem.

– Kisleányát?

– Hát a Csicsonkát. Ha a nagyanyját az őrültek házába vitettem, most nekem kell róla gondoskodnom. Megfelezzük vele az én ételemet. El is hálhat az én szobámban, ha három széket egymás mellé teszünk.

– Oh, az nagyon jó lesz. Én még sohasem háltam széken.

– Hát min?

– Csak egy zsákot tettem a földre, s egy pokrócot húztam magamra, úgy aludtam.

– No majd ezután neked is jobb dolgod lesz. Tanulhatsz. Azzal szétnézett a varróleány az elhagyandó otthonban.

– Mégis olyan nehezen esik a szívemnek, hogy ezt a helyet itt kell hagynom. Úgy megszoktam már ezt az egész „zöld paradicsomot”, mintha valósággal paradicsom volna.

– Hát még a jó Zsuzsa nénit. Nekem olyan volt, mintha édesanyám lett volna. – Igazi édesanyám. Olyan jól esett az Ádám bácsi kegyes dorgálásait hallanom hébehóba. Semmi hibát nem hagyott szó nélkül. Ki mond már nekem ezután őszinte igazságokat? A jó Gagyulánét sem hallom többet panaszkodni a rossz világ ellen, se a hajmás asszony nem dicsekedik előttem többet a magas összeköttetéseivel, amiket a honatyákkal fenntart. Hát a szegény Zsiga cigány porontyát ki itatja már meg ezután? Úgy ismert már, úgy nevetett, ha meglátott.

– Hát még a jó Paczal János, a konstábler! – Az új szállásomat kedveskedésből kifüstölték otkolonnal. S én úgy vágyódtam még egyszer visszatérni ide: – a szappanszag, a vasalógőz közé, amit annyi idő óta megszerettem.

Ennél a szónál a Zsuzsa asszony szemei is megteltek könnyel.

– Én sem vihetem magammal a virágágyaimat. De kár – monda a Csicsonka.