HUSZADIK FEJEZET
Háromszoros halál

«Keszt herájn! Tu Luder! Wart Spitzpub! Wart!» – deklamált a Pikusz az ablakban.

– Ez a Vigyázznak szól!

– Hát az a kutya megszökött?

– Kiugrott az ablakon.

– Bizonyosan a gazdája után futott.

– No majd adok a semmiházinak. Már ott kapar az ajtón.

Zsuzsa asszony beeresztette.

De a Vigyázz ezúttal nem azzal a sunnyogó alázattal jött be, amit a bűnös cselekedet tudata diktál, hanem leült a konyha közepére, s a nyakát elnyújtva, a fejét egyenesen fölemelve, elkezde valami baljóslatú vonítást támasztani.

– Mi lelt, Vigyázz? Mi bajod?

A kutya még keservesebben vonított, s hogy az asszonya odament hozzá, annak a térdére tette a fejét, s elkezdett keservesen szűkölni, nyafogni. Úgy sírt, mint egy valóságos ember.

– Mi lelte ezt az ebet?

Egyszer csak jön lelkendezve a Gagyuláné, a nagykendője csak úgy repült utána. Rémült volt az arca, a kezeit tördelte.

– Zsuzsa néni! Szent atyám! Meg ne ijedjen! Itt hozzák az urát. Kegyelmes Istenem!

– Az én uramat? Szent Isten! Mi történt vele?

– Jaj! uram irgalmazz! Elgázolta a lóvonatú. Kezét, lábát összetörte. Itt hozzák lepedőben! Én előre szaladtam, ott hagytam perecet, pattogatott kukoricát, mindent a standon.

Ez még alig végezte, jön futvást a hajmás kofa, mint egy őrült léggömb a százráncú szoknyáival, s odakinn elkezdi a kiabálást:

– Krisztus atyám! Ne hagyj el! Eedes Zsuzsa neeni! Aarvasaagra jutottunk! Itt hozzaak a szegen Aadaam apót. Leugrott a vaaroshaaz tornyaabó! Egyszerre szörnyet hótt.

Azután hárman is rohantak be egyszerre, a Zsiga cigány, meg a két rajkója, egymás csizmájára taposva, azok mind a hárman egyszerre kiabáltak:

– Jáj! Jáj! oda vagyunk! Az Ádám bácsi beleugrott a Lánchídról a Dunába. Ott voltunk. Láttuk, mikor kihúzták. Kámpesz neki! Vége van már. Itten hozzák. Dikhec a másvilágra. Szegény Ádám apó!

– Akkor én is elölöm magamat – monda Zsuzsa asszony, s futni akart.

Lidi kisasszony megfogta a kezét s visszatartá.

– De édes Zsuzsa néni! Ne veszítse el az eszét! Gondolja meg, hogy az tiszta lehetetlenség, hogy az Ádám bácsi a toronyból is leugorjon, a Dunába is belefulladjon, meg a lóvonatúval is elgázoltassa magát. – Hármas halállal még nem halt meg ember.

Zsuzsa asszony erre a szóra gondolkodóba esett.

– No az igaz, hogy ez nem lehet. De mégis „úgy” hozzák. – Hát meglehet, hogy elszédült, ledobbant, megesik az öreg emberen gyakorta, ezek azt mind nem látták. Hisz hol van ide a városháza, a Lánchíd meg a lóvonatú vasút? Mire ideértek a hírrel, már akkorára háromféle halállal mulasztották ki.

No de most jött egy igazi hírnök, aki valósággal szemtanú volt: a Frányó! Csak úgy csörömpölt a sok ibrik a kosarában, amint szaladt.

– No csak nem kell megcsinálni nagy larmat! Ne filjen Zsuzsa asszony! Semmi se nem meg van baj! Csak az Ádam bacsi egy kicsit meghalta magat. De nem nagyon; hanem csak egy kicsit. Megirta aztat mar halhatatlan poeta, Vojtina Matyas: „Egy kis halal nem tesz sokat: őseinknek szintúgy volt”.

– Óh, te bolondos Frányó – mondá Panna asszony, a tenyerével nagyot csapva a legény gombakalapjára: ne veszkődj most, mikor szomorusaag van a haaznaal!

Pedig hát igaza volt a Frányónak. Az Ádám apó csak egy kicsit volt meghalva. Ketten hozták a karjánál fogva: a János konstábler, meg a Szüköl Makár. A maga lábain lépegetett, hanem a feje a mellére volt lehorgasztva. A szürke kabátja elöl csupa vér.

A Zsuzsa asszony hangosan jajongva rohant eléje.

– Jaj, jaj, édes jó uram! Mi történt veled?

– No lássa, hogy se keze, se lába nincs eltörve – figyelmezteté Lidi kisasszony.

Makár úr rákiáltott az asszonynépre.

– No csak nem kell a házat felforgatni a nagy lármával. Elszédült, aztán elesett az öreg az utcán.

– De csupa vér a ruhája! – Jajveszékelt Zsuzsa asszony.

– Igen, mert betörte az orrát – magyarázá a konstábler.

– S az volt a nagy szerencséje – mondá Makár úr. – Érvágás helyett szolgált neki. Tolják ide azt a karosszéket, hadd helyezzük bele. El van szédülve még, de majd életre tér azonnal.

A Lidi kisasszony, meg a Csicsonka iziben odatolták a gond űző széket, s abba aztán a két férfi beleültette az Ádám apót.

Ekkor indult aztán csak meg istenigazában az asszonyhadnak a lamentációja. (A Zsiga cigányt meg a Frányót is bízvást az asszonyokhoz lehet számítani.)

– Mit csináljunk? Hogyan segítsünk rajta? – sopánkodék Zsuzsa asszony. – Sohasem szokott ez vele történni.

– Egy kulcsot kell neki a nyakacsigájára tenni, attul elmúlik – tanácsolá a Gagyuláné.

– Menjen innen azzal a kulccsal! hisz az az orrvérzés ellen való! – szólt Zsuzsa asszony.

– Legjobb lesz neki kicsi palinkat tölteni ’z orraba: attul halalt mindgyar kiprüszköli – javaslá a Frányó, készséggel tartva oda a butykosát.

– Semmi sem olyan jó ilyenkor – monda a Zsiga cigány –, mint forró spanyolviaszkot csepegtetni a tenyerébe. (Szerencsére nem volt spanyolviaszk a háznál.) A kolofonium is megteszi! (Az pedig van minden muzsikusnál.) Hol egy gyufa, te gyerek! Gyújtsd meg frissen!

S már csepegtették volna a markába az égő gyantát, ha a páciens fel nem mordul.

– Elmenj! Mert úgy nyakon teremtelek, hogy…

– Már motyog valamit! – lelkendezék Zsuzsa asszony.

– Mit mondtál, édes?

– Meghaltam – dörmögé az öreg, s megint félreszegte a nyakát.

Ekkor aztán nekiállt a Panna asszony. Félretaszigált mindenkit az útból.

– Een tudom ennek csak a maódját – szólt nekitürkőzve. Majd kidömöckölöm een ennek a haataabaó a neheez nyavalaat. Tudom hogy nem keevanja meg többet.

S azzal elkezdte az izmos tenyereivel az Ádám apó vállát, hátát hatalmasan dömöckölni.

– A hüvelykujját kell neki huzogatni! Az a legjobb – kommandirozott a klarinétos, s azzal a Miska meg a Ferke megkapták az Ádám apó két kezét, s ketten két felül, nekivetve a lábaikat a karosszéknek, elkezdték annak a hüvelykujjait egész tehetségük szerint cincálni.

De már ezt az Ádám apó maga is megsokallta, felugrott, lerázta a kínzóit a nyakáról.

– Menjetek a pokolba! Ne cibáljatok, dagasszatok engem! Ti hiénák! Még a halottnak sem hagytok békét?

A Zsuzsa asszony örült ennek a legjobban. Ámbár a többiek is mind nagy diadalban voltak. Mindenik a maga gyógykezelésének vindikálta a bámulatos sikert.

– Oh j aj! Kedves galambom, egyetlen uram! Csakhogy életre tértél!

– Dehogy tértem – házsártoskodék az öreg.

– Holt ember vagyok. – Tudom én, hogy mért haltam meg! Ok nélkül csak nem bolond az ember, hogy meghaljon.

Ekkor aztán a János lépett közbe.

– No, de „halál ellen is van orvosság”. Van-e még abbul a fuxinos borbul?

Lidi kisasszony sietett azt előhozni.

– No, öreg – monda János, odatartva a palack száját a pácienséhez.

– Mit mond Petőfi? „Járjunk a temetőbe, Ily szomorú időbe.”

Addig nem vette el a szájátul az üveget, amíg jót nem húzott belőle.

– Hallja, János – monda (intraparenthesim) Makár úr. – Egy szó sem igaz abból a fuxinból. Négy hivatalos óráig aludtam tőle.

– Mondtam én, hogy ez csak „szabónak méreg, kovácsnak orvosság”.

– No hát Ádám apó! Ugye, hogy élünk?

– Az mindegy – dörmögé Ádám.

– Ha testileg élek is, de in effigie ki vagyok végezve.

– No hát mi történt – unszolá Makár.

– Talán elutasította a tanácsos úr a folyamodásával?

– Jaj, dehogy utasított, dehogy utasított! Inkább azt mondta, hogy olyan szép folyamodás, hogy méltó volna a „Főváros”-ba kinyomatni. Aztán mindjárt ráírta a hátára, hogy „fiat piscis”, vagy mit szokás oda írni.

– No, hát akkor minden jól van – monda Makár úr.

– Magának jól van; de nekem nincs jól.

– Beszéljen hát világosan.

– Jaj, csak meg ne erőtesse magát a sok beszédben – aggoskodék Zsuzsa néne.

Az öreg szétnézett mogorván. Leráncolta a bozontos szemöldeit.

– Nem lehetne ezt a sok auditoriumot innen kiexpediálni? Egyébiránt, mit bánom? Maradjanak itt. Úgyis előbb-utóbb kitör a szeg a zsákbul.

A Ritka Panna nem bírt már a kíváncsiságával.

– Most mingyaar een aajulok el, ha meg nem tudhassam, mi törteent vele?

Az Ádám apó összeszedte magát, s még egy szíverősítő kortyot húzva a borospalackbul, ráadta a fejét:

– Hát, mi tűrés-tagadás? A biz így van. Amint én korán reggel felballagtam a városházára, azt mondom a portásnak: itt van-e már a tekintetes tanácsos úr? Az már tudta, hogy melyik tanácsos urat keresem – azt mondta, csak menjek fel a grádicson, aztán mindig balra, csak mindig a szag után: ottan találok egy dupla ajtót, csak azon rontsak be. Ott is igen jól fogadtak, mindjárt bejelentettek; nem várakoztattak sokáig. Ott álltam iziben a tekintetes tanácsnok úr előtt. A tekintetes úr elvette a kezemből a folyamodást, elolvasta elejitől végig, s azt mondta rá: „Bene, benissime! Nagyon jól van. Kapor Ádám! Kend burokban született, szerencséje van. Éppen van üres hely a szegények házában: embernek is, asszonynak is, holnap akár mindjárt belehelyezhetik magukat Kapor Ádám, feleségével együtt, Kömény Zsuzsánnával. Ejnye, de jól összeválasztották a nevüket: nincs valami fiuk? Az bizonyosan Petrezselyem Jóska volna”.

– No, hálá a magas egeknek – sóhajtott fel hangosan Zsuzsa asszony.

– No csak ne ereszd még az égnek a hálálkodásod sárkányát! Most jön a bökkenő. – Mikor minden megvan. Én már kezet is akartam fogni a tekintetes úrral; de ő azt mondta: „Nem, nem engedem a kezemet megcsókolni”; akkor csak úgy a háta mögé, azt dobja oda nekem: „No most még csak egy dolog hiányzik a folyamodás igazságaiból, amit kend kifelejtett, de azt majd utólagosan is utána lehet pótolni: – a házasságlevél: a pap bizonyítványa afelől, hogy Kapor Ádám meg Kömény Zsuzsa mikor és hol esküdtek össze, mint férj és feleség.”

Zsuzsa asszonynak a térdei megroskadtak erre a szóra.

– Én Istenem!

– Hej, hogy végigszaladt rajtam a hideglelés erre a szóra mondá Ádám apó.

– Mit feleljek? Hazudni nem tudok.

– Ha tudnék, sem segítenék vele senkin. Csak úgy néztem a szoba tetejére, a függőlámpásra.

– A tekintetes úr aztán oly kegyes volt, hogy lendíteni akart rajtam: „No öreg! Régen volt az, ugye? De arra csak emlékszik, hogy melyik évben, miféle napon volt az esküvőjük, s melyik templomban keltek össze? Hát csak azt diktálja fel, majd én aztán kiíratom a bizonyítványt a mátrikulából.”

– Nagyon kegyes volt! – Szólnom kellett volna rá valamit. – De nem vitt rá a lélek, hogy füllentsek. Meg kellett vallanom, hogy biz olyan templom nincsen a világon – és hogy minket soha pap nem adott össze.

– Jaj, most mindjárt kiég a két szemem – rebegé Zsuzsa a kötényével takarva el az arcát.

– Akkor sajnálom önöket, jó öreg – így szólt a tekintetes úr.

– De a városi statutumok egyenesen azt rendelik, hogy a városi szegények házában csupán törvényesen egybekelt házastársakat lehet felvenni.”

– Most már én is halott vagyok – sóhajtá Zsuzsa asszony. Az öreg ember végigborzolta az ősz haját a kezével.

– Mikor én ezt meghallottam, csak úgy táncolt körülöttem az a sok almárium, tele nagy könyvekkel, íráscsomagokkal. Két ablak helyett négyet láttam magam előtt. A tekintetes úr nyilván azt hihette, hogy le akarok esni a lábamról, mert odajött hozzám, megfogta a galléromat, és megrázott emberül: „No hát, vén toprongyos! Nem tudja kend, hogy ez esetben mi a teendője? Azonnal curukkoljon haza: vigye rögtön a Zsuzskáját a paphoz, s amit elmulasztott ötven esztendeig, most az ötvenedikben üsse helyre. Esküdjék meg az élete párjával. Elég soká jártak jegyben. Azóta csak kiismerhették egymást. Akkor aztán megkapja a pátenst a szegények házába. De a jó erkölcsöt fenn kell tartani. Ez alul nincs kivétel. Meg kell házasodni.

– No hát, hisz ez a legegyszerűbb dolog – monda Makár úr.

– De uram, ha énnekem azt mondták volna, hogy penitenciából négykézláb menjek végig a városon, s emberi szó helyett röfögjek, mint ama kőbányai sertés barom: nem esett volna olyan nehezemre, mint az a regula, hogy én most jöjjek haza, s itt valamennyi ismerősöm előtt, ezek előtt a jámbor, tisztességes, becsületes emberek előtt mondjam el, hogy az én jó drágám, akivel én ötven év óta annyi keserves időt hűségben átéltem nincs ám velem oltár előtt megesketve, hogy ezt az ő becsületes arcát örökre megpirítsam, az ő szemeiből könnyeket fakasszak, amiket nem tudok letörülni, hogy akit eddig minden ember úgy becsült meg, hogy „édes Kaporné asszonyom”, ezután az utolsó repedt sarkú polyka is úgy szólitson, hogy „hallod-e te Kömény Zsuzska!”

Az öregnek a szavát elfojtotta a zokogás. Csak úgy ütögette a tarkóját az öklével.

– Azt sem tudom, hogy jöttem ki a városházából? Hogyan kerültem az utcára? Csak azt tudom, hogy mikor lépegettem, minden kő ki akart futni a lábam alól, s azok a nagy házak mind rám akartak dűlni. A fülemben egy tenger zúgott; de azon keresztül is hallottam az emberek kacagását. Mind rajtam nevettek: én rám mutogattak. Hogy menjek én most haza? Mit mondjak, ha kérdezik, miben jártam? Ne adj Isten, hogy a konstábler úrral vagy a diurnista úrral összetalálkozzam.

– Pedig jó, hogy éppen szembejöttünk a nagy patikánál.

– Az ám. Ott volt azon a tájon, ahogy egyszer csak beszakadt a lábam alatt a föld; én csak azt éreztem, hogy esem lefelé a Szentgellért tetejéről. Bele a feneketlen semmibe. A többiről aztán nem tudok semmit. Csak azt tudom, hogy meghaltam.

– No, no, Ádám bátya, nem kell kétségbeesni.

– Hiszen már nem mozdulok. Megadtam magamat. Jöhetnek a férgek.