HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Mikor még Ádi és Zsuzsika voltak

Most Zsuzsa asszony lépett oda az emberéhez: megfogta a kezét, s gyöngéden visszaültette a karszékébe. – A szegény, alacsony sorsú némbernek az arcán csupa jóság volt kifejezve.

– Hát nem úgy van az, édes jó társam! A te asszonyod nem fogja az orcáját kendőbe takarni a szégyen miatt, se a két szemét nem fogja kisírni. – Igaz. Úgy van. Mi nem vagyunk egymásnak esküdt hitvesei. – De hát majd most én mondom el ezt a történetet: hallja meg, aki akarja, s aztán dobjon ránk követ, aki gyalázatot talál rajtunk. – Éppen ebben a hónapban múlt annak ötven esztendeje, hogy ez történt. Én akkor tizenhat éves leány voltam; az én Ádámom pedig húsz esztendős legény. Mind a ketten itt laktunk a Ferencvárosban: az én anyámnak a háza szemközt volt az ő anyjának a házával. Szerettük egymást, el voltunk egymásnak jegyezve. Úgy volt, hogy a ránk jövő farsangon meg fogunk esküdni. Már a kelengyém is készen volt, s az Ádámnak a móring pénze. Mind a kettőnk szülői jómódúak voltak: már ahogy alacsony sorsú emberek között mondják. Az anyám milimári volt; négy szép tehene állt az istállóban, magam hordtam be a tejet a városba egylovas szekérrel. Az Ádám anyja pedig hentesné volt, s a fia vitte az egész üzletet.

– Jaj, hogy hagyhatott fel ezzel a nemes mesterséggel – szólt közbe a Szüköl Makár úr.

– Majd elmondom én azt rendén. Azt mondják, hogy „Ember tervez, Isten végez”. – Meg hogy „Szegény ember akaratját boldog Isten bírja”. – Azon a télen januárban mind a kettőnknek meghalt az anyja. Mintha csak összebeszéltek volna: egy napon halt meg mind a kettő, egyszerre kísértük ki őket a temetőbe, egymás mellé lettek eltemetve. Úgy emlékszem rá, mintha most is látnám. Két koszorút vettünk mind a kettőnek a keresztfájára – téli zöldbül meg piros csipkebogyókbul. Én is árva lettem: ő is. A kettős gyász miatt elmaradt az esküvőnk a farsangrul. Abban reménykedtünk, hogy majd talán megtartjuk „új kenyérrel” vagy később „új borral”. S azalatt csak úgy az ablakon keresztül beszéltünk egymással, ahogy tisztességes jegyeseknek illik.

– A biz úgy volt – erősíté Kapor Ádám.

– Ekkor jött az a március 15. ami nekem is, másoknak is örökké emlékezetes marad. A Duna árja átszakította a gátakat, s két oldalrul rohant a városra. Úgy emlékszem rá, mintha csak az idén történt volna. – Sötét éjszaka volt. A mi utcánknak csak a végén pislogott egy olajlámpás.

Egyszer csak ágyúdördülések hangzottak a Duna felől. Én kiszaladtam az utcára, s az utcaajtóban találkoztam az Ádámommal. Ő azt mondá, hogy nem lesz semmi baj. Császári pattantyúsok ágyúzzák a megtorlódott jeget Promontornál.

Nemsokára azonban a Szent-Gellért fokárul kezdtek az ágyúlüvések megvillanni. Az ágyúk mind a város felé voltak fordítva, hogy a dördülésüktől minden ablak csak úgy csörömpölt. Hát ez mit jelenthet? Egyikünk sem tudta. Minden lakos kinn volt az utcán a háza előtt, de még senkinek sem jutott eszébe, hogy valamerre fusson. Hisz ha jókor tudtuk volna a veszedelmet, volt lovunk, szekerünk, idején elmenekülhettünk volna.

Egyszer csak azt látjuk, hogy az utcánk sarkán égő lámpásbul két lámpás lesz. – Hát már akkor ott volt az árvíz. Annak a tükrében látszott a második lámpás.

Mi rögtön szaladtunk vissza a magunk házaiba. Első gondolatunk az volt, hogy ami értékes holmicskánk van, azt a padlásra felhordjuk. Én siettem ágyneműt, fehérneműt felcepelni. Magamra maradtam. Ami cseléd volt a háznál, az mind elszaladt: ott hagytak magamra. Azt gondoltam, hogy majd azután is ráérek még a négy tehenet, meg a lovat az istállóbul kiszabadítani. – De mire le akartam jönni a padlásrul, már akkor az ajtóragasztóig ért az árvíz. Én ottrekedtem a padláson. De még oda is utánam jött a víz; úgy hogy ki kellett másznom a háztetőre.

– Hát nem tudott konstábler után kiáltani? – mondá János.

– Hát a tűzoltók? A mentőtársaság? – kérdé Makár úr.

– Volt is akkor konstábler, tűzoltó, mentőtársaság! A nagy jéghasábok egymás hegyén-hátán torlódva harsogtak végig az utcán: csak úgy rengett alattam a ház. Ítélet napja volt az! Rettenetes volt hallgatnom az állatok rémítő bömbölését, amik az istállóban rekedtek. Átellenben az Ádám lovai nyerítettek, s a sertései visítottak a halálos vívódásban. Minden állat olyan hangokon ordított, aminőt ember sohasem szokott hallani. Még rettenetesebb volt, mikor minden elcsendesült. Csak a varjak károgtak. Egyszer-egyszer valami nagy robaj hangzott, amint egy ház összedült az utcasorunkban. Akkor a pesti házak csak vályogbul voltak építve.

S a víz még egyre nőtt. Az utca sarkán égő lámpás, meg az a másik ott a vízben, mindig közelebb értek egymáshoz; utoljára eggyé lettek, nagyot lobbantak: a víz kioltotta a lámpást.

Én felmenekültem a kéményre. Azt tudtam, hogy legtovább kitart, mert téglábul van építve. Annyi lelkem volt, hogy egy fél kenyeret, meg a nagy kendőmet magammal vittem. Onnan néztem, hogyan döntögeti le a jeges vízözön a házakat körülöttem. Csak azért imádkoztam akkor is, hogy az átelleni ház, az én kedves Ádámom háza össze ne roskadjon.

– Hát a propellerek nem jöttek a segítségükre? Meg a csónakegyletek – szólt közbe Lidi kisasszony.

– Jaj, lelkem kisasszony, mind nem volt az akkor! Hát egyszer, mikor már a magunk háza is recsegett-ropogott alattam, mit látok? Az Ádám padlásának az ajtaján, ahol a szénát szokták felhúzni, valami sötét alkotmány nyomul előre. Odáig ért már a víz. Az Ádám nagy hirtelen a padlásajtót két üres hordóra rászegezte, s azt tolta ki a vízre. Ő maga ott állt a tetején. Tutajt csinált magának.

– Az a valami: a tutaj! – kiáltott közbe a Frányó.

– Kivált a jeges árvízben! – Amint az Ádám meglátott engem a kéménybe kapaszkodva, odakiáltott hozzám, hogy csak maradjak nyugodtan, amíg értem jön a tutajjal. – De hát arra gondolni sem lehetett, hogy azzal a gyarló alkotmánnyal át lehessen vádolni a jégzajon. – Hasztalan volt minden erőködése.

Végre egy nagy óriási jégtábla egészen elzárta az utcát, keresztbe állt a kettőnk háza előtt. Az utána jövő jéghasábok úgy torlódtak föl a háta mögött, mint egy sánc. „No, most frissen!” Én hirtelen leugrottam a háztetőről, rá a jégtáblára, hogy majd átfutok az Adámhoz. De ő már a fele útján elém jött, s aztán a kezét nyújtva vezetett a jégen keresztül a tutajáig. Ott azután magához szorított, megcsókolt, először életünkben.

– Jajh. Még a sarkamban is meghült a vér – sóhajta a Ritka Panna.

– De már most igyekezzünk innen sebtén – mondá az Ádám –, mert ha ez a megrekedt jégsánc egyszer megindul, összetör bennünket, tutajostul. – Azzal ő egy hosszú rúddal a kertek felé irányozta a tutajt, ahol kevesebb volt a jégzaj. Arra lehetett csak haladnunk, amerre a víz árja sodort. Nekem folyvást arra kellett ügyelnem, hogy az egyensúlyt fenntartsam a tutajon. Ha az Ádám balra lépett, én jobbra léptem. Mikor sűrűbb jég közé szorultunk, akkor kezdődött a „luláj-machen”. Erről sem tud már semmit a mai budapesti ember, pedig akkor így járták a jeges Dunát egyik parttól a másikig. Valamennyien szétterpesztett lábaikkal hol jobbra, hol balra nehezedtek a testükkel, „Lulaj rechts, lulaj links”, így törték a jeget, s ahol nagyobb jégtábla került elénk, ott kiugrottunk, s a tutajt úgy toltuk rajta keresztül, amíg vizet értünk. Az volt a „nászutazás”, galambom, szerelmem!

Mindenki áhítattal hallgatta a matróna beszédét.

– Azt hiszem, hogy három éjszaka összeragadt, olyan hosszú volt ez az út a sötétségben. Az ég fekete volt, alattunk a havasjeges víz fehér. Végre, mikor szürkülni kezdett az ég, valahol egy partos dombon, ott a városi homokbányák táján szárazra jutottunk. Ott kellett megvirradnunk. Hideg, metsző szél fújt. A két üres hordóbul, a padlásajtóbul, az én nagy kendőmbül, meg az Ádám köpönyegébül csináltunk egy sátort, ez volt a mi menyegzői sátorunk. Én hoztam magammal a fél kenyeret, ez volt az én kelengyém, az Ádám hozott el egy darab szalonnát, ez volt az ő móringja. Együtt, összetéve, ez volt a mi lakodalmi traktánk.

– Minek is menekültünk mi meg akkor – motyogá Ádám apó.

– Mi szükség volt két koldussal többnek megmaradni a világon?

– Igaz, hogy koldusok lettünk. Mikor vége volt a nagy veszedelemnek, mi is visszatértünk a városba, addig jámbor földmívesek fogták pártunkat. Nem város volt itt, hanem temető. Elkezdtük keresni a házainkat. De még csak az utcának se találtunk a nyomára, amelyben szülőinknek a lakása állt valaha. Egy pusztaság volt az egész városrész, beterítve sárnak ázott falakkal; a tetőket, gerendákat össze-vissza hányta halomra az árvíz, nem lehetett ottan járni. Minden vagyonunk oda volt eltemetve abba a rettenetes nagy sárhalmazba. Most valami nagy piac van a házaink helyén. Mikor egyszer kutat ástak a piac közepén, megtalálták az én koráll nyakkötőmet, amit az anyámtul kaptam egyszer karácsonyra. Kisütötték róla, hogy pogány korabeli maradvány, s betették a múzeumba. Ott láttam meg.

– Kezdek a sorsommal kibékülni – sóhajta fel a diurnista. Az öreg asszony derültebb arccal folytatá.

– De hát azért még sem voltunk kétségbeesve. Én szerettem az Ádámot, ő meg szeretett engem, s megesküdtünk egymásnak, hogy soha el nem hagyjuk egymást. Igaz, hogy nem az oltárnál, nem a viaszgyertyák fénye mellett, hanem csak egy virágos kökénybokornál, a csillagok ragyogása mellett, de azóta is, valahányszor egy virágzó kökénybokrot látunk – pedig a kökényfa minden esztendőben kivirágzik–, mindig újra meg újra eszünkbe jut, hogy mit esküdtünk akkor egymásnak.

Szüköl Makár szomorúan szólt közbe.

– Hát én még egy kökénybokrot sem láttam virágozni soha. A Ritka Panna pedig azt az észrevételt tette rá, hogy

– Bizony pedig héj, de sokan vannak, akiknek a viaszgyertyánál se jut eszükbe, hogy mit esküdtek előtte.

A Zsuzsa asszonynak szünetet kellett tartani, hogy a szemeit megtörülgesse. Azután csendesen folytatá.

– Állhattunk volna szolgálatba mind a ketten. Ádám elmehetett volna henteslegénynek, hisz jól értette a mesterségét; én is beállhattam volna szobaleánynak. Csinos voltam, ügyes voltam. De hát nem akartunk egymástól elválni. Inkább együtt tűrtük a nyomorúságot. Pesten elkezdték az újbólépítkezést, mi ketten együtt eljártunk napszámba, s amit kerestünk, azt híven megosztottuk. Megéltünk belőle. Soha alamizsna-kenyérre, soha ispitályra egyikünk sem szorult. Ha egyszermásszor az egyikünk kidült a munkából, a másik dolgozott dupla emberszámba.

– Hallja ezt? Lidi kisasszony – dörmögé Paczal János.

– Hát hiszen, amit a törvény elénk szabott, az egyházi esketést is szerettük volna mi megtartani – folytatá a Zsuzsa asszony –, de soha annyi módunk nem volt, hogy azt meggyőzhettük volna. Elég volt nekünk annyit megvonni a szánktól, hogy a lakbért félretehessük. Ha szegények voltunk is, de szerettünk tisztán lakni. – Hanem egyszer mégis történt valami, ami rákényszerített bennünket. Az Úr Isten megajándékozott bennünket egy kis fiúcskával. – Most is könnybelábad a két szemem, ha reá gondolok. – Olyan volt, akár egy kis angyal, akik ott az oltárképen a Szűz Máriát körülrepkedik; csakhogy éppen a szárnyai hiányzottak. Úgy szerettük mind a ketten. Mikor dolgozni mentünk magunkkal vittük.

– Nem volt bölcsőde? – kérdé Lidi.

– Dehogy volt! Ha lett volna se váltunk volna meg a kedvestől. Egy napon aztán így szólt hozzám az én Ádámom. „Hallod-e, Zsuzsa, ennek a kisfiúnak becsületes nevet kell ám adni, hogyha egyszer megnő, ki ne csúfolják a többi gyerekek, hogy neki még igazi, apárul való neve sincsen. Nekünk egybe kell kelnünk annak rendi szerint, akárhogyan zsugorgatjuk is meg a hozzávaló költséget.”

Ettül fogva aztán még többet dolgoztunk, én még éjszakával is megtoldtam a napot. Akkor kaptam rá a mosónő mesterségre. Eljártam szapulni. Az Ádám meg télen havat is lapátolt. S amellett úgy éltünk, hogy hétszámra eldanolhattuk volna: „Nem ettem én ma egyebet, fekete retket, kenyeret!” mégis összekuporgattunk annyit, amennyi elég volt a tisztességes menyegzőre, nekem egy menyasszonyruhára, meg a jó cimboráinknak egy kis áldomásra. A napja is ki volt már tűzve, vízkereszt utáni vasárnapra.

Itt nagyon elfogta az indulat Zsuzsa asszonyt, össze kellett szedni minden erejét a további beszédhez.

– Ekkor egy éjszaka a mi kis Jancsikánk nagy hirtelen beteg lett. Járvány volt az egész utcában. Valamennyi gyerek mind megkapta, mind belehalt, ő is elment velük. Harmadnapra a mi kis csevegő, piros képű angyalkánk helyett egy kis fehér halottunk volt. A lakodalombul temetés lett. A menyegzői költség felment a gyászszertartásra. Ettül fogva aztán nem gondoltunk többet az esküvőre. Minek már? Kinek kell az? Minket összekötözött erősen a közös szegénység. Nem volt kinek dicsekednünk, nem volt ki előtt pironkodnunk. Senki sem törődött velünk a világon, misem a világgal. Így aztán lassacskán megvénültünk, s ha ez a mostani nyomorúságunk rá nem kényszerít, soha se tudta volna meg senki, hogy abban a két gyalulatlan deszkakoporsóban, amit ebből az udvarból egyszerre kivisznek, nem igazi férj és feleség feküsznek.

– Óh én édes párom, de igazán mondod – rebegé Ádám apó, zokogva ölelve át hű élettársát.

S ez aztán ragadós. Ki-ki borult a szomszédja nyakába, a Lidi a Csicsonkát ölelte; a Panna a Frányót, a Gagyuláné a Miska cigányt, egész sírás-verseny támadt, csak a konstábler János tudta megőrizni hivatalos méltóságát, a Szüköl Makárnak pedig éppen kaucsukkal volt behúzva a szíve az ilyetén érzékeny jelenetek ellen.