HUSZONHARMADIK FEJEZET
A titkos költő és az ő hallgatósága

Az egész társaság mind sietett kimeríteni a magasztalásai tárházát Szüköl Makár irányában. Ő volt a csoda jóltevő. – Lám, hogy még egy diurnistának is lehet jóltevőséget gyakorolni. Van egy világ, amit ő is protezsálhat. A fénybogárnak is van szférája!

– Csak nagyon kérem, hogy ne tessék erről nagyon sokat beszélni – szabadkozék Makár –, mert ha kitudódik, hogy én dispenzációkat „sollicitálok”, ezért kemény megrovást fogok kaphatni „hivatalbeli hatáskör túllépése” miatt, s könnyen „hátralépővé” tétetik a várt kineveztetésem.

Azzal iparkodott is jelenlétét befejezni.

Azt azonban mégsem tartá lelkiismeretbe vágó ténynek, hogy a Lidi kisasszony kézszorítását elfogadja.

S ez nem olyan illemszabály szerinti kézszorítás volt, aminőt a „fion” társaságokban szokás váltani, könyököt kifelé, kézfejet befelé fordítani, hanem igazi, őseredeti, meleg kézszorítás, teljes izomzattal.

– Van-e önnek ma este üres ideje? – kérdé Lidi kisasszony.

– Nekem?

– Eljöhetne hozzám egy csésze teára?

– Én? Ide? A kisasszonyhoz?

Lidi kénytelen volt elmosolyodni a nagy fiú zavarán.

– Hát, lássa: én ma utolsó nap vagyok itt; holnap beállok a divatkereskedésbe, ahol minden ellátást készen kapok: más fog kiszolgálni; én csak az üzlettel foglalkozom. Még van itthon maradék teám, maradék rumom és maradék kétszersültem, azt el kell fogyasztani.

– Hehehe! – Nevetett a másfélszemű emberke. – Tehát „kárlátóba”. Ma mindent el kell fogyasztani, hogy tiszta munka legyen.

Dehogy van ma este dolgom. Azaz, hogy van. De nem hivatalos. Hogyne jönnék el? Ha kegyed megengedi. Csókolom a kezeit!

Ettül a kitüntető meghívástul egészen szeleburdivá lett a Szüköl Makár.

Szinte látható volt az ellenhatás a Paczal János ábrázatján. Csak úgy pödörgette a hegyes bajuszát.

Lidi kisasszony vette azt észre.

– Hát Paczal úr nem jöhetne el szintén egy csésze teára?

A szíves meghívás helyreütötte a szimmetriát. János abbahagyta a neheztelő bajuszpedrést. Áttért a kevélykedő pofaszakáll simogatásra.

– Köszönöm a kegyes meghívást, de máskorra tartom fel ezt a szerencsét. Miután ma egy igen nevezetes fogáshoz készülök. Ma megcsípem a Przepiorka Straduariussát.

– Hogyan? hogyan? – kérdé Lidi kiváncsian.

– Bocsánat! Ez azon titkok közé tartozik, amiket még Lidi kisasszony előtt sem tárhatok fel. Csak azért jeleztem a tényt, hogy holnap aztán senki se csodálkozzék, ha görnyedni fog a lakodalmas asztal füstölt húsneműektől, s senki holmi trikókrul vagy korrupciórul ne hallucináljon. Gyerünk, diurnista úr!

S miután neki magának menni kellett, a diurnistát is magával vitte. Akár csak a pók a legyet.

Vasárnap lévén az idő, az egész társaság kiült a folyosóra, s ott folytatá a Kaporék szép jövendője fölötti ábrándozást.

Pontban nyolc órakor kopogtatott Szüköl Makár Lidi kisasszony kamrácskájának ajtaján.

Nagyon ki volt csípve ez alkalomra. Zergeszínű madapolán inggallér, tarkítva felkantározott lófejekkel és összetekert lovagkorbácsokkal, volt kihajtva a veres nyakravalójára: a legújabb fazon szerint. A szalonkabátja kissé fényes volt a régiségtől; de ahol a moly lyukat rágott rajta: az gondosan be volt tópolva. Hogy a cipői közül a jobb lábra valónak más szabásmintája volt, mint aminőt a bal lábán viselt: az valószínűleg tévedésnek az eredménye.

Lidi kisasszony már várt reá. A hímzőasztal át lett alakítva teázó asztallá. Azon volt felhalmozva tányérkákra írósvaj, szalámiszeletkék, kétszersült, a kellemes illat, ami a konyhába belépéskor már megütötte az embernek az orrát, azzal kecsegtetett, hogy még sült burgonya is lesz!

Ah ez a kedves sült burgonya illat! Mikor az ember egy ilyen félig barnára pirított fakó fickót az öklével kétfelé tör, s aztán annak a sárga közepéből kipárázó gőz fölé tartja az arcát! Arábiának minden fűszere elülhet emellett!

– Kisasszony! Én örök hálára érzem magamat kegyed iránt lekötelezve. Tudja-e azt kegyed, hogy ez az első eset életemben, hogy engemet valaki teaestélyre meghív!

– Az bizonyosan onnan van, hogy kegyed maga nem keresi az ismeretségeket.

– Az már igaz. Ezt eltalálta. Akiket én ismerek, azokat én nem szeretem, akik pedig engem ismernek, azok meg engem nem szeretnek.

– Látja ön: én az első tekintetre felismertem, hogy önben nem az a száraz, üres lélek lakik, akit a külső megjelenés mutat. Én mernék rá fogadni, hogy ön odahaza, mikor a hivatalból megkerül és egyedül marad, verseket ír.

– Hahaha! És novellákat úgy-e? De hát honnan találta ezt ki?

– Éppen a külső viseletéről. Csak akiben egy költő vagy egy művész lakik, az érzi magát feljogosítva nem törődni vele, hogy a kalapja hány helyen van behorpadva.

– No lám! Milyen éles esze van! Mintha nem is varrónő volna! Hát ha kegyed magátul ki nem találta volna, én magam vallottam volna azt be kegyednek, úgy van biz az! Mikor a karmentőt ledobom a hivatalban, s a makulatur papírokat, amiknek még a hátára lehet írni, zsebredugom: nem megyek én se kocsmába, se kávéházba, hanem sietek haza a szállásomra. Az az egyedüli luxusom, hogy egyedül lakom. Egy kis padlásszobában, aminek az ablakábul a veres cserépfödélre, a rézcsatornára van kilátás. Aztán a csatorna szélén túl emelkedik még föl egy nagy ákácfának a koronája. Az télen-nyáron tele van verebekkel. Odagyűlnek éjszakára, nagy csiripeléssel. Az az én hallgatóságom: az én közönségem. Azoknak olvasom én fel az én költeményeimet, regéimet. S mentül jobban csiripelnek, annál jobban meg vagyok elégedve: azt hiszem, hogy nekem kiáltoznak „Bravo, bravo, fuora!” Télen, mikor fehér a háztető a hótul, akkor kenyérmorzsákat hintek az ablakom párkányára. Arra a verebek odajönnek, sorba ülnek a párkányra. Ez az elit publikum; a többiek a hosszú rézcsatornát lepik el: ez a karzati populé. Én aztán eldeklamálom előttük az én elmeszüleményeimet: azok hallgatják, a tollaikat rázva, igazgatva, a fejüket előre-hátra forgatva, akárcsak a hölgyek a páholyban, s aztán mondogatják egymásnak, hogy „Ennél bizony akárhány rosszabb előadást láttunk az arénában”. Hát ez az én mindennapi mulatságom.

– Hát úgy magasabb értelmi fokon álló lényeknek nem szokta ön a műveit felolvasni?

– Ugyan hol venném őket?

– Hát például nekem. – Hanem elébb igya meg ezt a csésze teát. Cukrot, rumot saját tetszése szerint tegyen bele.

– Ha kegyed saját kezével tesz bele „egy” darabot, attul az nekem egészen édes lesz. Rum pedig fölösleges a teához, mert ha én egyszer felolvasok valamit, attul egyszerre ittas leszek, de olyan ittas, mint más ember, ha reggelig korhelykedett.

– Hát tán hozott is magával valami felolvasni valót.

– Amiről még eddig csak az ég verebei tudnak.

– Az nagy megtisztelés lesz rám nézve.

– Higgye el, hogy azt senkinek kegyeden kívül meg nem tenném. Ha százasokkal fenyegetnének, még akkor sem. Azzal elővont a belső zsebéből egy összehajtogatott papírt, ami első tekintetre azt látszott hirdetni, hogy valami adóbevallási ív; hanem aztán, közelebbről nézve, elárulá, hogy a kitöltött rovatai valami kötetlen poémát tartalmaznak. Lidi kisasszony leült az ágya szélére, a Csicsonka fejét az ölébe vonva, nehogy a kis fruska nevetni találjon, amíg a felolvasás tart.

Makár úr helyreigazítá a manchettjeit és olvasott.

A BOGÁNCS ÉS A FÁJVIRÁG
Mese

Van egy nagy főváros túl a Morva vizén, és annak van egy pompás sírkerje, amelybe csak a nevezetes embereket temetik, akik vagy elég gazdagok arra, hogy maguknak márvány síremlékeket emeltessenek, vagy olyan híresek, hogy az utókortul követelhetik, hogy az ő szobraikat kőből kifaragtassa.

Azok a híres megholt emberek ott is együtt tartanak, egyik sorban feküsznek a híres hadvezérek, akik sok ütközetet megnyertek vagy elvesztettek, ami egyre megy; a másik csoportban a nagy gyárosok, akik milliomokat szereztek; megint odább a közkedveltségű zeneművészek, akik egymással szembenézve, márvány kezeikben érchegedűket tartanak, s úgy várják a nagy karmester intését, hogy mikor kezdjék rá a túlvilági hármas szimfóniát. Egy sor pedig a költők számára van felhagyva, akik békében feküsznek egymás mellett: – gond van rá, hogy valami kritikust oda ne temessenek közéjük, aki őket háborgathatná.

Egyszer láttam, mikor két híres költőt temettek el ebbe a hosszú sorba. A dísz-sírhelyet meg a dísz-emlékkövet a város ajándékozta a maga költőinek, akiket holtuk után meg szokás becsülni, hanem már az, hogy a sírjaikra virágokat is ültessenek, nem a városi tanács gondja.

Így történt az, hogy az egyik költőnek a sírja bizony virág nélkül maradt; azon módon, ahogy felhantolták. Nem maradt senkije a földön, aki szerette volna. Ez afféle meséket írt, amiken a gyermekek mulatni szoktak, s amiken a szegény emberek nagyokat nevetnek, amiket az öreg anyókák szentül elhisznek, azt gondolják, igaz történet, az okos emberek pedig azt mondják rájuk, hogy mesebeszéd, bolondság!

Hanem azért a gyerekeknek meg a szegény embereknek csak ő volt a kedvencük. Azért is maradt a sírja virágtalanul, mert a gyerekeknek nem szabad hazulról elcsatangolni, a szegény embereknek meg más dolguk van, mint hogy ők virágokat ápoljanak a temetőben.

Annál pompásabb virágágy termett a szomszéd sír tetején, ahol a másik költő volt eltemetve. Ezt nagyon szerették, mert a szép asszonyokat magasztalta, s a szép asszonyokkal együtt a cethalat meg a selyembogarat, mivelhogy a karcsúságukat a halcsont, a szépségüket pedig a selyem teszi tökéletessé. Azért is, aki csak szép asszonynak akarta magát tartatni a nagy városban, az mind kiment a költő temetésére, s veresre sírta a szemeit.

Hét szép delnő pedig fogadást tett, hogy kedvenc költőjüknek a sírját teleültetik nefelejccsel, fájvirággal és boglárkával, s naponkint, ahogy a sor rájuk kerül, egy közülök kimegy a temetőbe, a közerővel ültetett virágokat megöntözni: ezt nem bízzák a kertészlegényre.

Meg is tartották a fogadásukat tavasztul nyárig, pontosan és lelkiismeretesen. A sok fájvirág felnőtt, olyan volt, mint egy ágas-bogas gyertyatartó, szép átlátszó üvegforma száraival, mindenféle színben lángoló virágkelyheivel, s ugyancsak hirdette a költő dicsőségét, akit az általa felmagasztalt szép asszonyok még holta után is szeretnek.

Ezalatt a másik sírnak a közepéből pedig kinőtt egy magányos bogáncs. Nem ültette ezt oda senki. Ez úgy szokott felnőni a puszták közepén; ez a feledékenység virága. Nem öntözte, nem ápolta senki, mégis kihajtotta csipkés leveleit, előtolta nagy bozontos gombalakú virágát, ami tüskés pikkelyek közül piros bojtot fejleszt széjjel. Gyönyörű virág ez! Ha olyan paraszt szokása nem volna, hogy csak az útszélen meg az avaron szeret tanyázni, rég a díszkertekben nevelnék üveg alatt.

A fájvirágok a szomszéd síron csúfolódva integettek a tüskés szomszédhoz.

– Ej ha! De kitett magáért a pórköltő sírja! Milyen szép burjánt nevelt fel a tiszteletére. Egészen ő hozzá méltó. Hogy tűri meg a kertész ezt a dudvát a mi közelünkben! Tán egy szamárra vár, aki lelegelje.

– Ne csúfolódjatok velem, üvegszárú szép virágok! – felelt nekik a bogáncs.

– Engem nem ültetett ide ember keze, engem nem öntöz más, mint az ég harmatja. De én őrzöm az én jó barátomnak a porait magam jószántából, akivel értettük egymást. Ő az én dalnokom, én az ő virága. Mély föld alól törtem elő, s lemegy a gyökerem egész az alvó porkig, még a vihar se téphet ki innen!

Egyszer aztán, mikor nagyon meleg napok jöttek, azt mondá a hét öntöző hölgy közül az egyik:

– Ejh, én bizony sajnálom ma befogatni a lovaimat, kifárasztani a temetőig. Hisz ha egy nap nem kapnak is vizet a virágok, másnap majd annál jobban esik nekik, ott van a barátném, a numero kettő, az majd holnap megöntözi.

A numero kettős szép hölgy pedig azt gondoló magában:

– Ejh, ha én ebben a nagy melegben kimegyek a temetőbe, olyan fejfájást kapok, hogy egész éjjel nem alszom tőle. Hisz holnap majd úgyis megöntözi a numero három.

A numero hármas szép delnő pedig azt mondá magában:

– Ejh, de kár volna ma öntözni, mikor az újságban az áll, hogy az időjós nagy esőzést jövendölt. Hisz ott van még a másik hat barátném meg a mennyei felhők. Ha nem csurran, cseppen.

A fájvirágokat aztán nem öntözték meg sem a szép hölgyek, sem az égi felhők, azok lelankadtak, elhervadtak, a sír szélére hajtották le kókkadt virágkoronáikat; nefelejcsnek, boglárkának még a gyökere is kiszáradt. A magányos bogáncs pedig embermagasra nőtt a rekkenő aszályban, dacolva égető nappal és forró szelekkel; szétmeredő ágain virított a koldusok rózsája teljes pompájában, amikor én láttam. Tőle hallottam ezt az egész történetet.

Lidi kisasszony nagy figyelemmel hallgatá a mesét, de még a Csicsonka is mozdulatlan tudott maradni erre az időre.

A felolvasás alatt egészen átalakult a vézna emberke. Elfeledteté a hunyorgó félszemét, a savószínű bajuszát, az esetlen alakját.

– De hisz ez igen szép volt – mondá Lidi kisasszony.

– Van ilyen több is – mondá Makár öntudatos arcragyogással.

– Mért nem adja ön ki?

– Kiadni? Hol?

– Valami hírlapban.

– Az Isten engem attul őrizzen meg! Hiszen ha „én” valamiféle poétai terményt napfényre hoznék, úgy elvernének, mint a kétfenekű dobot. A kritikusok azt mondanák, „Hogy mer meséket írni egy diurnista?” – a hivatalnokok meg azt mondanák „Hogy mer egy diurnista meséket írni?” s innen is kidobnának, meg amonnan is.

– Hát csak úgy cél nélkül irogat ön?

– Oh nem, drága szép kisasszony. Elmondom igazán. De nagyon kérem, hogy el ne mondja senkinek, mert ha kipattan a dolog, holt ember lesz belőlem. Hát – a hivatalfőnököm ugyanabban a házban lakik, ahol én, ő az első emeleten: én pedig a padlás-szobában. Annak van egy szép leánya.

– Ahá! Értem.

– Annak szoktam én ezeket az én meséimet elmondani, amikor a kertbe lejön – a dajkájával.

– A dajkájával? Hát hány esztendős a kisasszony?

– Úgy három és négy év között lehet. Hát az engem nagyon szeret. Ha meglát, már messziről kiált elém: „Mondjon szép mesét, Makár bácsi!” Hát majd ha én nekem egyszer annyira felviszi Isten a dolgomat, hogy a ranglajtorján felkapaszkodom a titkári állásig, akkor kiadhatom egyszerre a két kötetre szaporodott költői elbeszéléseimet. Akkor már nem csúfolnak ki érte. Akkorra a kis leányból is nagy leány lesz. Hát aztán lehet még belőle valami. – Tizenöt esztendő múlva.

Ilyen emberek is vannak még a világon!