HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Nagyszerű előkészületek

Elérkezett a nagy nap reggele. A mosókonyha egészen át lett alakítva. Teknőt, vaskatlant, szapulót felhordtak a padlásra, a Kaporék asztalához hozzátoldották a Gagyuláné asztalát, s leterítették szép veres abrosszal.

Annyi mindenféle lett már összehordva, hogy a két asszony, a Gagyuláné meg a Panna alig győzte elhelyezni.

A Zsuzsa ezalatt a Lidi kisasszony kamrájában volt, azt ott öltöztették.

– No lelkem, minden rendben van – monda Gagyuláné. Többet is adott az Isten, mint amennyire számítottunk. Itt a nagy tál tormás kalbász a konstábler hentesétől, a zsidóasszony egy egész sült ludat küldött, pedig szegény részt sem vehet a lagzinkban. A kávébáberli küldött egy kuglófot, meg egy kanna kávét. Pompás kuglóf! Mandulával, mazsolával sütve. A szatócs átellenből megemberelt bennünket borral, meg likőrrel.

– Most látszik csak, hogy mennyire szerette a jó Kaporékat minden ember, aki csak ismerte.

– Hát a perec hol van? – kérdé Panna.

– Azt majd csak akkor öntjük meg, amikor az esküvőről visszajövünk. Addig eláznék.

– No meeg een is hoztam valami csemegeet. Azzal egy kosár almát leplezett le.

– No még alma is lesz! Milyen szép piros törökbálint! Azt ide rakjuk egy tányérra, hogy jól lássék.

A két cigánygyerek eközben hordta össze a székeket, innenonnan a szomszédbul, s rakta az asztal mellé. Ahány szék, annyiféle alakú volt.

– Mi nincsen még?

– Poharak nincsenek még.

Erre a szóra nyitott be a Frányó, a hátán egy kosár, tele mindenféle színű poharakkal.

– Micsoda? Nincs klázli? Hát e kutya?

Azzal kirakta az asztalra az üvegművészet remekeit. Volt olyan, amelyikre rózsák, tulipánok, más pedig, melyre nemzeti címer volt festve.

– Ez a menyasszonykának. Ez a vőlegénykének.

– De össze nem kell törni, mert üveges visszakapja magának.

Erre a Lidi kisasszony jött elő a benyílóbul.

– No! felöltöztettem a menyasszonyt. Olyan, mintha skatulyából vették volna ki. Húsz esztendővel fiatalabbnak látszik. Senki sem mondaná, hogy nem igazi „helyre” menyecske. Panna kíváncsi volt rá.

– Haat meer nem jön elee? Hadd hatnók.

– Addig nem illik neki kijönni, amíg a násznagyok itt nincsenek. Aztán még a vőlegény sem került elő.

Gagyulánénak éles hallása volt, neszelte már az öreg lépéseit. – Csak emlegetni kell, az is mindjárt itt terem.

Ő volt az, aki belépett a konyhaajtón – senki más. De pedig alig lehetett ráismerni. Az arca simára borotválva, a bajusza kikenve, a haja megnyírva, oldalra fésülve, a kabátján új bársony gallér, a zsebébül ezüstcsillámú óralánc fityegett elő, még a csizmája is ki volt fényesítve.

– Utcu lelke! – kiálta fel Panna. – Adaam baatyó! De ki van csípve. Az ember majma raa se ismeer.

Az öreg pironkodva mosolygott, a két keze szétállt, mintha félne magához hozzáérni.

– A bizony! Egészen kiforgattak magambul. A borbély szomszéd úgy megnyírt, úgy megborotvált, hogy nem is merek a fejemhez nyúlni. A szabó szomszéd új gallért varrt a kabátomra bársonybul. A csizmadia komám meg új talpat ütött a csizmámra, ki is fényesítette. Meg utoljára az Iczig, a zsidóasszony fia is rámerőtetett egy óraláncot. Órájának kell lenni minden vasútinak, hát hogy lánca is legyen. Most úgy nézek ki, mint egy sáfár. – Még a bajusza is ki van pederve – mondá Panna.

– Csakhogy az egyik ága csurgóra áll. – De annál hegyesebb a másik.

– Az dukál vőleginynek – bizonyozott Frányó. – Én is kipödrök bájuszomat, magam lakodalomkor – majd ha lesz.

– Micsoda? Frányó! – Kötődék Panna. – Mátka vagy bajusz?

– Hum! Matkat könnyű kapni, de bajuszt nehiz!

Ezenben a klarinétos is előjött a pincelakásbul, a gyerekeket dorgálva.

– Hát tinektek, rajkók, hol a hegedűtök? Ma az Ádám bácsinak meg a Zsuzsa néninek hegedültök.

A két gyerek sietett a zeneszereit előkeresni az ágy alól. Ott legjobb helyen vannak.

– Hadd látom, jól van-e stimmolva? Hát te bibast, csak három húr van a hegedűdön?

– Mert a negyedik leszakadt – menté magát Ferke.

– Hát mért nem mondod?

– Minden nap mondom a dádénak, mindennap azt mondja a dádé, hogy majd vesz rá húrt, de nem cselekszi.

– Mert mindig akkor kérsz, amikor nincs.

– Hát akkor kérjek, amikor „volt?”

– No hát hadd hallom, hogy húzzátok el azt a szép komáromi nótát.

A két gyerek fogta az álla alá a hegedűjét, s neki ereszté a vonót.

A komáromi nótának a szövegét is szokták énekelni a zenészek.

„Jaj de sakad ezs a húr!
Majd megfizset ezs azs úr!
Azs úr Isten éltesse
Azs új házsastársakat!”

– Jaj de jól tudják az ártatlanok! Nagyon jól van! Ezekbül lesznek a csudagyerekek.

Azzal gyöngéden belemarkolt a Miska bozontos göndör hajába.

– Ha meghalok, te rád hagyom Budapest városát!

– Hát nekem mi marad? – ungorkodék a Ferke. Azt pedig pofonlegyinté az apja.

– Ne osztozz! Neked hagyom egész Európát.

– Hát annak a kicsinek odalenn? – szorgoskodék a Miska.

– Arra ne legyen gondod! Az zseni! Annak hagyom az egész nagyvilágot.

Közbejött a Csicsonka, aki az anyja fehér ruhájába volt öltözve. Egy kicsit sleppelt utána, de most éppen ez a divat. Három virágcsokrot hozott, amikért a virágágyainak minden díszét kifosztotta.

– Itt vannak a bukétok.

– Jól van, kisleányom – monda Lidi –, a menyasszonynak valót vidd be Zsuzsa néninek, a nyoszolyókét hadd künn. Az egyik nyoszolyólány te fogsz lenni.

– Hüh de sokra vittem.

Azzal betáncolt a Lidi hálókamrájába.

– No hát Ádám apó – szólt Gagyuláné, egy kis elismerést provokálva –, meg van-e elégedve a lakodalmas asztallal? Nem jól felterítettünk?

Az öreg csak a fejét lógatta, s az orra hegyét nyomogatta a mutató ujjával.

– Én még mindig nem hiszem, hogy mi költjük el ezt a vendégséget.

– Hát mi a tatár?

– Hát – elgázolja a lokomotív. Mikor hozzá akarunk ülni, egyszer csak jön: „rum-rum-rum”, hamis vágányra került, s mindnyájunkat össze tör-zúz.

– Isten őrizz minket attul!

Megelőző kopogtatás után nyílt az ajtó, jött az egyik násznagy: a konstábler. Valami táska volt nála, amit úgy tartott a kezében, mintha szeretne tőle elszökni.

– Adjon Isten, ami nincsen. – Szólt a beköszöntése. Amire Panna, magyar szokás szerint, azt felelte, hogy: – Vegye el, ami van.

(Érték ez üdvözletváltás alatt: elébb a jót, aztán meg a rosszat.)

– Hát csak magában jött? – szólítá meg Lidi kisasszony. Hát a másik násznagy hol van?

– Nem vagyok én őriző pásztora a diurnistának – mondá bosszúsan a konstábler. Az bizonyosan a dispenzáció után szaladgál.

– Bár csak el ne késnék vele.

– Nem kell azt félteni. A diurnista olyan pontos, mint a harmadnapos hideglelés. Ha kieszközölte az irodafőnöknél az indokolt szabadságot, percre itt lesz.

– Hát abban a táskában mit hozott?

– Ugyan ne kérdezze, Lidi kisasszony. Hisz emiatt késtem magam is ennyit. De majd megesz a méreg. Már megint esett rajtam egy „stikk”.

– No mondja meg, ki bántotta?

– Hát hol bántanának engemet másutt, mint a hivatalban. Tegnapelőtt említettem ugye, hogy egy képviselő úr az országházban szörnyen befűtötte a poklot a fővárosi rendőrség alá, amért jobban nem vigyáz az általánosan elterjedt erkölcstelenségre. Ez a legszigorúbb rendszabályok alkalmazását vonta maga után. Az alkapitány úr odahivatott engem magához, s így szólt hozzám: – „Hallja maga Paczal János, maga a legszemesebb valamennyi között, maga ország-világlátott ember, aki meg tudja különböztetni a babot a borsótul, hát most azt vetik a szemünkre a honatyák, hogy a rendőrség nem ügyel arra, hogy az erkölcstelenség a szükségelt fokon felül el ne terjedjen a fővárosban. Ennek az előmozdítására szolgálnak leginkább mindenféle figurák, amik félig vagy sehogy sem felöltözve láthatók a boltok kirakataiban. Ezeknek a nézegetése csábítja a nemes fiatalságot a gonosz útra, s az okozza, hogy az ifjak elidegenednek a szent házasélet áldásaitól. Hát már most járja végig a várost, Paczal János, és ahol ilyen szeméremsértő módon leleplezett alakokat talál, azokat rögtön kobozza el. Hiszen csak tudja, hogy miről van szó?” – „Én ne tudnám?” – Rögtön nekiindultam. Estig teleszedtem ezt a nagy tarisznyát, ahol csak egy boltban találtam kirakva, mind begyűrtem, s vittem nagy diadallal az alkapitány úrhoz.

Lidi kisasszony azt kérdé tétovázva:

– Itt maradhatok én?

– De jó lesz, ha egy kissé félrefordul. – Hát amint a táskát kinyitom az alkapitány úr előtt, s az belenéz, előbb akkorát kacag, hogy majd a fején esett ki, azután meg a mestergerendáig ugrik fel dühében, s azt mondja: „Óh maga háromemeletes…!” De csak háromemeletesnek ne mondott volna. „Mi a fittyengő frányát szedett maga itten össze! Most rögtön hordja vissza, akiktől elkobozta.” Pedig hát én csak jól értettem. Vissza kellett hordanom szégyenszemre a boltosoknak a figuráikat, de egynek nem akadt gazdája, az azalatt megbukott, elszökött. Annak a figurája itt maradt.

Azzal a táskábul kihúzta a János a botrányos öltözetlen alakot.

Hát arra minden ember elkezdett nevetni, aki csak meglátta. Csak a Lidi kisasszony nem nevetett, aki nem nézett oda.

– János bácsi. Hisz ez egy gyerekjátékbaba – mondá Panna.

– De egészen meztelen! – kiálta János, nem engedve az igazságábul.

Erre aztán a Lidi kisasszony is elkezdett mosolyogni, s szelíd hangon kérlelé.

– De édes konstábler úr. Ez egy igen ártatlan portéka, amivel a kisleányok játszanak.

– Elhiszem, de azért mégis ez az, aminek a látása a fiatal embereket a házasságtul visszariasztja.

A rengeteg nagy hahotára kiszaladt a Csicsonka a hálókamrából. Csak ő nem tudta, hogy min nevetnek, s nagy szemetszájat tátott, amint a konstáblert ott látta a középen állni, a markában egy nyakánál szorongatott nagy gyerekbábot emelgetve. – A többi meg mind nevetett.

A János aztán jónak látta alászállni a hivatalos méltóságbul, s a Csicsonkának kínálta a babát.

– No, nesze! Ezt neked hoztam.

A Csicsonka mélyen megsértődött ez ajándékhozatal által.

– Kell is nekem – duzzogá hátat fordítva.

– No lám! Ez is elriad tőle.

– Hátha nem ez az, amit össze kell gyűjteni, akkor én nem tudom, hogy mi az, ami a fiatalság erkölcseit megrontja.

Azzal visszadugta a veszedelmes figurát a táskájába. Lidi kisasszony halk hangon mondó a konstáblernek.

– Önben, úgy látszik, hogy erős szatírikus hajlamok vannak. A konstábler nem felelt rá semmit, csak a bajusza hegyét pödörgeté és mosolygott. Hát valaki mégis kitalálta, hogy ebben a tévedésben több lesz a maliciózusság, mint a szimplexség. A Csicsonka szeretett volna már más témárul beszélni.

– Huj, de cifrára fel van öltöztetve a Zsuzsa néni! Még rezgők is vannak a főkötőjén.

– Úgy illik az egy menyasszonynak – monda Lidi kisasszony.

– Hát mondja, Lidi néni, miért lett a Zsuzsa néni most egyszerre menyasszony?

– Azért, mert most éppen ötven esztendeje annak, hogy az urával egybekelt, s most az aranymenyegzőjüket tartják meg.

– Hát miért kell a menyasszonynak meg a vőlegénynek most a templomba menni?

– Azért, hogy a pap rájuk adja az áldást.

– S miért kell nekik a pap áldása?

– Azért, mert azt az Isten úgy rendelte.

– Hát ha az Isten úgy rendelte, akkor a pap maga mért nem házasodik meg?

– Azért, mert hogy ha magának tartaná az áldást, akkor másnak nem adhatná.

– Hát mondja csak Lidi néni, ha a pap összeesketi a menyasszonyt a vőlegénnyel, mért nem esketi össze mindjárt a nyoszolyót is a násznaggyal?

– Jaj, milyeneket tudnak ezek a gyerekek kérdezni!

– Eredj csak Csicsonka az ablakhoz: nézz ki rajta, nem jön-e még a koncipista úr?

– Hanem azért fél füllel ide hallgatok, hogy mit felel a Lidi néni az én kérdésemre a János bácsinak?

A Lidi kisasszony azonban nem felelt erre a kérdésre senkinek, hanem azt mondá, hogy:

– Megyek már a menyasszonyért; ki lehet már neki jönni.

A Csicsonka kinézett az ablakból az utcára.

– Jaj de sok ember van az utcán! Azok bizonyosan a lakodalmas menetet várják.

Az Ádám bátyó azonban nagyon fitymálva mondá, az ablakból kinézve:

– Nem tetszik nekem ez a társaság. Nagyon sok konfiskált pofát látok közötte.

A Lidi kisasszony kivezette kézenfogva az arany menyasszonyt, díszes nászöltözetében. Kömény Zsuzsa, minden hatvannégy esztendeje mellett, derék, jól megtermett alak volt: az arca is abbul a fajtábul való, ami idő jártával megkeményül, de nem ráncosodik: folytonos munkátul egészséges piros színnel. Aztán minden fogának birtokában volt még, mert soha forró ételt nem evett, s cukorral nem élt. Annálfogva a szája nem esett össze.

– Pompásan néz ki.

– Na moj dusu! Kacki menyecske! – kiálták duóban Panna és Frányó.

Adám bátya pedig nagy bűnbánattal járult eléje, megfogva a kesztyűit repedésig feszítő kezét:

– Látod, látod, mire jutottunk?

Zsuzsa néne mosolygó bánattal monda rá:

– Hittük volna-e, hogy ezt valaha megérjük?

– Látod, milyen jó az Isten! Még a rosszat is jóra fordítja. Ha engem el nem küldenek a vasúttól, sohasem jutottunk volna el idáig, hogy a lakodalmunkat megérjük. Minket igazán a nagy szerencsétlenség kergetett bele a boldogságunkba.

– Csak már átestünk volna ezen a mai napon.

Közbelépett a Gagyuláné:

– No hát, édes szomszédasszony! Nem megmondtam, hogy kitartjuk mi magunk, szegény ördögök a kegyetek lakodalmát. Nézzen ide erre az asztalra, van-e ennél különb trakta egy herceg lakodalmánál?

– Hercege válogatja – monda rá Ádám bátya.

– Az esik legjobban – szólt Zsuzsa néne –, hogy akik ezt összehordták, mind igaz szeretetből adták: senki sem tartozott vele. – Nekünk nincs atyánkfia. – Aki mellettünk van, mind magunkforma szegény ember.

– Bizony, ha a szegeeny emberek mind összetartanaanak, az volna a hatalmas atyafiság! – Véleményezé Panna asszony. Ebbe aztán a Frányó is beleszólt.

– No, de ma vigan is leszünk. Nekem mar úgy viszket sarkam. Alig varok, hogy csardast tancolhasak menyasszonyal.

– Oh, te bohó Frányó – pironkodék Zsuzsa néne –, azt a csúfot csak nem akarod rajtam elkövetni?

– Mi a? Hat magammal csak nem tancolhatok podzabuckit? Vagyom én vőfily. Vőfily tancolja mindig elsőt menyasszonnyal.

Panna sem akart a dévánkodásban hátramaradni.

– De een is megforgatom vőlegeeny uramat! Legalább ha meeg egyszer elkámficsorodik, legyen rá heles oka, hogy a palotai menyecske forgatta meg.

– Ez mind igen helyes beszéd – jegyzé meg a konstábler –, de csak az a diurnista uraság jönne már a diszpenzációval.

– Jaj! Most jut eszembe – szólalt meg a Gagyuláné.

– Azt mondta ám a tekintetes úr, hogy ha esős idő talál lenni, ő majd rábeszél szép szerével egy omnibuszost, hogy jöjjön ide, s szállítsa el a templomig meg vissza az egész násznépet.

– No akkoó haat bizonyosan az omnibuszeer jaar – monda Panna.

– Akkor kocsival fog idejönni.

Lidi kisasszony szorgalmazá Csicsonkát.

– Kisleány! Nem látsz valamerről egy omnibuszt közeledni?

– De bizony látok! Egyenesen erre az oldalra tart.

– Akkor ő jön! – vezényelt János.

– Ennek már egy hatalmas vivátot kiáltsunk.

– Álljunk glédába, népek!

S azzal kellő sorban felállítá a társaságot: a két ajtó között. Elöl Ádám a Zsuzsával, utána János a Lidi kisasszonnyal, majd a Panna Frányóval, végül a Gagyuláné a klarinétossal meg a két rajkóval.

Zsiga előre a szájába illeszté a klarinettáját.

– Aztán mikor belép, tust húzunk, rajkók! Tudjátok? Azt, hogy trattara rittiri pimpillimpim!

Hát egyszer csak az őrt álló Csicsonka leugrik az ablakbul s előre szalad nagy ijedten:

– Jaj! Nem omnibusz volt az, ami megállt a ház előtt, hanem egy bútorszállító szekér: aztán nem a diurnista úr száll le róla, hanem Tarafás uram, a háziúr!

„Tarafás uram!”

Erre a varázsszóra az egész hadsor felbomlott menten.

– A háziúr! uram segíts! – kiálta Gagyuláné hátra futva.

– Nyakunkon a veszedelem – sipított a Ritka Panna –, s szaladt a benyílónak.

– Kánápé! – kiáltá Zsiga a gyerekeire!

– Eldugjátok azt a hegedűt! Aztán „irgundum gule!” szaladjatok! Iszkiri! Ahol lyukat láttok, oda bebujjatok. Meg ne szusszanjatok. Ha kérdik, hogy hívnak? Más nevet mondjatok.

Maga is megvonult a tűzhely szurdikjában.

Az Ádám, a Zsuzsa, a Lidi meg a János helyükön maradtak. A Frányó pedig nagy büszkén lépegetett előre-hátra.

– Mit nekem hausherr? Én minden nap megfizetek halaspinzt nekinek, ő mondja nekem: „Karsamadiner!” in mondok neki: „Szervusz!”