HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
Az, akit a nők bálványoznak

A háta mögött „Szép Diegó”-nak hívták; de ha meghallotta sem haragudott meg érte.

Őseredeti magyar típus volt. Mikor a huszáregyenruháját felvette (tartalékos főhadnagy volt), akkor mintaképe volt egy daliának, ha pedig darutollas kalappal a fején, lobogós ingujjban, félvállára vetett dolmánnyal vágtatott végig a gyepen, a legderekabb csikós vált volna belőle. Frakkban meg éppen ellenállhatatlan jelenség volt: senki sem mondta volna, hogy nem francia.

Arrul az Y. Y. grófrul beszélünk, aki X. X. grófnőt elvette. És ezt is teljes joggal számíthatjuk a gazdag szegények közé. Hogy szegény volt, az köztudomású adat. Öröklött birtokát már húsz éves korára az utolsó kapukulcsig mind elverte. Költséges utazásokat tett a világ minden részében, s úgy költött, mint egy herceg. Mikor az utolsó ezerest is felváltotta, akkor hazajött. És itthon lett belőle csillaga a magas régióknak.

Akinek semmije sincs, az „szegény”, aki sokat tud költeni, az „gazdag”. A kettő együtt „contradictio in adjecto”. És ő tudta ezt a paradoxont személyesíteni.

Senkinek olyan elegáns garzonlakása nem volt a fővárosban, mint neki: hangulathíven díszítve külföldről elhozott iparremekművekkel, s a legritkább vadász troféumokkal. Egy nevezetesebb lóversenyről sem maradt el, s saját paripái több ízben fényes versenydíjakat nyertek. A turfon „Captain Green” volt a felvett neve.

Azt mondták, hogy igen nagy összegeket nyert a versenyeken fogadásokban, amiknek merészsége gyakran meglepő volt. Sohasem a favoritokra fogadott, hanem olyan paripákra, – mikből senki sem nézte ki a leendő nyertest. És legtöbbször sikerült neki.

Aztán kártyán is mesés szerencséje volt.

Híresek voltak a párbajai, amelyekben rendesen megsebesítette ellenfelét; kitűnő pisztolyozó volt, míg ő maga sohasem kapott sebet.

Hát még a nőknél? Ő rajta ugyan nem teljesült a példabeszéd, hogy „Szerencsés a játékban, szerencsétlen a szerelemben”. Akit csak ostromolt, azt meg is hódította. Otthon volt minden kastélyában és palotájában az országnak és a fővárosnak. Ezzel ne legyen az mondva, mintha a gunyhókat és lebujokat kikerülte volna. Azokkal is elismerteté ellenállhatatlanságát. Vándor chansonette énekesnő nem utazott át büntetlenül a magyarok metropolisán.

Végre őt is utolérte a nemezis. Beleakadt a szerelem hálójába. A Felvidék egyik legszebb leányába lett szerelmes, akinek a kedvéért el tudta hagyni a kártyaklubot, sőt még a lóversenyeket is: egy egész nyarat ott töltött a Kárpátok között, ahol az X. X. grófi család őskastélya állt, s mindennap lehetett őt látni, amidőn a két grófnő: anya és leánya, kikocsiztak, paripáján a hintó mellett ügetni.

Őszre bekövetkezett a komoly nyilatkozás pillanatja.

Egy holdvilágos estén, a hattyús tó partján sétálva, ezt mondá szép Diegó a grófkisasszonynak:

– Milyen kár, hogy nincs itt ezen a tóparton két pálmafa. Erre a szóra a nyomukban járó társalkodónő jónak látta hátramaradni, olyan ürügy alatt, mintha fénybogarakat szedne a fűből.

Ez nyilatkozat volt.

A mai búcsúebéden ugyanis utazási élményeiből a következő adomát mesélte el Y. Y. gróf az asztaltársaságnak. „Tananarivában abból áll a házassági szertartás, hogy a házasulandó ifjú és leány felmászik két egymás közelében álló pálmafára. Akkor aztán mind a kettőnek rokonai pálmaháncsból sodrott köteleket hurkolnak a két sudárfa derekára, s elkezdik azokat egymáshoz közel húzni. Ha annyira tudják húzni, hogy a két pálmafa koronája egymáshoz ér, akkor kész a szent házasság, ha elszakad a kötél, akkor nem lesz belőle semmi.”

Ennek a megtudása után kétségtelen a jelentése az ifjú hős által tett nyilatkozatnak.

– A két pálmafa itt van – mondá a grófleány –, de elég erős-e a pálmaháncs-kötél?

– Olyan nehéz az egyik pálmát meghajtani?

– Talán nehéz, talán könnyű. Minden a másik pálmán áll. Én három ígéretet kérek öntül: hogy nem fog szerencsejátékot játszani; – hogy nem vív párbajt – és hogy nem csal meg.

Az ifjú hős térdre bocsátkozék, s a csillagokra esküdött, hogy meg fogja tartani mind a három kívánatot.

És aztán, hogy bekövetkezett az ősz, akkor is gyakran felrándult az ifjú hős a Kárpátok közé, elmulasztotta az őszi lóversenyek napjait, az erdélyi medvevadászatokat, a versenyparipáiért bánatpénzt fizetett. Nem beszélt többet a kalandjairul, hanem a magas politikával foglalkozott. Határozott pártállást foglalt el, s megígérte, hogy a párt jelöltjének érdekében mind szóbeli, mind pénzbeli áldozatokra kész leend. Egyszóval egész komoly férfiúvá lett. A gazdálkodás iránt is fölöttébb érdeklődött. A komlótermesztést kívánta a Felvidéken meghonosítani, s nagy tanulmányokat tett a gazdasági szeszfőzés terén, melytől e vidék felvirágoztatását reméli. – Arra pedig nem volt rávehető, hogy kártyát vegyen a kezébe.

Egy téli reggelen aztán, mikor ismét egy hosszabb tartamú látogatás után búcsút vett a fiatal gróf, akit mindenki a grófkisasszony jegyesének tartott: a Miskolcnál keresztező vonat a következő tartalmú levelet hozta a grófkisasszony számára: „Mélyen tisztelt grófnő!”

„Én nem vagyok a kegyed fennkölt hajlamaira érdemes. Kegyed egy szent, én pedig egy elkárhozott. Én a kegyed anyját veszem nőül. Vesse ki a semmibe az emlékezetemet.”

Az is oda volt még írva „Az ég önnel.” Hanem ezt keresztül húzta. Eszébe jutott, hogy ott az ő váltóit nem honorálják.

Ez a levél tette a szép grófleányt földönfutóvá.