HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
A „Burg-gendarme”-nál

Paczal János kiheverte a sebeit.

Bár azokban holmi rendes kompactiójú ember belehalt volna, de hát ehhez „hozzá volt varrva a lélek”, ahogy mondani szoktuk.

Dehogy panaszkodott! Inkább tele volt dicsekedéssel.

Soha e világi életében olyan fejedelmi dolga nem volt, mint a Vereskeresztben.

Midőn már annyira magához tért, hogy szabad volt neki az ételből „csipegetni”, azt sem tudták, mivel keressék a kedvét. Ha vadpecsenyét engedett meg a doktor, hoztak neki fácánt meg császár-madarat. A drága befőttek, francia kompótok soha el nem fogytak nála. Spárgával hizlalták, ami ebben az évadban már ritkaság, s mindennap árticsókát hoztak neki, de már abból nem kért. Inni pedig nem kapott mást, mint tokaji aszúbort.

– Hallod-e Kristóf barátom – monda egy napon Paczal János az ő kedves pajtásának a Reznek detektívnek, aki mindennap meglátogatta őt a Vereskeresztnél. Alig várom már, hogy kiszabaduljak ebből a nagy uraságból. Unom már a sok fácánt meg békát. S mikor a tokaji bort látom, olyan, mintha orvosságos üveget nyitnának fel előttem. Csak már egyszer annyira segítene az úr Jézus, hogy egy kis jó libapecsenyével ülhetnék szemközt, hozzá tepertyűs öntöttsalátával! Mindjárt ember lenne belőlem azt tudom.

– No, csak még egy pár napig türtőztesd magad, János pajtás. Akkor lesz libapecsenye a „Burg-gendarme”-nál.

A „Burg-gendarme” egy nagyon széles körben jól ismert kocsma ős Budavárában.

Vendéglőse valamikor udvari csendőr volt, amíg, kapta magát, felcsapott kocsmárosnak: átruházva a rangját a vendéglőjére.

Derék, délceg alak maga a kocsmáros; maga szolgál fel a vendégeknek, két szép leányával, a felesége pedig maga süt főz.

Látogatják a kocsmáját jómódú polgárok, színészek, művészek, miniszteri hivatalnokok. Némely estén egész hosszú asztalt ülnek végig csupa királyi táblabírák.

– És amellett tisztességes munkások, kézművesek is lakmároznak ugyanazon étteremben.

Parancsolgatni, megrendelni nem szokás a Burg-gendarme”nál, nem is illik; de nem is vezetne semmi célhoz.

Aki jön, helyet foglal, ahol talál, kiabálni nem szükség, úgyis meglátják, hogy ott van; s ha a poharat csengeti a késfokkal, legfeljebb azt mondják neki, hogy el ne törje, mert öt krajcár az ára.

Válogatni sem lehet az étlapban, mert mindennap csak egyféle étel van, hanem az aztán fölséges. Egyik nap malacpecsenye káposztasalátával, másik nap gulyáshús csipedettel, harmadikon paprikás halászlé túrós galuskával; negyediken libapecsenye öntöttsalátával és így tovább. – Az egész heti menü ki van írva krétával kívül az ajtóra. Mindennap tudhatja az ember, hogy mit kap, s hogy holnap mit várhat. Az ára is meg van szabva, hogy hány krajcár kerek számban. (Igen olcsó.) Bor is csak egyféle van. Budai veres. Abból mindenkinek jár egy literrel. Ha sok ott hagyja. Az is olcsóbb, mint másutt; de legalább tiszta, igazi bor.

Ide invitálta meg Reznek úr a barátját, Paczal János konstáblert az első napon, amikor a kórházból kibocsátották. Az a nap vasárnap volt, a libapecsenye és tepertyűs öntöttsalátának a napja.

Ezen a napon tűzték fel a konstábler mellére a jól megszolgált ezüst érdemkeresztet megfelelő ünnepélyességgel.

Este tíz órakor érkezett meg a „Burg-gendarme”-hoz Reznek úr Paczal Jánossal, mikor már a többi vendégek elmentek. Ezek mind rendes, tisztességes úri emberek, akik tíz óra ütéskor kihörpentik az utolsó poharat, s mennek haza.

A detektívnek meg a konstáblernek pedig akkor van a vacsoráló ideje, amikor tudniillik nem hivatalból, hanem csak a maga kontentumára vacsorál. Mert ha korábban telepedik le két ilyen vendég valami népszerű kocsmában, akkor egyszerre vége van a hangos diskurálásnak. Egyik vendég a másiknak súg: „Ott ül egy detektív! meg egy konstábler! – Valakit keresnek!” – Azután minden ember gyanakodva néz a szomszédjára: „Nem te vagy az?” vagy pedig magába szál, s elgondolkodik rajta, „Vajon nem engem akarnak elcsípni?” S lassan lassan elpárolognak, ami nem kedves dolog a kocsmárosra nézve.

Azért ez a két alak csak akkor szívesen látott vendég, amikor már üres a csárda. Akkor aztán meg is törlik a széket előttük a házi kisasszonyok.

Minden megsürgetés nélkül ott áll előttük azonnal a pirosra sült, ropogós bőrű fáintos libapecsenye; a párolgó öntöttsalátával, melyet kettőbe vágott lágykemény tojások s kockára aprított tepertyűk tesznek kínálatossá.

Hozzálátnak komoly emberek étvágyával. Okos ember nem áll szónak addig, amíg meg nem vetette az ágyát a beszédnek, s el nem egyengette az útját egy-két pohár borral. A libapecsenyénél ez még inkább ajánlva van; mert azzal nem elég jóllakni, hanem még a csontocskákat is egyenkint le kell faragdálni és megrágogatni; s utoljára a jó barna „szaft”-ot a tál fenekén villára szúrt kenyérdarabkákkal kimártogatni. Hogy tiszta munka legyen.

Csak azután következik a poharazás, beszélgetés. Először is összekoccintják a poharaikat.

– Az Isten éltessen, János pajtás.

– Isten tartson meg soká, Kristóf barátom.

(Most teszik le a „remeket”, a Kristóf ki akarja vallatni a Jánost.)

– Hát hogy ízlett a budai libapecsenye, a vereskereszti úri koszt után, János?

– Hidd el Kristóf, hogy egészen beleuntam már, egyik nap fogolypecsenye, másik nap fácán, mindennap kompótok. Aztán olyan borok, amiket piskótával kell mártogatni. Alig vártam már, hogy egy kis jó fokhagymás pecsenyéhez jussak, uborkasalátával.

– No még azt egy hétig nem szabad enned. „Non datur saltus in natura.” Nem szabad ugrálni a természetben. Ma csak érd be a libapecsenyével.

– Ez is fölséges volt! „Burg-gendarme” úr! Megmutathatja a feleségének a tálat: nem maradt rajt egyéb, csak a csontok. No ezzel a pohárral a derék háziasszony egészségére.

Erre aztán maga a vendéglős is, a „Burg-gendarme” koccintott a vendégeivel.

– No ezzel a pohárral meg annak a derék asszonyságnak az egészségére, aki az én barátomat Jánost, a nagy betegsége alatt oly hűségesen ápolta.

– Az apácáéra?

– Nem az apáca egészségére, az egészséges, ha mi nem iszunk is érte. A grófnééra!

– Miféle grófnéról beszélsz?

– Hát a bájos X. X. Katalin grófné. Nem tudod?

– Nem én. Semmit.

– Hiszen mindennap meglátogatott, mikor olyan nagy lázban voltál.

– Nem láttam én egyebet, mint boszorkányokat meg sárkánykígyókat.

– Mert delíriumban voltál. Szólt is hozzád.

– Úgy tetszik, mintha hallottam volna. De már nem tudom, mit.

– Hát a sok fácánpecsenye, befőtt, tokaji bor és piskóta mind a grófnétól jött.

– S vajon mit követtem én el ebben az életben, hogy egy ilyen méltóságos úrhölgy gyöngéd gondoskodására érdemes legyek?

– Hát tudod: az a szegény grófné, azért, hogy olyan gazdag, mégis nagyon szegény. Rövid idő alatt elvesztette két legnagyobb kincsét: a leányát meg a férjét.

– Tudom: hiszen együtt lestük a leányát veled a losonci pályafőnél. A férjét is jól ismertem. Kétszer tartóztattam le a phaétonját kisgyerekek elgázolása miatt. Egyszer meg kiugrott előlem az ablakon, mikor a titkos rulett-bankot lefoglaltuk. Jó ismerősök voltunk.

– De a szegény grófnőt mégis nagyon sajnálni lehet a szerencsétlenségei miatt.

– Maga volt az oka. Hagyta volna a férjét a leányának, akkor most meg volna mind a kettő.

– No, de az egyiket már nem lehet feltámasztani. Hanem a másik még meg volna menthető.

– Az már igaz.

– Abban járunk már két hét óta. A grófnő meg én. A grófnő is férfi ruhában. Egyik spelunkáról a másikra. Olyan helyeken, ahol az ember egyik kezét mindig a zsebében tartja a revolver markolatán.

– Hát spelunkákban keresitek a grófkisasszonyt? – kérdé János különös tekintetet vetve a barátjára.

A detektív ebből a tekintetből azt vette ki, hogy a pajtása tud valamit. – Odanyújtá neki a felnyitott szivartárcáját.

– Gyújts rá, pajtás! Csempészett szivar.

– Köszönöm. Én jobb szeretem a pipát.

Azzal kivette a kurtaszárú tajtékpipáját, megtömte a szűzdohánnyal, s az egy szál faggyúgyertyánál rágyújtott szipákolva.

– Hát te azt hiszed, hogy rossz nyomon járunk. Nem a spelunkákban kellene keresnünk a grófkisasszonyt?

A Jánosnak nagyon nehezen akart meggyulladni a pipája: erősen kellett befelé szívnia a gyertyalángot. Azután meg egy hatalmas füstfelhőt bocsátott ki a szájából, amivel homályba burkolta az arcát.

– Nem hiszek én semmit. Sohasem voltam én úri társaságban. Te jobban ismered őket. Te tudhatod, hogy szoktak-e a konteszek a „markotányos pincébe” járni?

– Magam is úgy tudom, hogy nem szoktak. De az eltűnt leány azzal fenyegette az anyját.

– Hát én a magam együgyű eszével azt ítélem, hogy ha az elszökött grófleány ezzel a fenyegetésével azt akarta volna elérni, hogy az úri család dicsőséges nevét elhomályosítsa: hát akkor ezt nem tette volna titokban; hanem előre hirdették volna öles falragaszokban a „kék macska” dicső firmája alatt, hogy az éjjel 1 1 és 1 /2 órakor pontban X. X. grófkisasszony fog föllépni, mint románc-énekesnő, igazi gyémántokkal rakott topánkákban; s hozták volna a képmását, teljes ornátusában a ruhák hiányosságának. Csinált volna botrányt, spektakulumot, hogy beszéltessen magáról az újságokban. Kitiltatta volna magát a fővárosból per schub. Ez lett volna a bosszúállás! – De ugyan minek állna ilyenformán bosszút az az elkeseredett kontesz – titokban?

– Tökéletes igazad van, János! Mindig mondtam én, hogy nagyon okos ember az én Paczal János cimborám. Hát mit gondolsz, mely úton kellene keresni azt a grófkisasszonyt?

– Az már nem az én mesterségem. Én detektív nem vagyok. Ahhoz való eszem nincsen.

– Dehogy nincsen. Hiszen ahogy a Stradivariussal lépre kerítetted a hírhedett tolvajt: az egy fenomenális májszterstukk volt.

– Hát vak tyúk is talál garast. De igazában konstáblernek sem vagyok én jó. Érzem én azt magam. Könnyen rászedhetnek. Nem tudok eléggé gyanakodni; nem tudok eléggé kemény szívű lenni. Megsajnálom az embert, akit üldöznöm kellene. Le is teszem ezt a hivatalt. Már néztem valami polgári állás után, ami inkább nekem való. Nem azért teszem le ezt az egyenruhát, mert ez a nagyközönségnek a legjobban kicsúfolt madárijesztője; nem azért, hogy ebben annyiszor megdobáltak, hol kővel, hol sárral; nem is ezekért a befoltozott lyukakért, amiket a késdöfések ejtettek rajta; hanem azért, mert magam is átlátom, hogy nem vagyok abból a fábul faragva, amiből egy rendőrnek kell lenni. Ostoba vagyok hozzá. Hát csak azért.

– Hej, János pajtás! János pajtás! Mondok én neked valamit. De egyszerre megszabadulhatnál a libériádtul: de még engemet is úrrá tehetnél magaddal együtt. Tartsd ide a füled.

Súgva mondá a többit.

– Egy kerek félmillión osztozhatnánk, ha az sikerülne. János visszakapta a fejét: még a pipája is leesett a csutorájáról.

– Fél milliót? Csak nem akarsz tán posztkiszlit rabolni velem egy kompániában?

– Nem. Egész tisztességes, törvényes úton jutnánk hozzá. X. X. Katalin grófnő ennyi jutalmat tűzött ki annak, aki az elveszett leányát feltalálja. Te! Egy félmillió! Megosztoznánk rajta. Neked adnék belőle kétszázezer forintot.

– Hát aztán mit csinálnék én azzal a sok pénzzel? Én már megszerettem a szegénységet.

– Nem igaz az pajtás. Nem szokja azt meg az ember soha. Én is azt mondom, hogy jól van így, ahogy van; de magamban nagyokat sóhajtok.

– Te nálad értem azt. Mert te nagy úr voltál valaha, s valahányszor a hajdani úri cimborákat látod végigvágtatni az Andrássy úton, tüzes paripákon, ugornod kell, hogy be ne sározzanak; mindig arra gondolsz, hogy hej ha még egyszer én is felkaphatnék; milyen telivér rézderes fogatot tartanék. De mit csinálnék én a magam százezreivel!? Egy nap kétszer akkor sem ebédelnék, se két csizmát nem húznék a lábamra, se jobban nem aludnám, mint most. Abban a társaságban, amiben most élek, meg nem maradhatnék: más társaságba pedig be nem fogadnának. Ha most egy felügyelői állást kapok az elevátornál, azt fogják mondani: „Derék ember, konstábler is volt, ezüst érdemkeresztet is kapott”; ha pedig kétszázezeres úr lennék: minden ember azt mondaná: „Ki tudja, kit ölt meg? komisz policáj volt!”, s el kellene dugnom az érdemkeresztemet, hogy meg ne lássák.

– Hát az a gondolat nem vesz elő néha, János bajtárs, hogy az embernek milyen sivatag az élete, amíg magában van? Nem néztél soha egy szép leánynak a szemébe mélyebben? Nem álmodol róla? Boldog családi életről. Aminek nem áll semmi az útjában, csak a szegénységed.

János a gyertya lángjába bámult, s a pipa is kialudt a szájában, úgy elbámult. (Most mindjárt beleakad a pókhálóba.) Egyszerre csak összeszedte magát. Kifújta a pipából a tüzes hamut, s a maradékot kiverte a markába. Aztán azt mondá: – Igyunk erre egyet.

– Annak az egészségére, akire most gondolsz!

– Összekoccintottak.

– Hát igazad van pajtás. Bizony elővesz engem is néha a sóhajtozás valami boldogság után. De az nem olyan boldogság, amit sokan irigyelnek; hanem olyan boldogság, amiről senki sem tud semmit. Két ember a gondokat, bajokat megosztja, s félgond, félbaj lesz belőle; az örömeit, reménységeit összeteszi, s kettős öröm, kettős remény lesz belőle. Amikor az ember nem attól lakik jól, amit maga megeszik, hanem annak a nézésétől, hogy milyen jó étvággyal fogyasztják el azok, akiket ő szeret, azt a keveset, amit a számukra hozott. – Hát, ilyen gondolatok bizony háborgatnak néha. Hanem ehhez nekem nem kell kétszázezer forint. Ugyan mit csinálnék annyi pénz mellett? Olyan munkát, amilyenhez én a csekély kis eszemmel értek, akkor nem végezhetnék: valami nagyobbat meg nem tudnék már megtanulni. Az lenne a sorsom, ami ezer meg ezer emberé, aki nem találja meg a helyét a világban; nincs semmi dolga: nem tud mit kezdeni a rámaradt pénzzel; hát lesz belőle korhely, naplopó: – én is az lennék. Nincs áldás a meg nem szolgált pénzen. Ha én most egyszerre dúsgazdaggá lennék, elveszteném azt a dominiumomat, amiből most élek, ami holtig eltart: a munkakedvemet; s úgy végezném, mint egy részeges koldus.

(Ugyan erősen védi a pozícióját – gondolá magában a detektív. S még jobban megerősödött a gyanújában. Ennek van valami féltett kincse, amit nem ád oda kétszázezer forintért sem.)

János újra rágyújtott a pipára: s most már ő maga fűzte tovább az eszmejárást.

– Hát ugye, bajtárs, X. X. Katalin grófnő férjének volt szép palotája, uradalma, vadaskertje, pompás fogatai, mindennap fácán, vaddisznó, marcafánk az asztalán: bordeaux-it ivott meg francia pezsgőt. Azért mégis főbe lőtte magát. „Sok” pénze sok nagy úrnak van: de „elég” pénze csak a szegény embernek szokott lenni.

– Hát jól van pajtás. Ha meg nem akarod tenni pénzért, tedd meg emberszeretetből. Az a nyomorult anya kétségbe van esve. Minden áldozatra kész a leányáért.

– De nagyon elhibázta a dolgát. Ötszázezer forintot kínál a leánya fejében. Ha három mázsa arany helyett egy lat szeretetet kínálna: azzal talán visszaszerezhetné.

– Eredj oda hozzá, és mondd meg ezt neki.

– Én menjek a grófnő elé?

– Ugyis illik. Ő a te nagy betegségedben kiváló részvétet tanúsított irántad. Ezt megköszönni gavalléros kötelesség.

– Jól van. Holnap teszem nála tiszteletemet.