HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
Úr és urabb

X. X. Katalin grófnő cserét csinált egy rokonával: a bécsi palotáját elcserélte ennek a budapesti palotájával. Nem akart többé azon szerencsétlenség színhelyén lakni.

Bécsbe csak egyszer ment még fel: megrendelni a pompás síremléket Tilgner műtermében az elhunyt Oszkár gróf sírja fölé. Kieszközölte a községtanácsnál, hogy az emlék a koporsóval együtt a Central-Friedhofban legyen elhelyezve, a nevezetes férfiak sorában. Hiszen elég nevezetes volt mind élete, mind halála.

Arról az intermezzóról, amit a grófnő Budapesten férfiruhában töltött el, a rendőri közegeken kívül senki sem tudott semmit. Mindenki azt hitte, hogy a grófnő ez idő alatt el volt temetkezve a falusi kastélyában. Még az ügyvédje tudott a dologról általában: de a részletekben semmit. Nojszen ha ezek kitudódtak volna, lett volna farsanguk az újságíróknak! Szent Juvenal! Micsoda jeleneteket tudna ezekből komponálni egy mesterségét értő regényíró!

A magyar fővárosban azután ismét teljes visszavonultságban élt a grófnő. Ismerősök, rokonok csak a kapusnál hagyott névjegyeik által tudatták megemlékezésüket. Levelek, amik nem fekete szegélyes borítékban érkeztek, visszautasíttattak.

Az egész cselédség livrée-je mély gyász volt.

Egy déli órában egy konstábler jelentkezett a kapusnál. Azt mondá, hogy a grófnővel van beszéde.

Rendőrnek nem lehet azt mondani, hogy nem fogadják el. A kapus kinyitotta előtte a tornác üvegajtaját, s felbocsátotta a fekete pokróccal bevont lépcsőzeten.

A lépcsőház közepén volt egy nimfaszobor, fehér márványból. Most az is fekete kreppfátyollal volt behúzva.

A pitvarban strázsált egy inas. A konstábler jöttére az előhívta a komornyikot: fekete frakkja, pulidere és harisnyája volt mind a kettőnek, és fehér tászlis nyakravalója. A konstáblert bebocsáták az előszobába, ahol az levette a kalapját.

A komornyik feszes méltósággal kérdezé a konstáblertől – Hivatalos minőségben tetszik jönni?

– Ha hivatalos ügyben jönnék, akkor nem venném le a kalapomat, s nem kérnék bejelentést. Tiszteletemet akarom tenni őméltóságánál.

A komornyik furcsán rángatta a szemöldökét. Egy konstábler, aki „vizit”-be jön egy grófnőhöz! A mély gyász idején!

– Szabad kérnem a becses nevét?

A konstábler a mellén levő érclemezre mutatott.

– A „116. szám.”

Furcsa monogram!

Azért csak bement a jelentéssel.

Aztán rövid idő múlva visszajött. Csak úgy csikorogtak az arcvonásai a kényszeredett nyájasságtól.

– Tessék besétálni a szalonba. – Inas és komornyik nagy fejcsóválásokat míveltek. S utána lestek a kulcslyukon, hogy vajon nem fog-e a konstábler szalutálni a porcelán szerecsennek, aki az ajtó mellett áll, bronztálat emelve.

A konstáblernek ideje volt szétnézni a teremben.

Az elfogadási teremből jobbra-balra pompás bútorzatú szobák nyíltak. Ajtó egyiken sem volt; nehéz perzsa félfüggönyök takarták félig a nyílást. Az elfogadó terem falain gobelinek voltak, bútorzata barokk stílusú: jobbra abból nyílt a szalon; ott már minden japáni volt. Egy átjáró előtt (ajtónak nem lehet nevezni) egy baloldali szobában sűrű fekete jettegyöngyökből fűzött zsinórok képeztek kárpitot: csillogva a színes üvegtáblákon át rásütő naptul, mint egy fekete vízesés, szivárvány foltokkal.

Ez a rezgő kárpit kétfelé vált, s annak a közepéből lépett elő Katalin grófnő méltóságos alakja.

A fénytelen fekete öltöny emelte arcának kreol sápadtságát, göndör langos haja angolos csigafürtökben omlott kétfelől a keblére, fekete csipkefátyollal letakarva. Kezében egy hosszúnyelű lornyont tartott, s azon keresztül nézte végig a különös látogatót. Aztán úgy tett, mintha kegyesen ráismerne.

– Ah ön az? A Vereskeresztből.

– Igenis, méltóságos asszonyom. Kötelességemnek tartottam eljönni, és megköszönni méltóságodnak irántam tanúsított kegyes részvétét.

– Ön azt megérdemelte. Hallottam önt dicsértetni. Ön hivatása teljesítésében kapta veszélyes sebeit.

– Már begyógyultak. Hála a gondos ápolásnak, amiben részesültem.

– Látom, hogy ön meg is kapta érte megérdemlett jutalmát. Őfelsége kitüntetésben részesítette önt. Ez a legmagasabb elismerés.

A grófnő mindig úgy beszélt, mintha csupán a János késdöféseiről, meg az ezüst érdemkeresztjéről volna ezúttal a szó. Aztán, hogy ez arra a kegyes gratulációra nem felelt semmit: a grófnő folytatá, ugyanabból a leereszkedő tónusból, ugyanazzal a franciás orrhanggal, a lornyonnal segítve összehúzott szemein.

– Én valóban nagyon érdeklődtem egy ilyen derék embernek a sorsa iránt. Magam is választmányi tagja vagyok a Vereskeresztnek.

Úgy következett volna, hogy az ilyen derék embernek azt mondják: „Tessék helyet foglalni!” – Minő gondolat? Egy konstáblert leültetni egy főúri szalonban! Kell tudni a kegyosztásban is a helyes mértéket.

– Tehetek önnek az érdekében valamit? – kérdé a grófnő. Most meg már éppen nagyszerű volt! Leeresztett kezeit a lornyonnal egymás fölé téve.

– Grófnő! Én nem a magam érdekében jöttem ide alkalmatlankodni – felelt erre a konstábler –, hanem abban az ügyben, amelynek a kiderítése végett méltóságod a múlt hetekben annyi sikertelen kísérletet tett: Reznek detektívvel együtt.

Hajh, hogy elmúlt egyszerre Katalin grófnő szemeiről a rövidlátás, hogy elfeledte egyszerre a francia akcentust. Szemei teljes ragyogásukban nyíltak fel, s hangja visszanyerte azt a mélyreszkető csengését. Annyira elfeledkezett magáról, hogy megragadta a konstábler kezét.

– Önnek bizalmas barátja Reznek úr, a detektív?

– Sokszor van együtt dolgunk. A múlt télen mi ketten voltunk megbízva egy küldetéssel, amelyre a grófnő előtt tudvalevő távirat adott okot.

– Jöjjön velem – suttogá a grófnő, s aztán folyvást kezében tartva a látogató kezét, maga után vonta azt, keresztül a jettegyöngy kárpiton és egy szőnyegajtón: egész a budoárjába, s ott megkínálta leüléssel, egy olyan níluskék bársony karszékbe: a kalapját is kivette kezéből, s maga leült vele szemközt egy balzacra.

A budoár levegője heliotrop parfümtől volt terhes: nehéz damasztfüggönyök félárnyékot tartottak benne.

Egy szögletben, háromféle pálmától beárnyékolva állt egy festőtámlányon egy férfi arcképe, sűrű fekete selyemfátyollal letakartan, a másik szögletben egy Mária-szobor elefántcsontból: alatta imazsámoly; az alkóvot nehéz brokát függöny zárta el; a márványkandalló fölött egy remekművű óra számlálta a perceket.

– Ön tudja, hogy miről van szó? – kérdezé a grófnő tompított hangon.

– Ezt a hivatalos megbízatás szerint kell tudnom. Az volt ránk bízva, hogy X. X. Amelie grófnőt az érkező vonaton ismerjük fel, s azután kísérjük figyelemmel és tudjuk ki, hol tartózkodik. A közbejött hózivatar meghiúsított minden igyekezetet. Az úri utazók elmaradtak Hatvanban; a hóbul kiásott vonaton nem jött más fiatal nő, mint egy varróleány, aki egy vasúti őrnél volt bérlett szálláson: s aki ugyanannak a váltóőrnek a kíséretében a több nappal azelőtt elhagyott szállására el is ment. Néhány szót váltottam is vele, mikor a peronról átment a folyosóra.

– Ön látta a leánynak az arcát?

– Nem igen láthattam; mert a hózivatar miatt az arca be volt burkolva, s a peronon már sötét volt.

– De hát bizonyos ön arról, hogy ez ugyanaz a leány volt, aki azelőtt a váltóőrnél lakott?

– Erre a kérdésre nehezen tudok megfelelni. Én ugyanabban a házban tartottam szállást egy manzárdszobában, amelyben a mamselle bírt egy kis benyíló kamrát. Egy-egy percre találkoztam vele, mikor jövet-menet a közös konyhán keresztülmentem. Olyankor a varrónő mindig a hímzőráma fölé volt hajolva, s nekem nem hivatásom munkásleányok arcába akaratuk ellen nézegetni. A szállásadóink, férj és feleség: azt állíták előttem, hogy az elveszettnek hitt varróleány hazakerült, akinek három nappal előbbi eltűnését éppen én jelentettem fel. S nekem semmi gyanúokom nem volt valami mást hinni. Másnap reggel hivatalos jegyzőkönyvet vettem fel a leánnyal. Akkor láttam először az arcát. Ő magát az eltávozott varróleánynak vallotta, s számot tudott róla adni, hogy hol járt. Azután sem vettem rajta észre semmit, ami a varróleányt meghazudtolta volna rajta. Az a leány dolgozott szorgalmasan, élt szegényesen, szobát sepert, kávéját főzte, ahogy varróleányok szoktak.

– Uram – szólt a grófnő. – Én őszintén szólok önhöz. Minthogy segélyéhez kell folyamodnom: be kell önt avatnom szomorú családi titkunkba. – Látta ön valaha annak a varróleánynak az írását?

– Sohasem láttam, s a szállásadóitól tudom, hogy levelet senkinek nem írt.

– Tekintse ön meg ezt a levelet.

Katalin grófnő átadta a leánya búcsúlevelét a konstáblernek. Az végigolvasta azt és aztán visszaadta.

E levél elolvasása alatt kigyulladt a férfi arca.

Ugyanaz az embermegfordító villanycsapás érte, mint mikor Tarafás uram azt mondá Lidi kisasszonynak, hogy „persona”. Az egy Lohengrint alakított belőle, aki karddal verekedni kész; ez a levél pedig egy Abraham a Santa Clarát, akiben megnyílik a prédikálási véna.

Előbb nagyot hallgatott utána: megvárva, amíg az antik óra mély harangkongású ütéssel végigdöngi a tizenkét órát-délben. A kísértetek órája fényes nappal.

– És a grófnő ennek a levélnek a nyomán indult el a leányát keresni?

– Ez volt az egyedüli útjelző.

– És aztán bejárta a grófnő a detektív társaságában a fővárosnak azokat a mulatóhelyeit, ahol azok a leányok találhatók, akik mindenütt otthon vannak, és mégis sehol sincsenek otthon.

– Igen.

– Elment a grófnő az orfeumokba; a tánciskolákba: a „kék macska”, meg a „veres macska” helyiségeibe; a Victoriákba, meg az Eldorádókba?

– Mindenütt megfordultam.

– Azután leszállt még mélyebbre. A bumszti pincékbe, az éjjeli kávéházakba: a csárdába, ahol a szépségek börzéjét tartják, mint egy rabszolgavásáron. Ott kereste az eltűnt leányát?

– Sehol sem találtam.

– És aztán örült rajta, ugye, hogy nem találta ott? – Hát aztán, mondja csak a grófnő: azok a nők, akik éjjeli világítás mellett, vakmerő öltözetekben, fehérre, pirosra kifestve; a fejükön bolondok sipkájával, tivornyázó közönség mulattatására, csintalan dalokat énekelnek; a kapott bukétot a keblük szögletébe tűzik: akik trapézen lóbálják magukat, üveg medencékben úszkálnak, kerékpáron nyargalásznak, akik kiállnak eleven képeket játszani: egész öltözetük egy jarretiére… ezek azok a vonások, amik az ön leányához hasonlítanak?

– Nem! Nem hasonlítanak hozzá.

– Hát talán azok a leányok, akik a pezsgős poharakat a falhoz hajigálják, lábaikkal az asztalon dobolnak, és a hajukkal a földet seprik, akiket egyik ittas vendég a másiknak az ölébe hajigál, akik az asztal közepén csárdást táncolnak, akik kiveszik a közbaka szájából a virginiát, s tovább szíják, akik a cipőjük orrával leütik a táncosuk fejéről a kalapot, s az őrült tánc végezte után ott hevernek a lépcsőkön eszméletlenül… ezek a vonások hasonlítanak a grófnő leányához?

– Oh nem: irtózat visszagondolni rá!

– Hát talán azok a szerencsétlen teremtések, akik a lámpagyújtás hajnalára megjelennek az utcán, s végighúznak a járdákon: feltűnő viseletben, csábító kacsintásokkal: akik a hátuk mögé nézegetnek, s a szembe találkozó férfinak elkezdenek halkan dalolni. Akik belelépnek a sárba, mert éheznek, s a kenyerük oda van dobva… Ezek hasonlítanak a grófnő leányához?

– Nem. Nem! Nem azok!

– És mégis azoknak a világában kereste a grófnő egyetlen leányát: akit a grófnőnek kellett volna legjobban ismerni?

– Elismerem, hogy tévedtem. Az ő saját levele tévesztett meg. De hát utasítson ön jobb ösvényre.

– Lássa grófnő: az a leány, aki ama végzetes éjszakán azon a hófuvattól megkésett vonaton megérkezett: attul a naptul fogva el nem hagyta a dolgozóasztalát, csak amikor a kész munkát hazavitte a kereskedőnek. Én láttam őt nap nap után egy keserves lélekölő munkában fáradni kitartón. Valami főúri menyasszony kelengyéjéhez kellett a családi címert száznegyvennégyszer felhímezni. És ő azt végezte zúgolódás nélkül. Hasonlít ez a vonás a grófnő leányához?

– Minő címer volt az? – kérdezé a grófnő.

– Egy fekete hattyú arany mezőben.

– Szentséges Jézusom! Az én családi címerem!

– És elhiszi a grófnő, hogy mégsem látta senki a leányt könnyezni, amíg azt a munkát végezé? Száznegyvennégyszer ugyanazt a fekete hattyút arany mezőben, grófnő asszonyom! Hat hétig éjjel-nappal ugyanazt a családi címert! Éjjel a kőolaj lámpánál, nappal a mosókonyha lúgtól bűzös ködében! Hasonlít ez a vonás az ön leányához, grófnő asszonyom?

– Oh igen! igen – rebegé a grófnő, s most már engedé a könnyeit szabadon folyni, s megszorítá az egyszerű katonaember kezét.

– Mindenki szerette azt a leányt: mert mindenkihez jó volt. Nem úgy, ahogy leányt szokás szeretni, hanem ahogy egy szentet. – Üres kézzel is tudott jótéteményt osztogatni. – Szállásadó gazdáját, hű feleségével együtt az öngyilkosságtól tartá vissza, mikor azok egyszerre kenyerüket vesztették, s a szegény hajótörötteket elvezette olyan boldog menhelyre, ahol most már megnyugosznak. – Bálványa, őriző angyala volt a szegényeknek, akik körülvették, akiért még az a szegény malterhordó napszámos is tűzön-vízen kész volt keresztültörni, valóságos világító fény volt a koldusok nyomorult társaságában… Hát ez a vonás hasonlít-e az ön leányához, grófnő asszonyom?

– Az! az! Ő az valóban!

– És azután nem hogy önmagát dobta volna oda a bűn fertőjébe, hanem amikor megtudta, hogy egy ártatlan gyermeket, ki ugyanazon házban lakott, a saját elvetemült nagyanyja a vétek útjára akar csábítani; – nem tűrte, kiragadta a nagyanyja kezéből: nem irtózott a rendőrségre felmenni, feljelentést tenni: a nagyanya őrült volt: azt a tébolydába vitték; és ekkor ez a szegény varrónő a magára hagyott gyermeket magához vette: csekély keresményét, szűk lakását megosztotta vele; dolgozni tanítá, munkát szerez neki, hogy megmentse testét, lelkét. – Ráismer-e ebben a vonásban a leányára, grófnő asszonyom?

– Ez ő! Ez ő – szólt a grófnő nevetve és zokogva egyszerre.

– Mondja ön, hol találok reá?

És nem tartózkodott a közvitéz kezét mind a két keze közé szorítani, s a hangjának teljes érző reszketésével beszélni hozzá.

Paczal János felállt a karszékből, s hivatalos arcot öltött.

– A Bécsi utcában van egy nagy divatárus kereskedés.

– Tudom. Annál szoktam megrendeléseket tenni.

– Tehát tegyen a grófnő ottan ismét megrendelést valami öltönyre; akkor aztán majd meg fog tudni – többet.

– Köszönöm. Nagyon köszönöm önnek.

– Szólt a grófnő, nyugodt kedélyt erőltetve, s mintha helyre akarná ütni az a hibáját, hogy ez ember előtt ennyi elérzékenyülést mutatott, ismét fölvette az előkelő souplesse-t, délcegséget, s kegyes leereszkedéssel mondá: „Én fényes díjat tűztem ki annak, aki eltűnt leányomat feltalálni segít: ön tapasztalni fogja, hogy X. X. grófnő a szavát be szokta váltani”.

Azzal kegyteljesen inte a konstáblernek a kezével, hogy vége a fogadtatásnak: elmehet.

Hanem ezúttal a nagy úr magánál urabbal talált összeakadni.

– Grófnő. Méltóságos asszony! Ma „én” ajándékoztam önnek oda olyan kincset, amit ön és önnek minden ivadéka egész világi birtokával „nekem” meg nem fizethet! Amit tettem: kötelesség volt. Nem jár érte ajándék. Konstábler vagyok.

S azzal feltette a fejére a kalapját, ahogy egy közrendőrnek a szolgálati szabályzat parancsolja.

– Isten önnel, méltóságos grófnő!…