RIUMIN

ELSŐ RÉSZ

I. Az arany szimatja

A hedzsira ezerkétszáznegyvenedik esztendejében, a keresztyén időszámítás szerint 1836-ban, egy hatalmas hajóhad jelent meg Szucsuk-Kaleh előtt; több volt ötven vitorlánál.

Ez a hajóhad tizenötezer orosz katonát hozott magával Anapából, egész hadjárathoz való ágyúparkkal, lőszerrel s a jövő télre kitartó élelmi készlettel ellátva.

A hadigályák, lőtávolba érve, horgonyt vetettek, széles oldalaikat ágyúik sorával a part felé fordítva, s a szállítóhajók vízre bocsáták dereglyéiket, amikre a partra szállítandó fegyveres nép kezdett átrakodni.

Az orosz főparancsnok, Veljaminoff tábornok, a csapatvezéreket magához hivatva az admirálhajó födélzetére, ott kiosztá valamennyinek a napiparancsot. A cserkeszek erődét, Szucsuk-Kaleht és a Szemes folyócska másik partján fekvő hasonló nevű várost gyors megrohanással elfoglalni az első feladat, s csak akkor, ha ez nem sikerülne, szólnak bele az öreg ágyúk. Eszerint minden csapatnak ki lett mutatva a maga működési célja, s az egyes dandárvezetők a hadművelet összefüggő tervezetével megismertetve.

Utolsónak maradt egy fiatal ezredes, ki a hajón hozott csapatok egyedüli lovasságát, a csernomori kozákoknak egy ezredét vezényelte.

– Riumin! – mondá neki a tábornok. – Te azalatt, amíg gyalogságunk a várost elfoglalja, lovasságod két szotniájával felnyomulsz a Szemes medrén, az most elég sekély. Igyekezni fogsz, a meredek part által eltakarva, a folyamon levő dereglyéket elfoglalni, s azután annál a négyszögletű fehér épületnél, amit távcsővel jól kivehetsz, előtörsz a folyammederből, s azt az épületet elfoglalod. – Neked jutott a legnehezebb feladat; mert amíg társaidnak csak férfiakkal lesz dolga, neked leányokkal kell elbánnod. – Az a fehér épület a leányvásár rakhelye. Ide hordják a cserkeszek azokat a szépségeket, akiket a sztambuli és kairói kereskedők a háremek számára megvásárolnak. A ramazán ünnep közeledtekor néha kétszáz cserkesz leány is van e házban. Ezeket kézre kell kerítened. És azután fejed rajta, hogy katonáid a leányokkal semmi baromságot el ne kövessenek. Magadra is ügyelj nagyon, hogy valamelyiknek a szemébe mélyen bele ne találj nézni. Mert a cserkesz leányok szeme tele van varázslattal. Aki a cserkesz leányt megveszi rabnőnek, az magát adta el a cserkesz nőnek rabszolgául. Nagyvezérek és szultánok is voltak már ilyen rabszolgák. S a cserkesz nők szemeiből háborúk és palotaforradalmak jöttek elő. Neked pedig baj volna ilyen rabságba esned, mert az elfogott cserkesz leányok felől az a határozata a cárnak, hogy azok bántatlanul szállíttassanak Moszkvába. Azt tudod, hogy minden cserkesz leány egy övet visel a derekán, amit csak a vőlegénynek szabad tőrével kettévágni. Ennek az övnek sértetlenül kell maradni. Mert ezek a leányok, kiket le kell foglalnod, az „Új Jeruzsálem” zárdában apácáknak fognak neveltetni. Eszerint e lefoglalásnak kettős célja van. Egyik az, hogy a barbár leányvásár a cserkesz partokon megszüntettessék, másik pedig az, hogy a bennszülött leányokból alkalmas hittérítők neveltessenek, kik később hazájukba visszahozatva, a keresztyén vallást és a civilizált szokásokat a már meghódolt kaukázusi népek leányai között sikeresen terjesszék. Minden térítés az asszonyok útján megy leghatályosabban. Valamint a pogányok fanatizmusát is leghevesebben élesztik az asszonyok. – Megértettél. – Tehát a rableányok hánjában történtekről nekem és a cárnak felelsz. – A gyermekeket azonnal felvilágosítod, hogy semmi bántásuk nem lesz. – Ha a lefoglalás után megtámadtatol, s nem védheted az állásodat, egyenkint mindegyiket egy lovas mögé ültetve, magaddal elhozni törekszel. – Ha őreik rájuk gyújtanák a hánt, a leányokat a tűzből kiszabadítod. – Ha védnék magukat fegyverrel, cserkesz leányoknak az szokásuk, hagyod magadat és társaidat szúrni, vágni; leánykéz nem üt mély sebet; de vissza nem vágsz; lefegyverzed őket, s kárt nem ejtesz bennük. További parancsaimat elvárod. – Mehetsz!

Kalamoff Theodorovics Riumin Oleg ezredes az első dereglyébe szállt be, mely a tengeröbölből a Szemes folyó torkolatába evezett fél szotnia kozákkal, kik paripáikat a dereglye mellett úsztatva vitték magukkal, s távcsövével folyvást kémszemlészte a kijelölt magas fehér épületet.

Riumin délceg, daliás alak volt; érdekes halavány arc, veresbe menő hajzattal, bajusszal és szakállal. Nagy felhőszürke szemeiben volt valami mélabús kifejezés, ami a harcias alak tekintetét rajongó ábrándozóvá tette.

Tiszti rangját és érdemrendeit a törökországi balkáni hadjáratban nyerte, amikor még csaknem gyermek volt. Családja egyike az ős bojár törzseknek Oroszországban, akik azt mondták magukról, hogy nekik négy szabadalmuk van; egyik: „botokat osztogatni másoknak”; másik: „botokat senkitől nem kapni”; harmadik: „a cártól közvetlenül elnyomatni”; negyedik: „ha a nyomást nem tűrhetik, a cárt megfojtani”. Egy ötödik is volt, de ez már elavult, hogy a cárnak az ő családjaik valamelyikének leányaiból kellett feleséget választani.

Riumin sok költői hajlammal bírt, fantáziája elevenen kiszínezte a rábízott feladat drámai fejlődését. Tárgy egy byroni hőskölteményre. A felriasztott szépségek; a kétségbeesés harca magukat fegyverrel védő leányok s fegyvert nem használó férfiak között. Vajon mi lesz a neve annak a szépnek, akinek a tőrét ő fogja kicsavarni gyönge kezéből? Zuelma? Fatime? Zoraida? Hogy fogja majd szelíd szavával felszárítani könnyeiket. Lesz talán, ki a hős iránt szívdobogást érez majd, s tekintetét rajta feledi epedőn. Akkor acéllá válni előtte, s azt mondani neki: „Tőlem megmenekülsz. Nálamnál nagyobb urad lesz. És nagyobb a szultánnál is, te az Isten menyasszonya vagy!”

A dereglye zátonyt ért, a kozákok felkaptak lovaikra, s Riumin az első fél szotnia élén megkezdte az előnyomulást a zátonyos mederben.

Az első utasítást, hogy a dereglyéket foglalja el, nem teljesíthette; azok el voltak már süllyesztve mind. Annál gyorsabban haladhatott a hán felé.

Egész odáig legkisebb ellenállást sem talált, a part mente kihaltnak látszott. Azt hitte, kelepcébe csalják, ahogy a cserkeszek szoktak harcolni, váratlanul támadva ellenfeleikre. A karabélyt mindenki felvonva tartá, s a kivont kardot szíjra akasztva kézcsuklóján.

Mikor aztán a lejáróhoz értek, mely a hánhoz felvezetett, ott Riumin „hátra a fegyvert, s hüvelybe a kardot!” vezényelt, s úgy kaptatott fel a nagy négyszögű épülethez. – Kifelé egy ablaka sem volt annak. Aki a szabadba akar kinézni, az felmegy a háztetőre, mely lapos teraszokra van osztva. A hán kapuja nyitva volt; nem is állt előtte őr. Körülfogták azt hirtelen, elállták minden kijáratát, s azzal Riumin maga tört be legelöl az udvarra, s onnan a szűk lépcsőn fel a rácsablakos tornácra, követve kozákjaitól. – Sehol még csak egy élő lelket se talált.

A hosszú termek, a boltozatos folyosók mind üresek voltak, a mozaikpadlaton még ott hevertek az apró fazsámolykák, amiket a keleti nők lábaikra kapcsolnak, mikor végigsétálnak a hideg kőpadlaton, s a fürdőterem nagy vízmedencéjében még ott úszkált egy hosszú piros szalag, mely valamelyik cserkesz nimfa hajából tévedhetett oda. A veres márványfalak tele voltak karcolva nevekkel és versekkel, miket az itt járt szép gyermekek irkáltak oda fel hajtartó nyilaik hegyével. A cserkesz írás olyan, mint egy arabeszk rajz egymásba font kacskaringós cikornyával.

Riuminnak arra az esetre nem volt semmi utasítása, hogy mit csináljon – ha semmit se talál itt? Elég ideje volt a falakra írt arabeszkeket betűzgetni, s elolvasni az eltűnt tündérek neveit: „Leila, Zuelma, Zoraida” és az utánuk írt verseket. Jól értett cserkeszül.

Aközben várta, hogy talán majd akad valami feladata, ha megindul az erőd és város elleni ostrom. De hasztalan várt. Még csak egy lövés, egy kiáltás sem hirdeté, hogy itt ma várostrom van és városelfoglalás.

Késő estig tétlenül ült a két szotnia kozákja a nyeregben.

Akkor egy nyargonc érkezett hozzá a tábornoktól, aki parancsot hozott a számára, hogy siessen őt felkeresni a városban.

Riumin csapatját első kapitányára bízva, maga sietett a nyargonccal Veljaminoffhoz.

Útközben minden utcán a már partra szállt orosz csapatokkal találkozott, amelyek a házakba igyekeztek magukat elszállásolni, Veljaminoff a főpiacon fekvő bazárépületben ütötte fel a főhadiszállását.

– Egy kis felsülésünk van – mondá a tábornok a belépő Riuminnak. – A cserkeszek nagyon jókor voltak értesülve közeledtünk felől, s a várt ellenállás helyett tökéletesen kiürítettek előttünk mindent. Egy élő ember vagy állat nem maradt a városban. Úgy látszik, még a gólyákat is magukkal vitték. Az erődöt nemcsak szétrombolták, hanem még a köveit is behajigálták a tengerbe, azt nem is fogjuk újra felépíteni, hanem a Szemes torkolatánál hányunk új redoute-okat. Úgy hiszem, hogy te is csak az üres kalickát kaptad meg a madarak nélkül.

– Valóban, egy pár száz szentet ezúttal elszalasztott az ég – mondá gunyorosan Riumin.

– Franc-maçonszki! – feddé őt a tábornok. – Ne gúnyolódjál az éggel; mert megbánod. Tudod-e, hogy mi feladat vár most reánk?

– Úgy hiszem, az, hogy miután a rabnőkereskedést megszüntettük, célunkat elérve, visszatérünk mindenestül Anapába.

– De nem az volt a célunk; hanem hogy itt helyet foglaljunk és azt megerősítsük.

– Mint igaz orosz katona, tartozom mindenben megnyugodni, amit nem értek.

– Kivétel történik veled, s meg fogod érteni azt, amihez erős segédkezet kell nyújtanod. Te a vakmerőségig bátor férfi vagy, Riumin; hajlamaid vannak a kalandorságra; egy kissé fantasztának is hiszlek; erős nyelvtanulási tehetséged ismeretes; ötleteid leleményességről tanúskodnak.

– Ön nagyon sok előnyt tulajdonít nekem, tábornok! – szólt Riumin, kit nyugtalanított ez a felülről jövő hízelkedés.

– Te jó színész is vagy; úgy tudom, hogy Moszkvában az udvar előtt játszottál is valami darabban, s mindenki bámulta nagyszerű alakítási tehetségedet. Még énekelni is tudsz.

Riumin csodálkozva rázta a fejét: hogy jön ez most mind szóba?

– Asszonyok, leányok elcsábításához pedig rendkívül értesz.

– Hanem hát mindennek mi köze a kaukázusi hadjárathoz?

– Tehát jobb szeretnéd, hogyha stratégiáról beszélnék veled?

Az is meglesz. Azt már tudod, hogy a kaukázusi hadjáratot Szentpétervárott két eszményi szárnyra osztják, a jobb szárny és a bal szárny hadjáratára. A bal szárny támaszkodik a Kaspi-tengerre, a jobb szárny a Fekete-tengerre. Amaz nyomul előre a vladikavkazi hadi úton, emez az abház tengerpart mentén, s mind a kettőt elválasztja ez a hosszú sziklabirodalom.

– S mi köti össze?

– Ugyanez a sziklabirodalom.

Most már nem állhatta meg Riumin, hogy át ne vegye a szót.

– Aminek ahány aulja van, annyi nemzet lakik benne. Az arabok nemhiába nevezik a Kaukázust a „nyelvek hazájának”. Szuhum-Kaleh kikötőjében Strabo korában háromszázféle nyelven kereskedtek, s mindezeknek a képviselői most is megvannak a Kaukázusban, egyik a másikat ma sem érti, egymással nem keveredik. Külön öltözetet visel, arca, alakja százféle néptípust mutat be, egy album az egész világnépeiből, ahol összekerültek a földabroszról letörült országok elnevezői, régen kihalt népfajoknak utolsó maradékai s azok között olaszok, görögök, franciák, kik a keresztes háborúból züllöttek ide, s jámbor németek, kik az atyáskodó württembergi fejedelmek pálcája elől menekültek Ázsia határára. Ilyen szép gyűjteménye az Úristennek csakugyan nincs második a kerek földön.

– S tudod, hogy miért kell nekünk bírnunk mindezt a gyűjteményt?

– Sejtem. Először is azért, hogy legyen Oroszországnak egy nagy katonai iskolája, ahol béke idején is gyakorlati téren tanulmányozhassa fiatalságunk a hadviselést; másodszor, hogy bizonyos gőzöknek destilláló kazánul szolgáljon; amíg tudniillik a „seprű”-t Szibéria nyeli el. A nyílt lázadókat, összeesküvőket s aztán a rablókat, gyilkosokat a Bajkál és az Obi mellé küldjük; de akik csak filozófok, szabadkőművesek, vagy akik csak a vallási rajongás bolondjai, azoknak a számára igen jó lerakodóhely a Kaukázus. És harmadszor: ez az ország egy állomása a kelet-indiai útnak.

– Mind a háromban van valami – szólt erre Veljaminoff nyugodtan. – De mindezek fölött van még egy fő indok, amit te még nem tudsz, és amit én most megismertetek veled. Jelenleg a kerek földön csak két ország hoz napfényre nagyobb tömegben aranyat¹: Magyarország és Oroszország. Magyarország évenkinti aranytermése megy 8–900 pudra², Oroszországé 350–400-ra. A többi ország alig jön számba. Ennek a bányászata is igen nagy költségbe kerül. Magyarországon a kincstár csaknem mind rákölti a nyert arany értékét a kezelésre, s Oroszország bányáiban is, mint tudod, ötvenezer emberkéz működik a gépeken kívül, s bár a bányászok egy része elítélt bűnös, de azért ember és gép mégis kenyeret és kőszenet fogyaszt, s a nyert nemes ércen alig van egyéb haszon, mint az, hogy annyi ércpénz kerül a földszínre, mint amennyit az irigy parasztok évenkint elásnak a földbe, hogy a gazdáik elől elrejtsék. Az orosz birodalom nagyságának az aranytermelés nem felel meg.

Riumin pödörgetni kezdte a bajuszát fölfelé.

– Vagy talán már az ásványtanból is elég volt? – szólt Veljaminoff egész kedélyeskedéssel. – No, hát térjünk át a népismére. A legrégibb írók feljegyezték, hogy a legelső arany hazája a Kaukázus volt. Valamikor a világkereskedelem volt ezen a helyen összpontosulva. Az aranyművesség hírhedett tökélyre fejlődött e hegyek országában, s a kaukázusi ötvösök még ma is remekmunkákat készítenek. Az ezüstniellozást sehol oly bámulatos szépen nem állítják elő, mint itt, s a fegyverek acélpengéi, miket a szuanetek készítenek, arannyal vannak átdolgozva, amit taus művészetnek nevezünk, s ha meglátod egyszer a vladikavkazi, tifliszi bazárokban azokat a hazarpokat, a hosszú nyelű kancsókat, s azokat a gitár alakú kulacsokat, miket az öveken viselnek, miknek kullah a neve, s a csavart nyakú korsókat színaranyból, vagy csodálatos ezüst- és aranykeverékből, akkor el kell hinned azt az állítást, hogy a Kaukázus a leggazdagabb aranyország a földön; mert ide aranyat be nem hoz senki, ellenben kivisznek sokat külföldi kelmékért. De hol lehet ennek a gazdag aranytelepnek a hazája: ez a nagy kérdés.

Riuminnak az egyik válla fölfelé mozdult. (Biz ez nagy kérdés; de ő meg nem felel rá.)

– Látod: az Uralban elárulta az Ural folyam az arany ottlétét, Erdélyben elárulta az Aranyos, ezek a folyamok apró aranyszemecskéket, sőt egész termésarany-darabokat mostak alá; de a Kaukázusból lejövő folyamok egyikéből sem lehet aranyat mosni. Annak a holléte eddigelé felfedezhetlen maradt. Mi folyvást toljuk minden irányban előre úttörőinket. Elébb egy kis meghódított népfajt; annak a nyomán egy kitelepített orosz községet, egy csoport nyugtalan raszkolnikot, egy-egy hazájából kiátkozott bezpopovcit, az emberiség ellen összeesküvő szkopcsikat; – a fanatikus hlisztiket – a bomlott agyú duhoborcikat; kik odahaza mind a rend fölforgatására törnek; itt pedig törik szépen előre az Elborusz, a Kazbek hegyei közé az utat a rejtett Eldorádóhoz.

– És tudják már, hogy merre van az?

– Hiszen, ha azt tudnák, akkor már mindent tudnának. Csupán csak egy kiindulási pontja van a talány megoldásának. A Kaukázusban van egy város: Nuha. Ez nevezetes a selyemvásárjáról. Évenkint egyszer eljönnek a marseille-i és lyoni kereskedők ide, s ugyanekkor megjelennek a vásáron egy népfaj küldöttei, akik öszvérkaravánokat hajtanak föl, megterhelve selyemgubókkal. Tehát ezeknek olyan helyen kell lakniok, ahol hegyektől körülzárt meleg vidék van, kifejlett mezőipar és túlnépesedés.

A selyemgubó ennek a háromnak a tanúja. Ezeket az embereket a kabardaiak lázoknak, a daghesztániak udinak nevezik. Egyik azt mondja, hogy keresztyének – a palesztinai hadjáratok maradványaiból települtek le; a másik egyiptomi ivadéknak állítja. – De se keresztyén templomba, se ozmán mecsetbe, se zsinagógába, se samán imahelyre, se Buddha-bálványhajlékba, se parz tűzimádóbarlangba nem látta őket senki bemenni soha; pedig azok országos vásár idején mind tele vannak hívekkel, kik a világ minden részéből idesereglenek. Hisz ez országban van az Ararát hegye: a népek kiindulási pontja; itt van, Bakuban, a legrégibb vallás, a tűzimádás székhelye, míg követőik távol Kelet-Indiában laknak, s onnan járnak ide búcsúra. Miért ne lehetnének „hegyeink” közt régi Isis-imádók is? Nyelvüket sem érti, amit egymás közt beszélnek, semmi tolmács. Egészen elüt az az itteni nyelvek mindegyikétől, amik versenyeznek egymással a kimondhatatlan magánhangzók halmozásában. Ezeknek a beszédében kellemes hangzatosság van. Még azzal is megkülönböztetik magukat másoktól, hogy a leüléshez mindig valami magas helyet keresnek, s sohase ülnek le a földre keresztbe tett lábakkal, mint valamennyi keleti népfaj szokott, akár mohamedán, akár indus, akár kínai. Viseletük sem hasonlít ez ország egész múzeumot képező népruházatához. A szövetek drágaságán kívül kitünteti azt a viselt ékszerek sokneműsége, amiket meg sem tudunk nevezni. És aztán még a kengyelük hágója és paripájuk zablája is tiszta színaranyból van. Ami legnevezetesebb pedig, az, hogy köpenyeik elején vörös vagy fekete keresztet viselnek. A selyemgubó-terhet, amit magukkal hoztak, nem adják el pénzért, hanem cserébe vesznek értük kelméket és újabb találmányú lőfegyvereket. Pénzt nem fogadnak el, s pénzt nem adnak ki. Amely nap jöttek, aznap visszamennek; s senki sem tudja, honnan és hová?

– Tehát valószínűleg ezek a birtokosai annak az országrésznek, ahol a Kaukázus aranytelepei vannak, amik a Kabarda és Daghesztán valamennyi ötvösének munkát adnak, s felfoghatóvá teszik, hogy még a legszegényebb cserkesznek is, ha rongyos is a ruhája, de a besmetgombjai nemes ércből vannak, s még a közharcosnál is a tőrhüvely, a saskamarkolat s a puskaagy ezüsttel, arannyal van kiverve.

– Látod, hogy rájössz az összefüggésre. Ha ezek a barbár népek a régi kezdetleges bányászat mellett ennyi nemes érccel tudják teleszórni ezt az országot, mi lenne még az eredmény, ha mi vennők e telepeket újabb kori tökéletesített mívelés alá?

– Csak az a baj, hogy nem tudjuk, merre vannak.

– Az udi vagy láz nép tartományában.

– Hát hisz azt igen könnyű volna feltalálni. Olyankor, mikor a selyemgubó-eladók visszatérnek, a nyomukat kellene követni.

– Azt hiszed, hogy erre az ötletre te jöttél először? Számtalanszor megkísértettük. Az utánuk küldött kémek közül soha egy sem tért vissza. Próbáltunk erős kozákcsapatokat elindítani az udii vásárosok után. Sohasem láttunk egy embert se közülök többet. Megbíztuk e feladattal a vidékkel és népekkel ismerős leghívebb grúziakat, osszeteket, mind odamaradtak. Kísérletet tettünk örményekkel, akik a világ minden zugába be tudják magukat fúrni: mind odavesztek. Mi történt velük? Ki nem lehet találni. Ha kelepcébe csalták őket, ha fogságba estek, lehetetlen, hogy egy legalább ki ne szabadult volna közülök, aki hírt mondjon a többiről. Azt is megtevék az embereink, hogy postagalambokat vittek magukkal, amik által izenetet küldhessenek arról a helyről, ahonnan gátolva vannak a visszatérésben, leírva az addig bejárt utakat és tájakat; de még a postagalambok sem jöttek vissza.

– Akkor annak kellett történni – szólt Riumin –, hogy küldötteink csakugyan rátaláltak arra az országra, amit kerestek, de ott olyan jól érezték magukat, olyan szépnek találták a vidéket, a leányok szemeit és a szabadságot, s olyan jó fogadtatásban részesültek, hogy nem kívánkoztak többé a küldőikhez vissza.

– Amit mondasz, azon nincs mit mosolyognod – szólt Veljaminoff. – Ez több, mint valószínű. Az egész Kaukázusban egy harmadrésszel nagyobb a nők száma, mint a férfiaké, s valamennyi „kartuli” faj, valamint az „adighé” faj minden törzse a csecsenc, dzsiget, sapszuh, kiket „odakinn” mind cserkeszeknek hínak, nevezetes arról, hogy leányai csodaszépek. S mert olyan szépek, mert fölöslegesek, mert van rá vevő, azért hát eladják őket. Természeti ráció szerint igazuk van. A leány otthon férjet nem kap, túl kell rajta adni, s a török fajnak még előnyére válik, ha a nemes kaukázusi típus idomító befolyást gyakorol rá, s aztán az eladott leányok nem lesznek rabnők, hanem úrnők. Ámde az udii nép gazdag. Az nem szorult rá, hogy szép leányait eladja. Ezért igen természetes, hogy a közéjük tévedt idegen férfi tárt karokkal fogadott vendég, akit olyan láncokkal kötöznek magukhoz, amik legkevésbé eltéphetők. Kivált azok, kik szellemi képzettséget, bátorságot, tudományt és testi erőt visznek oda magukkal. Te, Riumin, nem volna kedved azt az országot fölkeresni – és aztán hírt hozni felőle?

– Hátha én is ott maradnék, lekötve valami udii szépség bájaitól?

– Te nem maradnál ott: mert először is nincs olyan orosz tiszt a földön, aki az orosz hadseregben elfoglalt rangját a világ bármi más rangjáért otthagyná. Hadseregünkben szolgálnak franciák, németek, olaszok, de se francia, se német, se olasz nem dicsekedhetik azzal, hogy egy orosz ezredes beállt volna hozzájuk tábornoknak; pedig az is van olyan derék nemzet, mint az udi. Téged visszahoznának az épaulette-jeid és az érdemrendeid.

– Én pedig tudok valamit olyan orosz főtisztekről, akik otthagyták a vállrózsáikat és rendjeleiket, s kimentek idegen földre, nem új vállrózsákért, hanem – kapálni; vagy ami még annál is rosszabb – könyveket írni.

– No, de másodszor – s ez már csalhatlanabb biztosíték – te nagyon szereted a családodat. Vannak felőled pontos adataim. – Mikor Izmailoff ostrománál az egyik őrtorony elfoglalásakor úgy kitüntetted magadat, a falhasadékban, melybe a zászlót feltűzted, egy bokor saxifragát találtál, azt letépted s kebledbe dugtad. Bajtársaid kérdék, kinek lesz az? Azt mondád: „Van egy kis hétesztendős húgom, annak küldöm emlékül”. Ez a húgod most tizenhat esztendős, s te őt most is nagyon szereted: – Amely napon a cár ezredesi rangra emelt, s rendjelét a hadsor előtt melledre tűzte, aznapon odahaza az apád keményen megdorgált, amiért elfeledtél neki kezet csókolni, s te sírtál, mint a gyermek, úgy kértél tőle bocsánatot. – Egyszer egy szép szeszélyes hölgynek udvaroltál, ki sokáig hajthatatlan volt. Mikor aztán egy napon azt tudatta veled, hogy ma nem lesz otthon a férje, s a kert felőli ajtó nyitva, akkor az anyád arra kért, hogy kísérd el őt falusi jószágára. S te nem a légyottra mentél az imádottadhoz, hanem az anyádat kísérted el az útra, s ezért elvesztetted a szeretődet. Te nagyon erős láncokkal vagy idekötve, hogy Udiban ne maradj.

– Ami azonban felesleges biztosíték, miután odamenni úgysem szándékozom.

– De ha küldve volnál?

– Ha küldve volnék, az egészen más. Ha kiküldetem, akkor a tábornokom kiadja az utasítást. Legelőször is a térképen megmutatja, hogy hol van Udi? Azután megparancsolja, hogy mely úton haladjak előre? Milyen és mennyi számú hadcsapatokat vegyek magamhoz? Mennyi időre lássam el őket élelemmel? Minő pontokon hagyjak hátra helyőrségeket? Hol emeljek tuskóváracsokat? S ha azt parancsolja, hogy menjek az Elboruszra fel, s menjek addig, míg utolsó emberembe, utolsó töltényembe tart, engedelmeskedem, és úgy teszek. Katona vagyok, annak szegődtem.

– Hát ha azt mondaná – nem a tábornokod, hanem az orosz cár meghatalmazottja, hogy nincs itt semmi térkép, és nem tudja senki, hogy hol van a titokteljes udi nép országa? Sejteni sem lehet, mely út vezet hozzá? A te feladatod az, hogy találd ki ezt. Nem is kapsz semmiféle hadcsapatot, amit magaddal vigy az út kierőszakolására; hanem elindulsz egyes-egyedül, legfeljebb egy szolgát viszesz magaddal, valami hű bennszülöttet, aki neked mint kalauz és tolmács szolgál az úton. Nem kapsz semmi utasítást. Mégy, amerre világot találsz. Keresed a kalandot. Nem viszesz magaddal más fegyvert, mint a vadászpuskát, medve, párduc és csőcselék elleni védelemre. Hatalmasabb ellenségeknél keresztülsegíted magad a barbárok erénye, a vendégszeretet felhasználásával. Kiadod magadat angol turistának. Az angolokat minden vad nép respektálja. Vagy más szerepet gondolsz ki. A lazisztáni trubadúrok az egész Kaukázust bejárják, s minden aulban szívesen látott vendégek. Te jól tudsz citerázni, énekelni is. Betanulsz egypár hőskölteményt, felveszed a cserkesz besmetet, fejedbe nyomod a papást s keresztül-kasul járhatod ily alakban az Elborusz és Kazbek minden rejtett völgyét. A férfiakkal együtt iszod a kacheti bort, míg a kupcsinában tart, s az asszonyoknak udvarolsz. Mámor között, szerelmi suttogás között legjobban kitudhatod a titkokat, amik tovább vezetnek. Ha találsz két néptörzset, mely egymásra féltékeny, az egyiket feltüzeled a másik ellen; fölhasználod úttörőnek, s ha végre rátalálsz küldetésed céljára, előveszed minden fölényedet, amit daliás alakod, lángeszed, ismereteid, bátorságod biztosít, s befészkeled vele magadat a legfőbbek bizalmába. Meghódítod asszonyaikat a csábítás varázshatalmával, s kitudod országuk titkait, gazdaságuk kútforrását, védő és támadó erejük nagyságát, erődítményeik elhelyezését, népszámukat, harcmódjukat, összeköttetéseiket és viszálkodásaikat. Tudomást szerzesz vallási és társadalmi fogalmaikról, és mikor mindezt megszerezted, akkor vigyázva és minél gyorsabban visszatérsz. – Nos, mit szólnál ahhoz, ha ezt a megbízást intézném hozzád?

Riumin most már egészen komoly arcot mutatott.

– Hát, azt mondanám rá, hogy a tábornok úr ma ugyan tréfáló kedvében van. Sajnálom, hogy jó kedve nem ragadt rám. Én katonának szegődtem. Megyek karddal, puskával, ahová küldenek, s elvérzeni kész vagyok az orosz birodalomért és a cárért; de komédiásnak nem szegődtem, hogy rajzalbummal mint angol traveller, vagy citerálva mint lazisztáni trubadúr barangoljam be a hegyeket; s cserkesz leányok szíveit meghódítani vállalkozzam. – Elég volt a tréfából ennyi mára! A többit másnak engedem.

Veljaminoff tábornok e szóra maga is komoly vonásokra ráncolta eddig családiasan mosolygó arcát.

– Igaza van önnek, herceg Kalamoff Theodorovics Riumin ezredes. Ez a mai nap különösen nem alkalmas a tréfálkozásra, beszéljünk valami komoly dologról. Ismer ön valami Hertzen nevű fiatal tisztet a hadseregnél?

Riumin összerezzent.

– Jó barátom – felelt ezután nyugodtan.

– Ön szokott vele levelezni is?

– Úgy hiszem, hogy levelezéseinket szigorúan ellenőrizhették.

– Azt nem mulasztották el. Önök egy társulatnak tagjai voltak, aminek a neve „orosz phoenix”:

– Az nem titok. A cár engedélye mellett alakult, s irodalommal és népismerettel foglalkozott. Az én részvétem tájak és népfajok ismertetésére vonatkozott.

– Tudom. Hanem ennek a társaságnak a tagjai politikai változások előidézésének gyanújába keverték magukat, s mindnyájan elfogattak és elítéltettek; maga Hertzen is. A nála talált levelek között önnek az iratai is előfordultak, s azoknak a nyomán az ön atyja házánál is kutatás történt, önnek a hazaküldött levelei után.

– Azok kizárólag családi érzelmekről szóltak! – sietett hevesen beleszólni Riumin, nem bírva elrejteni felindulását.

– Lehettek bennük célzatok, amik a társulat titkos irányzatára vonatkoztak. Ennek következtében a törvényszék kimondta önre a degradatiót; elítélte önt vállrózsáinak elvesztésére, érdemjeleitől megfosztására s hatévi közkatonai szolgálatra a gelendzsiki várőrségben.

Riumin ajkaiba harapott, szemei úgy égtek, majd kipattantak.

– Én még Anapában megkaptam önnek az ítéletét; de késtem a végrehajtásával. Azt gondoltam, itt a mód Szucsuk-Kaleh ostrománál egy különben vitéz katonának alkalmat adni, hogy becsületesen meghalhasson a csatában. Olyan helyre küldtem önt, ahol legbizonyosabb volt a hősi meghalás. Az önvédelmet is megtiltottam. Mit tehetek róla, hogy az ellenség ravasz fogása meghiúsította jó szándékomat.

– Köszönöm – szólt Riumin keserű mosollyal. – Tegyen ön velem, ahogy parancsolva van.

S azzal büszkén emelte föl a fejét, mint aki érzi azt, hogy leszámolt a világ minden nagy uraival: „nincs semmije, és nem tartozik semmivel”.

– Hiszen ha ezzel be volna fejezve a szomorú történet! – mondá Veljaminoff – De azt is meg kell még önnek tudnia, hogy ősz atyját, herceg Kalamoff Stefanovics Tódort, ugyanez ügy miatt elítélték Szibériába deportáltatásra.

– Atyámat! – kiálta fel Riumin indulatosan. – Az én szegény atyámat. – A hang elszorult a torkában.

Veljaminoff tábornok folytatá azzal a merev egykedvűséggel, mintha egy viaszalak beszélné el mindezeket.

– Egyelőre csak Jekaterinvárba küldték őt fogságra.

– Meghal, ha anyámtól elszakítják! – rebegé Riumin reszkető ajakkal.

– Hát hiszen nem szakítják el tőle. A hercegnő is követi férjét a fogságba.

– Hogyan? Az én anyám! Az én szegény, szenvedő anyám; akinek az életét csak a gondos ápolás tartja fönn, elhurcolva Szibériába! Megfosztva minden kényelemtől, ami beteg testét fenntartotta, megfosztva minden ápolástól!

A könny elfojtotta szavait; a nagy erős férfi elkezdett zokogni, mint a gyermek, s arcát eltakarta tenyerével, ami kard- és lándzsaforgatásban kérgesült meg.

– Hiszen nem lesz megfosztva az ápolástól – vigasztalá őt Veljaminoff tábornok. – Ott lesz mellette leánya is.

– Micsoda? Még húgom is! – kiáltá fel Riumin, s könnyeitől nedves kezét most már ökölre szorítá. – Tatjánám! Az én kedves kicsinyem! – Úgy tudom, hogy menyasszony volt!

– Akkor meg ne mondja ön nekem a vőlegénye nevét, mert még azt is bajba keveri.

Riumint átfutotta a düh, fejébe tódult a vér; egy mozdulata azt árulta el, amint jobbjával vállrózsájához kapott, hogy saját maga akarja azt onnan letépni, hogy elöljárójának a lábához s a szentséges hatalomnak a szeme közé vágja azt, s aztán sarkával tapossa össze vérével szerzett érdemrendeit; hanem a másik percben már lehűté lángba borult lelkét az a gondolat, hogy indulatoskodásával megint családja sorsát nehezítené; aláereszté kezét, s csendes hangon szólt:

– Mennyi időre van atyám elítélve?

– Fogsága csak három évig tart, s a szelídebb fokozatú. Külön házban lakik. Igaz, hogy annak csak egy szobája van, s abban rajta és családján kívül még annak a négy katonának is ott kell tanyázni, akik őrizetére vannak rendelve, s akik közül egynek mindig ébren kell lenni és vigyázni minden mozdulatára. Hanem azt megszokja időjártával az ember.

– És ha a három év letelt?

– Akkor elszállítják Irkuckba vagy Nercsinszkbe, s az ólombányákban fog dolgozni. Itt már csak minden héten egyszer láthatja a családját, úgy, hogy azok látogatják meg a bányában. Biz, ez nehéz sors. De utóbb ezt is csak megszokja az ember. Itt megint három évig fog maradni.

– És azután?

– Azután felszabadul, s csupán bellebbeztetni fog a tobolszki kerületbe, ahol a nyestvadászok telepét fogja szaporítani. Ez már olyan sors, ahol teljes szabadsága van mindenkinek, de azt, mondhatom, hogy sohase szokja meg az ember…

Riumin most már elhallgatott.

– No, ugye, hogy ezek már elég komoly dolgok, Kalamoff herceg? – szólt Veljaminoff tábornok. – Mármost hát, édes Riumin, mit gondolsz, ne térjünk vissza az elhagyott tréfás tárgyra megint? Ha azt mondanám még egyszer: eredj el, járd be, ami hegy és völgy van a Kubán és a Terek között; igyekezzél feltalálni azt a vidéket, amelyben a Kaukázus aranytelepei vannak; ha megtaláltad, jöjj vissza. Akkor megkapod újra vállrózsáidat, a vezényletet azon hadoszlopnál, mely e vidék elfoglalására lesz kiküldve, a kormányzói rangot e fölfedezett tartományban, s azon a napon vissza lesz híva a családod, ha három év alatt hajtod ezt végre, a jekaterinvári fogházból, ha hat alatt, a bajkáli ólombányából, ha kilenc alatt, a tobolszki vadászgunyhóból, s ismét visszakapja apád palotáját és uradalmait, anyád zsellyeszékét és húgod a vőlegényét, nem nevetnél ki vele?

– Elfogadom azt – suttogá Riumin.

– Ez már okos szó volt. Most már rajtad áll a választás. Mint angol utazó akarsz-e barangolni, amihez sok pénz kell, de amennyi kell, rendelkezésedre áll; vagy pedig mint kóborló nemzeti bárd, amihez nem kell egyéb, mint egy citera.

– A citerát választom.

– Az mindegy ám; mert ami pénz erre már egyszer utalványozva van, akár te viszed el, akár más; többet a maga kútforrásához vissza soha nem folyik.

– Akkor küldje ön el a nekem szánt összeget szegény atyámnak, hogy nyomorát enyhíthesse vele.

– Hidd el nekem, Riumin, hogy amennyi kézen ez a pénz keresztülmenne, a te apádhoz egy rézkopek se jutna el belőle. Majd segít az öreg magán. Megtanul kosarat fonni vagy pipát faragni. Az anyád is tud kártyázni, s megteheti, amit Trubeckoi hercegnő tett, hogy leül az őrül berendelt katonákkal kártyázni, s mindennap elnyer tőlük annyi kopeket, amennyivel a családját élelmezheti. Az asszonyok a megélhetés dolgában nagy mesterek. Te, ha csakugyan azt a vándorlási módot választod, amihez nem kell útiköltség, legjobban teszed, ha a fölösleges pénzedet eltraktálod a bajtársaiddal. Még most a kantintartónak vannak borai, s még most a tiszttársaid megéljeneznek, ha megitatod őket; holnap, mikor megtudják, hogy degradálva vagy, úgyis elfelejtik nevedet.

– Megtudják?

– Természetesen. Nekem ki kell hirdetnem az ítéletedet és egyúttal azt, hogy megszöktél, s aki élve visszahoz, ezer rubel jutalmat kap. Ezzel kettős célt érek el: egyet azt, hogy te ugyancsak sietni fogsz magadat minél előbb túltenni mindazon a vidéken, ahová az orosz fennhatóság kiterjed, másikat pedig, a sokkal fontosabbat, hogy mihelyt e hirdetményem az ellenség kémei által, akikkel körül vagyunk untalan véve, szépen elterjed, téged abban az esetben, ha valahol mint idegent fölismernek, nemcsak hogy meg nem ölnek, sőt még oltalmazni fognak, s elősegítenek a továbbmenekülésben, azt gondolva, hogy a mi üldözöttünk vagy. Látod, hogy milyen jól gondoskodtam rólad.

– Köszönöm.

– No, hát ne soká időzz. Keress magadnak egy kalauzt, ne abházt, mert az ostoba, ne is csecsencet, mert az áruló, hanem osszetet, aki hű és okos. Hajadat, szakállodat fesd be feketére, mert a szőke gyanús szín a hegyek között. Aztán vigyázz az életedre és az egészségedre. Tudod, hogy neked nem szabad meghalnod! Használd föl minden tehetségedet, hogy minél elébb célhoz juthass. Tehát a viszontlátásig.

S azzal kezét nyújtá neki.

Még ma tehette. Még ma nem volt kihirdetve Riumin ítélete, mely őt infamiával sújtja.

II. Mczhetisz, az osszet kalauz

Mire Riumin visszatért a csapatja által megszállt házhoz, már ott várta az előreküldött osszet kalauz.

Alacsony, szikár alak volt, világos színű, kaukázusi jellegű arccal, nemzeti viseletben, amit kiegészített az oldalára kötött saska, az övébe dugott kindzsál és pisztolyok, a mellére csatolt érc tölténytartó, az övéről lecsüggő kulacs és lőportülök, a nyakából lelógó ércsíp, a hátára vetett duda, a vállára akasztott hosszú puska s a csizmaszárába dugott pipa. Míg ha háttal fordult, ott is lehetett az övébe dugva látni a vándor utensiliák folytatását, a kurta nyelű baltát és a sallangos dohányzacskót. Ez is elmondhatta a bölccsel, hogy „omnia mea mecum porto”.

Amint Riumin egyedül maradt vele a hán toronyszobájában, melynek ablaka a hegyek felé nyílt, az osszet a fajánál szokásos üdvözlet után, ami abból áll, hogy a köszöntő a tenyerét végighúzza az arcán, egy levelet adott át Riuminnak Veljaminofftól, amiben csak ennyi volt írva: „Bízd magadat erre az emberre, ő a mi hívünk.”

– Te fogsz a vezetőm lenni? – kérdé tőle cserkeszül.

– Én.

– Tudod, hová megyünk?

– Egy országba, amit nem tudunk, hol van.

– Hiszed, hogy rátalálunk?

– Hogy odatalálunk, azt hiszem; hanem, hogy visszajövünk-e, azt nem tudom.

– Miről gondolod?

– Mert már három bátyám elindult erre az útra, s egy sem tért vissza.

– Megölték őket?

– Hiszen csak egyedül mentek. Magányos kalandozót a cserkesz meg nem öl.

Ezalatt Riumin hozzáfogott a toalettjéhez. Útibőröndjéből kiszedte a cserkesz viselethez szükséges alkatrészeket, amiket a vadászkirándulásoknál használni szokott, a georgiai harctalan táborozás alatt. Minden orosz tisztnek a Kaukázusban van cserkesz ruhája, amit vadászaton hord: anélkül könnyen ő maga lenne a „vad”. Eközben az osszet nekigyürkőzött, s a magával hozott dióhéjolajjal bedörzsölte Riumin haját, szakállát, míg az szép gesztenyeszínűvé lett.

– Tehát azt hiszed, hogy akadálytalanul hatolhatunk be a hegyek közé? – kérdé rögtönzött komornyikjától Riumin. – Nem hiszed, hogy felismerik bennem a kiejtésemről az idegent?

– Sőt, bizonyos, hogy felismerik az „idegent”, mert itt minden völgy népe más nyelven beszél; hanem egyet megért mindenki, a nemzeti dalt. Ez mindenütt ismeretes. „Tamara királynő hősregéje”, „A grúzi királynő vérbosszúja” olyan dalok, amikkel a lazisztáni énekesek az egész Kabardát és Csecsniát bejárják. S ha azokat tőlem megtanulod, s szép csengő hangod van, repülhetsz vele, mint a madár, egyik fáról a másikra; mert a cserkesz szereti a dalt, de maga nem énekel.

Riumin megkísérté próbáját adni a hangjának. Az osszet el volt tőle ragadva.

– Ha így tudsz dalolni, belefojtanak a borba.

– Hát a cserkeszek bort is isznak?

– De még mennyire! Hisz ez az őshazája a szőlőnek.

– De a próféta megtiltotta a boritalt.

– A megholt próféta. De az élő próféták felszabadították, s a cserkesz azokra hallgat, és megissza, mit Allah és a Daal adott. – Hát az kicsoda?

– A Daal a szuani nép istene, akik között az udi az uralkodó faj. Ezeket akarjuk éppen meglátogatni.

– S hiszed, hogy eljutunk hozzájuk?

– Csak az „elátkozottak” völgyein áthatolhassunk épkézláb.

– Kik azok az elátkozottak?

– Azt neked jobban kell tudnod. Ti külditek őket ide. A te fajodbeli népek, akik otthon nem tudnak a többiekkel megférni. Ahány ault alakítanak, annyiféle vallásuk van: valamennyi mind keresztyén, egyik mondja: „raszkolnik”; a másik moralcsik; a harmadik bezpopovci; a negyedik szkopcsi; megint tovább a hlisztik, akik a bolhát meg nem ölik, mert embervér van benne, hanem a kisgyermekeket elássák élve; vagy még aztán a duhoborcik. Ezek mind gyűlölik egymást, s meg nem nyitják az ajtót az idegen előtt, s ha nem úgy van a kabátod szabva, mint az övék, ha nem úgy veted a keresztet, mint ők, ha nem úgy dörzsölöd a nyelveddel az „rz” betűt: akkor nem kapsz tőlük egy falat kenyeret, egy ital vizet, s kalauzolás helyett belevezetnek a mocsárba. S ha még a bezszlovecsniék közé tévedsz, ott járod meg híresen. Azoknak a vallása azt kívánja, hogy némák legyenek. Se pénzért, se ütleggel egy szót ki nem vehetsz belőlük. Ahová a magatok keresztyén faját beültettétek, ott meg kell veszni az utazónak, ha nem vitt magával fegyvert, ételt, italt meg bundát.

– Hát te nem vagy keresztyén?

– Óh igen, mi osszetek mind keresztyének vagyunk.

– Mikor kereszteltek meg?

– Legelőször most hét éve, s azóta minden évben egyszer.

– Tehát hétszer?

– Biz igen. A hatalmas Voronzoff herceg kihirdetteté, hogy minden osszet, aki megkeresztelkedik, kap egy rubelt meg egy inget. S az ing bizony csak elszakad egy esztendő alatt, ha viselik; aztán egy rubel is jólesik.

– Tökéletes igazad van. Hát aztán keresztyén istentiszteletre el szoktál-e járni?

– Ha hozzájutok, eljárok a duhoborcikhoz.

– De hát miért a duhoborcikhoz?

– Mert azokat legjobban megértem, aztán a ceremóniájukba is legjobban beleegyezem. Táncolva és ugrálva dicsérik az Istent.

– De tudod-e, hogy azok nem igazhívők, hanem eretnekek?

– Hiszen próbáltam az igazhívők között is; de rosszul ütött ki. Egyszer a megkereszteltetésem után a pap ott marasztott, hogy várjam végig, mi lesz? A két keresztkomám megfogta az övemet, hogy el ne mehessek. Én szépen feltettem a papást a fejemre. Arra odajött a pap, s úgy pofon ütött, hogy a szemem is szikrát hányt. „Azt hiszed, hogy teveólban vagy, hogy a papást fölteszed a fejedre?” Akkor aztán elkezdett a pap magamagának valamit beszélni olyan nyelven, amit senki sem értett. Gondoltam: az énrám nem tartozik. Mondom az egyik komámnak: „Hát csak nem adod a kancatevédet az én hóka lovamért?” Rám förmedt, hogy ne lármázzak. „Még a csikaját is odaadom ráadásul” – mondok. Erre befogták a számat, s a fejemre kopogtattak. A pap meg csak egyre énekelt meg ivott; de engem nem kínált. Nagyon untam a dolgot: akkorákat ásítottam, mint egy agár. Szerettem volna leülni a földre: de az sem volt szabad. Kaptam magam, hogy el ne aludjam, előhúztam a pipámat, megtöltöttem a zacskómból, s aztán nekifogtam, hogy majd kicsiholok. Hát akkor látom, hogy nincsen tűzkövem. „Melyitek lopta el a kovámat?” – mondok az egyik komámnak. Az jól oldalba döfött a könyökével. Akkor a másikhoz fordulok, szépen kérve: „Add ide kölcsön a kovádat”. Az meg azt mondta, hogy neki sincsen. Erre a pap odajön felém: a kezében lóbál egy nagy füstölőt, tele parázzsal: „Uccu, de jó, hogy éppen jössz, mondok neki: addsza egy kis tüzet a pipámba”. Arra fölkaptak a levegőbe, kezemnél, lábamnál fogva, s úgy kidobtak az ajtón, hogy az orrom is betörött. Hát hogy menjek én oda, ahonnan kidobtak, holott senkit se bántottam?

Riumin el se mosolyodott.

Ezalatt összekapcsolá az ötven apró ezüstgombot, ami a besmetet összetartja, s engedé az osszettől a dereka körül csavargattatni az övet, mely gyönyörű arannyal áttört kasmírszövet volt; szétbontva egész palást, övnek pedig ötször átéri az ember derekát, s abba jön a cserkesz kindzsálja és pisztolyai: az lesz a halotti lepedője, ha a csatából meghozzák: az a fehér aranyos öv. – Mi a neved? – kérdezé Riumin az osszettől.

– Mczhetisz.

– Furcsa!

– Biz az osszet nyelvhez erős tüdő kell.

– S hát én aztán valahányszor híni akarlak, mindig trüsszentsek? Mczhetisz!

– Amire én viszont mindig nagyot karistolok a torkomon, s egyet köpök, ami annyit tesz, hogy „zdravtvoujtye!” (légy üdvöz!).

Az orosz nyelv sem enged az osszetnek, ha birokra kerül a dolog.

Riumin ennek se nevetett.

Az osszet most fejébe nyomta neki a magas papást, lefelé húzta a bajusza végeit, s aztán eléje tartotta a kézi tükröt, hogy nézze meg benne magát.

– No, hát nem vagy a legszebb cserkesz?

És Riumin még arra sem mosolyodott el, ami pedig rendes, hogy az ember elvigyorodjék, mikor a tükörben meglátja magát szokatlan álcában.

– Még az anyád sem ismerne rád – mondá az osszet.

– Hallod-e, Mczhetisz – szólt Riumin szigorú tekintettel. – Mindig ilyen tréfás fickó vagy te?

– Én, uram? Én sohasem vagyok tréfás fickó. Most csak kipróbáltalak, hogy tudsz-e igazán cserkeszül?

– No, és elég mélyen vettem a hangot?

– Nem az teszi meg egyedül, hogy milyen mélyből tudja valaki a szavakat feleregetni, mintha nem is melléből, de a hasából beszélne föl, hanem az, hogy milyen komoly tud maradni? A cserkesz férfi nem nevet soha. Azt tartja, hogy a kacaj asszonyok és gyermekek hangja. Amint azt a kort eléri, hogy fegyvert kap a kezébe, nevetés ki nem jön a száján soha. Az orosz pedig mindig röhög. Kettő-három: ha összejön, alig vált három szót, már vihog. Sőt messziről vigyorog egymásra, ha összetalálkozik. Erről ismer rá álruha alatt is a cserkesz. Bohó kalandokat mesélnek a lakoma alatt, ivás közben. Aki elmosolyodik, az idegen! Az moszkó! A cserkesz arca mindig olyan marad, még a dáridó közepett is, mintha mindig apja, anyja, húga volna ellenség fogságában, s folyvást azon törné a fejét, azokat hogyan szabadítsa ki?

Riumin, belőled jó cserkesz lesz!

Riumin még a citeráját kereste elő, a hű bajtárst, aki a kaukázusi favárak unalmas napjait szokta neki megrövidíteni. Azt egyenruhájáról levett vállszalagjára kötötte, s úgy akasztá a vállára. A vállszalagon az Alekszander Nevszki érdemrende csüggött. A citera pedig egy színlapba volt takarva, mely a moszkvai híres udvari hangversenyt hirdeté, ahol Riumin is bemutatta művészetét a hercegekből és fejedelmekből álló közönség előtt (ugyanakkor Shakespeare Hamletjéből is előadtak egy felvonást, mint tudva van, a cár parancsára, orosz egyenruhákat használva a dán darabban), Riumin eldobta a földre a színlapot is meg az érdemrendet is.

– Ohó – szólt az osszet útitárs –, ennek még én mind hasznát vehetem! – S felszedte a színlapot meg az érdemrendet, s eldugta besmetje zsebébe.

– Hanem mármost így átöltözötten nehéz innen kimenni – mondá Riumin. – Az őrt álló kozák megjegyezte, hogy ide a toronyba egy orosz tiszt meg egy cserkesz jöttek fel: két cserkeszt az innen visszamenni nem enged.

– Azon könnyen segítünk – szólt az osszet. – Én felveszem a te egyenruhádat; te pedig hátadra veszed az én batyuba kötött öltözetemet, dudámat, s hozod utánam. Azt már nem jegyezte meg a kozák, hogy a magasabb volt-e az orosz vagy az alacsonyabb?

Úgy történt. Mczhetisz felvette Riumin levetett öltönyeit, s Riumin ment utána alázatosan. A tábori jelszót ismerték. Az osszet két, egymáshoz szokott cserkesz lovat, jó hegyjárókat, hozott kettőjük számára: más ló a kaukázusi sétából kidől. Lovaikon ülve a Szemes-part mentében eljutottak feltartóztatlanul az utolsó előőrsig, ahol négy kozák volt felállítva. Három a nyeregben ült felvont karabéllyal, a negyedik, lováról leszállva, kalapáccsal igyekezett valami írott papirost felszegezni egy, az út közepén álló terebély bükkfa törzsére.

– Mi az? – kérdezé tőle az osszet.

– Egy ukáz! – felelt a kozák, tisztelegve az ezredesi egyenruha előtt.

Az osszet odalovagolt Riuminnal, s olvasá magában mind a kettő a hirdetményt.

„Szucsuk-Kaleh. Mai napon Kalamoff Riumin Theodorovics Oleg, egykor herceg és ezredes, most pedig degradált közkatona, kit a szentpétervári szenátus hűtlenségért elítélt, zászlójától megszökött. Aki élve visszahozza, ezer rubel jutalmat kap. Veljaminoff tábornok.” Következett a szökevény személyleírása.

– Ez ugyan sarkall bennünket! – dörmögé az osszet Riuminhoz. Azután a kozákhoz fordult, parancsoló szóval:

– Tudsz te olvasni?

– Hogyne tudnék!

– Hát akkor minek szegezted fel megfordítva a hirdetményt? (A hirdetmény pedig jól volt felszegezve.)

– Hát meg van fordítva? No, várj, majd megigazítom. Mert hát csak pénzt tudok olvasni, aztán meg a katonákat megolvasni, meg ha valakit hideg lel, arra ráolvasni; de papirosról olvasni, nem vagyok én pópa!

Azzal kihúzogatta a fogával a fából a szegeket, s aztán megfordította a hirdetményt a fejével lefelé.

– Aztán ne olyan alacsonyra szegezd, hogy könnyen letéphessék, hanem jó magasra, te „durák”.

S azzal jót húzott a kozák hátára a nogajiszkával, ami nem más, mint egy légycsapó alakú bőrkorbács, ami ezen a tájon a beszélgetéshez múlhatlanul megkívántatik. Ez a hangsúly.

A kozák aztán felállt a lova hátára, s olyan magasra szegezte fel a megfordított hirdetményt, hogy ott földi ember hozzá nem férhetett.

– Most már ballaghatunk csendesen – szólt az osszet, s halkan léptetett előre a lovával az úton, míg annyira haladtak, hogy a fák eltakarták őket a kozákok elől. Akkor azt mondta Riuminnak:

– Mármost add ide a besmetemet és a papásomat, hadd öltöm fel az orosz egyenruha fölé, mert ez könnyen kilikad ebben az erdőben.

Olyan erdőket csak a Kaukázusban lehet látni: a bükk, a tölgy, a platán és a szelídgesztenye oly óriásokká magasulva, mint a legszálasabb fenyő, s az erdő alja telenőve ölnyi magas puszpáng- és tiszafabozóttal, míg a fák derekait mint óriáskígyók ölelik át a százados vadszőlő tekervényes fonadékai, fönn a fák koronáiban összeölelkezve a repkény örökzöld lombos indáival: ez egy oly végtelen sötét labirintot képez, amibe napsugár le nem látogat soha. A vihar nem képes ezt az összenőtt rengeteget megbontani, s ahol egy ösvény vezet a hallgató országba, az oly sötét, mint egy barlang: állatoknak való, amiknek a szeme a sötétben világlik.

S az út két ily eleven zöld fal között visz végig fel a hegytetőnek. Csendes, zaj nélküli út ez: emberkéz alkotása, bár a legkezdetlegesebb. A fák kivágva oly szélességben, hogy négy-öt lovas elférjen egymás mellett: a csonka törzsek ott vannak most is az út közepén. Ahol ritkás az erdő, ott csak a bozót van kiirtva, s ahol az út a folyam medrébe száll le, ott a gázló egyre változik, ahogy a rohanó folyam változtatja zuhatagait, s sziklatorlatait előbbre tolja. Hidakat nem építenek itt. A tátongó sziklaszakadékon úgy ugratnak át a lovak. Ezt az utat a „leányok útjának” nevezik: az ideszállított eladó leányok után.

A két lovas nem találkozott sem előttük menő, sem szemközt jövő emberi lénnyel; csak a ragyogó tollú fácánok repkedtek keresztül a fejeik fölött, egyik fasátorról a másikra. Még négylábú vad sem csatangolt előttük bujkálva, amiből azt lehetett sejteni, hogy az erdők hallgató mélye tele van elrejtőzött emberekkel.

III. A duhoborcik

Amint a szucsuk-kalehi kikötőn uralgó első hegy magaslatára felértek, ott egy kolosszális sziklacsompó emelkedett fel a sűrű lombfák közül. Innen, a dombtetőről le lehetett látni nyugatra az elhagyott Szucsuk-Kalehra és a tengerre, kelet felé a még magasabb hegyekről körített völgybe.

A völgyben már alkonyi árnyék volt, a hegyoldalban fehér és fekete pontok mozogtak: juhok és fekete, hosszú szőrű kecskék.

Az elhagyott város házait és a széthányt erőd romjait pedig tűzvörös visszfényben ragyogtatá az alkonyodó nap, kettősen odatűzve a sötétkék tenger tükréből.

Annak a magas sziklacsompónak a tetején pedig ült valami száz darab sas. Legszebb példányai a kaukázusi keselyűnek. Még csak föl sem rebbentek a lovasok közeledtére. Úgy látszott, mintha haditanácsot tartottak volna, hogy merre forduljanak?

– Még ma el kell a völgybe jutnunk – mond Mczhetisz. – Ott emberi telep van, bizonyítják a juhnyájak, s nekünk nem szabad az éjjelt a szabadban töltenünk, mert a lovainkat levágják a farkasok.

Hanem a völgyet elérni már nehéz föladat volt. Az út szándékosan el volt rongálva; kivágott szálfák voltak keresztül-kasul döntögetve, amiken csak a cserkesz lovak tudnak keresztülszökellni.

Késő este volt, mire a legelső tüzet megpillantották, ahogy a fák közül kivillant.

Az pedig sajátszerű tűz volt. Egy gúla alakú gunyhó égett. S ezt a gunyhót egy csoport férfi állta körül, akik nemhogy eloltani törekedtek volna a tüzet, sőt még boróka- és puszpánggallyakat hánytak rá, amitől az még vígabban lobogott. Ezeket megint asszonyok állták körül, mozdulatlan és szótlan bámulva.

A férfiak kurta ködmeneket viseltek, a nők viselete pedig tökéletesen hasonlított a magyar alföldi falvak népjelmezéhez. – Ah, ezek jó barátok! – kiáltá föl az osszet –; ezek duhoborcik.

Valamennyi orosz nép közt csupán ők viselnek kurta ködment. Itt szívesen leszünk látva. Most, amint látom, éppen húsvétjuk van. Csak arra kérlek, ne mondd nekik, hogy orosz vagy, s ne kérdezd tőlük, hogy mit csinálnak azzal a nagy tűzzel: az náluk valami ünnepélyes szertartás.

– A mai napra nem esik semmi ünnep: legkevésbé húsvét – jegyzé meg erre Riumin Oleg.

– Akkor hát más ok van erre a szertartásra. Bizonyosan megtudták, hogy orosz sereg szállt partra a közelükben, azért építik azt a nagy tüzet.

– Annak az örömére?

– Annak a gyászára. Akkor ők elkezdik a böjtöt, s mi ezentúl, amíg csak a raszkolnik-telepeket el nem hagyjuk, nem kapunk egyebet, mint kenyeret és tejet.

– Azon szomorkodnak, hogy védelmezőik újra elfoglalták Szucsuk-Kaleht? – kérdé Riumin hitetlenül.

– Természetesen. Mert amíg a védelmezőik távol voltak, addig az abházok szép jó barátságban éltek velük. Az orosz raszkolnikok jámbor, békességes emberek; szőnek, fonnak a cserkeszek számára; szántanak, vetnek, kereskednek, sert főznek; senkinek nem vétenek, őket sem háborgatja senki. De amint az orosz sereg leteszi a lábát az abház partra, első, aki a földühített cserkeszek haragjának útjába esik, az orosz telepítvényes. Ha pedig a cserkeszekkel ki tudnak alkudni, akkor meg bizonyos, hogy a kozákok jönnek a nyakukra, meg az igazhitűek pópái és csinovnikjai,¹ s azoktól még jobban félnek, mint a cserkeszektől.

Az orosz eretnekek faluja csinos kis telep volt egy rejtett völgy mélyén; utcáját egy patak hasítá át, s a patakon malom is volt, annak a jeléül, hogy itt kenyérevő emberek laknak.

Mikor az égő gunyhó körül összegyűlt emberek a két jövevényt meglátták: cserkeszül üdvözlék őket, s maguk kérték, hogy maradjanak ott éjszakára.

– Mink is duhoborcik vagyunk, meghódolt osszetek – súgá Mczhetisz a nép élén álló, hosszú szakállú ember fülébe, mire az kezet szorított vele. Férfia, asszonya mind olyan komoly, szigorú, sovány volt: egy fiatal férfit nem lehetett közöttük látni; vén volt az már suhanc korában is mind, egymás között sem igen beszéltek.

A falu véne, akit Mczhetisz „prófétának” tisztelt meg, meghívta őket a vallási szertartásukhoz, ami éjjel megy végbe. Egy nagy, tágas, gömbölyű faházban gyűltek össze mind, s helyet foglaltak a lócákon, külön a férfiak, külön az asszonyok. Középen ült a próféta, egy nehéz tölgyfa asztal mellett. (A máglyát azalatt hagyták égni.)

„Duhoborci” szó szerint annyit jelent, hogy „szentlélekkel küzdő”. Az igazhívő ortodoxok e szóból azt magyarázták, hogy a schismatikusok a szentlélek „ellen” küzdenek, holott ők azt értik alatta, hogy a szentlélekkel az ördög ellen.

A próféta olvasta a bibliát, s a gyülekezet hallgatta, kezeiket szépen összetéve: nem különben, mint egy kálvinista falusi gyülekezet a délesti prédikációt, s Riumin eddig nem talált ebben az egész szertartásban semmi különöst. Egyetlenegy faggyúgyertya világítá be az egész gyülekezetet, mely oly csendesen ült a helyén, mint egy halottak csoportja. (Már a leülés maga is nagy haeresis az ortodox egyházban. Mint tudva van, Miklós cár egy német tanárt, ki a szentpétervári Izsák-templomban, az állásban elfáradva, leült, ezért a bolondok házába záratott be, ahol az azután valóban megőrült.)

Egyszer csak azt veszi észre Riumin, hogy a mellette ülő hórihorgas suhanc elkezdi a szemöldökeit, az állkapcáját rángatni, az ökleit fölemelgeti, a lábával rugdalódzik, utoljára nagyot rikkant, magasra ugrik, s elkezd a levegővel birkózni. A gyülekezet csendesen nézi a magában dulakodót. Nemsokára társa akad. Kettő-három ugrik föl a helyéről, s az is elkezd toporzékolni. Most az asszonyokra kerül a sor. Rikoltozva ugrálnak föl helyeikről. Az ugrándozás elkapja az egész gyülekezetet; mindenki táncolni kezd, tagficamító rugdalódzásokkal, utoljára maga a próféta is fölugrik az asztalra, rákezdi a leglehetetlenebb mozdulatok ficamait, minden kombináción kívül eső hadakozásait karoknak és lábaknak, kezével a térde alatt, fejével a lába között, sarkával a levegőben, úgy birkózza le a láthatlan rossz szellemet – a szent düh ragadós lesz – Riumin egyszer csak látja, hogy osszet kísérője is belevegyült a szent ugrándozásba, s bakugrások remekeiben túltesz valamennyi hitsorsosán. – Ez nem tettetés. – Ez valódi fanatizmus. – Már maga Riumin is azt kezdi érezni, hogy a szája rángatózik, s kezeit kénytelen eldugni az övébe, nehogy őrá is elragadjon az őrjöngő vidatánc. A dühöngés addig tart, amíg csak asszony, férfi erőfogyottan ki nem dűl, s a földre nem hull. Utolsónak marad az osszet proselyta, meg a vén próféta maga. Azok legtovább kitartják, s véges-végül, egy groteszk pas de deux-ben, a közbeszorult láthatatlan ördögöt elöl-hátul agyba-főbe úgy összerugdalják, hogy annak lesz mit megemlegetni, ha hazakerül. Utoljára valamelyik leütötte a fejével az egyetlen gyertyát a polcrul, s ezzel vége lett az áhítatoskodásnak.

E kegyes szertartás után az egész gyülekezet fölkerekedett az úrvacsorájához.

Férfi- és asszonynép kivonult a szabadba ismét, az égő gunyhó üszkei még most is megvilágíták az egész vidéket. Ezen a máglyagúlán túl egész sorozata volt látható valami sajátszerű halmoknak, amik hasonlítanak a sütőkemencékhez: elöl mindegyiknek ajtaja van. A legutolsót kivéve, valamennyi mind nyitva volt.

A próféta most egy csákányt vett a kezébe, s ezt a bezárt agyagdarabot felnyitá vele. Éppen olyan agyagtévő tömte azt be, aminőt a mi sütőnéink használnak a kemencéik elzárására. – S csakugyan sütőkemence volt az. A próféta egy roppant nagy, hosszúkás, halformára idomított kenyeret húzott elő az üregből.

Ezt a kenyeret éppen ma esztendeje tették be abba a kemencébe. Ilyen kenyérrel áldoznak a duhoborcik.

A kenyér a légmentesen elzárt sütőkemencében nem penészedhetett ugyan meg, hanem annyira ki volt száradva, hogy a próféta csak fejszével tudta szétdarabolni; aztán mindenkinek adott belőle. De mivel azt emberi fog megőrölni képes nem lett volna, az asszonyok mindenkinek hoztak egy fatálat, tele kecsketejjel; az abba beáztatott kenyér aztán megehető volt.

– Mondtam – súgá az osszet Riuminnak –, hogy nem kapunk már ezentúl egyebet, mint tejet és kenyeret: azt is tavaly sültet.

– A jövő esztendei cipó valószínűleg itt sül, ebben a gunyhóforma máglyában? – dörmögé vissza Riumin.

– Az ám, de ne beszéljünk róla.

Ezután valami zsoltárt kezdtek el énekelni a duhoborcik, s igen jó néven vették a két jövevénynek, hogy egyik a dudájával, a másik a citerájával kíséré a szent éneket. Ezt folytatták addig, amíg a parázs a rakott máglyán csaknem egészen elhamvadt. Akkor mind elhallgattak, s a kantákban maradt tejjel végképp elolták a tüzet.

Riuminnak úgy tetszett, mintha a csend közepett valami elfojtott, letemetett hang onnan a föld alól folytatná azt a vontatott, elszomorító dallamot. A próféta felhívta az idegeneket, hogy menjenek éji szállásukra.

Egyike a legcsinosabb fakunyhóknak volt számukra rendelve, aminek az egyik ablaka az őserdő felé nézett. Tulajdonképpen nem nézett, mert vak volt: üveg helyett olajos papírral takarva. – A vendégek számára vetve volt az ágy birkabőrökből. Mczhetisz amint levetette magát a fekhelyére, már a másik percben horkolt.

De Riumint soká nem engedték elaludni a lelke előtt elvonuló káprázatos képek. A szörnyű fordulat, mely egész életét kitaszítá pályaköréből. Még reggel herceg és ezredes; a csinn tizenegyedik hágcsófokán, gazdag és hős, akinek a neve előtt ez a cím állt: „vicokoprevoszkodithretro” (magyarul „nagyméltóságú-kegyelmes”), és este már szökevény, álcázott komédiás, koldus és száműzött, kinek már nincs neve, csak címe van: „voncsik” (szökött rab).

És aztán az a képlet, mely szerencsétlen családja hosszú útjának szomorú tableau-iból egymásba folyik. A megalázott apa, a beteg anya, a gyönge testvér a vigasztalan hómező közepett!

Az élénk képzelet még az álomtündér ölében sem hagyja magát elringattatni. Odaragadja az alvó lelkét a futó szán nyomába, mely kedveseit viszi magával, felmutogatva előtte az erdőket, a bérceket, a fenevadakat, amik között végigkorbácsolja őket a zivatar. És mindennek emberalakja van, a bércnek, felhőnek, a száraz fának; maga a zivatar, mint egy bundás, szakállas, süveges rém csapkod a kancsukájával, a villámmal feléjük. S a fenevadak, amik seregestül rohannak utánuk, mind emberarcot viselnek. Ezek talán a „szakállas farkasok” a meséből?

És az valami rettenetes: ez az ordítás! Az ember szíve lázdobogást kap tőle, s tagjain a hideglelés borzongása fut végig.

Riumin felriadt altából. És azt a rémületes ordítást még akkor is hallá.

Ez nem vadállati, ez démoni üvöltés! Mintha ezernyi meg ezernyi ördög versenyezne egymással, hogy melyik tudja a másikat túlordítani? Gúnykacaj, hiénanevetés, csikaszvonítás, vérszomjröhögés, fenyegető bölénybőgés, éhes farkas kínordítása, bőszült mén kihívó nyerítése keveredik össze egy érzékzsibbasztó hangzűrzavarrá, amitől reszketés áll az ember inaiba.

– Mi ez? – kiált fel Riumin, fekhelyéről felugorva. – Nem hallod-e? – szólítja társát.

– Hallom – felel ez nyugodtan. – Ez a cserkeszek csataordítása. Nem nekünk szól. Aludjunk tovább.

A rettenetes ordítás lassan elhangzott, elveszett a távoli erdőkben, s aztán mély csendesség lett.

De Riumin szemeire nem jött vissza többé a szender. Álmának képei az ébrenlét rémhangjaival összeidomultak, úgy tünedeztek végig előtte a mély éjjeli csendben: látható hangok és kiáltó képek.

Egyszer aztán ebben a síri némaságban megszólalt feje fölött egy újabb rejtélyes hang.

Olyan volt az, mintha közvetlen mellette szólalna meg valami test nélküli lélek; azon a méla kísérteties hangon, amit a dajkamesék emléke hagyott fenn: valami lassú, vontatott sírbolti dünnyögés:

– Ülüm, ülüm, ülüm, chva.

– Ki az? – kiálta fel Riumin: kindzsálját markába kapva.

Nem felelt senki: megint csendesség lett. A kalauz horkolt a maga fekhelyén.

Kevés idő múlva megint hangzott:

– Ülüm, ülüm, ülüm, chva!

Riumin most már fölcibálta hajánál fogva útitársát.

– Hallgasd, mi szól itt?

Nemsokára ismét hangzott a kísérteties ümmögés.

Erre az osszet rögtön talpra ugrott, s a süvegét, amit addig vánkosul használt, felcsapta a fejére.

– Ez már nekünk szól. Most már lássunk a lovaink után és meneküljünk. Ez a chva békának a hangja. Innen fussunk.

– Fussunk egy béka elől? – kérdé bosszúsan Riumin, ki még alig szunnyadt egy órára valót.

Az osszet azonban sietett a sötétben megtalálni a dudáját, s nem látszott tréfálni.

– Már hiszen a chva béka se nem olyan nagy, hogy elnyeljen bennünket, se nem olyan mérges, hogy megsebezzen, ha megharap; hanem azért mégis jó előle elfutni az idegennek; mert ahol az megszólal, azt jelenti be, hogy a vidéken megérkezett a jövevények legkegyetlenebb pusztítója: a kaukázusi láz. A chva béka és ez a rettenetes járvány együtt jelennek meg a földből. Ez a béka több moszkót eltemetett, mint Kasi Mulláh és a murtizigátorok.

A kísértetes ümmögés nem maradt egyedül; nemsokára az egész aul zengett a vartyogásától, brekegésétől a föld alá hívogató állatnak; Riumin szükségét látta, hogy kulacsából egy jó korty rakival elűzze a tagjaiba állt baljós borzongást. Odakünn hajnalodott már. Tovább lehetett menni búcsúvétel nélkül. A legelső föladat volt az orosz települők vidékeiből kikeveredni.

Mikor ismét nyergükben ültek a kalandorok, s jól eltávoztak a duhoborcik falujától, azt mondá az osszet Riuminnak:

– Hát tudod, hogy mi volt az a tegnapi tűzrakás a duhoborciknál?

– Gondolom. A jövő esztendőre való áldozatkenyeret sütötték ki.

– Úgy van. Arra való a kemence. Ahány kemencét láttál, annyi esztendős a telep. Hanem a kemence alatt van még valami más is. Egy sírbolt. A tavalyi prófétát, ki mindig a legöregebb ember az aulban, ebbe a sírboltba teszik le elevenen: arra ráépítik a sütőkemencét, s máglyát raknak fölé, hogy a próféta lelke átmenjen az áldozatkenyérbe. Mi a tavalyi próféta lelkét ettük meg. Az idei prófétát hallhattad a föld alól fölénekelni. A jövő évben megsütendő prófétával pedig együtt táncoltunk. Ez így megy.

Riumin összeborzadt.

– Eltemetik a prófétáikat élve?!

– Azt teszik a duhoborcik. Nem tudom, a starovecsnikeknél² ki vállalkoznék ilyen föltétel alatt a püspökségre?

– De hisz ez emberáldozat!

– Ez még csak tréfa; ha a moralcsikok közé találunk tévedni, ott majd furcsább dolgokat látsz. Azok olyan kegyes emberek, hogy nem várják be a halálukat! Hanem mikor kedvük szottyan hozzá, máglyát raknak, ráfeküsznek, s élve égetik meg magukat. Úgy nevezik, hogy „tűzkeresztség”. Ezek roppant gazdagok, messze földre eljárnak kereskedni, be, a hegyek közé, s le, a kikötőkig. Az orosz csinovnikok kegyetlenül üldözik őket, mert a moralcsikok sok katonát elcsábítanak a vallásukra: az áttérőnek tízezer rubelt is adnak. Míg a tízezer rubel tart, addig vígan él az ember, s ha elfogyott, akkor megégeti magát.

Riuminnak a gondolataiban ez ragadt meg, hogy a moralcsikok messze behatolnak a hegyország belsejébe, s azt mondta rá: – Ezeket föl fogjuk keresni.

– De aztán vigyázz, hogy át ne térítsenek!

Ezalatt lassan fölértek a völgyet bezáró hegyoldal keleti magaslatára. Ez ismét a kikötőt elzáró domb fölött uralgott. A hegytető sziklás gerincen végződött, s innen, amint egyszerre elmaradt mögöttük a sűrű őserdő, megláthatták a kalandorok, hogyan hajnalodik az ég.

Az volt a különös, hogy nemcsak kelet felől, hanem nyugot felől is hajnalodott. Keletről bíborban, nyugotról tűzfényben. – Tudod, hogy mi az ott? – mondá Mczhetisz Riuminnak. – A cserkeszek megrohanták az éjjel Veljaminoff seregét. Annak szólt a rémordítás, ami téged fölriasztott. Az a tűzfény bizonyítja, hogy sikerült nekik az alvók fejére rágyújtani Szemes várost, s ahogy a cserkesz épületek vannak alkotva, csupa fából, ott ma egy ép hajlék nem marad.

A sasok nem ültek már tanácsot a sziklacsompón, oly tömegben kóvályogtak a szucsuk-kalehi öböl tája fölött, mint vidékeinken a varjúsereg. Úgy látszik, munkájuk akadt.

Úgy is volt. Az abházok az éjjeli támadásban az oroszoktól elfoglalt várost a földig leégették, nem maradt a kiszálló sereg számára egy zug sem, ahova a fejét lehajtsa. – Azzal megint eltűntek az erdőben.

Veljaminoff tábornok aztán elküldé Szentpétervárra a diadaljelentést, hogy sikerült Szucsuk-Kaleht Szemes várossal együtt elfoglalnia, a cserkeszek tökéletes megsemmisítésével. Részükről volt egy halott. – Amire Szentpétervárát fényesen kivilágíták.

IV. Tamara királynő vára

Az út most a mély völgybe vezetett le. Igen jól kivehető út volt. Alig néhány nap előtt tízezrei a lovaknak és ökröknek vonultak azon végig, miket a Szemes várost elhagyott cserkeszek hajtottak el biztos hegyszakadékaik által védett havasi völgyeikbe. Mindenütt nyomúkon lehetett haladni. Még egyéb útjelölők is vannak a Kaukázusban, a bennszülöttek gurbán néven hívják. Hosszúkás, lapos dombok azok, a négy szegletükön négy kővel. A gurbán az útban elhaltak csontjait takarja. A cserkesznek azért van széles lapát alakú és éles kengyelvasa, hogy ott azon a helyen, ahol meghalt, mindjárt sírt lehessen vele ásni a számára. Derekán a halotti lepedője, talpa alatt a sírverem ásója. Az út ismét letért a Szemes folyó völgyéhez, mely mindjobban összeszorult; a folyamnak hol az egyik, hol a másik partjára térve át, amikor a cserkesz paripák egész megszokottan vágtak neki a hullámnak, s átúsztattak lovasaikkal. A hegyszakadék falai egyre magasabban emelkedtek fel mind a két oldalon; de még e kopár falak is be voltak futtatva repkénnyel és szőlővenyigével. Az útszoros hasonlított egy sziklafolyosóhoz, melyben visszhangot költött a zuhatag zenéje.

E tündérvilági zenekíséret mellett tanítá be az osszet útitárs Riuminnak a lazisztáni bárdok dalait: a hősballadát Tamara királynéról, akit a Kaukázus minden népe, mely a kartuli fajhoz számítja magát, a maga őskirálynéjának vall, s tőle származtatja le történetét ezredévek távol homályából. Valaha történet volt az, most már csak néprege. Tamara királynő és Semiramis egy időben éltek. Az ozmanok Van várát a hegylakók most is Semiramgardnak hívják. Semiram volt a legszebb asszony a földön, Tamara a legjobb asszony, s Ariál a legderekabb férfi, Tamara férje. Semiram körös-körül minden országot meghódított; s ahány királyt elfogott, azt mind férjévé is tette. Mikor megunta a férjét, akkor megölette. Mikor megölette, akkor megsiratta. Pompás babyloni kertjében nagyszerű síremléket építtetett a megölt férj hamvai fölé. – Egész városa volt már sírpalotákból, mikben megölt férjei laktak.

Híre ment Semiramhoz a legnagyobb hősnek, Ariálnak. Neki ajánlá kezét és országát. Ariál visszaizente: van már nekem királyném is, országom is, másik nem kell. Semiram azt felelte: No, hát elveszlek erővel. Nagy sereggel jött ellene: hegytetőről nem lehetett végét látni táborának. Ariált követte a csatába, aki csak férfi volt egész országában. Semiram maga jött a csatába, megparancsolva vezéreinek, hogy Ariált élve fogják el, meg ne öljék. De Ariál eldobta a páncélt, pajzst, sisakot, úgy harcolt. El is esett az ütközetben, úgy hozták Semiram elé. Semiram ölébe vette a halottat, melengeté csókjaival, megfüröszté könnyeivel; összehívatta varázslóit, hogy adjanak neki új életet; de nem jött az életre többé. Semiram a férjei sírvárosában Ariálnak emeltetett legpompásabb halottkastélyt. „Nem adtad a férjedet a babyloni asszonynak!” – izent Semiram Tamara királynénak, „azért megölte a babiloni asszony a kartuli férfiakat, s jön az országodat elvenni”. – De Tamara királyné lóra ülteté a kartuli asszonyokat, leányokat, sisakot, páncélt adott rájuk, nyilat, kardot a kezükbe, s a kaukázusi várak előtt csonthalmokat csinált az asszír harcosokból, s aztán visszaizent Semiramnak: a kartuli asszonyok megölték a babiloni férfiakat, téged pedig öljön meg az, akit legjobban szeretsz. Ki ölte meg Semiramot? A saját egyetlen fia. Tamara nevét pedig megtanulták rettegni a szomszéd népek, s reszketve szóltak a kartuli asszonyokról, akik lóháton harcolnak s nyíllal lőnek; s azért, hogy jobban tudjanak célozni a meghúzott kézíjjal, leányaik jobb keblét kiirtják.

Így szól Tamara királynő regéje, amit a lazisztáni énekesek vándorútjokban dalolnak.

– Különös – mondá Riumin, amint utánadalolta az osszetnek a balladát –, hogy a keleti népeknél is megvan az a mese az amazonokról, kiknek egyik keblét kiirták, hogy a nyíllal lőni tudjanak; ahogy ezt görög nevük bizonyítja.

– Ez nem mese – szólt az osszet –, vándorutunkban találni fogunk még ilyen leányokat, kiket most szenteknek tartanak, s jóslatokat mondatnak velük: leginkább a te hazádfiainál, a moralcsikoknál fordulnak elő.

Riumin nem hozta ezt kétségbe. Tapasztalatból tudta, hogy ahol az orosz keresztyének letelepülnek a pogányok között, ahelyett, hogy azokat térítenék meg, ők veszik át azoknak a babonáit, bálványimádó szokásait, misztériumait: emberáldozatok, gyermekek kivégzése, nők, férfiak megcsonkítása hitágazataik rettentő titkait képezik.

A sziklafolyosó visszhangozta Tamara királynő hősballadáját.

– No, ezt remekül betanultad – biztatá Mczhetisz Riumint –, csak egy hiányzik még belőled, hogy tökéletes lazisztáni hegedűs légy. Egy kísérő leány. Azok rendesen másodmagokkal szoktak járni, s míg az énekes dalol és a húrokat pengeti, azalatt a leány táncolva fejezi ki a történet változatait, s némelyik oly remekül tudja azt arcával, kezével, szökelléseivel előtüntetni, hogy azt még az is fel tudja fogni, aki a szavakat nem érti. Egy szép leány kellene melléd! Még erre sem mosolyogsz? Így nagyon jó. Mert a cserkesz minden nevetés közt a legnehezebb szívvel veszi azt, ha egy leányra nevetnek. Azt „megvenni” becsület; „elrabolni” vitézség; de „elcsábítani” cudarság.

Még emberrel nem találkoztak az útban.

– Délfelé Riumin egy őzet lőtt, s Mczhetisznak alkalmat adott szakácsművészetét bemutathatni; a puszpángfa nyersen is pompás tüzet ad – minél finoman meg lehet sütni a pecsenyét. Amit meg nem sütöttek, tarisznyára rakták. A maradék kedves úti teher lesz, amíg a „tejfaló” orosz atyafiak telepén keresztülvergődnek a vándorok; ahol az új települők az istenáldotta Kaukázus földét azzal gyalázzák meg, hogy burgonyát termesztenek rajta. Az óhitűek „malakainok”-nak csúfolják a szektáriusokat azért, hogy azok pálinka helyett csupa tejet isznak.

A sziklafolyosó szakadatlanul bezárva tartá az utat; még semmi völgy nem nyílt belőle: az előrehaladt gulyák, ménesek mind a két partján a közbeszorult folyónak rücskössé taposták az iszapot.

Egyszer aztán, jó alkony felé, olyan helyre ért a két kalandor, ahol a sziklafolyosó egy tág öbölbe kezdett szétterülni, hanem e bérckatlan fenekét egy messze kiálló sziklatömeg zárta el.

A bérctömeg valóságos előfok volt; nagy sötét trachitszikla, tetején laposra vágott fennsíkkal, melyről várrom alakú sziklacsoportok meredeztek föl, míg oldalaiból félgömbölyű barlangnyílások sötétlettek elő. Egy keskeny ösvény, melyen egyszerre csak egy ló léptethetett végig, vezetett föl a sziklatömeg magaslatára, néhol a meredekebb kapaszkodónál lépcsők voltak vágva az ösvénybe.

– Ez Tamara királyné vára – mondá az osszet Riuminnak.

– Ez már a negyedik várrom, amiről azt hallom, hogy Tamara királyné vára – viszonzá Riumin.

– Még hallani fogod azt nem négyszer, de negyvennégyszer. A Kaukázus valamennyi folyamának mentét őrzi egy ilyen vár. S Tamara királyné várától sokan visszatértek már, akik erővel akartak keresztültörni.

– Igaz. Semiramis, Mithridates, Pompeius kénytelenek voltak visszafordulni.

– Mind tudom én azt, csakhogy más neveik vannak közöttünk.

– Hanem akárkié legyen ez a vár, nekünk erre, úgy látom, hogy föl kell másznunk.

A szikla előfok annyira előre volt dőlve, hogy csaknem elzárta a hegyvágányt. Az összeszorított Szemes folyónak itt már éppen semmi martja sem volt. A víz a vár sziklájának az oldalát alámosva, csiszolt a maga számára egy félfedett alagutat, mely a medertől számítva, embermagasságnyi lehetett, s itt oly sebes rohama volt a hullámnak, hogy azzal szemközt embernek, állatnak előrehatolni lehetetlenség volt. A lépcsőzetes zuhatagok a legjobb paripát is leütötték volna lábáról.

Az előrehaladt nyájak nyomai itt ennél a szorosnál véget értek. Hogy haladtak itt tovább? A vízrohammal szemközt úszniok képtelenség volt: az pedig, hogy oly rövid idő alatt, amely az orosz hajóhadnak a tengeren megjelenésétől a kikötéséig letelt, a cserkeszek tízezernyi marhái mind egyesével ezen a meredek sziklaúton hajtattak volna keresztül, szintén lehetetlenség.

Majd megtudjuk, ha odafönn leszünk.

Mczhetisz előreindult a sziklába vágott úton, fegyverét lövésre tartva készen.

– Ezekben a barlangokban párducok is szoktak tanyázni.

– Az nagy megtiszteltetés Európára nézve. Eddig azt hittem, hogy a párducok hazája Ázsia.

– Nemigen ismerik ám azok a térképet. Igen sok cserkesznél láthattál párducbőr nyeregtakarót.

Amint a kalandorok fölfelé haladtak a Tamara várához vezető ösvényen, meggyőződtek róla, hogy a hegyek közé menekülő cserkesz nép a maga csordáival nem ezen az úton haladt végig. Csordajárásnak ott semmi hátrahagyott nyoma. Ellenben az út mellékén, amint az szélesedni kezd, irtatlan szövevénye látszik a kaukázusi bozótnak. A piros bogyójú repkény, a szagos virágú iszalaggal oly sűrű berekké fonódik össze, hogy a saskával kell rést vágni a lovak előtt. Hetek óta nem járt ezen az úton senki. A fennsíkra fölkanyarodó ösvényt elnyeli az öles puszpángbokor s a gyümölcstermő galagonya; a sűrűből csak a siketfajd kurrogása s a vadmacskák nyervákolása hangzik elő. Évek óta nem járt ezen az úton senki. Talán Tamara királyné óta sem. Annak pedig háromezer esztendeje! – De hát merre járnak akkor?

A két lovag a bozót közül egy torony alakú romot látott fölmeredni; ahhoz igyekezett utat törni.

A torony cyclopi építészet szerint volt összerakva; észak felőli oldalán egy félkerek ablakkal, mely valami üregbe vezethetett le, körülötte félig összerágott csontok hevertek. Valami dúvad tanyája lehetett itt.

A kőfalat befutó karvastagságú repkényen fölmásztak a férfiak a torony tetejébe, hogy onnan a magasról tájékozást szerezzenek maguknak.

Meglepő kép tárult föl előttük. A nap akkor áldozott le a meghaladt hegyek mögött, s a zodiacus fényoszlopa félredűlt parabolájával világítá be az eget.

Szemben az eddigieknél még magasabb hegygerincek állták el a láthatárt, valamennyi aranyköddel elfátyolozva, s túl a legmagasabb hegyeken, mint valami álomkép, mint egy égre rajzolt felhő, csillámlott a fenséges Elborusz.

Közben pedig hullámzó völgyek feküdtek, végighasogatva a sziklákról leomló patakoktól, s ezek a patakok egy völgymedencében mind egyetlen tóvá egyesültek, melynek csendes smaragdtükréből az erdőborította hegyoldalak visszképe tetszett vissza. Ahol tűz égett a hegyoldalban, tűz ragyogott a tóban is.

Ez a völgy maga aztán ezreivel meg ezreivel volt megrakva a szarvasmarháknak és lovaknak; a dombtetők fehérlettek a juhoktól, s az úszó bivalyok nyomán a sötét tó felszínén ezüst vonalak húzódtak végig. Itt voltak az elmenekült cserkesz nép asszonyai, gyermekei és minden gazdagsága.

De hogy tudták azt idehozni? Hogy bírtak a Tamara vára alatti zuhatag szorosán fölhatolni?

Riumin tábori távcsöve meghozta a fölvilágosítást.

Egy zsilippel a túlsó hegyszakadékból alárohanó Szemes folyam el volt zárható, s egy gát lerombolása által az egész folyam ama tó sziklamedencéjébe vezethető. Azalatt a Tamara-vár alatti szoros, és a Szemes egész medre szárazon maradt, a menekülőknek csordáikkal együtt át lehetett rajta kelniök. – Akkor ismét megnyitották a zsilipet, elzárták a megnyitott gátat, s a Szemes rohant tovább az előbbi medrébe, s ezzel a rejtett völgykapuja be volt csukva. A folyam volt az örökké éber őr: egymaga hadsereg és ágyútelep; stratagema és hadvezér, csalhatatlan és megvesztegethetlen.

Ha ez a kapuja az „aranyországot” elzáró bércfalnak, akkor ugyan kulcs kell hozzá, amely felnyissa!

Miért ne? Vaskapuhoz – aranykulcs.

Az a kérdés, hogy kik laknak a kapu közelében, akik egy jeladásra a Szemes zsilipjét leeresztik, s a gátjait felnyitják?

Az utazók ismét leszálltak a toronyból, s haditanácsot tartottak a további teendőkre nézve.

A Szemes völgyébe leszállni oktalan merénylet volna tőlük. Ott most a környékből elmenekült abház nép asszonyai vannak csupán, a férfiak a szucsuk-kalehi erdőkben vannak elrejtőzve, onnan folytatják az éjszakai megrohanásokat; a házaikból kivert, tűzhelyeiktől elűzött asszonyok pedig nem asszonyok most, hanem fúriák: azoknak az útjokból ki kell térni. – A Tamara várának sziklatömege előfoka látszott lenni egy kelet felé benyúló erdős hegyhátnak, s az ős bükkfa-rengetegben látszott egy végigkígyózó irtás a hegytetőn, ami azt árulta el, hogy ott emberkéz vágta út van.

Az est közel volt: tanácsos volt e helyen megmaradni. A magas torony oldalában volt egy mindenféle folyondárral benőtt kapuív, e szívós bozóton keresztül baltáikkal bejáratot vágtak a férfiak, s ott helyet csináltak éjszakára maguknak és lovaiknak.

Azután az estebéd elkészítéséhez láttak: Mczhetisz előhúzta a tarisznyából az őzcombokat, s fanyársakat faragott hozzá; Riumin pedig tüzet rakott egy kandallónak ajánlkozó romüregben.

Amint a tűz pattogni kezdett, a torony félkörű ablakán belül valami nyüzsgés, nyöszörgés hallatszott. A lovak vették azt legelébb is észre, s horkolásuk, nyugtalan toporzékolásuk fejezte ki megijedésüket.

Erre a két férfi is figyelmes lett a toronyüregből közeledő neszre, s felvont fegyverével kezében várta, hogy mi jön onnan elő.

Egy kísértet!

Annak nevezhető, nem egyébnek. Ilyen alakot nem teremtett Isten: ezzé csak ember torzíthatta el embertársát.

Egy leány, akinek arca még fiatal, de már teli ráncokkal, beesett szemeiben az őrültség lángja, s az arc inkább halálfő, mint emberi kép. Haja összekuszáltan csügg előre, s sovány keze, amint az üregből előmászik, mint valami eltakaró függönyt hárítja azt a hajsátort félre, hogy kilásson alóla. Tagjai soványak, s az elkallott rongy, ami rájuk van vetve, látni engedi az iszonyú sebhelyet, amit e rémalakon istentelen kezek ejtettek. Jobb kezével azt a helyet takargatja mellén, mintha folyvást visszatérő fájdalom emlékeztetné veszteségére.

Az első rátekintés megmondja, hogy ki ez? – Ez az eretnekek szentté csinált alakja. Nem Tamara királynő amazonja, hanem a moralcsikoké.

A szent megszólalt. Valami fájdalmas panasz volt az: hasonlatos a nyűgös betegekéhez, akiknek teher az élet, s mégis félelmes a halál, kínba kerül a szó, de a szótól még az is szenved, aki azt hallja.

Oroszul beszélt.

– Oltsátok el a tüzet! – S hogy rögtön meg nem fogadták szavát, haragba jött:

– Parancsolom, hogy oltsátok el!

Parancsának hatást szerezni sajátszerű eszköze volt. Elkezdett minden tagja reszketni, fogai összevacogtak a tehetetlen indulattól, míg a férfiak nem állhatták ki tovább a reszketését nézni, s megtették a kívánságát, elfojtották a tüzet rádobált kövekkel.

Akkor aztán odavánszorgott a nyomorult alak hozzájuk, és összekuporodva leült előttük. Olyan kicsiny kis gubanccá tudta összezsugorítani magát, hogy nem hasonlított emberi alakhoz, inkább varangyhoz. Ahol a rongy nem takarta a testét, ott tenyereivel igyekezett azt elfedni. Fázott.

– Miért oltattad el a tüzet, mikor fázol? – kérdé tőle az osszet.

A nyomorult nyafogva felelt:

– Mert az én uram haragszik a tűzre.

– S ki a te urad?

– Az, aki a nagy barlangban lakik.

– Hogy hívják?

– A bajuszos goszpodár.

– Mi az? Adighé, vagy moszkó?

– Egy párduc.

– Egy vadállat! S az neked urad?

– Az övé vagyok, ha megharagszik, megesz.

– S mit téssz vele, hogy meg ne egyen?

– Odaadom neki, amit nekem hoznak a faluból enni.

– Tehát itt falu van közel?

– Igen. Az „angyalok fiaié”.

– Hát te miért nem lakol a faluban?

– Mert én vagyok a szent.

– Tehát hozzád eljönnek az angyalok fiai, s neked áldozatot hoznak.

– Minden napra egy kecskecombot.

– S te azt odaadod a párducnak azért, hogy ne egyen meg? Hát aztán magad mivel élsz?

– A húsnak a nedvét kiszívom.

– De hát az angyalok fiai miért nem ölik meg a párducot?

– Mert az a nagy temető.

– Már hogyan temető?

– Mikor az angyalok fiai azt akarják, hogy a szent elmenjen a mennyországba, s más szent jöjjön a helyébe, akkor nem hoznak neki több kecskecombot, s aztán a párduc eltemeti magát a szentet.

– Talán neked se hoznak már enni?

– Már két nap óta semmit. Az én uram haragszik nagyon.

Riumin megszánta a nyomorult teremtést, s odaadta neki az egyik őzcombot.

Az mohó kapzsisággal ragadta azt meg mind a két kezével, s egyszerre beleharapott a fogaival. És aztán egész erejéből szívta, szopta belőle a nyers hús nedvét, hogy csak úgy ragyogtak bele a szemei, mint a hiúzé. Hamar jóllakott – egy harapást se nyelve a húsból – a puszta nedvvel. Az őzcombot aztán elrejté az ölébe:

– Jó lesz az uramnak.

Úgy örült neki, hogy még egy napig megválthatja az életét. Ezt a nyomorult életét.

Riumin megszánta a szerencsétlen teremtést, s odanyújtá neki a pálinkás csutoráját; hadd melegítse fel vértelen alakját e tűzitallal. A rémalak nagyot húzott a kulacsból, amekkorát csak lélegzete kibírt; s akkor aztán egész boldogság terült az arcán. Mosolygott. Egy halálfej, egy múmia, aki mosolyog. S a mosolygás közben meglátszott vonásain, hogy azok valaha szépek voltak. Szemei a legragyogóbb kék szivárványok. A lángital föllobbantá kialunni kész életerejét. Háladatosan tekinte Riuminra, s száraz csontkezét odaveté az övére.

– Hány éves voltál, mikor szentet csináltak belőled? – kérdé tőle Riumin.

– Tizenhat.

– S hány esztendő óta vagy már szent?

– Már négy óta.

(Csak négy év óta! Tehát e borzasztó eléktelenítés után négy év annyi, mint negyven év! S még négy évig lehet e kínzás után élni.)

– S miért csináltak szentté az angyalok fiai?

– Azért, hogy közbenjárójuk legyek. Én elviszem az izeneteket az Istenhez, s meghozom onnan a választ; jóslatokat mondok és bűnbocsánatot. Csakhogy már nem tudom olyan jól elmondani az Isten előtt, amit az emberek rám bíztak, és az embereknek, amit az Isten izent. Ezért nincsenek velem megelégedve. Talán haza is küldenek. (Hová: „haza?”)

Riumin kedélyét a szánalom és borzadály tartá elfoglalva ez élő áldozatával szemközt a vallásos tévelygésnek; hanem a ravasz osszetnek az esze messzebbre járt.

– Mi is az angyalok fiai közé akarunk felvétetni – mondá ájtatos arccal a szentnek –, utasíts bennünket, mit tegyünk, hogy befogadjanak.

E szóra a leány felsikoltott, és elkezdett minden tagja reszketni.

– Ne kívánd ezt tőlem!

S azzal, mintha védelmet keresne, háttal Riuminhoz közeledett, s kezeit az osszet felé tartá begörbített ujjaival.

Mczhetisz inte a szemöldeivel Riuminnak. Ez elérté azt, s azt mondá a reszkető szentnek:

– Én is kívánom.

Erre a leány leroskadt a földre és zokogott; de könnytelenül. Még a könny forrása is kiszáradt nála régen.

Azután térdre emelkedék, s inte a két férfinak, hogy jöjjenek hozzá közelebb.

A három alak egymással szemközt térdelt, fejeiket összedugva.

Körös-körül a feketészöld puszpángbokrok sűrű rejteke, fejük fölött repkedő denevérek.

A szent elkezdett tompa, búgó hangon énekelni.

Riumin emlékezett erre a dallamra. Többször hallá azt csendes éjszakákon, a szabadban táborozva, s most már kezdett kapcsolatot találni az énekhang és a következményei között. Azon az éjszakán rendesen elszöktették a moralcsikok egynehány katonáját.

Azoknak a zsolozsmája ez.

Szomorú, kísértetszerű, gyásszal és panasszal teljes dallam az, egészen méltó a szövegéhez. A szent két ujját ajka elé tartva, dúdolá azt Riuminnak:

Amit legjobban szeretsz,
      Azt megöld.
Ami legdrágább neked,
      Összetörd.
      Testedet feszítsd keresztre,
      Mennyországba úgy mehetsz be,
            Ó, Jehova, nézz reánk.

Hogyha véred elfolyik,
      Ne kiálts!
Megszámlálja cseppjeit a
      Messiás.
      Jobb, ha itt égsz, mint pokolban,
      Sátán körme tépne jobban.
            Ó, Jehova, nézz reánk.

Kiért fiát áldozá
      Ábrahám,
Jefta lyányát elnyelé
      Máglyaláng.
      Sidrach, Misach, Abadnéget
      Kövessétek! Tűz nem éget.
            Ó, Jehova, nézz reánk.

Az embernek a hátába áll a borsózás e fanatikus őrjöngés danájától, amire egy kriptalakó tanítja az élőket.

Amint az énekhang elnémult, a bozótban megszólalt a párduc röhejszerű hurrogatása, s a sűrű lombsötétből két tűzfényű szem ragyogott. A lovak tombolva nyerítettek a boltüregben, míg a fenevad bátran jött elő a bozótból a tisztásra: nem félt az emberektől, tudta jól, hogy ő a bálvány: őt nem bántja senki; ő a nagy „temető”, aki a szenteket bekebelezi.

A szerencsétlen teremtés arcát eltakarta az iszonyattól egyik sovány karjával, odahajítva a fenevad elé a Riumintól kapott őzcombot, amit az morogva kapott fel, s aztán a farkával verve a két oldalát, tanakodni látszott rajta, hogy a pecsenyét egye-e meg, vagy inkább annak az adóját.

Vén párduc volt már, akinek a vadászat nehezére eshetett, nyugdíjon élődött inkább, s azt a prédát válogatta, amelyik nem védi magát, s nem tud előle elfutni.

Ott maradt a lakomáját elkölteni, folyvást rémítve morgásával a szegény leányt, ki jelenlététől reszketett, mintha láz gyötörné, s amellett alázatosan térdelt az ő zsarnoka előtt.

Az osszet leszidta a zsarnokot becsületesen.

– Hát, te bajuszos goszpodár! Nem szégyenled, idejönni s megzabálni egy szent leánynak az utolsó falatját? Ha becsületes fenevad volnál, te hordanál a pusztában lakó szentnek ennivalót, ahogy megosztotta az oroszlán Mohamed prófétával az antilopét a pusztában, ahogy hordott a holló Illés prófétának zsemlyét a szájában, s te még a szenthez jársz koldulni! Előtted van az egész erdő; foghatsz benne vadkecskét, amennyi kell. Sohase láttam tányérnyaló párducokat. Most sem akarok látni!

S azzal odahajított hozzá egy nagy követ. Erre a párduc nagyot ordított, s csörtetve tűnt el a bozót között. A paripák ijedten nyerítettek rejtekeikben.

A szent leány a párduc eltűnése után is reszketett. A harmattól fáztak érzékeny idegei. Vértelen tagjai egymásra kucorodva kértek egymástól kölcsön meleget. Riumin még egyszer megkínálta őt a kulaccsal.

– Nem, nem! – szólt a nyomorult, elutasítva a tűzitalt, s mutatá, hogy az első kortytól is nehéz lett már a feje. Lábai nem bírták. Térdein, könyökein csúszmászott vissza a torony üregébe, ahol a szénaágyába elbújhatott, s még azután sokáig hangzott ki a sírbolti üregből:

– Jefta lyányát elnyelé / Máglyaláng. / Ó, Jehova, nézz reánk.

– Minthogy tüzet nem szabad raknunk, mert attól megtudnák, hogy a Tamara vára előtt idegenek tanyáznak – mondá az osszet –, annálfogva azt tesszük, hogy egyikünk ébren marad, s fegyveresen őrt áll, míg a másik alszik. Aludjál előbb te.

Riumin nem mondatta ezt másodszor magának, lefeküdt a földre és elaludt. Az osszet hagyta őt aludni reggelig. Látta, hogy milyen édesdeden aluszik. A hajnalsugár verte csak fel.

Amint felébredt s körültekintett, félálom-mámorában így szólt:

– Hol van a húgom?

Arról a húgáról álmodott, akivel legutolszor a Carszkoe Zélo kertjében sétált karöltve.

– Ott van! – szólt Mczhetisz, az odúra mutatva. – Már dalol.

A zsolozsma felhangzott a mélyből:

– Jefta lyányát elnyelé / Máglyaláng. / Ó, Jehova, nézz reánk.

– Siessünk innen!

A bozóton át kivehető volt a csapás, amit az áhítatos testvérek törtek, kik a faluból ennivalót hordtak az angyalok fiai szentjének.

V. Az angyalok fiai

Az „angyalok fiainak” tanyája a rengeteg mélyében feküdt egy szabályos négyszögű irtás közepett.

Az irtványföld nagy táblákban volt mívelve. Egyik kocka felszántott ugart, másik learatott tarlót, harmadik burgonya-, negyedik máléföldet mutatott fel; a legújabb törés fehér virágával tatárkavetést árult el. Ez a föld nincs felosztva, együtt míveli a lakosság, s a termékét egyenlően osztja fel. A moralcsik telepben a kommunizmus uralkodik.

A házak is olyan egyformák mind. Csinosan, jó ízléssel készült épületek, magas tetőkkel, amiknek szarufái keresztekben végződnek. Az utcák egyenesek, a falun keresztül folyó patak rendes mederbe van szorítva, s onnan rétöntöző csatornák vezetnek szerteszét, s karfákkal ellátott hidak kötik a két utcasort össze. Minden ház mögött gyümölcsöskert van, s a mosolygó gazdag termés gondos ápolásról tanúskodik. A faluhoz vezető út már a civilizáció nyomát árulja el: a kerékvágást. A moralcsikoknak szekereik vannak, igaz, hogy e tájhoz alkalmazottan hosszúak, alacsony, tömzsi kerekűek, s azok elé tíz-tizenkét ökör van fogva.

A két utazónak nem volt semmi szüksége a szenttől eltanult zsoltárt énekelni, hogy az angyalok fiainak városába befogadtassanak. Cserkesz ruhájuk volt, dudát, citerát hordtak magukkal. Az idegent szívesen fogadják itt, az eretnekek csak a saját fajtájuktól félnek.

Munka ideje volt: búzatakarítás; de azért a legelső férfi, akit megszólítottak, otthagyta a megrakott szekerét az útfélen, hogy elvezesse őket a sztaroszta házához.

Meglepő volt, hogy ebben az országban, ahol minden ember álltól sarkig felfegyverkezve jár, eszik és alszik, az itteni férfiak egészen fegyvertelenek, még csak egy csizmaszárba dugott kést sem hordanak magukkal. Az is feltűnő sajátsága volt a népnek, hogy amíg a fiatal férfiak bajuszt és szakállt viseltek, az éltesebbek közül egynek sem volt semmi szőr az arcán. Végül az is, hogy ifjú asszonyt és gyermeket nem lehetett az utcán látni. Ami künn járt, az vénasszony volt.

A sztaroszta háza, hova Riumint és útitársát vezették, egész európai kényelemmel volt berendezve; a bútorok csinosak, s különösen tiszta minden.

A sztaroszta maga jó húsban levő magas, erős férfi volt; arca sima, szőrtelen. Volt két szép suhanc fia. Ez ugyan rendkívüliség az angyalok fiainál; mert náluk egy apának csak egy fimagzattal szabad nemzetségét tovább terjeszteni, s azontúl „szent” lesz a neve. Hanem ezek ikrek voltak, egyszerre születtek: ez okozta a kivételt a szabály alól.

A sztaroszta maga kereskedő volt. Cserkesz ötvösök által készített ékszerekkel és kirakott fegyverekkel járt egész Szuhum-Kalehig, ahol még damaszkuszi és bagdadi kalmárok nagyban vásárolták e cikkeket, s onnan viszont perzsa és kashmir szöveteket hordott vissza, amiknek a cserkeszeknél volt nagy keletük. Aklaiban nyolcvan teherhordó öszvér állt, amiket utazásai alkalmával pénzért fogadott abház fegyveresek szoktak kísérni a szomszéd falvakból. A sztaroszta gazdag ember volt.

Az egész község tehetősségről tanúskodott. A nép dologszerető, keveset eszik, és tejet vagy sört iszik, amit maga készít, nem pálinkát. Mindenben szakított a nemzetével, mintha a nyelvén kívül mindent le akarna magáról vetkőzni, ami orosz. Valamennyi komoly, nem fecsegő, nem hazug. Nem hetvenkedik, de nem is hízelkedik. Iparkodik, tanul, jót tesz, senkivel harcot nem visel, tűr minden bántalmat, mindenért megbocsát; maga nem lop, nem csal, s ha őt meglopják, megcsalják, nem perlekedik érte. Külön vagyona senkinek nincs, hogy az enyim-tied fölött veszekedjék; amit a sztaroszta mint kereskedő gyűjt, a roppant gazdagság, az arra való, hogy új proselytákat szerezzenek vele.

És ez a felekezet a legkegyetlenebbül üldözött népe az orosz birodalomnak.

És ez a felekezet megérdemlette ezt a kegyetlen üldözést.

Száz erényét és jó tulajdonát lenyomja tévhitének egyetlen alapelve. Ők az emberi nem kiirtására esküdtek össze.

Mesés gazdagságuk, amit össze tudnak gyűjteni, megfoghatóvá teszi, hogy rettentő vallásuk számára annyi proselytát tudnak szerezni. – Makacsabb, erősebb ellenségei a cár kettős keresztes koronájának, mint minden hitetlene az izlámnak és Buddhának és a sámánnak. Ezek a gyökerében támadják meg az égbe növő orosz fenyőfát.

Riumin azt a tervet gondolta ki magában, hogy a fanatikusok hitközségéhez ragaszkodást tettetve, valahogy alkalmat szerezzen magának valamelyik kereskedőt egy olyan útjában követhetni, amely a Kaukázus belsejébe viszen ahol számítása szerint a keresett arany-, ezüsttelepnek létezni kell. Tény az, hogy ott egy egész ötvösművészet fejlődött ki e hegyvilág közepett, melynek remekeit Bagdadtól Londonig és Delhitől Szentpétervárig az ércérték négyszeres, ötszörös árával fizetik. Az osszet által megsúgatta a sztarosztának, hogy ők mindketten osszet keresztyének, hajlandók az ő felekezetébe áttérni.

A sztaroszta azt mondta nekik:

– Maradjatok addig a házamnál, míg a szentfölavatás ünnepe elkövetkezik.

A sztarosztának felesége is volt. Szikár, rideg tekintetű alak, az egykori szépség kígyóvonalai mind szegletekké váltak már az arcán. Kevés beszédű teremtés volt. Fiatal leány nem került a szobába. Evés előtt és után, felkeléskor, lefekvéskor igen hosszan imádkozott minden ember, úgyhogy Mczhetisz mindig elaludt alatta.

Riuminnak többször a nyelvén volt már megkérdezni házigazdájától, hogy mi történik a Tamara várában lakó szenttel? De mindig másnapra halasztotta a kérdést.

Egy éjjel, mikor az álom ismét kerülte szemeit, Riumin azt a zsolozsmát hallá megzendülni, amit a tamaravári mártírnőtől eltanult. A mellette levő szoba falán hangzott az keresztül.

Ugyanazok a strófák, az égrekiáltó refrénnel: „Ó, Jehova, nézz reánk!” Most egy mélabúsan csengő leányhang énekelte azt.

Fölkelt az ágyából, s addig kutatott, míg a gerendák között, mikből a közfal össze volt róva, valahol fölfedezett egy hasadékot, amelyen át a mellékszobába beláthatott.

A szobában gyertya égett egy asztalon, s mellette volt egy Mária-kép; hasonlatos azokhoz, aminőket Oroszországban készítenek, arany alapra rikító színekkel festve s virágokkal körülkoszorúzva.

E kép előtt térdelt egy fiatal leány, kinek karcsú termetét csak egy lenge vékony gyapjúing fedte; de azon felül, mint egy gazdag aranypalást terült el vállain a hullámzó, hosszú hajsátor, mely térdeltében a földet seperte.

A leány finom vonásaiban, nagy, tündöklő szemeiben, piciny ajkaiban a legnagyobb áhítat volt kifejezve. Úgy tűnt az föl, mint egy álomlátás, mint egy varázsszerű tünemény.

Egyedül volt a szobájában. Mi oka lehetett mély éjszakának idején fölkelni, s a szentkép előtt ezt a gyászzsolozsmát énekelni? Riumin meg akart felőle győződni, hogy nem álmodik-e?

Elővette citeráját, s a szobájába áthangzó éneket kísérni kezdé annak húrjain.

Erre rögtön félbeszakadt az ének, a mellékszobában sötét lett, a varázstünemény elmúlt előle.

– Csakugyan álmodtam ezt is – mondá magában, és tovább aludt.

Másnap reggel azt mondá neki Mczhetisz:

– Ma beavatnak minket a szertartás rejtelmeibe. – Új szentet csinálnak maguknak az angyalok fiai. Kegyetlen egy áldozat. A leánynak folyvást a zsolozsmát kell énekelni alatta. S nekünk, új beavatottaknak az éneket a citeránkkal és csimpolyánkkal kell kísérni. De hát mi nem tartozunk elérzékenyülni. Mit tartozik ez mireánk? Mi útkeresők vagyunk. Ma a moralcsikok áldozatainál csak azt nézzük, hogy folyik el egy leány vére, s a legközelebbi alkalommal tán egy cserkesz vérbosszú kalandjában kell részt vennünk, ahol a magunk vére folyik. Csak hogy elérjük a célt. Ahogy mondtam. A cserkesz arról ismer rá a moszkóra, ha az a tréfára elneveti magát; a moralcsik pedig arról ismer a starovecsnire, ha az összeborzad, mikor az ő kegyetlen szertartását végignézi. Hát csak hidegvér, Riumin Oleg. Ne gondolj te arra, akit előtted kínoznak, hanem arra gondolj, hogy herceg voltál, s voncsik vagy.

Riumin még egyébre is gondolhatott. Azt hitte, hogy kipróbált muszka hidegvérét sohasem fogja elárulni.

A szertartás este kezdődött meg: éj kell ahhoz és sötétség.

A helységnek a Tamara vára felé eső szélén volt egy nagy, négyszögű épület, mindenben hasonlatos az óhitűek templomaihoz, csakhogy tornya nincsen.

A sztaroszta két fiával együtt ünnepi öltözetben járult a házhoz, Riumint és társát közrevéve, kik egész cserkesz fegyverzetükben, lóháton és hangszereikkel együtt jelentek meg a templom előtt, ott megkötötték lovaikat a tornác oszlopaihoz, s süveglevéve beléptek.

A szertartás éppen úgy kezdődött, miként a duhoborciknál. Közepett volt egy roppant nagy fatuskó, azon egy asztaltábla, a fölött csüggött le a gerendáról egy négyágú gyertyatartó, alig derítve föl a nagy épület rideg homályát. Egy oldalon ültek a férfiak, más oldalon a vénasszonyok; egy fiatal női arc nem volt jelen, sem egy gyermek.

A sztaroszta először valamit olvasott fel a bibliából. Az is sajátszerű egy biblia volt; egyenesen a moralcsikok számára készítve, úgyhogy az mind az ő tanaik bizonyságául szolgáljon. E bibliában Ábrahám valósággal megáldozza Izsákot, s Noé, a vallásfelekezet feje, az első moralcsik. A betűi sem az orosz cirill jegyek, hanem a kaukázusi mchdruli írás, hogy a pópák ne tudják azt olvasni. Aztán rákezdé azt a félelemidéző, kísértetes zsolozsmát. A gyülekezet énekelt csendesen. Alig látszott, hogy az ajkát mozgatja valaki. A citera- és csimpolyakíséret még szomorúbbá tudta tenni az éneket.

Mikor ez ének folyt, akkor a sztaroszta leemelte az asztaltáblát, s kitűnt, hogy amit az eltakart, a fatuskó, kádnak van kivájva, s az félig meg van töltve vízzel.

E jeladásra megnyílt a sötét háttérben egy kis mellékajtó, s ezen belépett a sztaroszta felesége.

Az egyik kezében volt egy kés, a másikkal egy fehér, hosszú gyapjúingbe öltözött leányt vezetett.

A leány haja hosszan leeresztve takarta termetét, két összefogott kezében egy aranyozott szentképet szorított, s szemeit folyvást arra függesztve tartá.

Az asszony odavezette a leányt a víztartó áldozatmedencéig. Riumin megdöbbenve ismerte meg múlt éjjeli álomképét.

Akkor a sztaroszta fölemelte a szent könyvet két kezével a feje fölé, s csendes, izgalomtalan hangon szólt:

– Angyalok fiai! A mi őrszentünk haza készül térni az égbe, ahova híják, s onnan vissza nem jön többé. Új szentet küldünk helyébe, aki közbejárónk legyen az ég és a bűnösök között. A sors Izménére esett, s Izméne az én leányom. Jefta megáldozta az ő leányát: én sem leszek Jeftánál rosszabb. Teljesüljön Jehova akarata. Amen!

És azzal a szent könyvet a leány fejére tette, ki ajkait a szentképhez szorítva tartá.

– Énekeljetek! – monda a sztaroszta a gyülekezetnek. S erre az áldozatra szánt leány szava is beleszólt a gyászzsolozsmába, ugyanaz a hang volt az, melyet Riumin a múlt éjjel álmodni vélt. Egyedüli csengő hang a gyülekezetben. Egy szeráf éneke az elkárhozottak zúgása közepett.

Riumin citerája már nem kísérte az éneket. Mczhetisz fújta egyedül hozzá a csimpolyát, s a dudafújástól kidülledt szemeivel aggódva vizsgálta Riumint, hogy mereszti az előtte állókra vad tekintetét, s kezével oly hangszert keres, aminek pengése a halálordítás kísérő zenéje szokott lenni: a saska markolatát fogdosta.

Most férfiak, asszonyok felkeltek helyeikről, s elkezdték lassú táncléptekben körüllejteni a rettenetes oltárt, hozzá mély, zúgó hangon e ritmust dönögve:

po pjasszahom
po goruhom
na Szionszkoju goru!

(no táncoljunk! no danoljunk! a Sion hegyén!), s aközben mindegyik megmosta az arcát annak a medencének a vizével.

A leány lehunyta szemeit, s engedte magát a medence szélére leültetni, folyvást énekelve, és kezei között a szent alakot szorongatva.

Saját édesanyja tartá kezében az éles kést.

Riumin nem nézhette tovább! Minden csepp vére fellázadt ez istenmegcsúfoló merénylet ellen. Elfeledé e pillanatban a Kaukázus minden aranyhegyeit s Szibéria minden hósivatagait. Elfeledé azt, hogy herceg volt s voncsikká lett. Csak az jutott eszébe, hogy férfi, s ez ott előtte egy leány, ártatlan és védtelen, akit egy csoport őrjöngő szeme láttára szét akar marcangolni! Felugrott székéről, kirántotta kardját, eltaszítá az asszonyt a leánytól, ki éles kését annak keble felé emelve tartá, s ordító hangon kiáltá a gyülekezetbe:

– Istentelenek! Nem fogátok e gyermeket előttem megölni!

Oroszul kiáltott nekik. Elfeledte cserkesz voltát.

Általános elszörnyedés hangja tölté be egyszerre az egész templomot.

– Óhitű! Áruló! Kém! – rivallták felé száz torokból. Az asszonyok voltak legdühösebbek.

Riumin odavetette magát a leány elé, s kardját megforgatta feje fölött.

– Jertek!

Azok ugyan mind fegyvertelenek voltak, de százan kettő ellen, s a vakbuzgónak nincs félelme az éles kard iránt. Riuminnak e tusában el kell veszni.

Az osszet útitárs látta, hogy itt az ő eszének kell kisegíteni.

Hirtelen szétrántotta besmetjét melléről, s kitárta az alatta lévő orosz ezredesi egyenruhát, mellén a ragyogó Alekszander Nevszki érdemrend csillagával, s rikácsoló parancshangon kiálta a zaj közé:

– Csendesen! Lázadók! Eretnekek! Moralcsikok! A cár nevében parancsolom!

– Jaj! A cár!

Ez olyan szó, aminek varázsereje még a Kaukázus bércei között is utoléri az oroszt; ami megtalálja őt még az ellenlábasok világában is, ami kiveszi a lázadó kezéből a fegyvert, megfagyasztja a panaszkodó szájában a szót, bárd alá hajtja a dacoló fejét. „Jaj! A cár!”

S hogy szavainak nagyobb nyomatéka legyen, előhúzta a kebeléből Mczhetisz azt a moszkvai színlapot, amire óriási kék és veres betűkkel volt nyomtatva az udvari hangverseny programja, s kiterjeszté azt a gyülekezet előtt.

Mit tudták azok, hogy mit tartalmaz e cirillbetűs nyomatott lap, csak azt látták, hogy a közepén ott van az óriási nagy kétfejű sas; a mindennél erősebb jelvény, s reszketve hullottak előtte térdre: „Jaj! jaj! A cár!”

Csak a sztaroszta maga nem borult előtte a földre.

Elszántan odalépett Riumin elé, s azt kérdezé:

– Mit akartok hát? Miért jöttetek? Büntetni akartok-e?

– Nem – szólt Riumin. – Tévelygéstek undorító; irtózatos, ti megcsúfoljátok az Istent, amikor imádni hiszitek. De én nem vagyok pap, mi közöm vallástokhoz. Hanem lovag vagyok. Előttem egy leányt kínozni nem szabad.

– Ahogy neki tetszeni fog – szólt a sztaroszta nyugodtan. – Nem hurcolta ide senki. Nem kábították el bódító itallal, hogy ne tudja, hová jön. El volt készítve ez áldozatra. Saját anyjával jött ide. Feleljen ő. Akarod-e ez áldozatot? Ha akarod, tárd ki kebledet.

A leány lihegve, megtört szemekkel tekinte anyjára; de annak tekintetében nem talált semmi irgalmat: aléldozva széttárta két karját, s libegve, suttogva énekelte a zsoltár végsorát:

– Ó, Jehova, nézz reánk.

Hanem amint az anyja vállára tette a kezét, fölsikoltott, az életvágy, ifjúságának ösztöne, a szép világ iránti szeretet, az iszonyat erőt vett rajta, s mindkét kezével összeszorítva keble fölött öltönyét, leveté magát a földre, s megtagadta az áldozatot.

– Átkozott! Átkozott! Átkozott! – hangzott feléje minden oldalról. Apja, anyja, testvérei mondták legelőször és legutoljára e szót.

– Emberek! Orosz alattvalók! – dörgé Riumin kardját hüvelyébe taszítva, s karjait összefonva mellén. – Én a cár nevében meghagyom és parancsolom nektek, hogy ez ártatlan szűzön itt semmi kegyetlenséget se most, se az én eltávoztommal el ne kövessetek!

– Hahaha! – kacagott fel a sztaroszta. – Te megparancsolod, és úgy lesz. Légy nyugodt felőle. Az angyalok fiainak szentje csak ártatlan, tiszta hajadon lehet. Ez a leány itt fogja tölteni az éjszakát veled, s egy leány, aki egy férfival be volt zárva egy éjen át, bizony hidd el, hogy nem lehet az Úr szentje többé; oszoljatok szét. Ez nem templom többé, hanem rabszolgaszeráj. Csináljatok sötétséget!

Riumin a szándékot észrevéve, fölkiálta:

– Aki a gyertyákat eloltja, meghal! – s pisztolyát emelé a sokaság ellen.

– Annál rosszabb hát! – ordítá a sztaroszta, s azzal odarohanva leányához, letépte róla az egyetlen öltönyt, s úgy hajítá oda a leányt Riumin lábaihoz, mire minden ember futott, az arcát eltakarva, a megátkozott helyről; az osszetet is magukkal ragadták; az ajtóból visszakiáltott a sztaroszta:

– Holnap reggel majd ismét eljövünk.

Azzal rázárták az ajtót Riuminra és a leányra.

A szegény gyermek összezsugorodva feküdt a földön, s szégyentől égő arcát fölemelt karjai mögé takarta, önmagával akarta eltakarni szegény, meggyalázott testét.

Riumin pedig leoldá derekáról azt az arannyal áttört kasmírövet, ami a cserkesznek halotti lepedőül szolgál, ha a csatában elesik, s azt szétbontva, ráteríté a reszkető alakra, szelíden szólva hozzá.

– Íme, fedd be magad vele.

A leány a hála, az imádat megdicsőült tekintetével tekinte fel rá, s aztán abból az egy darab szövetből művészi kanyargatással teljes öltözetet pólált magára. A palást felkötésében a kaukázusi leányok mesterek. Olyan volt, mint egy görög istennő-szobor.

S most már, hogy szeméremérzete ki volt engesztelve, egészen nyugodtnak látszott. Szelíden megfogta Riumin kezét, és megcsókolta azt háromszor, gyöngéden. Azután a padok közé vonult, ahol az asszonyok szoktak ülni, ott egy lócára hanyatt feküdt, kezeit összetette keblén, és addig imádkozott, míg elaludt. Riumin odament hozzá, s betakarta a leányt hosszú hajával, hogy meg ne fázzék. A leány felébredt egy pillanatra.

– Ne félj – súgá neki Riumin, s feje alá tette vánkosul nagy prémes süvegét. A leány azt mondta:

– Áldassék Isten! – és tovább aludt.

Riumin pedig ébren maradt a hallgató éjszakában. Ebugatás sem zavarta meg a csendet.

(A raszkolnikok nem tartanak kutyákat; azokat a rossz lelkektől megszállt állatoknak hiszik, ellenben macskákkal tele vannak a házaik.)

Elgondolkozott a mai kalandján. Ez nem mozdítja őt céljához közelebb. Életéért nem remegett, attól régen elszokott már, de ebből a kelepcéből, amibe belejutott, nem képzelte, hogyan szabadulhat ki.

Ez a leány már a lelkén van. Megzavarta miatta az eretnekek legnagyobb ünnepét. Ez éppen olyan, mintha az igazhívők templomában, mikor a pap azt mondja: „Ez a Krisztus teste, jertek, vegyétek, egyétek; ez az ő vére, jertek, igyátok!”, odarontana egy értetlen idegen kivont karddal, s azt ordítaná: „Gonosztevők! Emberi testet esztek és vért isztok, ezt én nem engedem”. Pedig az igazhívőknek hinni kell, hogy az valóban test és vér. Ezek az eretnekek pedig szó szerint veszik a dolgot, s akképp áldoznak, s azt hiszik, hogy ők magyarázzák helyesen az írást.

És ez nem mese, nem véletlen, nem rémtörténet, ez rendes ünnepük a szektáriusoknak, ahogy azt szemtanúk leírták, a többek között Verescsagin Vazul, híres orosz festő és Kaukázus-utazó, és Haxthausen és sokan mások, kik az orosz nép rejtelmeit búvárlották.

Hogy őt magát nem fogják bántani, afelől bizonyos volt Riumin; de mi fog történni ezzel a leánnyal?

Ha holnap reggel visszajönnek a fanatikusok, vagy azt fogják hinni, hogy az idegen férfival együtt bezárt leány meg van gyalázva, s akkor kiűzik őt községükből csúfosan, elpusztulhat az erdőn; vagy pedig el fogják hinni az ő szavára, hogy a leány oly tisztán jött elő, ahogy az első mártírnők a kísértetek közül, akkor meg éppen szentté fogják tenni. – Magával vigye tán? Hová?

Az osszetnek sem hallja semmi neszét, ha az valahogy elzüllik tőle, akkor ő tájékozni sem tudja magát a vadidegen világban.

Töprengései közben szép csendesen megvirradt. Alighogy az első hajnali derengés áthatott a templom ablakain, a falu felől közeledett a csoportok dobaja s a csendes búcsújáró ének.

Az ajtó felnyílt, s belépett rajta egymás után negyven férfi, azok között a sztaroszta két fia. Senkinél sem volt fegyver, csak a sztaroszta kezében volt egy nagy, nehéz bárd.

Riumin balsejtelemtől elfogva, odaállt azon pad elé, amelyen Izméne feküdt. Azt hitte, őellene van a készület. A leány még aludt.

A sztaroszta a víztartó medencéig jött, s akkor annak a szélébe belevágta a bárdot. – E csattanásra felébredt a leány.

– Mit akartok? – kérdé Riumin kemény hangon.

– Teveled semmit – felelt hidegen a sztaroszta. – Sem azzal a leánnyal. Mi a magunk dolgát végezzük itt. A ti dolgotok csak a nézés.

– Mit kell néznünk? – kérdé Riumin sötét aggodalommal.

– Azt, hogy mit tesznek a moralcsikok akkor, mikor arra vannak kényszerítve, hogy Jehovához meneküljenek. Látod ott a negyven férfit? Látod ezt e bárdot és ezt a medencét? Ezek azért jöttek ide, hogy itt előtted megtöltsék vérükkel ezt a nagy áldozatkelyhet. Aztán majd eredj, és mondd el a hatalmas cárnak, hogy mit láttál! Mondd el a minden oroszok hatalmas uralkodójának, hogy vannak végtelen birodalmában ilyen boldog népek, amiknek a férfiai így tudnak meghalni; hogy vannak jobbágyai, akik el tudnak menni olyan országba, ahova az ő kémei és hóhérai utánuk nem találnak, hogy őket visszahurcolják! Első! Kezdd el!

Riumin visszaborzadt e rettentő szavaktól! De a józan ész még tiltakozott annak elhivése ellen, amit érzékei felfogtak. Lehetetlen az!

Az pedig, akihez a felhívás szólt, volt a sztarosztának egyik fia.

Szép, szőke, tizenöt éves gyermek.

Leveté kabátját, leoldozta nyakkendőjét, s letérdelve a medence elé, annak a párkányára fektette a nyakát.

– Második! – kiáltá a sztaroszta.

Ekkor az ikertestvér lépett oda, s kezébe vette a medence szélébe vágott szekercét.

A leány e látványra felszökött helyéből, s kétségbeesett sikoltással rohant előre, megragadta testvére kezében a bárdot.

– Ne bántsd! öcsém! Öcsémet ne öld meg! Öljetek meg engem! Ontsátok ki az én véremet! Tépjetek darabokra! Áldozat leszek! Kész vagyok mindenre!

Az apa felkapta leányát karjánál fogva, s odalökte őt Riumin karjaiba.

– El innen, tisztátalan asszonyi állat! Ott a helyed! Ez itt a mi helyünk! Második! Végezz!

A bárd lecsattant, s egy fejetlen test ott hevert a padlón.

Izméne ájultan rogyott össze Riumin lábainál, mielőtt ezt látta, ezt hallotta volna.

– Harmadik! Utána! – hangzott a kegyetlen parancsszó.

A másik ikertestvér letérdelt ugyanarra a helyre, ahonnan testvére lebukott, s ugyanarra a helyre hajtá le a fejét, ahonnét azé legördült.

– Emberek! Őrjöngők! Megálljatok! – ordítá Riumin, reszketve az iszonyattól. – Ne hajtsátok végre rettentő áldozástokat. Esküszöm nektek hitemre, katonai becsületszavamra, esküszöm saját szenvedő családom jó- és balsorsára, hogy el nem árullak titeket! Soha senkinek egy szót sem mondok el abból, amit itt láttam. Hagyjátok abba!

– Késő már, földi úr! – kiálta a sztaroszta. – Nincs semmi alku. Te híttál bennünket Jehova elé, mi megyünk. Te megloptad a mi titkainkat, hogy fölfedezd a cárnak, az archimandritának: ismerd meg azokat végig, s aztán fedezd fel nekik! Íme, látni fogod, hogy hajtja le a fejét egyik férfi a másik után az áldozatkehely fölé, s meg tud halni egy sóhajtás, egy könnyhullatás nélkül, s mikor az utolsó megmarad, aki az utolsó előttit föloldozta az élet terhei alól, az leszek én: – az föl fogja gyújtani magára és halott-társaira a megfertőztetett Istenházat, és tetszeni fog az égő áldozat az Úrnak! Ezt nevezik tűzkeresztségnek a hlisztik, szkopcsik és moralcsikok! Harmadik! Végezz!

Riumin e rémjelenetben az őrültek erőszakos dühét érezte minden idegein végigvonaglani. Meg kell tébolyodnia, ha ezt végignézte! Negyven férfi vakbuzgó öngyilkosságát! Hirtelen fölragadta a vállára az alélt leányt, s azzal erőszakosan utat tört magának a tömegen keresztül a templomajtóig, s kirohant a szabadba.

A szeme előtt lefolyt rémjelenetektől egészen el volt kábulva.

A templomüregből kihangzott a búsan ődöngő ének:

Hogyha véred elfolyik,
      Ne kiálts…
Megszámlálja cseppjeit a
      Messiás…

A feje fölött pedig a pacsirta énekelt a levegőben, s a mezőkön a juhok kolompja csengett. Agyában oly zűrzavar volt, mint mikor valaki nehéz álmokat lát, s álmában sejtelme támad, hogy mindez nem való; akar, de nem tud fölébredni; a karján tartott alélt leányka, amint fejével hátracsüggött, földet seprő hajával minden percben gátolta lépteit – nem tudott tőle haladni; éppen úgy, ahogy álmában akar az ember futni, és nem tud.

Egyszerre hangos lónyerítés riasztá föl. A templom tornácoszlopához volt kötve egy paripa. Saját cserkesz lovára ismert benne. Vagy inkább a paripa ismert őbenne a gazdájára. Ez eszméletéhez téríté. E rémületes telepről menekülni kell! Ez a legelső feladat. Merre? Hová? Egyedül? Sőt nem is egyedül, hanem egy félhalott leánnyal az ölében. – Hová lett az osszet útitárs?

Mindezen kérdésekre csak az az egy volt a felelet, hogy merre nem lehet fordulni? A falu felé nem, ott az özvegyasszonyok dühkiáltása zeng már.

Utoljára is arra az ötletre bízta magát, hogy az egymáshoz szokott cserkesz lovak egyike utána talál a másiknak, s ráhagyta magát a lova ösztönére. A leányt odafektette maga elé a nyeregbe.

A paripa a Tamara vára felé tartott.

Félórai futás után, amint visszatekintett Riumin az elhagyott falu felé, látta magasra szállni a füstoszlopot, amint a fanatikusok által fölgyújtott templom égett. Azok szavoknak álltak: „Elmondhatod a hatalmas cárnak, hogy vannak végtelen birodalmában ilyen boldog népek, melyeknek férfiai így tudnak meghalni”.

VI. A kaukázusi láz

A legelső patakhoz érve, Riumin leszállt a lováról, s az elalélt leány fejét hűs vízzel locsolva, ismét életre kelté őt.

– Mind meghaltak? – Ez volt az első szava a leánynak.

– Kik? – kérdé Riumin, bámulást tettetve.

– Öcséim. Rokonaim. Apám. Valamennyi férfi!

– Álmodtad azt – szólt Riumin. – Tégedet elűztek velem együtt. Félsz-e velem jönni?

A leány azt felelte rá

– Nem.

– No, hát ülj föl a hátam mögé a nyeregbe, s kapaszkodjál belém.

– Hová megyünk?

– Nem tudom. Ahová a lovam visz.

Az pedig a Tamara várához vitte vissza őket.

Jó este volt, mire az első rommaradványokat elérték.

A paripa nyeríteni kezdett, és sörényét rázogatta. Szavára a távolabb romok közül más ló nyerítése felelt. Azok már ismerősök voltak.

– Az osszet itt vár rám – monda Riumin, s örült neki, hogy ismét rátalál útitársára a lova ösztöne után. Csak azon csodálkozott, hogy az nem jön eléje, mikor közeledő lova nyerítését hallja.

A tört csapáson visszatalált a több nap előtt elhagyott tanyához. Ott azután meglelte útitársát is.

De minő állapotban.

Az osszet ott feküdt a fűben, az akolnak készített romboltozat bejárata előtt, s nem bírt megmozdulni.

Se megmozdulni, se nyugton maradni.

Mert amellett, hogy lábán állni vagy karjait felemelni nem bírta, minden tagja folyvást reszketett és vonaglott, mint egy nyavalyatörősé, arca zöld volt és szemgolyói sárgák; szája nyitva. – Mit csinálsz itt? – kérdé ijedve Riumin.

– Nem látod? Haldoklom.

– Mi bajod?

– Nem hallod? A békák!

Három-négy sárga hasú, kék-zöld hátú béka ült ott a romok nyirkos kövein, s fölváltva énekeltek; ha az egyik elhagyta, a másik rákezdte: „Ülüm, ülüm chva!”

– Megkaptad a hideglelést? – szólt Riumin, odatérdelve mellé.

– Ne sokat ápolgass, mert te is megkapod. Ez ragályos.

– Mit kívánsz? Mit tegyek veled?

– Megcsinálod számomra a „gurbánt”, s belefektetsz szépen.

– Nem! Nem! Én azt akarom, hogy meggyógyulj! Légy bizalommal. Meggyógyulsz.

– Jobban tudja azt a chva béka! Hagyj föl velem. Minden varázslója a kerek földnek el nem tudja csendesíteni ezt a reszketést. Vágyom le a hideg földbe. Mindenem ég belül. Ezrével láttam én az embereket így meghalni. Moszkókat és osszeteket. Tíz közül egy gyógyult meg. Az is nyomorék maradt. Csak arra kérlek, hogy ruhámmal együtt temess el, s kardomat tedd a jobb kezem felől.

Aztán elkezdett félrebeszélni, s szavainak nem volt semmi értelme, fél óra múlva dühbe ment át a hagymáz; ordított, dalolt. Egyszer csak, mintha visszatért volna életereje, fölugrott, elkezdett szaladni, egy kőben elbotlott, s végigzuhant a földön, akkor aztán még hanyatt fordult, a két karját szétterjesztette és elcsendesült.

Riumin odasietett hozzá.

A haldokló egészen magánál volt már, ráismert útitársára, s nevén szólítá őt.

– Riumin! Vigyázz. A szentet az előbb elhurcolta a bajuszos goszpodár. Még visszajön. Aztán Veljaminoffnak megmondd, ha visszakerülsz, hogy mikor egyszer a Szemes folyó kiszárad, akkor őrizze magát az árvíztől.

Nem lehetett tőle megkérdezni, hogy mit akart ezzel mondani, mert meghalt.

Riumin az egész éjet azzal tölté, hogy sírt ásott útitársa számára. Mikor beléfektette, kívánsága szerint rajta hagyta minden öltönyét, még a saját orosz egyenruháját is, de mégis, mikor a hantot rá kezdte hányni, megesett a szíve azon a szép fényes érdemrenden, amit ő egy hosszú hadjáratban vívott ki magának, azt nem tudta eltemetni a föld alá, visszavette, s eldugta a keblébe, s aztán szép gurbánt emelt a halott fölé, négy hatalmas kővel a négy szegletén. Izméne segített neki a munkában.

Virradat felé elnyomta Riumint az álom. A múlt éjjeli virrasztás és a kedélylázító izgalmak úgy ellankaszták, hogy akarata ellen aludt el.

Mikor fölébredt, valami kínos bágyadtságot érzett minden tagjában. Föl akart kelni, de a feje oly nehéz volt, és a karjai mintha mind ólomból volnának. Torka ki volt száradva, és szemei égtek. Hátán borzongó hideg futott végig, mely megrázta minden tagját. A chva békák ott ümmögtek körös-körül a falon.

Izméne pedig ott ült a lábainál, s egy puszpánggallyal hajtotta arcáról a moszkitókat.

– Úgy fázom! – rebegé Riumin. – Úgy reszketek, mintha valami rémtől félnék! – Ó, bizony az olyan rém volt, amitől illik félni. Ugyanaz a rém, aki Tagánrogban I. Sándor cárnak fülébe sugdosta ugyanazzal a hideg lehelettel: „Jer velem! Szíved fölött orgyilok függ! Nekem van egy jó kis hűvös menedékem… rejtsd el magad oda… ott rád nem talál majd!” – És a cár el is ment a suttogásra… Ez a pontusi láz lehelete!

A leány rögtön felszökött, egy nyaláb apró fát vagdalt össze baltával; azután előkeresve Riumin útitarsolyából a tűzszereket, tüzet rakott mellette négy felől, úgy, hogy az mintegy várnégyszögbe volt bezárva. A füst egyúttal a moszkitókat is elűzte.

Riumin tudta már, hogy mi baja? Ő is megkapta a kaukázusi lázt. Ugyanaz a halálos vész lepte meg őt is, mely az égaljhoz szokott, edzett osszetet egy nap alatt kivégzé. Hogy fog az ővele bánni, az idegennel?

Íme, tehát még el sem kezdte az útját, már eljutott a végére. Még nem is látta a legfélelmesebb ellenséget, e földnek az urát, s már elhal – e földnek a leheletétől. Tűzbe sem kerül; elég volt neki a levegő, amely annyi ezer honfitársának elég, kik évenkint meghalnak anélkül, hogy ellenség szemébe néztek volna.

Senki sem segíthet itt rajta. Nincs közelében más, csak ez a leány. Egy gyermek. Egy öngyilkosul kivégzett családnak, egy gyászba borult aulnak kitagadott nyomorultja. Mit segíthetne ez rajta?

Izméne odatette a homlokára a kezét. És szemeibe bámult.

Azután fölkelt, fölvette Riuminnak a puskáját, a mi melléje volt támasztva egy sziklához, meg a baltáját, s eltűnt vele a sűrű bozótban.

– Ez is itthagyott – mondá magában Riumin –, tudja hogy ragályos beteg vagyok, s ösztöne azt mondja, hogy meneküljön tőlem.

És aztán várt visszatértének neszére.

A lázban szenvedőnek a pillanatok éveknek tűnnek fel, amiknek végét nem lehet várni.

Végre hangzott a csörtetés a bozótban. Egyre közelebb jött, megállt. Csúszva látszott utat törni. Utoljára kidugta a fejét. Az a párduc volt.

Hogy sunyta hátra a füleit! Hogy lihegett a piros nyelvével!

Egészen odajött a bozótból, s farkával csapkodta az oldalait.

A lázbeteg rémlátása szörnyalakító erővel bír. Riumin a párducot királytigrisnek nézte, ősvilági szörnynek.

A fenevad nem mert hozzá közelíteni, csak úgy kerülgette óvakodva, s fejét lehajtva a földre, bosszúsan ordított.

A lázbeteg fülében oroszlánordítás hangjáig fokozódott az.

Ott voltak az övében a pisztolyai, s ő hagymázos víziójában erőszakosan azt akarta, hogy kezei vegyék elő azokat, fogják rá a vadállatra, s hogy a pisztoly nem akart elsülni, magában kiálta a fegyver helyett „bumm!” – aztán „nesze! dögölj meg!” – De a kéz nem akart mozdulni, a pisztoly elsülni, a dúvad megdögleni.

Aközben magában kiszámítá, hogy amint a körüle rakott tüzek kialszanak, amiktől a párduc fél, az rögtön meg fogja őt rohanni és megeszi. Addig nem mer közelíteni.

Egyszer aztán, amit olyan nagyon kívánt maga előidézni, de nem tudott, egy dörgő ropogás szólalt meg közelében, s azzal a szeme közé néző dúvad felugrott magasra a levegőbe, s aztán hanyatt esett, a négy lábát rázva, a fejét a földhöz verve, s utoljára görcsösen elnyúlva. A másik percben előrohan a bozótból az eltávozott leány –: nem –: egy másik leány, egy dühös, szilaj maenád, kiben nem lehet az előbbeni szelíd, szenvedő, összetört alakra ráismerni; haja iszalaggal magasra felkötve, s amint a termetét fedő lepel övébe fel van tűzve, s térdeit és lábszárait fedetlen hagyja, úgy rohan oda a megölt fenevadhoz, megrugdossa azt a sarkaival, s a puska agyával fogait tördeli, utoljára a baltával levágja a párducnak a farkát, s azt felvéve, a dereka körül köti, mint egy övet.

Riumin bámulva nézte ezt a víziót.

Ez a „másik” leány nem sokat szemérmeskedett előtte amiatt, hogy egyetlen lenge öltönye lábszárait nem takarja, hisz ez a feltűzött öltöny tele volt szedve falevelekkel és gyógyfüvekkel. A leány odatérdelt Riumin mellé.

Mit nézte az, hogy ez férfi, lehúzta róla felső öltönyét, szétnyitotta mellén az inget, s két kő között összezúzott füveket rakott ennek mellére, gyomrára, mik csípni, marni, égetni kezdték; nagy széles faleveleket rakott homlokára, átkötve iszalaggúzzsal, s gyógyfüveket rágott össze fogai között, mint ahogy az ősmajom készíti a primitív gyógyszert, s azokat tömte a beteg szájába.

S Riumin érzé, hogy az égető tapasz keblén, a hűsítő boríték homlokán s a keserű gyógyszer szájában – jót tesz neki.

Most egyet fordított rajta az a „másik” leány, lehúzta a hátáról az inget, s akkor elkezdte a válláról a derekáig végigzsúrolni azzal a levágott párducfarokkal, s ökleivel dömöckölni, dagasztani, míg a kínzó borzongás helyett jótékony melegség ömlött át rajta, s aztán ismét betakargatta szépen, s melegített köveket rakott a lábaihoz, hogy izzadásba jöjjön.

Egy percig nem volt az alak tétlen. Elfutott egy pillanatra, s nehány perc múlva egész nyaláb mohával és száraz haraszttal tért vissza, abból csinált ágyat a betegnek, hogy ne feküdjék a hideg földön; aztán nekiállt a fáknak baltájával, kivagdalta a puszpángbokrokat, s a beteg fölött sátort rögtönzött belőlük, hogy az éji harmat meg ne ártson neki, s mikor észrevette, hogy azt nyugtalanítják a chva béka ümmögései, két darab fából castagnettet csinált, és azokat verve, elkergette az alkalmatlan halálhírnököket. Azok azt hitték, gólya kelepel, s elbújtak odúikba.

Riumin most már nem fázott; hősége volt.

– Szomjazom – rebegé. Vagy talán nem is rebegé. Ajkainak száraz epekedése elárulá azt a leány előtt.

Arra az hirtelen visszafutott az erdőbe. Fegyvert nem vitt magával. A berek zsarnoka halva volt.

A beteg sokáig várta annak a „második” leánynak a visszatértét; aztán egyszer csak visszajött az „első” leány.

Annak már szőlőindával volt felkötve a haja bomlatag fürtökbe (az erdők toalettje pazar!), s az öltönyt képező lepelnek egészen más ráncvetése volt, mint imént; nem oly merész; egészen szemérmes; arca is a régi szelíd kép. Két kezében egy kosarat cepelt, ami venyigéből volt fonva hevenyén, még zölden, s ez a kosár tetézve tele azokkal a fekete fürtökkel, amiket a vadszőlő terem künn a kaukázusi őserdőkben, ahol a szőlőt se nem metszik, se nem kapálják, csak leszedik az erdőben, amit az Isten adott. – Azzal letelepedett Riumin mellé, térdei közé fogta annak az ivókürtjét, s aztán a két markába szorított szőlőfürtökből pirosló nedvet facsart bele.

– Kóstold meg, igyál! – szólt azután, a tülköt odatartva a lázbeteg ajkaihoz.

Az nagyot ivott belőle. Nem győzött eleget inni. Az a nedv valami kedvesen egyesíté az édeset, savanyút és keserűt, ami mind olyan jólesik.

– Adj még többet! – lihegé.

S ennek úgy örült az a leány! Még mosolygott is az arca. Hogy úgy megnyerte a tetszését az itala!

Ismét odanyújtá neki a tele tülköt. Most már nem itta azt ki Riumin egészen. Lehunyt szemei alól lopva a leányra nézett, s látta, hogy az a maradékot maga szürcsöli fel félrefordulva.

Milyen különös, hogy ez az első leány megtudta azt, amit annak a másodiknak mondtam – gondolá magában Riumin, s aztán valami édes zsibbadást érzett egész valójában, mint mikor az embernek a lelke elébb elalszik, mint a teste. S e fél ébrenlét alatt folyvást látta maga előtt a leányt, amint az egész éjjel rakta az őrtüzet mellette, s takargatá a beteget a levetett prémes felöltőjével. Egyik keze kimaradt annak a takaró alól, s hideg lett. Azt a leány két keze közé vette, s a szájával lehelgetett rá, hogy átmelegüljön. Mikor felébredt, akkor megkínálta a szőlőnedvvel.

Hajnal felé teljes mély álomba merült Riumin, s abból csak későre ébredt föl, mikor már a nap sátora lombjain keresztül sütött. A leány akkor is ott térdelt előtte.

– Éhes vagyok – mondá Riumin. (Két nap óta nem evett már semmit.)

A leány örömtől ragyogó arccal tapsolt kezeibe.

– Ha éhes vagy, akkor már nem vagy beteg! Mindjárt jövök. De ne hagyd elaludni a tüzet.

Riumin úgy találta, hogy már ki tudja nyújtani a kezeit, s a pisztolyát is meg tudja már ragadni, s képes lombokat rakni a mellette égő tűzre, de felkelni még nem volt kedve.

Üdülők szokása szerint azon törte a fejét, vajon mit fog neki enni hozni az eltávozott leány? Ugyan mi minden van itt az erdőben megehető. (Az erdők menüje pazarló.)

Egyszer aztán megint zördült a haraszt, s előtáncolt ismét az a „másik” leány. A haja megint másképpen volt felcsavarva s összekötve egy páponyaindával (physalis alkekengi), melynek nagy sárga-vörös tulipános gyümölcssíkjai homloka körül csengtek-bongtak, mint egy sor csengettyű, ruhája szegélye ismét fel volt emelve, azt kezében tartá, s a másik kezével egy lombos babérfa-ágat forgatott a feje körül; és verekedett – valami hat-hét fácánnyal amik dühösen repkedtek a feje körül.

A leány szilajon csapkodott a madarakhoz, amik ellenségül támadtak rá minden oldalról (a tyúkméreg nevezetes), s alig bírta őket elverni magáról.

– Lőj hát közéjük! – kiáltá Riuminhoz.

Oleg felemelte a pisztolyát, s a madárcsapat közé lőtt, egy leesett, a többi rikoltozva rebbent szét.

A leány felkapta fél kezével a lőtt vadat diadalmasan, másik kezével ruhája szegélyét emelve; így futott oda Riuminhoz; aztán kitölté előtte, amivel leple meg volt töltve, egy sereg fácántojást.

– Lásd, ez fog neked majd jólesni.

Riumin kezdett rátérni, hogy ez a két leány csak egy.

Izméne három fácántojást egymás után a forró hamuban lágyra főzve, megitatott Riuminnal; aki ennél nagyobb delicatesse-t sem a Téli Palota estélyein, sem a Maison Dorée lakomáin nem ízlelt soha.

– Lásd, már meggyógyulsz, ha jólesik az evés.

Riumin valami lankasztó gyönyört érzett ezután.

– Izméne! – súgá a leánynak. – Légy te nekem testvérem.

A leány mosolygott, a fejével bólintva inte, s megcsókolta Riumin ajkát.

És Riuminnak már jólesett a csók.

Talán igazán felgyógyul még?

Most ismét mély álomba merült, s amit azalatt összeálmodott, azt mind olyan elevenen látta, mintha ébren élné át. Mire fölébredt, már a nap alkonyatra szállt, bogárzümmögésre, prücsökcirpelésre hallgató csend volt körüle: ünnepe a természetnek; semmi békavartyogás, semmi sakálüvöltés a berekben, a nap utósugarai átszűrődtek a zöld lombokon. S zöld aranyszínnel fátyolozták be azt a tündéralakot ott előtte, ki kezeit egymásba téve, leste fölébredte percét. Erdők sugáros homályából, bokrok illatából látszott ez alak teremtve lenni.

Riumin még most is álomlátványainak befolyása alatt állt.

– Izméne – szólt a leányhoz –: légy az én szentem!

Izméne odatérdelt melléje.

– Tartsd ide a füledet az én szájamhoz, hadd gyónjam meg, ami lelkemet terheli.

A leány úgy tett.

És aztán Riumin meggyónta neki mindazt a bűnét, ami őt ez útra hozta. Oly igazán elmondott neki mindent, mintha papnak gyónná meg. A leány megtudta, hogy ki ő, és miért jutott ide?

– És mármost itt vagyok, és nem mehetek tovább – suttogá tovább a kór. – Lefeküdtem, és nem kelek föl többet. Ha meghalok, arra kérlek, ne vesztegesd idődet, erődet azzal, hogy eltemess; van a Kaukázusban sas elég, azok dicső madarak, majd elvégzik. Ahelyett tedd meg azt, hogy törekedjél Szucsuk-Kalehba eljutni. Itt a paripám; az irányt megmutatja a Szemes folyam meg a „leányok útja”. Ott keresd föl a fővezért, Veljaminoff tábornokot. Vidd el hozzá ezt a rendcsillagot, amit kezedbe adok. Mondd meg neki, hol találtál, hol hagytál el; mondd meg neki, hogy kötelességem teljesítésében haltam meg. Amennyit a rám bízott föladatból megtudtam, kezdetnek elég jöjjön a nyomomon más tovább. Azután vidd el magaddal zsebórámat, annak a belső lapjára van festve egy nő, egy férfi meg egy kis gyermek arcképe. Te már tudod, hogy kik azok? Mondjad meg a tábornoknak, hogy ezek számára engedelmességemmel és halálommal kiérdemeltem a kegyelmet. Azután indulj neki a világnak. Menj, amíg reájuk nem találsz azokra, akik az óralapon le vannak festve. Ha Moszkvában lesznek otthon, keresd föl őket palotájukban, ha Szibériában lesznek otthon, keresd föl a gunyhójukban, s mondd meg nekik, hogy az én húgom voltál, az ő leányuk, testvérük lettél. S beszéld el nekik, amit felőlem megtudtál. Ugye, így fogsz tenni, szentem?

– Nem fogok így tenni – mondá rá Izméne. – Eszedbe se tartsd, hogy meghalj. Én nem engedlek. Két nap múlva semmi bajod: továbbmegyünk. Hiszen Isten vigyáz terád. Hogy az osszet kalauzod meghalt, az Isten gondviselésének tanúsága. Ha ennek a kíséretében mentél volna tovább, a legelső adighé aulban fölismertek volna. S tudod, hogy mit csinálnak az adighék, ha egy kémet elfognak, akiről megtudják, hogy orosz tiszt? Lehúzzák a sarkáról a bőrt, s az eleven húsra egy darab, sertéivel befelé fordított disznóbőrt kötnek, s azt mondják: „Már most szaladj, ha tudsz!” Az osszet kísérő első szava elárulta volna, hogy nem vagy lazisztáni énekes. De ha én leszek a kísérőd, az egészen más lesz.

– Te akarsz az én kísérőm lenni?

– És kalauzod is. Apám, mikor messze utakra járt, távol országokba, ahol az ötvösök városai vannak, városok, amik térképeiteken meg sincsenek jelölve, sokszor magával vitt engem; én voltam a kegyence.

– Kegyenc leánya voltál? S mégis oly iszonyúan föl akart áldozni!

– Hát hiszen éppen azért akart föláldozni: a zsoltár azt parancsolja. Amit legjobban szeretsz: azt megöld! Láttad volna azt a leányt, akit előttem avattak föl szentnek, az volt a gyönyörű szép leány! Azt szerette még minden ember!

Riumin nem mondta meg neki, hogy látta azt, és milyennek látta.

– Az én jó atyám magával hordozott mindenüvé; nem tudott elhagyni, úgy szeretett. Ezeken a hegyeken túl egész világ van. Ahány völgy, annyi népfaj. Neveiket elszámlálni egész tudomány: dzsigetek, ubichok, sapszuhok, catuhaicok a legközelebb lakók; túl rajtuk a ksiták, galgárok és jezidek, egész az Udi országig, ahol a gazdag és hatalmas szuanik laknak. Ezek valamennyien még nem hiszik azt, hogy az orosz birodalom hatalmasabb, mint akármelyik szomszéd falu, s annak a cárja erősebb ellenség, mint akármelyik ghirai, khán és mullaló. Ők egymás között folytatnak harcot. Ha valaha egyesülnének, rettenetesek volnának. S azokon túl az Elborusz déli oldalán laknak még a csúsok, psávok, hevsurok, akiknél nem jártunk. S túlnan kelet felé lakik a csecsenc nép, a kabardi, akikkel már harcoltatok, a láz, akit már legyőztetek, az avar, akit már elcsábítottatok.

Az érdekeltség, amit Izméne szavai támasztottak, elfeledteté Riuminnal, hogy beteg. A válság utáni kórállapotot egy érdekfeszítő kedélyizgalom gyorsabban megszünteti, mint Galenus minden arcanumai.

– Mondjad csak, mondjad tovább! Te jártál e népek között?

– Igen. Én eltanultam dalaikat, táncaikat. Ismerem az egyes népek hőstörténeteit, amiktől azok fellelkesülnek. A vándor lazisztáni énekesek úgy szokták, hogy rabnőjük énekel és táncol, ők csak zenével kísérik; amely énekes a „beke” (nemes) névre akar érdemes lenni, az így tesz: azt megünneplik; amelyik maga gajdol, arra gyanakosznak, hogy daghesztáni kém, s odább küldik. Én leszek a te rabnőd, aki táncolva, dalolva kísér majd.

– Te? Húgom is, szentem is, rabnőm is! – suttogá bámulva Riumin.

– Ha a cár így parancsolja – rebegé Izméne, meghajtva a fejét. („Car kazál!” E szó az alfa és az ómega az orosz ábécében.)

És Riumin elmélázott rajta, hogy mégis dicső egy intézmény ez! Oroszország a maga száműzöttjeit, üldözöttjeit kiteszi egy sziklapartra, ahol meghódíthatlan ellenségei laknak. Az üldözöttek menekülnek saját fajuk hatalmasai elől, jobban rettegve a cártól, mint a cserkeszektől, húzódnak minél beljebb a kietlen hegyszakadékok közé. A vad, törhetlen idegen bennszülött látja, hogy valaki letelepedik közé, aki még nálánál is határozottabban gyűlöli a moszkót, s a közös harag alapján barátságot köt vele. Ezeknek a nyomán aztán nyomul előre a hódító had. Elöl az üldözött fanatikusok, a szkopcsik, hlisztik, moralcsikok, akik fegyvertelenül; fedetlen mellel rohannak bele a farkasverembe; mikor azt betöltik, akkor jönnek utánuk az igazhívők a kettős kereszttel és a congrève-röppentyűkkel.

Ezalatt a leány öltözetét vizsgálta Riumin.

– De hisz, hogy vihetnélek magammal mint táncosnőt? Nincs egy öltözeted, amiben emberek előtt megjelenhess!

– Csalatkozol. Éppen így jó. A lazisztáni énekes, az igazi beke nem ad a rabnőjének más öltözetet, mint a csadrit. Ez az, ami engem körülvesz. Ha gazdag a trubadúr, akkor drága csadrit vesz neki, amilyen a tied. S ha vitéz a trubadúr, akkor lő egy párducot, s annak a bőrét ajándékozza rabnőjének palástul, s az viseli azt, azon kicserzetlenül, ahogy lehántották, annál nagyobb dicsőség a gazdájának, ha nem szűcs kezéről került a párducbőr. Legfeljebb elöl, a vállon, ahol a párduc karmai összeérnek, ékesíti azt egy drága boglár. Nézd, az enyim már készen van!

Azzal elfutott a fal mögé Izméne. A párducról azalatt, míg Oleg szunnyadt, az a „másik” leány lehúzta a szép tarka köntöst, s kifeszíté száradni a napra.

Az a „másik” leány jött elő a fal mögül azután, derekán átkötve a pompás bacchansnői palást, s hogy semmi se hiányozzék hozzá, a vállán összeérő két előlába a párduchüvelynek szépen össze volt tűzve a fényes Alekszander Nevszki gyémántokba foglalt érdemcsillagával.

Riumin fölemelkedett a kezére fektéből, s kacagott gyönyörűségében. S ezzel a kacajjal el lett kergetve a betegsége pokolra.

Most már nem gondolkozott meghalásról, hanem főzte a terveit azokból a regékből tovább, amiket Izméne melléje lekuporodva, s térdeit kezei közé fogva, elmesélt neki, miket apja utazásai alatt ellesett – akinek ő kegyenc gyermeke volt: a paradicsomi tájakról, a sapszuh asszonyokról, kik a csatákban kelevézzel, saskával harcolnak, s hogy elvegyék az ellenséges férfi bátorságát, viadal közben kitakarják kebleiket: beszélt neki Manszur Eliás nagy próféta hadvezérről, ki többször eltemetteté magát ravaszul, hogy az ellenséget támadásra csábítsa, s mikor az jött nagy bizakodva, előtört a sírjából, s jót vert rajta; a családi harcokat folytató derebiekről, kik egyik aullal a másik ellen folytatják ivadékról ivadékra a vérbosszú harcát; a jezidek lakomáiról, hol a vendég egy palacsintát kap asztalkendő gyanánt, s végül megeszi az asztalkendőjét; – a hegyektől eltemetett városról, melynek utcáit ma is be lehet járni fáklya mellett, s a hajdani királyrezidenciáról, Aniról, melynek minden palotája most is úgy áll, mint ezer év előtt, fehér, rózsaszín és fekete kövekből tarkán fölépítve: de kétszáz év óta nem lakik benne ember. A régi királyok óriási aranykoronáiról, mik semmi emberi fejre nem valók, s ott csüggnek a kartuli bálványtemplomban fölakasztva; a muriditák naibjairól és imámjairól, kik papok, próféták és hadvezérek egy személyben, és a murtizigátorokról, a cserkeszek „ezer” emberéről, mely mindig megmarad ezernek; nevük „a halhatatlanok”, kitüntető jelül fehér süveget viselnek; s aztán a természeti tünemények nagyszerű voltáról, a viharokról, a vízrohamokról, a Deodorák jéghegytáj-idomító csuszamlásairól, mely folyamokat zár el, s tavakat növel, városokat merít el mély tengerszem fenekére, s a csodaszerű kaukázusi délibábról – és aztán a „chariate” törvényről, mely az egész Kaukázus minden nemzetét egyformán kötelezi, s végül a mesés Alzahira királynéról, akit minden nemzet fél, tisztel és imád, s viszálykodásaiban bírául, veszedelmében segélyül hí, de akinek országáig Izméne és atyja sohasem tudtak elhatolni.

Már a csillagok jöttek és eltűntek a sötét lombok sátora fölött, és Riumin még mindig ámulva hallgatta, amit a leány beszélt. Izméne utoljára odasimult mellé, s fejét odatette az övéhez a mohvánkosra, a karját válla körül fonta:

– Meg ne fázzál, édes bátyám!

Saját melegét adta volna neki kölcsön.

Riumin gyöngéden el akarta őt tolni magától:

– Félsz tőlem? – kérdezé a leány szomorún.

– Félek miattad. Betegségem ragályos, meg találod tőlem kapni.

– Hát nem vagyok én a te szented? Mitől félhetsz? Aludjál szépen.

S lecsókolta a szempilláit.

S Riumin megtanult – szót fogadni a rabnőjének.

VII. A kaukázusi délibáb

A pontusi láz, mint minden endemikus kór, olyan, hogy ha mindjárt elejét veszik a bajnak, oly gyorsan elmúlik, ahogy támadt. Harmadnapra már Riumin nem érzett utána egyebet, mint szertelen nagy éhséget: a visszatérő életerő szálláscsinálóját.

Szerencsére, ahol fácán van az erdőn s asszonykéz a közelben, ott nem lehet a lakoma felől zavarba jönni. Izménének csak arra kellett ügyelni, hogy ápoltja egyszerre sokat ne egyék a jóból reggelire.

Fölséges reggel volt. Az erdő átfűlve a ciprus és babérfa ámbraillatától, a falevelek hegyén gyémántmilliók gyanánt ragyogott a harmat, a beszívott lég tele volt gyógyerővel.

– Most sietnünk kell innen! – mondá Riumin. – Falvatokból aligha el nem látogatnak majd ide a régi szentet keresni, s az nem jó volna, ha téged itt találnának.

– Előbb azonban ki kell kémlelnünk a környéket – szólt Izméne. – Mert a közeli völgyek most mind teli vannak a tengerparti vidékről idemenekült abházokkal, s azokkal nem lenne jó most találkoznunk. Ha pedig az én falum népe lát meg kettőnket együtt haladni, az meg éppen elárul a cserkeszeknek, s kelepcébe juttat. Azért szét kell néznünk, merre szabad az út. Csak azután a Szucha hegyen túl lehessünk, ott már majd elvezetlek én minden veszély nélkül.

A kémszemlészet végett fel kellett kapaszkodniok a Tamara vár kilátó tornyára, ahol már volt egyszer Riumin. Nem érzett semmi testi gyöngeséget többé, még ő segített Izménének is a felkúszásban.

S bizony nem bánta meg, hogy ide felhatolt. A látvány kárpótolta érte.

A múltkor látott gyönyörű völgyek, halmok helyén egy sima tenger terült el nagy messziségben. Ködtenger. Felülről nézve éppen olyan a felhő, mint a hullámos óceán, csakhogy nem zöld, hanem vakító fehér, mintha a hó tornyosulna dagadó habokká. S a tündöklő tenger körül mint szigetek válnak ki a magasabb hegyormok, s úszni látszanak benne el-elmerülve, meg kiemelkedve.

– Lásd! Megint Isten keze oltalmaz bennünket – mondá Izméne, a végtelen új képre mutatva. – Befedte köddel az egész tájat, s ez eltakar bennünket az emberek szemei elől, amíg a hegyháton végighaladunk, hogy meg ne láthasson senki. Nem kell félnünk senkitől. Az őrszemek nem láthatnak, a nyájakat nem hajtják fel a hegyekre ilyenkor. Csak azt kell megvárnunk, míg a köd egészen felszáll idáig.

Azalatt ráért Izméne leülni egy csonka oszlopára a romnak, s eddig csak mindenféle folyondárindákkal felkötözött haját rendesen két tekercsbe fonta. Csak szalag hiányzott hozzá.

Azt is adott az Isten. Riumin, észrevéve a szükséget, leszállt az éji tanyához, leoldozta a citerájáról a selyemszalagot (egy kantársallang is helyettesíti azt), s azt kétfelé vágva, odavitte Izménének: „Fond ezt a hajad közé”.

S a leány elkészíté toalettjét.

S azt mondhatni, hogy az fejedelmi öltözet volt. Csadrinak egy nemes lovag aranyvirágos szövetű kasmíröve, palástnak a legpompásabb párduc hüvelye, mit a viselő maga szerzett fegyveres kézzel, annak a boglárcsatja egy tündöklő rendcsillag, közepén egy szent lovag zománcképével, négy ágán gyémántszegéllyel, a másik négyen kétfejű sasokkal, s a leány hosszú hajfürteiben az a császárpiros szalag, amiért ezer meg ezer áhító uraság térden mászik föl a trón zsámolya lépcsőin, s míg meg nem kapta, róla álmodik, ha megkapta, attól idvezül. Jól illett a szép leány aranyhajába.

Egyszerre, amint a köd folyvást magasabbra emelkedett a völgyből, a távol Szucha hegy fölötti szürke ürességből két óriási emberárny merült elő. Egy férfi, aki fegyverére támaszkodik, s egy leány, aki a haját fonja. Két titáni árnykép, kékesszürke színnel az opálsápadt égre rajzolva.

– Nézd, a kaukázusi délibábot! – kiálta fel a leány odamutatva.

S arra a fantomleány alakja is felemelte kezét, és felmutatott. De az már mintha a végtelenbe mutatna.

Riumin elbámult a megragadó tüneményen. Tudta jól, hogy mi az.

A rigai egyetem növendéke volt. Tanult a fény és lég meteorjairól eleget; de azért mégsem állhatta meg, hogy azt ne mondja:

– Vajon szerencsénk vagy szerencsétlenségünk hírnöke e tünemény?

A leány pedig üdvözült volt attól a gondolattól, hogy az ő alakját Riuminéval egyesítve tünteti föl a távol ég.

Nehány perc múlva nagy ködgomoly tolakodott elé, s letörülte az óriás árnyakat az égről.

Lehetett útnak indulni.

A „leányok útja” keresztülvonul az egész hegyországon, ha nem is lehet alatta érteni európai fogalmak szerinti utat.

Ezt a hegygerincekre fölkapaszkodó, sziklaoldalakon végigszédelgő, rohanó hegyi folyókon átvezető utat csak egy különös ajándéka a természetnek teszi lehetővé: ez a kaukázusi ló. A hegylakónak elválhatatlan barátja, kiegészítő része. A cserkeszeknek azért vannak olyan kicsiny lábaik, mert azok sohasem járnak gyalog. A pásztor lóháton őrzi a juhait, s az asszonyok lóháton járnak a szomszédba látogatni. Lóháton gyűlnek össze a vásárra, lovon alkusznak, adnak, vesznek, lóháton dalolnak, mulatnak, isznak, lovon vadásznak és lóháton imádkoznak.

S a kaukázusi lónak gondolkozó esze van; az együtt tud érezni a hegylakó emberrel. Éppen úgy szereti a szabadságot, a maga esze után való járást. A kaukázusi ló soha sincs istállóban; telet, nyarat a fa alatt tölti. Annak a két szeme nem arra való, hogy betakarják ellenzővel, hanem hogy lásson vele. Ő maga kinézi messziről, merre van az út, ami a völgyből kivezet; ha hegyszakadék áll eléje, annak messziről nekifut, úgy ugrik át rajta: ha gyanús sziklaútra talál, előbb az első lábával megtapogatja a talajt, hogy megbírja-e a kiálló kő az ő terhét, ha lehetetlennek látszó meredek elé jut, a maga eszétől zegzug útban mászik föl rá. Nem botlik és nem ijedez. A veszélyt messziről észreveszi, s lovagját figyelmezteti reá. Csak beszélni kell vele okosan, mint egy emberrel, és megérti. Éjszaka is tájékozni tudja magát az erdők tömkelegében. S ha valahol meg kell hálni, nem vár abrakot; amint a zablát kivették a szájából, keres ő magának, amivel jóllakjék, s nem kell neki se pányva, se békó, nem szökik el; a füttyentésre visszajön; s őrizet se kell neki a dúvadak ellen, farkast, sakált, még a fiatal párducot is úgy megrugdalja, hogy békét hagy neki. S ha meg aztán igazi nagy veszély elől kell menekülni, nem kell neki ostor, s ha szemközt kell menni a veszélybe, nem kell neki sarkantyú: a lovagja odavetheti a kantárt a nyakába, s mind a két kezével harcolhat; a paripája olyankor harcoló bajtárs. S ha megsebesül, átölelheti a paripája nyakát, az bizton hazaviszi.

Mire a köd fölszakadt, Riumin és Izméne már a szuchai mélyúttól voltak elfedve, ahol már szemközt jövő utazókkal találkoztak, akik a „galgár” nép tartományából jöttek, s hosszú selyem kecskeszőrt szállítottak drága szőnyegkészítéshez; Izméne rájuk ismert a turbános hegyes süvegeikről, s tudott velük beszélni. A Kaukázus-lakók nemzetiségét a föveg mutatja messziről: a csecsenc magas, kalpag alakú papást visel bocharaszőrméből, a hevsur csuklyaszerű baslikot, az osszet hegyes süveget, a georgiai gömbölyű sipkát, a szuani karimás kalapot, az udii sisakforma sima bőrkucsmát, s a daghesztáni egy lapos tányér alakú bőrt, szíjjal lekötve, míg az imeretiak már turbánt hordanak. Azoktól megtudták, hogy a hegyszoroson túl lakó galgárok mostani ghiraiját Csenglinek híják, aki Chod várában lakik. Fiatal, huszonöt éves férfi. Az öreg ghirait, Nachalit tavaly ölték meg a jezidek egy éjszakai rablókaland alkalmával, ahol a jezidek voltak a megtámadók, ami még mindig a rováson van nekik. Csengli ghirai éppen most nagyszerű vadászatra készül bölényekre. – Ez óriási bikafaj már akkor csak a Kaukázus őserdeiben létezett.

Riumin megtudta a galgároktól, hogy a ghirai városához egy közelebb út is vezet, mint amelyet a teherhordó állatokkal járnak a Jachwa folyó mentében, azon még alkonyat előtt eljuthatnak Chodba, legfeljebb medvékkel és farkasokkal lesz egy kis vitájuk.

Megfogadták az utasítást, s amint az ösvény letért a Jachwa gázlójához, annak a mentében indultak fölfelé.

S Riumin nagyon meg lett jutalmazva e félretérésért. A Jachwa egy széles mederben elterülő hegyi folyam, melynek sekélyei kényelmes gázlóul szolgálnak, a zuhatagok megtört vízpárája üdítően csapkod a szemközt jövő arcába. Egyszer Riumin a folyamzúgáson keresztül sajátszerű kopogás hangjait kezdi kivenni. Egy kanyarulatból kijutva, maga előtt látja a zuhaj okozóját. Az egy hajdani érczúzó. De nagyon hajdani lehet, mert az épületből már semmi sincs meg körüle, csak a hajtókerék, a válu és a kallók maradtak meg, miket a mésztartalmú folyam fehér kéreggel vont be; századok múlhattak el azóta, hogy a kallót magára hagyták, s az örök folyam azóta folyvást hajtja a kereket és a nyilakat. Sűrű bokor, berek magasan benőtte az egészet, de az örökmozgó gép helyet csinált magának közötte.

Itt tehát valamikor aranyat mostak!

A bányának semmi nyoma már, a kihordott földet azóta betakarta a bozót, s a tárnák fölött halomra dűlt a korhadt fa; de az itthagyott érczúzó élő tanúja a bányamívelésnek.

Tehát az első nyomra már ráakadt!

Ez új erőt adott szívének. Egy halavány sugár világított már előtte az ismeretlen sötétségben.

Tovább haladtak.

A folyam mentén egy sűrű platánerdőtől lepett fennsíkra jutottak fel, s ott egy másik tanújelre találtak, egy hajdani vízvezető csatorna medrére, mely a folyamtól a hegyvágányba vezetett. Valaha ezen keresztül vezették a folyamból a vizet a bányákhoz.

Aztán egyszerre, mint egy ködfátyolkép alakja, előttük állt a keresett Chod vára.

Három oldalról körülvéve magas szálfákkal, a negyedik oldala a homlokzatával egy tágas, zöld pázsitos térre nyílt, melyen egy egész ménes legelt, hegyes süvegű lovas pásztorok által őrizve.

A várkastély meglepő ízléssel volt építve. A szabálytalanság maga képezte a modort: kisebb-nagyobb romjai párkányos bástyafalak által voltak összekötve, s a belső tornyok befuttatva egész az ablakokig repkényszőnyeggel.

A két lovas szerencsésen megszabadult attól a veszélytől, hogy a ghirai száz vadászebétől összetépessenek, eljutott a várkastély felvonóhídjáig, s ott az őrök lesegíték őket lovaikról, a pecérek elverték róluk a kutyákat, s a szolgák felvezették őket egyenesen a fejedelemhez, kihez éppen jókor érkeztek ma. Nagy vendégség volt a holnapi vadászatra összegyűlt nemes urak tiszteletére, s ilyenkor a lazisztáni énekesek a legszívesebben látott vendégek. Mert a hegylakók saját zeneművészete, kürt- és dobszóval, csak medvét táncoltatni való.

Riumin és Izméne megérkeztekor a vendégsereg és a házigazda már jó előre voltak, s az újon érkezőket legelébb is azzal fogadták, hogy ételt, italt adtak eléjük, érjék a többieket utol. Mindenből volt bőségig elég. Tyúk „gárni”-val, ami nem más, mint köleskása, a cserkeszek kedvenc csemegéje, s erősen paprikázott vadkecske-tokány. És hozzá fölséges vörösbor, társa a híres kaheti bornak: ott áll rengeteg agyagvedrekben, miket a cserkesz kwevrinek, a tatár kupcsinnak nevez: tíz akó nagyságú edények, mikből hosszú nyelű kantákkal merik ki a bort.

– Ne egyél és ne igyál sokat! – súgá Izméne Riuminnak. – Beteg voltál.

Riuminnak azonban az egész napi út alatt nagyon megjött az étvágya, s a paprikás jólesett a testnek: nem is azért volt rigai diák valaha, hogy ivás dolgában valakinek átengedje az elsőbbséget; s ha ráköszönték az áldomást: „Allah verdi!”, ő vissza tudta adnia köszöntést: „Jachsi jól!”, úgyhogy elvégre is Izménének kellett több eszének lenni, s mikor látta, hogy Riumin versenyt „gulájázik” a cserkesz urakkal, bebizonyítva igaz cserkesz voltát azzal, hogy a szűk nyakú gulából (kulacs) fenékig ki tudja szopni a bort anélkül, hogy a szájáról levenné, a leány maga állt fel, hogy elkezdjen énekelni.

Erre aztán a vendég urak abbahagyták a „mraevia!” kardalt, ami minden felköszöntésre következett, s figyelni kezdtek a leány dalára, amit azután Riumin is kénytelen volt citerájával kísérni s azalatt nem ihatott.

Izméne elénekelt egy népballadát, a samuri várról, amit atyjával tett utazásai alatt tanult el vándor énekesektől. Gyönyörű csengő hangjáért is meg lehetett azt hallgatni; de a mese is oly megragadó, mit a cserkesz népköltészet megörökített. A samuri királynénak egyetlenegy fia volt, s azt, mikor az országa védelmére várat építtetett, a jósok tanácsára a vár fundamentomába élve befalaztatá, hogy bevehetetlen legyen a vár. Gyönyörű részletei vannak: mikor az anya búcsúzik a fiától, mikor a mágusok ráteszik a sírüregre az utolsó követ, s mikor jön az ostromló ellenség, s az eltemetett, befalazott fejedelemfi a vár alapfalából felkiált népéhez, s hősi ellenállásra buzdítja azt. Az ének közben Izméne egy-egy jellemtáncot lejtett el, castagnette-jeit csattogtatva. Énekét és táncát Riumin kísérte citerájával.

Úr és vendégsereg el volt ragadtatva, Izméne tökéletes grúzi énekesnőnek mutatta be magát. Útközben, játékból tanulta ő be e dalokat, s most talizmánul szolgáltak neki és Riuminnak; sorba vette őket: „Amirani”, „Dilariani”, „Miri”, „Omain” balladáit, miket a népajk tart fönn századokon át; a bölcs Shosta Rusthavel „Tariel” költeményét, mely háromezer éven át megmaradt élőnek.

Csengli fejedelem fiatal, szelíd arcú férfi volt, okos, nyugodt tekintettel. Mellette ült a húga: egy szép, de mozdulatlan arcú leányka, nagy fekete szemekkel és sugár szemöldökkel: karcsú termetén a hímzett cserkeszka, melynek hosszú ujjai a keze fején alul csüggtek, s szárnyai alól csak a fehér selyembugyogó látszott ki, a piros cipős lábacskákkal. A hajadonok fehér bugyogót viselnek, a férjes nők pirosat, az özvegyek kéket. (Ez a megkülönböztetés arra való, mert a kaukázusi nép „chariate” törvénye szerint csak az özvegy nő lehet tanú bűneseteknél, férjes nő és leány nem.) Az asszonyok együtt étkeztek a férfiakkal; a cserkesz asszonyok egyenrangúak: szépségüket nem oltalmazza fátyol, hanem a kétélű kindzsál, ami övükre akasztva, lecsügg elöl.

Mikor Izméne elvégezte a Tariel, a „tigrisbőrös férfi” balladáját, a vendégsereg tombolva ordítá rá a „mraeviát!”, s a ghirai odainté maga elé az énekes párt. Ilyenkor szokás ajándékot osztani.

– Hallod-e, énekes? – mondá neki a ghirai. – Én megveszem tőled rabnődet, hogy adod? Ha kell arany, ezüst, adok annyit, hogy úr lehetsz vele a hazádban, s ha itt akarsz maradni, adok annyi földet s lovat, ökröt hozzá, hogy nem kell többet vándorolnod aulról aulra.

(No, még csak ez kellene nekem, gondolá magában Riumin.)

Azonban büszkén kifeszíté a mellét, s kevély szóval így felelt vissza:

– Tudd meg, ghirai, hogy én nem azért vándorolok énekelve aulról aulra, mintha otthon nem volna mit ennem, hanem azért, hogy hirdessem minden ország szerte őseinknek dicsőségét, s ne hagyjam kialudni a nagyok emlékezetét. Azt is tudd meg, hogy egy beke nem szokta eladni pénzért a társnéját; – se ökörért, se lóért; – s én csak olyan jó beke vagyok, mint vendégeid közül akármelyik! Nevem Chunzab Murid! Ez a leány pedig húgom.

Ez a merész szó nagyon tetszett a főuraknak, még a szép fejedelemleány szemei is kerekre nyíltak egy pillanatig; Izméne pedig odaborult Riumin lábaihoz, s hálateljesen csókolta meg annak a kezét.

A ghirai a mellette ülő öreg harcoshoz súgott titokban nehány szót, s aztán, hogy lecsendesedett a tetszészaj, megint odafordult Riuminhez.

– No, majd holnap meglátom, hogy olyan igazi beke vagy-e, mint amilyennek mondod magadat? S minthogy olyan megvetőleg szóltál az én ökreimről, majd mutatok én neked holnap egyet olyat, hogy megtanulod az ökröt tisztelni. Holnap együtt jöttök velem a „zúr” vadászatra. Most menjenek az asszonyok pihenni.

E szóra az asztalnál ülő asszonyok mind fölkerekedtek és eltávoztak. A ghirai húga odament Izménéhez, s kezét megfogva, elvitte őt is magával. A cserkeszeknél nincs az úrnő és a rabnő között az az elválasztó fal, ami nálunk – például – hautevolée és polgárleány között. – Azok alhatnak egy szobában.

VIII. A zúr

A ghirai szava pedig nem volt üres beszéd.

A zúr az ősbölény, az az ökör, amelyik tiszteletet tud magának parancsolni.

Most már csak Oroszországnak van még bölénye; Litvániában és a Kaukázusban. Amott már jól őrzött alattvaló, körülfogva tizenkét mérföldnyi területen kőfallal; emitt még rebellis.

Gyönyörű fenevad! A föld oroszlánnal álmodott, mikor ezt szülte. Éppen olyan vörösbarna a szőre, mint az állatok királyáé, és sörényes a nyaka, szügye, mint azé. Termete nyakban hét láb magas és hosszában tíz láb, homloka oly széles, mint egy, férfiváll, s a homlokot két, lant alakúra görbült, fényes, fekete szarv fegyverzi föl, s ijesztővé teszi egy pár vad, kihívó, dühtől villogó szem.

Vastag nyakának iszonyú erejét még növeli egy magasra emelkedő púp a gerincén, s hogy alakja még félelmesebb legyen, az álláról hosszú, fényes, fekete szakáll lóg alá.

S a félelmes állatnak kedve is van a harcoláshoz; ő szokott támadni, hogyha rejtekében háborgatják, s homlokának pézsmaszagától úgy irtóznak a lovak, hogy ahol megérzik, horkolnak, szétfutnak előle, s ugyan derék paripának kell annak lenni, amelyik a bölénynek helytáll; míg őt magát semmivel meg nem lehet riasztani, mint a pipamocsok bűzével. Azt megérzi ötszáz lépésnyiről: azért, mikor meg akarják hajtani, pipanedvvel kenik be a hajtók süvegeik tetejét.

Ennek a vadászatára indult el másnap reggel az ifjú ghirai. Hajtók és vadászok többen voltak ezernél, mind lóháton, a puskák borzbőrből készült tokban rejtve, s minden lovas hosszú lándzsával fölfegyverezve, melynek nyele a Kaukázusban honos rotang fajú nádból készül. Asszonyok is voltak a vadásztársasággal, de csak a ghirai kíséretében.

Valamennyi vadászparipának rutát kötöttek az orra fölé, hogy annak a szagától ne érezze messziről a bölény pézsmabűzét: csak Riumin és Izméne lovainál mulasztották el az óvóintézkedést, számítva arra a vastag tréfára, hogy a hetvenkedő énekest hogy ragadja majd el a lova ijedten, ha bölény közelít. Azért vittek magukkal asszonyokat is, hogy legyen majd, aki kacagjon a tréfa fölött.

Különösen szánakozva tekintett a ghirai Riumin kurta vadászfegyverére. Az övé hatalmas, ölnyi hosszú damaszkcső volt. A bölényhajtás egész hadjárat volt; elébb ki kellett puhatolnia vadállat tanyáját, s azután azt körülfogni, s kiugratni a rejtekéből.

A siker rendesen az időjárástól függ. Ha csendes, száraz idő van, akkor a bölénybikának tülekedő kedve van, a bögölyök is csípik: ezért haragos; könnyen meg lehet lepni, s akkor dühbe jön, és szembeáll akármilyen sokasággal. Hanem ha szél fú, akkor messziről megérzi a szélmentében közeledőket, s teheneit, tinóit maga előtt hajtva, kitör, mielőtt szorosra húzhatták volna körüle a kört.

Ez alkalommal legrosszabb kedvében volt. A lég fülledt volt és nehéz; a nap forrón sütött, milliárd légy zsibongott a légben; a bölény érezte a közelgő zivatart előre, s úgy elbújt az áthatolhatlan bozót közé, hogy semmi hajszával ki nem lehetett belőle ugratni.

Feltalálták a csapáját, a nyomait; de olyan sűrűn berekbe vette magát, hogy még a vérebek sem bírtak hozzá behatolni. A ghirai a vérebfalkán kívül egy vadászpárducot (gepárd) is hozott magával; azt egyik pecére tartotta maga elé fektetve a nyeregben, a kitanított állat fejére a támadás pillanatáig sűrű zacskó volt húzva.

Amit a bölény állatösztöne előre megérzett, az bekövetkezett. Dél felé olyan zivatar támadt a völgy fölött, hogy a szakadó záportól nem lehetett tízlépésnyire látni; egészen besötétült, s a mennykőcsattogástól zengett körös-körül minden bérc.

A vadászok nyakukba keríték a burkát (a cserkesz guba csak féloldalát takarja az embernek, amit a vihar ellen fordít), s a bölényre senki sem gondolt most.

Ekkor egy villám lecsapott az erdőbe, s végighasítva egy óriási fenyőszálat, azt egy pillanat alatt a tövétől a tetejéig lángba borítá. Most aztán volt már kivilágítás a nappali sötétséghez.

A szakadó zápor vízsugarai úgy tündököltek, mintha tűzeső hullana az izzó égboltozatból. S hogy a pokolbeli képnek uralkodó réme is legyen, a villámcsattanás s az égő lángoszlop kivadítá a bölényt rejtekéből. Nagyot ordítva tört elő a bozótból, iszonyú fejével rést törve maga előtt, s kirohant a kerek térre, ahol a ghirai és vadászkísérete állt.

A szörnyeteg ennyi embert meglátva egyszerre a pokoli tűz- és vízvilágítás közepett, elbámulva megállt, lábait előrefeszíté, s farkával csapkodta két oldalát.

A vérebek rárohantak minden oldalról.

A bölény egy pillanat alatt szétverte valamennyit. Kettőt-hármat agyongázolt, négyet-ötöt felvillázott, csak úgy repkedtek a levegőben, a többi vonítva szaladt szét; a nagy, tizenhat mázsás állat oly gyors szökellő, mint egy kecskebak.

Most azután a vadászok elővették a puskáikat a bőrtokból. A ghirait illette az első lövés. Hosszú puskáját végigfekteté a bal tenyerén, s odacélzott. Hanem a puska nem sült el. A kova nem ad szikrát az ilyen szakadó záporban.

– Lőjetek ti! – parancsolá kísérőinek.

Egytől egyig minden puska csütörtököt adott. A felhőszakadástól nyirkos lett minden lőpor a lőserpenyőben.

– Még megcsúfol bennünket ez az ökör! Eresszétek rá a párducot!

A pecér levette a párduc fejéről a sipkát, s leereszté azt a földre. A nemes állat megpillantva a bölényt, elkezdett hason csúszva közelíteni feléje. De ez is észrevette őt, s nehány lépésre visszavonult. A vadászpárduc egy villámgyors szökéssel a bölény fején termett, s oly ügyesen ragadta azt meg, hogy amíg felsőteste a bölény két széjjelálló szarva közé jutott, anélkül, hogy azok egyikébe felnyársalta volna magát, első és hátulsó lábai az óriás nyakába és szügyébe vágták karmaikat, s ugyanakkor fogaival a megtámadott csigolyáját harapta keresztül.

Hanem ekkor a bölény vad dühvel rohant egy terepély platánfa derekának, s a fején csimpajkozó párducot úgy zúzta annak az oldalához, hogy az összetört hátgerinccel fordult le róla, élettelenül.

Ekkor aztán bőszült bömböléssel emelte fel a fejét a vadállat, az ökrök királya, s lábaival kapálva a földet, kérdezé a maga nyelvén: „Van-e hát az emberek között, aki az ökröt megveti?” Öt-hat dárda süvöltött feléje (a lőfegyver használhatlan volt mind), azok mint tüskék álltak meg az óriás testében; nem is ügyelt rájuk. Két szarvát a földre szegezve, nekirohant a ghirainak.

– Most lőj rá. – Így szólt e pillanatban Izménéhez Riumin.

És a leány a fegyvert, melyet Mczhetisz hagyott rá örökben, arcához emelve, a vadállat bal lapockájára célzott. Ez a fegyver elsült; gyutacsos puska volt, nem ártott neki a zápor, s a halálra sebzett vad egyszerre megváltoztatta rohamát, s arrafelé fordult, ahonnan a lövést kapta.

A leány mellett volt Riumin, lován ülve. A derék paripa horkolás nélkül várta be a felé rohanó szörnyet: tudta jól, hogy lovagja el fog azzal bánni. Mikor nyolclépésnyire volt a bölény, akkor lőtte azt Riumin éppen a homloka közepén, s az acélhegyű golyó keresztülfúrta az iszonyú koponyát. Csak most ugrott aztán félre a paripa helyet adva a mellette elrohanó szörnyetegnek, mely még két halálos sebbel is továbbrobogott, míg egy fatörzsbe belecsapva a fejét, összeroskadt, csak úgy döngött utána a föld.

Egy általános üdvkiáltás hangzott Riumin felé, hasonlatos ama csataordításhoz, ami álmából fölriasztá. Ő pedig leugrott lováról, s kindzsálját kirántva, odafutott az elejtett szörnyeteghez, s levágta annak hosszú, fekete, fényes szakállát.

Mi volt igazságosabb, mint hogy Riumin a diadaljelvényt megossza azzal, ki a vadász hőstettben társa volt, Izménével? De ő nem az igazságot követte – hanem a diplomáciát. A diadaljelvénnyel odalépett a ghirai húgához, s annak ajánlá azt föl. A szép cserkesz leány szemei szikráztak; megköszönte az ajándékot, és rögtön feltűzte azt kerek sipkája mellé, ahonnan lelógott vállára, mint egy lobogó bojt.

Riumin úgy tett, ahogy Veljaminoff tábornok utasítása parancsolá.

– Te meg tudod nyerni az asszonyszíveket. Láss hozzá!

Kettőt már megnyert.

IX. A leánykérés

– Azt már látom, hogy igazi beke vagy – mondá a ghirai Riuminnak, midőn a vadászatból visszatértek –, hanem mármost magyarázd meg nekem, micsoda fegyver az a tied, ami még a zápor közepett is elsül?

Riumin odaadta a fegyverét a főnöknek, s megmagyarázta neki a csappantyús fegyver szerkezetét.

– Ez derék találmány – szólt a ghirai. – Ha az én harcosaimnak ilyen fegyverük volna, az ellenségeimet megtámadhatnám zivatar idején, s legyőzhetném. Honnan hoztad te e fegyvert?

– Hazámban, Lazisztánban készítik.

– Nem lehetne ilyenné átalakítani az én vitézeim fegyvereit is?

– Lehetne, hanem a fődolog az a robbanó anyag, ami a gyutacsban van.

– S te tudod, hogy az miből van?

– Tudom, aranyból meg kéklő savanyból.

– Én adok neked aranyat, amennyit akarsz.

– De ahhoz nem olyan arany kell, ami már használatban van: ahhoz csak olyan aranyat lehet használni, ami tisztán, vegyítetlenül jön elő. Vannak aranybányáid?

– Nekem nincsenek. Mesélik az öregek, hogy volt valaha az én országomban is, de már nem tudják, hol; hanem tudok egy országot a Nuamchwam hegyen túl, ott sok van.

Riumin közönyös arccal mondá:

– No, hát hozass onnan tiszta aranyport.

– Csakhogy oda most el van zárva az utam. Látod ott a Latpari jéghegyeinek ormát? Az zárja el tőlünk a Nuamchwam hegy vidékét, azon még ember keresztül nem hatolt: a másik út pedig az Aada-Choch hegyen át vezetne, s az most el van zárva.

– Ki által?

– A jezidek által, akik megszállva tartják.

– Ki kell nyitni, ha el van zárva!

– Az lehetetlen!

– No, hát érd be a kovás puskáddal!

Riumin nem beszélt erről többet a ghirainak.

Az esteli lakománál azonban már az asztalfőre ültette a ghirai Riumint és rabnőjét. A férfit maga mellé, a leányt húga oldalára.

Mikor aztán már mindenkit felmelegített a jó bor, akkor így szólt a fejedelem Riuminhoz:

– Hallod-e, lazisztáni énekes, most már látom, hogy igazi jó beke vagy magad is, a társnőd is. Most már hát nem pénzért kérem tőled az énekesnődet, hanem cserébe, és nem rabnőül, hanem feleségül. Én neked adom a húgomat hitvestársul; te add nekem a tiedet, s aztán légy vezéreim között a legelső, s osztozzál a birtokaimban.

Riumint megdöbbenté ez a szó. Természetes volt az, nem erőltetett. A személyes bátorság teljes varázzsal szokott hatni az egyszerű, félvad és egész nemes népfajokra; mind a leányra, mind a férfira nézve megérdemelt volt e felmagasztalás. A galgárok előkelőinek helyeslő morgása tudatá, hogy e fejedelmi ötlet a nép helyeslésével találkozik. S a ghirai húgának lesütött szeme s elpirult arca tanúskodik róla, hogy e szó az ő szívében sem maradt visszhangtalan. Hanem Izméne elsápadt, félve tekinte Riuminra.

Riumin arca elborult. Egy pillanatra azt látta csak, ami körüle van. Egy vitéz derék nép, annak egy fiatal, jóindulatú fejedelme; egy szegény árva leány, akinek a fejedelem hazát, családi boldogságot, örömteljes életet kínál, s akit, hogy magának tartson, ahhoz semmi joga: a véletlen, a vakeset adta kezébe; nem rabnője, nem testvére, nem is szeretője. Mi okon, mi jogon mondaná azt róla: „Nem adom!”

És mégis azt kell mondania. – Hiszen ha ezt a leányt itt hagyja, maga nem tud tovább hatolni. És most már mennie kell. Most már tudja, hová. Már meg van mutatva a távol jégorom, mely végcélját képezi: ez az aranyvidék, s ha az fel van fedezve, akkor apa, anya és testvér visszajönnek Szibériából.

Mit parancsolt az útra küldő rettenetes zsarnok?

„Ha találsz két népfajt, mely egymással vetélkedik, veszítsd őket össze! Veszítsd a testvért a testvérre, hogy az egyik holttestén keresztül léphess a következő lépcsőre.”

Szemei találkoztak Izméne tekintetével. E kétségbeesett, esdeklő tekintet valamit súgott neki. Érzé, hogy ördög is tudna már lenni, hogy céljához közelebb jusson.

Felállt helyéről, s süvegét mélyen lenyomva homlokára, így szólt a ghiraihoz:

– Ajánlatod fölöttébb megtisztelő mind rám, mind e hajadonra nézve, aki, bizony mondom, érdemes arra, hogy tisztelve legyen. Gyilkosok közül szabadítám meg egykor: az volt az ára, amin magamévá tettem; húgomul tartottam, egyéb szeretet közöttünk nem volt. Én is egész szívet adhatok húgodnak, akinél szebb leányt a két tenger között nem láttam! De jusson eszedbe, ifjú ghirai Csengli, hogy igaz galgár ifjú addig lakodalmat nem ül, sem húgát addig férjhez nem adja, amíg megölt apjának halála megbosszulva nincsen. Te még nem törülted fel apád vérét a gyilkos szakállával. Majd ha azt megtetted, akkor lakodalmazzunk.

E kegyetlen szemrehányásra felugrott helyéből az ifjú ghirai, s kirántva oldaláról a saskát, odadobá azt az asztalra, kiáltva:

– No, hát legyen meg! Te mondád! Vezetni fogsz bennünket.

X. A vérbosszú

Riumin lázító felhívása lángra gyújtotta az egész galgár törzset; a felhívásra minden aulból felsereglettek a lovas vitézek saját választotta vezéreikkel, a harchoz szokott, a halállal játszó férfiak.

Azt a szót, hogy Nachali ghirai haláláért vérbosszút kell állani, mindenki megértette. A vérbosszú a kaukázusi törzsek törvénykönyve. Ha egy apát, testvért megölnek, annak a fia, testvére adósa lesz a megölt lelkének a gyilkos vérével, s mindaddig nyomja a lelkét az adósság, míg az áldozatvért be nem issza a föld. Akkor megint ennek a pereputtyai lesznek adósok a vérbosszúval. Egy család vérbosszúja magával viszi az atyafiságot, az atyafiság egy egész ault a másik ellen. S ha fejedelem családja tartozik a vérbosszúval, akkor az egész törzs feltámad a megtorlásra, s aztán folyik a harc ivadékról ivadékra, míg az egyik vagy elpusztul, vagy kivándorol, mert amíg a határaik összeesnek, addig minden szemközt találkozó szomszéd adósa a másiknak a maga vérével, s a süvegének a különböző alakja ad jogot a másiknak, hogy őt dúvadnak nézze, amit bokorból, fa mögül, rálesve, agyon kell lőni.

Ilyen vérbosszút indított meg Riumin a galgár törzs közt a jezid törzs ellen. A két testvértörzs között egyébiránt az a különbség van, hogy a galgárok süvegének tetején veres posztóbetét van, a jezidekén pedig kék.

De hát mit vétett ez a két nemzet Riuminnak, s mit vétett az orosz cárnak, hogy egy ilyen irtó harcot kellett közöttük megindítani?

Hát azt vétette, hogy útjába esett annak az egyenes vonalnak, mely a Kaukázus aranytartományába vezet; s hogy ez az út paralel vonalt képez azzal, amelyen a Szibériába száműzöttek oda- és visszatérnek.

Az orosz fanatikusok között találni olyanokat, akiknek a csupasz testére van felakasztva a Szent György-kép, olyanformán, hogy egy vékony acéllánc fut körül a derekukon, az eleven bőr alá húzva, azon függ a kép. Ilyen örökké kínzó lánc volt az, amivel Riumin meg volt fogva. Ezen viselte ő is a maga sárkányát megölő Szent György képét.

Hadd folyjon ezernyi ezer családnak a könnye, csak az ő családjáé legyen letörülve!

Az orosznak még a leggyöngédebb érzelmeiben is van valami őslénytani vonás.

Riumin a maga katonai tudományával fölényt gyakorolt a primitív harcmodorú törzs népe között; szervezte a csapatokat, kikémlelte a csatatért, elkészíté a haditervet.

Megtudta, hogy a legnagyobb akadály, mely útjában áll, a Jachwa-völgyet elzáró Aada-Choch hegyéből kivezető szoros, mely az egész hegygerincet többször megtört vonalban, mint egy árok repeszti ketté, a falak csaknem függőlegesen merednek fölfelé mind a két oldalon, s a sziklaút alapja néhol nem szélesebb húsz ölnél.

Ha e szorosban egy halálra elszánt csapat útját akarja állni a keresztültörni szándékozónak, ott csontház marad a harc után, nem csatatér.

Riumin azonban tanult valamit a kirgizektől.

Amint meggyőződött felőle, hogy a jezidek erős csapatokkal megszállva tartják az aada-chochi útszorost, összetereltetett ezer szilaj tulkot a mezőkről, azokat nekihajtatta a hegyszakadéknak; a vad ökröket hátulról dárdaszúrásokkal terelték előre, s égő farkasszőrből gyúrt kanócokat hajigáltak közéjük, aminek a bűzétől a szarvasállat megszilajul.

A stratagémának sikerülni kellett. A vad baromtömeg olyan volt, mint az áradat; az letiport maga előtt mindent, ami ellent akart állni, azt meg nem állította se lövöldözés, se tűzrakás; amint a sziklaút folyvást összébb szorult, az egymást szorító vadállatok annál bőszültebbek lettek, bömbölésük hadi lármájától dörgött a sziklafolyosó. Ez eleven mozgó sánc kiseperte a nyomában rohanó galgárok előtt a szorosutat, anélkül, hogy az ellenség dárdáik hegyét meglátta volna. Egész a hegyszakadék túlsó kapujáig harctalanul, mégis győzve hatoltak elő.

– Látod – mondá Riumin a ghirainak –, ami be van zárva, azt ki is lehet nyitni.

– Csak várd el még a végét – viszonzá rá a fejedelem.

A sziklafolyosó egész a túlsó kijáratáig meg volt hódítva. Az előrehajtott baromcsorda megtörte az emberi ellenállást; hanem itt a folyosó egyszerre félregörbült, s ott azután következett valami, amit ökörerővel nem lehetett legyőzni.

Az éjszaknak fordult sziklafal olyan képet mutatott, mint egy darázsfészek. Rendszeresen egymás mellé és egymás fölé vájt üregek tátongtak négy-öt soros folyosókban, mellvédekkel és karzatokkal s fölvezető lépcsőkkel egymással összekötve. Ez a jezidek bevehetetlen vára.

A kétezer láb magas sziklafal még a függélyesnél is meredekebb, mert a felső párkánya előrehajlik. Onnan a barlangokhoz le nem lehet szállni. Alulról lépcsők vezetnek föl hozzá, de azok oly keskenyek, hogy egy embernél több egyszerre nem fér el rajtuk. A darázssejt pedig nincsen darazsak nélkül: minden üregből a jezidek fegyverei villognak elő. Azok onnan a hozzájárulhatlan sziklaodúkból a betörő sereget megsemmisíthetik, anélkül, hogy az árthatna nekik valamit.

– No, hát ezt nyisd ki, ha tudod – mondá most a ghirai Riuminnak.

– Pedig tudom – felelt Riumin, s azzal lovagjai egy részének megparancsolva, hogy foglaljanak állást a sziklaút egyik kivölgyelt öblében, a többit visszaküldé, azzal az utasítással, hogy ki-ki hozzon magával az erdőből annyi nyers gallyat, amennyit a lova elbír. Ezeket rőzsekötegekké csomagoltatá, s azután egyenkint minden harcosnak két ilyen csomagot adott a kezébe. Az egyiket az a darázsfészek közelében letette, a másikat a hátán visszahozta. A rőzseköteg megvédte az ellenfél golyóitól. Lassankint egész torlasz rakatott így a sziklasejt alá. A jezidek csúfolódtak vele; azt hitték, a rőzsetorlaszon át akarja a várukat megostromolni.

Riuminnak pedig más szándéka volt velük. Ezt megint a turkománoknál tanulta.

Mikor a torlasz a fél sziklafolyosót egy oldalán magasra tölté, akkor megvárta, míg egy éjfél után fölkerekedik a rendes éjszaki szél, akkor meggyújtatta az egész rőzsehalmazt.

A szél egyenesen belehordta a barlangodúk torkába a nyers bozót vastag, keserű füstjét, s reggelre, mire a tűz elhamvadt, már nem volt, aki a darázsfészket védje.

Így füstölte ki tábornokja a turkománokat is bevehetlen barlangjukból. Azok mind odafulladtak. A jezideknek volt egy egérútjok a sziklaösvényen, azon megmenekültek, de a várukat üresen hagyták.

– No, ugye, hogy ki lehet mindent nyitni, ami be van zárva? – mondá Riumin.

Erre már azt felelte neki a ghirai, hogy:

– Mesterem vagy!

A galgárok pedig most már Riumint nagyobbra becsülték, mint a fejedelmüket.

A félelmes útszoros el volt foglalva egy ember elvesztése nélkül.

Riumin egy országgal ismét közelebb volt útja végcéljához.

Most már eszköze is volt hozzá, hogy erőszakkal elvehesse azt, amiről eddig csak álmodozott.

A szoros elfoglalásával azután megnyílt a harctér.

S az valóban jól van elrendelve, hogy cserkesz harcoljon cserkesz ellen, mert ezen a harctéren a nehézkes orosz katona, aki ahhoz van szokva, hogy mindent parancsszóra tegyen, mind elpusztulna. Csak úgy lehet itt győzni, ha egyik hegyszülött törzs harcol a másik ellen, ezek a kifáradhatlan, megrémíthetlen vitézek, kiknek mindegyike külön egymagában is hős, s közvitéz és csapatvezér nem jön zavarba, ha előre nem látott akadályt talál maga előtt.

Maga a harctér is oly kuszált. Csupa erdő, hegyszakadékok, három-négy ház egy csoportban, azoknak egy közös, magas, tömör tornya. Abba menekülnek a körüllakók a rögtöni támadás esetén, s ott azután férfi, asszony, gyermek védi magát a kétségbeesés erejével. Ha egyet elfoglaltak, következik a másik, minden erdő kelepce lehet az előrehatolónak, ahol nem várja, ott fogja egyszerre az ellenség körül, s mire szembe akar vele szállni, már akkorra megint eltűnt előle; támadása gyors, váratlan, védelme makacs, törhetlen, megfutása csalárd; futtában visszafordul a nyeregben, s úgy lövi le üldözőjét. Mintha földből nőne, égből hullana, úgy támad elő, s mintha ördög volna, angyal volna, úgy tűnik el megint.

Riuminnak csak a galgárokkal sikerülhetett a jezidek városáig előretörni. Azonban ő is ügyes hadvezetőnek vált be. Fel tudta az orosz hadviselésnek a sajátságait használni: az ellenséget több ponton megtámadni, s a főerővel egy helyen keresztültörni; merész megkerülésekkel állásából kizavarni, cseltámadásokkal erejét félrevonni.

Ott állt már a jezid törzs tartománya közepén; mind a két rokonfaj összegyűjté csapatjait a főváros előtt egy döntő ütközetre, s ha a galgárokat hevíté a biztos győzelem reménye, a jezidet is félelmessé tette a kétségbeesés.

S annyi vérszomjas férfi között volt egy gyenge leány is, akinek semmi köze se volt sem a hódításhoz, sem a vérbosszúhoz; csak éppen, hogy nem tudott elmaradni attól a férfitól, akit oly nagyon imádott. Pedig Csengli ghirai jobb szerette volna Izménét otthon hagyni a húgánál; de a leány azt mondá: „Én követem az én uramat”.

XI. Alzahira

Amint a két ellenséges sereg egymással szemközt felállt, s egyik táborból a másikba kezdett áthangzani, ahogy a nyugtalan paripák nyerítenek egymásra, s a hetvenkedő harcosok ingerlik egymást kölcsönös kihívásokkal: egyszerre trombitaszó hangzik a havasok felől, s a sima fenyérlepte lejtőn egy új lovas sereg száll alá, melynek minden vitéze fehér kucsmát visel.

Riumint meglepte az új csapat megjelenése, amire nem számított; amint azonban az ősz vezérek felé fordult, azoknak az arcán valami különös elfogódást vett észre.

– Legyünk nyugton – mondá neki a legvénebb. – Itt jön Alzahira.

– Ki az az Alzahira?

– Az udii királyné.

– Ellenség vagy jó barát?

– Egyik sem. Ő a bíró.

S azzal senki se kérdte többé Riumintól, hogy mi tetszik neki? Mind a két táborban pihenőt fújtak a kürtök; a hadsorok meglazultak, innen és túlról is kiváltak a fényesebb fegyverzetű alakok, hogy a csatatérül kiszemelt helyre előjöjjenek.

Az érkező új hadcsapat azonban érthető kifejezést adott annak az elhatározásnak, hogy ide nem pusztán beszélgetni jött, hanem hogy megjelenésének nyomatékot is tud adni. Riumin bámulva látta, hogy az udii királynő emberei egy csoport öszvérről nagy hirtelen kerekeket, ágyútalpakat, rézcsöveket szednek le, azokat épp oly hirtelen összerakják, s pillanatok alatt négy ágyú van felállítva a legkedvezőbb magaslaton, míg az egész völgyet uraló sziklafennsíkon egy üteg röppentyű háromlábú állványait lehet felismerni. Itt rendszeres haderő áll szemközt.

A királynő kíséretével a hadrendben felállított lovasság előtt megállt, s akkor hatalmas trombitaszó harsogott fel, s e trombitaszóra a hadsor közepén egy zöld zászló lett kibontva, melynek lobogóján egy földteke volt kivarrva arannyal, felül a tekén egy kereszt, alul pedig a félhold ölelte azt át.

Erre a jelre mind a két ellenséges seregvezérei tétova nélkül vágtattak a királynő elé, mintha maga Izrafil angyal jönne közéjük igazságot tenni. Riuminnak és Izménének is követni kellett e hívást, ha azt akarták elhitetni, hogy igazhívők.

Az udii csapatoknak mind egyenlő öltözete és fegyverzete volt. Fekete az öltözet, a süveg fehér. – Puskáik mind gyutacsra voltak alkalmazva. Ezek rendes katonák.

A királyné öltözete nem volt különböző katonáiétól. Vállától a kengyelvasig omló fekete selyempalást takarta el egész termetét, s fejét ezüst sisak födte, azon a földteke, a kereszttel és félholddal.

Nem volt rajta semmi királyi dísz, hanem az arca: az királynői volt. A reá tekintő nem tudott magának számot adni róla, hogy mit látott? Ez arcot érezni kellett, nem látni; nem volt annak szépsége részletezhető, az egész együttesen hatott, mint a földre szállt istennőké, s csak a lélekteljes, nagy, sötét szemekre tudott visszaemlékezni a halandó, akit sorsa valaha arra kényszerített, hogy e fölséges alak színe előtt álljon, s ezek a szemek úgy fogva tarták, úgy kivallatták, úgy kimondatták vele legféltettebb titkait is, úgy rá tudtak parancsolni, úgy kikergettek belőle minden ellenmondási ösztönt, úgy kiforgatták minden akaratából, hogy sohase kívánt többet eléjük kerülni.

– Szelim aleikum.

– Aleikum unallah – mondának a cserkesz vezérek.

A királynő viszonüdvözlése így szólt: „Daal áldjon”.

Hangja olyan volt, mint a megkondult harangé. Mély, de csengő, mint az üvegharangé; mindig nyugodt, sohasem szenvedélyes, de azért mégis ellenállhatatlan.

Cserkeszül szólt hozzájuk, a szuáni kiejtés szerint, mely leghangzatosabb.

– Adighé férfiak! Miért törtök egymás ellen? Azért hozta meg a békét a nagy próféta Manszur Eliás a népnek? Azért szüntette meg a tíz ivadék harcát a szunnita és shiita között, hogy most az eggyé lett muriditák néptörzsenkint pusztítsák egymást? Feleljen a támadó!

Csengli ghirai felelt, ellenfelére mutatva.

– Vér van közöttünk. Apám vére van az ő fején.

A jezid vezér válaszolt:

– Az én bátyám vérét mosta az le. Apád megölte testvéremet.

– Mullah! Nincs igazad – szólt közbe a királyné. – Nachali nyílt harcban ejté el testvéredet; te pedig megrohantad éjjel, hadizenet nélkül Nachalit, mikor vadászatból hazatért. A „chariate” ellened szól.

– No, ugye? – szólt bele a galgár vezér. – A chariate is azt mondja, hogy a vérért meg kell fizetni.

– Igen – szólt a királyné –, de azt kívánja, hogy a vétkes helyett ne fizessen meg az ártatlan. Ti pedig mind a ketten sereget hoztok egymás ellen, amiknek férfiai egymásnak nem vétettek, s egy vérbosszúból ezeret csináltok.

– No, nem bánom – szólt Csengli ghirai –, legyen hát kettőnk között a harc. Álljunk ki karddal egymás ellen a két sereg közé, s végezzünk egyedül.

– Én sem bánom – szólt erre a jezid főnök.

– Hallgassatok – csitítá őket Alzahira királyné. – Több vérnek nem szabad az adighé törzsei között folyni. Jön egy közös ellenség, aki mindnyájunkat le akar igázni; az ellen kell egyesülnünk. Ha meg tudták az iszlám hívei egymásnak bocsátani Hasszun vérét, aki fényes arcú próféta volt, s akit az égbe fölvittek a próféták; meg kell alkudni az apa és testvér halála fölött is. A chariate nem mondja azt, hogy vérért csak vérrel kell fizetni. Hisz akkor mindig fönnmarad az adósság, csakhogy a másik félre száll át. Fizessen a vétkes arannyal; akkor vége szakad a viszálynak. Te, Mullah, vért ontottál, fejedelmi vért. Ezért fizetni fogsz a megölt fiának ezer arany tumánt.

Az elítélt szabadkozott.

– Nekem nincs annyi pénzem. Egész népemre adót kellene érte vetnem.

– Tudom. Rossz gazda vagy. Én az ezer tumánt lefizetem helyetted; nem ingyen, nem is kölcsön, hanem szolgálatért. A Tundra folyam, mely az én országomból a tiétekbe átfolyik, két év előtt a ti telketeken olyan torlaszt rakott le, mely a vizet felszorítja az én vidékemre, s ott egész völgyeket csinál tófenékké. Ti a sziklatorlaszt el fogjátok távolítani. Munkát adok nektek, az lesz a büntetéstek. Tudom jól, hogy a csatában kapott sebtől nem irtóztok úgy, mint a kapa nyelétől, mely tenyereiteket feltöri. Ez az én ítéletem. Belenyugosztok-e?

A jezid főnök hogyne nyugodott volna bele! Így ő minden vérontás és fizetés nélkül megszabadult a nehéz adósságtól, a népének a tenyere pedig hadd törjék; hanem a galgár ghirai nem vette olyan könnyen az egyezséget. Ott állt mögötte Riumin, s az meg-megrántotta a mentéje ujját, s Izménére mutatott, amit a ghirai meg is értett.

– Királynő! Én nem magam parancsolok a seregemnek. Íme, egy derék lazisztáni beke van velem, akinek a húgát nőül kértem, amire ő azt felelte, hogy galgár fejedelemfi addig nem házasodhatik, míg atyja vérét a gyilkos szakállával fel nem törülte. Én neki adtam át seregem vezérlését. Itt van a vezér, s itt van a húga. Ítéld meg, visszavehetem-e tőle adott szavamat?

– Jöjjetek elém! – szólt a királyné Riuminnak és Izménének. Sokáig nézett sötét, lélekbe látó szemeivel hol az egyikre, hol a másikra.

Riumin érzé, hogy itt minden lélekjelenlétét össze kell szednie. Nyugalmat erőltetett arcára, s midőn a királyné némán inte neki a kezével, hogy szóljon, csendes, de szilárd hangon mondá:

– A galgár sereg vezére én vagyok, nevem…

A királyné eléje vágott:

– A neved Riumin Oleg.

XII. Riumin Oleg

Riumin azt hitte eddig, hogy őt senki személyesen harcban le nem győzi, asszonyokkal szemközt pedig biztos diadalhoz volt szokva mindig, és most ez a szemközt jövő asszony olyat ütött a fejére ezzel a szóval, hogy holt embernek érezte magát egyszerre.

Alzahira pedig nem Oleg arcán nézte szavai hatását, hanem Izméneén. A férfiarc kemény, az tud nagy ijedelmeket eltitkolni; de a leányé elárulja a gondolatot. Izméne nem titkolá ijedelmét, amint Riumin nevét kimondatni hallá.

Riuminnak is a torkán akadt minden további szó. Ha a királynő most elmondja itt e cserkesz vezéreknek, hogy ki az a Riumin Oleg?

Alzahira pedig megveregette a lova nyakát, s aztán megszólalt a legtisztább latin nyelven.¹

– Nekünk jobb kémeink vannak, mint tinektek.

Riumin diákkorában mindig átkozta azt a tanárt, aki Cicero nyelvét verte a fejébe, de most áldani kezdte magában.

Ha Alzahira királynő latinul beszél, akkor az először is azt bizonyítja, hogy európai műveltségű hölgy, másodszor pedig azt, hogy gyöngéd szívű asszony, aki nem akarja e vad népek előtt elárulni a kelepcébe jutott hőst. Ez visszaadta lélekjelenlétét. Ő is latinul felelt a királynőnek.

– Ha kémeid elhozták a híremet hozzád, úgy bizonnyal azt is megtudtad, hogy én az orosz cár üldözöttje vagyok: szökevény és száműzött, ki oltalmat keres az oroszok ellenségeinél.

Alzahira csendesen intett a fejével.

– Az lehet igaz – szólt nyugodtan – és lehet hamisság! Hogy melyik? Azt én bizonyosan meg fogom tudni. Most hallgass, és tedd, amit én mondok.

Riumin fejében valami terv kezdett vajúdni.

Alzahira inte neki és Izménének, hogy vonuljanak vissza, s azzal a cserkesz vezérekhez fordult:

– A galgár vezér beleegyezett a békekötésbe. Te, Csengli ghirai, átveszed az ezer tumánt; mint apád vérdíját; te, Mullah Khumai, elvégezteted a folyamgát széttörését országod területén, s aztán éltek kölcsönös békességben, s ha megtámadja kettőtök közül egyiket valaki, egyesült erővel fordultok ellene. És most kicserélitek egymással fegyvereiteket. Helybenhagyjátok-e?

Mind azt mondták, hogy „Allah ekber!” Még Riuminnak is azt kelle mondania, hogy jól van így; pedig ezzel a kibéküléssel az a vaskapu, amit ő most fölnyitott, jövendőre kétszeresen bezárt kapu lesz, amit innen is, túl is őriznek.

A két fejedelem minden fegyverét kicserélte egymással, s a vad népek még babonásak: az ilyen szertartásokra adnak valamit. „Saját” fegyvere ellen senki sem harcol.

Alig történt ez meg, alig hirdették ki nagy trombitaszó mellett a két szemközt álló seregnek, hogy a szövetség meg van kötve, midőn Csengli ghirai Riuminhoz fordult.

– És már most lakodalmunknak semmi sem áll útjában.

Riumin ugyan meg volt akadva. Most mindjárt megházasítják, s itt fogják fejedelemnek.

Alzahira inte neki, hogy csak hallgasson!

– Az nem megy oly gyorsan, Csengli ghirai. A szövetség meg van kötve, de nekem biztosíték kell, hogy az meg is lesz tartva. Én adtam Mullah Khumainak az ezer tumánt, ő azért egy sziklameder helyreállítását vállalta el; ha ti ezalatt őt hitszegőül megtámadjátok, ő nem végezheti el a munkát, amit nekem fogadott. Azért én elviszem magammal túszul a te menyasszonyodat és a húgod vőlegényét, s nem bocsátom előbb vissza, mint mikor az ígért munka elkészül!

– Úgy a prófétára esküszöm, hogy magam is csákányt fogok, és segítek a jezideknek követ vágni! – mondá elbúsultan a galgár fejedelem.

Alzahira pedig odalovagolt Izménéhez, s megfogva annak a kezét, odavezette őt kíséretéhez. Riumin homlokát és mellét érinté tenyerével, legmélyebb hódolatát fejezve ki, s követte Izménét. – Minden vágya teljesült így. Mintha csak a szíve legtitkosabb óhajtásait olvasta volna betűhiba nélkül, úgy mondta el azokat a királynő. Igen, igen: ővele menni, az ő országába behatolni: ez volt Riumin feladata. Csak egyszer aztán ott legyen a mesés Udi hazában, az arany és a tündérrege országában, ott majd az ő dolga lesz azon kezdeni a feladatát, hogy magát a királynőt hódítsa meg. Azt hitte, az könnyű munka lesz. Hisz az is asszony. Ez ötlet a királynőtől, hogy őt magával vigye kezesül, Riumin önérzetének hízelkedett. Miért volna a királynő más anyagból alkotva, mint voltak az orosz Katalinok és Erzsébetek?

Hanem erre a hiúságra nagyon hamar eljött a kiábrándulás dere.

A békekötést nagyszerű lakoma követte. Galgárok, jezidek a dáridó alatt tökéletessé tették a kibékülést, azt a friss „lángos”-t, amit az asszonyok minden asztaltárs számára sütnek kardlap vékonyságú tésztából, a teljes barátság jeléül különösen tépegették szét, darabjait a bográcsba mártva, s úgy tömve a szomszédok szájába, ami éppen nem oly undorító szeretkőzési jel, mint mikor orosz módra két férfi, pálinkától csapzott bajuszos szájával egymást csókolgatja. Áldomás is hangzott elég, s Riumin sem maradt hátra az ő fölköszöntésével Alzahira királynéra, kinek bájai iránti hódolatát semmi oka sem volt eltitkolni. Asztalnál a királynő fekete selyem, cserkesz szabású ruhát viselt, minden cifraság nélkül.

Alzahira nem várta a hosszú lakoma végét; lovagjainak indulót fúvatott, s búcsút véve a kibékített fejedelmektől, a két egyesült néptörzs üdvrivallása közt tért vissza saját táborába kíséretével és a túszul elvitt Riuminnal és Izménével.

Riumin mint ember, nem titkolhatta el hódolatát e csodaszerű alak iránt, ki varázsszavaival két néptörzset az öldöklésre ösztökélő dühből a testvéri ölelkezésre tudott áthajlítani; de mint orosz katona, átkozta őt azért a munkáért, ami nagy akadályokat gördített a cár és az ő tábornokai elé.

Mikor az udi sereghez visszatértek, Riumin látta, hogy az ágyúkat miképp szedik szét, s azon bámult legjobban, hogy egy ilyen ágyúcsövet, ami látszólag hatfontosok számára készült, hogyan bírhat el egy öszvér a hátán?

Alzahira ezt a gondolatát is kitalálta.

– Te az ágyúinkat vizsgálod? Azt hallottad ugye, hogy a cserkeszeknek nincsenek ágyúik? Ez igaz is, nem is. Ágyúk azok; de mégsem ágyúk. Puskákat kitűnőket tudunk készíteni, de ágyúkat nem. Ezt kovácsaink, rézöntőink ki nem tudják találni. Öntött csöveik az első lövésre szétrepednek. Ezek, amiket itt látsz, sok rétegben összegöngyölt rézlapokból állnak, azért olyan könnyűek, hogy egy öszvér elbírja a hátán: Lehet is velök lőni, de csak egyszer. Amint az első golyót kilőttük e csőből, az összegöngyölt lemez úgy széttágul, hogy a második lövésnél a golyót már nem röpíti, hanem csak taszítja. Te azt mondod, hogy az orosz cár üldözöttje vagy, számkivetett és meggyalázott. A szucsuk-kalehi hirdetmény is azt tudatja rólad. Hadd lássam: igaz-e? Tanítsd meg az én fegyverkovácsaimat arra, hogy minők azok az ágyúk, amikkel az oroszok lőnek!

Ez volt aztán a szép kelepce!

Alzahira úgy játszott Riuminnal, mint a macska az egérrel. Erre lehet igazat mondani, és nem mondani. De mind a kettő nagyon drága lesz.

Ha kap az alkalmon, egyszerre olyan nagy szolgálatot tenne az udi népnek, mely az egész ország háláját biztosítja számára, s talán még a királynő szívét is; akkor eljut a végcéljához, az egész Kaukázus gazdagságának, erejének titka ki lesz tárva előtte. Csakhogy e szolgálat által egy eddig hiányzó fegyvert fog a cserkeszek kezébe szolgáltatni, s ha azokat megtanítja ágyúkat készíteni és azokat harcban használni, ezzel az orosz fegyverek diadalát teszi kétségessé, s a saját honfiainak a vérét pazarolja el. – Ha pedig megtagadja ezt a szolgálatot, ha azt mondja „én ehhez nem értek”!, azt neki, orosz ezredesnek, senki sem hiszi el; azt mondják: „áruló vagy!, csak azért hirdettek ki szökevénynek, hogy jó híred fusson előtted közöttünk!”, s azzal úgy becsukják egy hűs toronyba, hogy soha senki hírét se fogja többé hallani.

Elvégre is az utasítás semmi kedélyeskedésnek nem hágy helyet: „Uszíts egymásra nemzeteket, csábíts el asszonyokat, ne kímélj se pénzt, se vért, csak elérd a célt!”

A cél itt van; a vár ugyan orosz vár lesz, de hát az nem tesz különbséget: vedd úgy, Riumin, mintha most tízezer orosz élén kellene megostromolnod ezt a sziklát; úgy, hogy a holttestek betöltsenek egy szakadékot az utánuk jövők számára!

Riumin azt felelte a királynénak:

– Én megtanítom a fegyvergyárosaidat igazi ágyúkat készíteni!²