MÁSODIK RÉSZ

I. A Daal isten

Amint a visszavonuló hadcsapat az Udi tartomány határát elérte, amit magas sziklaobeliszkok jelöltek meg, Riumin tapasztalá, hogy itt civilizált világ kezdődik. Rendes egyenes utak voltak vágva az erdőn keresztül, s a hegyszakadékok áthidalva, a Kaukázusban új tünemény.

E hidakat mindenütt óriási sziklalapok képezték, egyetlen darabból hasítva, minőket a saumuri tündérgrottán mint a loch-mariakeri kalmárasztalon szemlélünk, s miknek látása kétséget kelt bennünk, hogy őseink tán óriások voltak, mikor ily roppant szirtlapokat minden segítő gép nélkül egy üreg fölé emelni bírtak.

Az Udi hegyvidék egy élő múzeuma volt az emberi művelődés fokozatos haladásának.

Ott jöttek szemközt a bálványalakká kifaragott sziklacsompók, első istenei a földnek, kiknek a nevét is elfeledte mindenki, majd egy meredek sziklafal, közepén oszlopok, homlokzat, kifaragva egy darab kőből; a homlokzaton írás, melyet senki se tud elolvasni többé, királyok síremlékei talán, vagy emléklapok, őstörténetet megörökítők. Egy erdővel körülnőtt sziklatetőn egykori tűzoltárok csonka pyramid alakú tűzhelyei, tűzveres maga a kő is, a rúnaírás ölnyi jegyei oldalaikon ezer lépésnyiről megkülönböztethetők; mély sziklavölgyekbe letekintve, mint egymás fölé épített kártyavár szédelegnek a pelasgi modorú tumulusok kapui, benőve repkénnyel; a zuhatag rég elmosott minden hozzájuk vezető utat, most ott függnek a szédítő magasban: egyiptomi tömör oszlopsorok magas kopár hegytetőkön, mint egy óriás csontváz gerince, megaranyozva a lemenő naptól, s ködlepte völgy homályából mint álmodott tündérkép rémlik elő az egy darab sziklából faragott s indus pagoda szomszédságában a hajdankori amazonok építménye, egy elpusztíthatlan mauzóleum.

A hajdani istenek és emberek ősszármazásának klasszikus földe ez itt. S az újkori emberek és istenek temetkezési helye. Néhol aztán a természet maga is építészi szeszélyre kelve, elkezdett titáni várakat, tornyokat, obeliszkeket egymásra halmozni; egy négyszögű, gömbölyűen hajlott oldalú pyramid, szabályos kőrétegeivel, távolból egészen úgy tűnik fel, mint az ind buvaneszvárai civaoltár, s a mély hegyszakadék két oldalát, melynek szorosán egy hegyi folyam alárohan, egy demiurgusi kéztől épített ördöghídja köti össze.

Ha e hidakat szétrombolná a védő lakosság, a támadónak újakat kellene építeni, ami nehéz munka lenne, s ha a védőnek is vannak ágyúi, nem csak a támadónak, akkor ez sok vérontásba kerülhet. Hanem azért még ez mind nem teszi hozzájárulhatlanná a kaukázusi Eldorádót. Riumin, mikor nem figyeltek rá, térképeket rajzolt a bejárt vidékekről.

Végre fölértek a legmagasabb hegyhátra, melynek növényzete már a havasi jelleget árulja el. Onnan aztán egyszerre végtől végig beláthatá Riumin az egész rejtélyes országot, melybe eljutni törekedett.

Egy akkora terület, mint az Engadin-völgy Helvéciában, hullámzó halmokból, völgyekből összerakva, s körös-körül fogva óriási hegyektől, amik azt minden széljárás ellen védik. S hogy a svájci jelleg tökéletes legyen, a völgy egyik oldalát több mérföldnyi hosszúságban elfoglalva tartja egy sötétkék tó, melynek partjai egymáshoz nőtt falvakkal vannak beépítve, s szakadatlan kertekkel beültetve. Más völgyeiben a Kaukázusnak merőben hiányoznak a hegyi tavak; többnyire a hegyvágány egyenesen vezet le a lapály felé, folyamvizét zuhatagokban eresztve alá. Itt valami útját állta a hegyfolyamnak, természet vagy emberkéz alkotta akadály.

Az egész kis tartomány olyan volt, mint egy kert, a számtalan patak, mely minden völgyből ezüstszalagképp kígyózott alá, a lapályon öntöző csatornákba volt szorítva, s azok mint ragyogó tükörrámák foglalták be a bujazöld réteket; az északi magas domboldalakat sötétzöld gesztenyeerdők boríták, a délnek fekvő halmokat ezüstbe őszülő olajfaligetek koronázták, s a paradicsomi tájkép tele volt szórva lakházakkal, kastélyokkal, köskökkel, miknek fehér homlokzatai, piros tetői, bádogtorony födelei kivillogtak a buja zöld közül.

De a Riumin figyelmét nem az elragadó, bűbájos tájkép kötötte le, hanem az a stratégiai kérdés, hogy mint lehet ez országba egy hódítónak bejutni? Íme, annak a bejáratát egy tó zárja el. Minden eddig eléje került akadály olyan, hogy nagy erőpazarlással egy orosz hadvezér azon keresztültörhet, de mikor egész idáig eljutott, itt meg kell neki állni, és gondolkozni rajta, hogy mit csináljon most? Ide dereglyék, kompok kellenek. Átúsztatni lóháton a széles tavat nem lehet.

A hegygerincről a sziklába vágott, szabályos kanyargó út vezetett le egész a tóig. Ott vártak a visszatérő hadcsapatokra a szuánok kompjai, mik erős tölgyfákból voltak készítve, egész kis hajóhad. A királynő csapatja átkelt a túlsó partra.

A túlsó részben több ház, ami a parthoz közel épült, egész az ereszéig el volt borítva a víztől, s a gyümölcsfáknak a koronáin akadt fel a hínár. Alzahira alkuja a jezid szomszédokkal nagyon alapos volt. A folyam menetét valami hegyomlás visszatartotta az ő völgyeikben, s azáltal e tó felszíne nagyon felemelkedett, s hektárokat foglalt el a paradicsomi kertekből.

A tó közepe táján, szemközt a sziklaúttal egy magas sziklatömeg emelkedett ki a vízből, melynek fennsíkján tömör bástyák voltak építve, lőréseikkel az egyetlen bejárat felé fordulva, azok is valószínűleg olyan kezdetleges ágyúkkal lehettek felszerelve.

Nagy város nem látszott az egész messze belátható területen sehol. Három-négy épület egy csoportban, azok körül kertek, szántóföldek, de minden halom, minden hegyoldal tele volt épületekkel, s azokban a világ minden építészeti rendszere volt képviselve.

Riumin az első széttekintésre azt számította fel magában, hogy ennek a tartománynak lehet öt-hatszázezer lakosa. És eszerint az ki tud állítani harmincezer harcost.

A tó túlpartjára érve, továbbhaladt a királynő csapatja a tartomány belsejébe, mindenütt eperfákkal szegélyezett utakon, gyümölcseik terhe alatt hajladozó kertek között; az eddig látott ősrengeteg helyét olajfa- és mandulaültetvények foglalták el, s a szőlő nem futott vadon a bükkfákra, hanem lugasokra volt mívelve, köztük mesés terjedelmű törzsek, embervastagságú derékkal, miknek ágai, mint az óriáskígyók, kúsztak fel az alájuk épített kőívekre; egy tő elég volt egy házat udvarostul beborítani, s tízezerei a bíborfürtöknek csüggtek le róla. Mindenütt élet és munka nyüzsgött. A házak mint körülkoszorúzott oltárok tűntek fel a felaggatott dohány-, tengeri- és paprikafüzérektől, az aszalók tetején piroslott a gyümölcs; kemencéik előtt aranyat játszott a lefojtott selyemgubók halmaza; a patakok, öntözőcsatornák menetét ellepte a fehérített vászon, s nyájakkal, gulyákkal, ménesekkel volt tele minden kerített völgy.

Ha már a házak különféle építkezési rendje meglepte Riumint, még inkább a lakosok viselete, mely, ahány házcsoport, annyiféle volt. Maga a főváros, Dauri, hasonlított egy roppant terjedelmű nyári lakcsoporthoz, melyből semmi torony nem meredt föl, csupán az óriási ciprusfák; valamennyi utca zöld sövénnyel szegélyezve, s gesztenyefákkal, diófasorokkal beültetve végig; a paloták széles kőkerítéssel körülzárva, de a kőfal teteje is csupa zöld a kövér kövirózsa bokraitól, mint az el-baruhi palotáknál látni.

A királynő vára nem volt védelemre szánt erősség. Magas, földszinti kastély volt, oldalán tornyokkal s egy körülfutó, doriai oszlopcsarnokkal. Mintha Strabo vagy Plinius idejéből maradt volna fenn; belső elrendezése, a freskófestmények a falakon, a tágas atriumok, a tepidarium, mind a Pompejiben kiásott régi római patrícius lakokra emlékeztetett. Hanem ami a haladó korról tanúskodott, az volt – a villámhárító. A homlokzaton volt látható egy szoborcsoportozat csonkja: egy trón négy lába, egy emberalak két lábfeje, és egy sasnak a két karma, azok közül az egyikben az ismeretes villámtekercs. Itt valaha Jupiter tonans szobra állott, most pedig a villámhárító hirdeti, hogy itt Jupiternek mennykövekkel hajigálni tiltatik.

Mikor a csarnokba felhaladtak a tágas lépcsőzeten, a királynő így szólt Riuminnak

– Íme, ez az Udi ország, amit még ellenség meg nem taposott soha. Lehetsz benne vendég, lehetsz fogoly és lehetsz honfi, tetszésed szerint.

Riumin pedig azt gondolta magában:

– Leszek én ebben házigazda.

Hanem mást mondott:

– Leszek ez országban oktató, aki megtanítom népedet az újabb kori fegyverek használatára.

A királynő e szóra kezét nyújtá neki, s azt mondá:

– Akkor első ember fogsz lenni ez országban, énutánam.

Riumin pedig utána gondolá:

– Leszek én első ember ebben az országban – teelőtted.

A „coenához” Riuminnak könnyű selyemöltönyöket hoztak, s a számára rendelt lakosztályban megtalálta a rómaiaknál nélkülözhetlen tepidariumot, ami viszontagságteljes kalandútja után nagyon kedvére esett.

Az étkezőteremben megismerte a tricliniumokat. Amphorák, vedrek, minden a római mintára készültek. Maga a coenához megjelenő királynő ezúttal a latiumi úrhölgyek festői redőzetű öltözetét viselte, mely büszke termetének szoborszépségét elárulá, befont haja arcának szelíd méltóságát emelte. Minden öltönye hófehér volt, és haja fekete, szemei sötétek. Csak naparanyozta arcszíne árulá el keleti eredetét. S a selyemfonású öv, a középen lecsüngő hosszú tőrrel, jellemezte a cserkesz nőt.

Riuminnak tetszett az, hogy Izménével is levetteték a vad bacchansnői gúnyát, s a királynő kíséretében ő is abban a testhez simuló tunikában jelent meg, melyben a többi kísérő hölgyek; őrajta halvány rózsaszín öltöny volt. Hasonlított az Olymp tüneményes alakjához, a horák egyikéhez.

Több férfi Riuminon kívül nem volt a tricliniumhoz hivatalos. Akik felszolgáltak is, mind nők voltak. A férfi ez országban csak dolgozik, de nem szolgál. A vacsora egyszerű volt és ízletes, a bor édes és tüzes. A királynő maga is ivott bort. Az ujjaikkal ettek mindent, kés, villa nélkül. Mikor aztán a kezeiket megmosták, akkor a királynő nargyléhket hozatott maga és Riumin számára, s a rómaiak átalakultak törökökké. Lollia Paulina, Cleopatra még nem ismerték a csibukszopóka gyönyörűségét, ha ismerték volna, talán kevésbé unták volna magukat, s kevesebb kegyetlenségen törték volna a fejüket. Aki a dohányzást föltalálta, felére szállította le az emberi szív vad hajlamait.

– Íme, látod – szólt a királynő – a nyugatot és keletet együtt. Ami Róma és Singapore között esik, az mind egy országban összevegyülve. Az Udi tartományban háromszázféle nép lakik, akinek nyelve, öltözete, eredete egymástól merőben idegen, és aki egymással mégis békében él.

– Hogy kerültek itt össze? – kérdezé Riumin.

– Ezredévek gyűjtötték őket össze. Már a görögök idejében virágzó országok népei laktak itten; a meseszerű Amazonország itt folytatta diadalmas harcait; az udi népet a bizánciak Zychynek nevezték. Itt volt Colchys, a Jázon-mondakör végcélja. A nép minden világrészből özönlött ide. A merész kalmárok, kik a Jóremény-fok felfedezése előtt a kereskedelmet India és Európa között az országon át vezették, itt találtak emporiumot. A békés iparűző népek, kiket a perzsa, méd, örmény nagy hódítók országaikból kizavartak, akiket Nagy Sándor, Aurelián lakhelyeikből elűzött, Palmyra őslakói, Palesztina vándorai, Egyiptom száműzöttei itt találtak menedéket. Hozzákerültek a népvándorlások maradványai, valamennyi hazavesztett nép; az utolsó töredékek az avar csakánok seregeiből, Attila hunjainak véghada, a kiirtott parzok felekezetei, a száműzött görögök, francia emigránsok, hugenották, hassiai németek, velencei olasz kalandorok, szaracénok, török eretnekek, wahabiták és assasinok, kiket kalandvágy, nyereségösztön, világgyűlölet, irtóháború, vallásüldözés addig kergetett, míg visszakerültek azok közé a hegyek közé, ahonnan az emberiség kiindult, s itt találtak egy olyan közös hazát, amely azt, akit egyszer megfogott, nem ereszti tovább. Háromezer évnek egymást kiirtó civilizációja talált itt végmenedéket.

– S mi tart ennyiféle népet össze?

– Éppen az, hogy oly sokfélék. A maga csoportjában mindegyik fenntartja ősi nyelvét, viseletét, szokásait. A kormányzatban pedig van egy közös nyelv, melyet elfogadott valamennyi, azért, mert egyiké sem: ez a latin. Törvényhozás, kereskedés e nyelven folyik.

– Akkor mégis a római faj uralkodik a többi fölött.

– Csakhogy ilyen faj nincs. A római nyelvet behozták e kis világba Sextus Pompejus szétszórt hívei, de azok egy tömegben nem maradtak. Míveltségüknél fogva az itt talált törzsek vezetői, tanítói lettek, s azokban elmúltak úgy, hogy nyelvük és míveltségük fennmaradt utánuk. Ős rómait nem találsz itt már ez országban. Az én ősöm Tamara királynő volt; s azt tartja az egész Elborusz vidéke hajdankori fejedelemnőjének, s őrajta kezdve mindig nő uralkodik Udiban, a korona leányról leányra száll.

– Éppen úgy, mint Madagascar szigetén.

– Ebben van kifejezve az az eszme, hogy ez az ország csak véd és nem támad.

– Én ismertem országokat amiknek asszony-uralkodóik nagyon szerettek háborút viselni.

– Azok bizonyosan istenfélő országok voltak.

– Hát Udi népei nem félik az Istent? Azt kellene hinni, hogy ahol háromszázféle nemzet lakik együtt, ott nagyon sokféle vallásnak kell lenni, s ha egyébért nem, vallásgyűlöletből tépik, marják a különböző felekezetek egymást, s ha kiegyeznek is a hazán és nyelvkülönbségen, de csak összevesznek a tornyaik különböző jelvényein!

– Udiban minden nemzet csak egy Istent ismer s azt együtt szereti, abban megnyugszik, annak a neve Daal.

– S ki az a Daal isten? Az a láthatatlan isten?

– A Daal a látható isten, akit mindenki rögtön megismer, amint rátekint, és meglát mindenütt, ahova tekint, aki minden élőnek egyformán atyja és anyja, ki csak szeret, megtart, megáld, sohasem gyűlöl, nem büntet, nem átkoz: a Daal isten a föld.

– Az udi nép a földet imádja?

– Az ő istene a föld. Nem a nap, aki magára nézni nem enged, s aki éjjel elhágy, megszűnik lenni. A föld mindig velünk van, ez a mindenütt jelenlevő, ez, aki minden fiát táplálja, ruházza, árnyékkal betakarja, álmában ringatja, holtában visszafogadja. Ez, aki nem kér magának templomot, amit ő épít, szebb a münsztereknél és a bazilikáknál; harang se kell bele, a madárdal összecsengeti az imádkozókat. Nem kell neki se imám, se protopópa, se láma, se pontifex, egy búzakalászban benne van az egész katekizmus. Ki adta azt a búzakalászt? A Daal isten! Hisz a kebléről szakítottad le. Kell ide még prédikáció? Más istennek vérrel áldoznak, pedig a vérből csak féreg támad. A Daal istennek adott áldozat pedig kizöldül és kenyeret ad. Ezt prédikálja a búzakalász. – A Daal-hívők vallása az, hogy az embernek itt ezen a földön kell boldognak lenni. Itt nincsenek próféták, akik azt hirdessék a népnek: tűrj, nyomorogj, izzadj, fáradj helyettem, mert én rest vagyok, add ide, amit kerestél, mert én éhes vagyok, ontsd ki a véredet érettem, mert én dicsszomjú vagyok; minél többet szenvedsz, annál nagyobb lesz a boldogságod majd egy másik világban! Pedig hiszen abba a másik világba is utána fog menni a hívőknek az a próféta, s ő ott is olyan rest lesz és olyan éhes és olyan dicsszomjú, s megint egy harmadik más világgal fogja biztatni a nyomorultat. A Daal isten azt akarja, hogy még itt ezen a földön üdvözüljön minden halandó, s ha mind egyetértenek benne, senki sem akadályozza meg őket e szándékukban.

Riumin gondolta magában:

– Megálljatok csak! Hozunk mi ide egy archimandritát egy pár száz pópával, majd megtanítanak azok titeket a pokol és purgatórium tiszteletére!

– És aztán nézd – szólt Alzahira –, a Föld-isten meg is tudja védeni azokat, akik őt imádják. Benn az országban békét ád, s szikláival visszatart minden külellenséget. Kapuinkat tavakkal, folyamokkal őrzi, s karjainkba erőt, egészséget ad, ha kell fegyverrel is megoltalmazni azt, aki egy személyben „Isten” és „haza”.

– Királynő – szólt Riumin –, a te vallásod nekem nagyon tetszik, hanem hogy tökéletes legyen, kérjünk kölcsön a Daal istentől még egy kis rezet és cinket is, aztán meg ként és salétromot, hogy ágyúkkal láthassuk el ezt a paradicsomot; mert enélkül nincs tökéletes boldogság az „isteni” földön!

A földimádás különben római hagyomány. A föld maga volt az ősistene Latium lakóinak, s megmaradt még a klasszikus mítosz fényes korszakában is, akkor „bona Dea” néven nevezték, templomába csak nőket bocsátottak, s igazi nevét férfi előtt soha ki nem mondták. Talán innen honosult meg e kultusz a Kaukázus havasai között.

II. A paradicsom

Riumin beváltotta a szavát, amit a királynőnek adott. A szentpétervári ágyúöntöde mintájára saját felügyelete alatt készíttetett hatalmas fegyverműhelyt, s beavatta az udii fegyverkovácsokat abba a titokba, hogy az ágyúcsövet fúrni kell. A tartomány bejáratait őrző sziklaerődöket ellátták hatalmas, tűzokádó csövekkel, s ezzel az aranyország hozzájárulhatlanná volt téve.

Hozzájárulhatlanná az erőszaknak; de hát nincs-e egyéb hatalom is Oroszország kezében?

Nincsenek-e meg azok a fegyverek, amik elfoglalták Mingreliát, Daghesztánt, Arméniát, Grúziát; szép szóval, hízelkedéssel, a királynők, hercegasszonyok szívén keresztül, elcsábítva a nőt, megvesztegetve a férfit, megejtve mind a kettőnél a hiúságot? Ezek az idegen szürke szemek, ezek a rőt szakállak sokkal több pusztítást követtek el Kaukázusban, mint az ágyúk és szuronyok.

Riumin napról napra magasabbra tanulta becsülni e kis tartomány gazdagságát. Pedig még csak a népeit és a földjét ismerte meg. A föld maga is gazdag; de a nép szorgalma még nagyobb kincs. A száz meg százféle népnek mindegyike hozott ide magával valamit, ami az iparban tökély; a velencések az üveggyártást, az aranyművességet, a hugonotta a virág- és gyümölcskertészetet; a német a vászonszövést, a Perzsiából kiűzött babizmus híve a szőnyeg- és sálkészítést, a szaracén a kardvasgyártást, a kínai a selyemtenyésztést, s az egyiptomi a holttestek bebalzsamozását; építészetben, szobrászatban, festészetben versenyeznek egymással. Túlömlő jólét van mindenütt. Az államnyelvet a főtanodákban, az anyanyelvet a népiskolákban tanítják, s a könyvtárak kincsekkel vannak megrakva.

Minden ember dolgozik, tanul; s a háromszáz népfaj nemzeti büszkeségét abban versenyezteti, hogy melyik tud nagyobb jólétet felmutatni? Melyik múlja fölül a másikat szellemi haladásban? Békességük nem közöny, hanem nemes verseny.

Magának a hegyvidék légkörének is van erre befolyása. Miként Svájcban három olyan nemzet tud békében együtt élni, mely künn a nagyvilágban egymással a legelkeseredettebb harcot viseli, úgy összeszövetkeznek a Kaukázusban is az idegen ajkúak egy hazaszerető néppé. Ki tette a helvétát szabaddá, gazdaggá, műveltté, boldoggá? A Föld-isten tette azzá: a hegyek.

A példát megadta rá Manszur Éliás, a nagy próféta, ki a mohamedán vallásnak egymást rongáló két felekezetét, a shiitát és szunnitát itt a hegyek között ki tudta békíteni, s muridita név alatt egyesíte törököt, perzsát, arabot, tatárt és cserkeszt. Az udiak tovább mentek, ők egyesíték a keresztyént a mohamedánnal és a zsidóval, a polytheistával, a buddhistával és a tűzimádóval, s azt mondták: közös Istenünk a föld, a haza.

Hanem egyet nem tudott jártában-keltében felfedezni Riumin: saját nemzetebelit. Lehetetlen pedig, hogy háromszáz népfaj között orosz is ne legyen.

És a másik, amit nem tudott felfedezni sehogy: a keresett aranytelep.

A rábízott ágyúgyártás miatt feladata volt felkutatni a tartomány hegyeit, ahol ércet ásnak; talált rezet, vasat, ólmot, cinket, ként eleget, de sehol se találta nyomát ezüst- vagy aranybányának.

Pedig az ország népe ragyog a két nemes érctől. Az előkelők ezüsttálakról esznek; a köznép minden öltönygombja, csatja ezüstből van, az asszonyok aranyláncokat, karpereceket viselnek, s a vezérek lovainak zablája és kengyelhágója színarany. A királynő trónja tömör aranyból készült, s az asztaltáblája, melynél a törvényt szentesítik, egy roppant aranylap maga.

És mégsem tudott rábukkanni. Kérdezősködnie a kettő felől nem volt szabad. Az gyanút költött volna ellene.

Riumin jól játszotta szerepét. Tehetségeit egész mértékben fogadott hazájának szentelé; a fegyverkezéstől elkezdve az ipar és gazdálkodás teréig mindenben túlhaladva volt az elzárkózott ország a külvilág által. Az új találmányokat csak a szökevények és kalandorok ismerteték meg, kik nagy időközökben idevetődtek. Riumin e haladást közölte a tartomány kiváló embereivel, s a jó siker hálára kötelezte a népet.

Hogy Alzahira szívében minő foglalást tett a hódító, azt a „királynő” nem vallotta meg, de az „asszony” epedő arca, s titkos sóhajtásai annál inkább elárulták.

Az idő lejártához közelgett, mely mint kezeseket kötelezte Riumint és Izménét az Udi tartományban maradásra. A jezidek a rájuk kivetett munkát egész odáig bevégezték, elhordva a hegyomlás torlaszait, ahol csak egy óriási bazalttömeg állta el a folyam rohamát, amit egy földrengés döntött oda le a múlt esztendőben. Ezzel már nem tudtak boldogulni. A folyam szakadatlan zuhatagban omlott a sziklatorlaszon keresztül, mely a mögötte levő tó felszínét éppen annyira felemelte, amennyi saját magassága volt. A jezid munkások nem fértek hozzá a zuhatag miatt a sziklához, s azalatt százai a túlpartra épített házaknak úsztak a szokatlan vízárban.

Riumin felajánlotta a királynénak, hogy ezen is fog segíteni. Búvárharangot készített, ami még akkor Európában is új találmány volt, s annak a segélyével a tóban, a víz alatt fúratott tűzaknákat az ellenálló sziklatömegbe. Amikor ez elkészült, akkor a jezidek kényszermunkája be lesz fejezve.

És akkor aztán mehet Riumin és Izméne Ghod várába a kettős lakodalmat megtartani.

Izméne kedvenc hölgye lett Alzahirának. Leány leány előtt nem tud titkolózni. Izméne rég tudta azt már, hogy a királyné búsongva gondol arra a napra, amikor Riumin el fogja hagyni az ő országát. És Izméne mindent megsugdosott Riuminnak.

A sugdosó szót, az egymást kereső pillantásokat pedig észrevette az a nő, aki szeret; már féltékeny is volt.

Egyszer azt kérdezé Riumintól:

– Mikor készülsz el a tűzaknával?

– Már készen vagyok.

– Mi van még hátra?

– A megtöltés és felrobbantás.

– S mikor történik ez meg?

Riumin mélyen a szemébe nézett a kérdező nőnek, s azt felelé:

– Ha akarod, holnap; ha akarod, egy év múlva; ha akarod, sohasem.

– Tehát, egy év múlva! – mondá a királynő, kezét nyújtva a délceg férfinak, aki szemébe merte ezt mondani.

(Riuminnak nem lehetett addig az eltávozásra gondolni, amíg föl nem fedezte az ország aranytelepeit.)

Alzahira megtudta azt, hogy viszontszerettetik, Riumin addig marad itt, ameddig ő kívánja.

Hanem a féltékenység a paradicsomban is otthon van. Ahol a szerelem napja süt, ott az árnyékot is vet.

E találkozás utáni napon Izméne alkalmat talált a királyné oldala mellől eltávozhatni s Riumint fölkeresni.

Oleg az arcáról látta, hogy a leánynak valami nagy baja van.

– Mi lelt? – kérdé, megcirógatva a leány arcát.

A leány sóhajtva felelt:

– A királynő azt mondta, hogy neked még egy évig itt kell maradnod.

– S ez neked fáj?

– Nem az. Hanem azután azt mondta, hogy a te itt maradásod nem ok arra, hogy engemet is visszatartson vőlegényemtől. Engemet el fog bocsátani Csengli ghiraihoz.

Riumin nevetett.

– No, és te attól ijedtél meg, hogy férjhez vesznek?

– Én nem akarok férjhez menni.

– Gondold meg, egy fejedelem kér feleségül!

– Én nem megyek hozzá, inkább meghalok.

– De azt nem mondhatod a királynénak.

– Nem ám. Valami rosszat hinne felőlem.

– Azt hinné, hogy valaki mást szeretsz.

– S ezt nem szabad neki hinni soha, soha! – szólt a leány kigyulladt arccal.

– Jól van. Ne szólj semmit. Fogadd hallgatva, amit mond, s tégy úgy, mintha beleegyeznél.

– Te nem akarsz elküldeni magadtól? – kérdé Izméne félénken repeső várakozással.

– Nem! – felelt Riumin, s marasztaló szorítással fogta meg a leány kezét.

A leány szemeiben öröm sugárzott a könnyeken keresztül.

Riumin elhatározta, hogy egyenesen törni fog a cél felé. Felkereste Alzahirát.

– Királynő! – kezdé Riumin. – Ha te nekem egy évet adsz néped korszakából, én csak úgy fogadhatom el, ha megengeded, hogy én ebből az évből történetet csináljak.

A királynő komolyan ingatta szép szoborfejét.

– Ez a nép addig boldog, amíg története nincs. Láttad utolsó királynéjának sírját, aki hadat viselt; síremlékén olvastad a khucuri betűkből, miket tett? Az a két aranyozott arcképe, ami sírja fölé van fölállítva, a meghódított Gündzséból lett idehozva. Mind a kettő félig lesüllyedt már a földbe. Az örökké élő fű el szokta nyelni a halott tárgyakat. Századok kellenek hozzá. Annyi időtől fogva nem viselt ez a nép háborút. Fegyverét csak arra tartja, hogy ahol egymással viszálykodó törzseket talál, közéjük álljon és szétválassza őket. Olvasd végig aranykrónikánkat, hosszú sorát fogod benne találni a királynőknek, akiknek nevei után csak az van írva: „Boldog volt, szerette férjét, és népei szerették őt”. Miért akarod, hogy az én nevem után más legyen följegyezve?

– Nem én akarom, hanem a végzet. Te magad jól tudod; kémeid hírül hoznak mindent, hogy a pontusi partok felől egy hatalmasabb hódító közelít tartományod felé, mint amilyenekkel Tamara királyné küzdött. Én ismerem, mert száműzöttje vagyok. Ez az egy fenyegető rém kényszeríti egész Európa népét fegyverben állani. Pedig azok is szeretnének boldog népek lenni; ifjúságuk boldog korát nem tölteni fegyverhordozásban, s kenyerük felét nem adni annak, aki fegyvert hordoz. De Oroszország úgy akarja, hogy fegyverben álljanak, s amit ő akar, azt a többinek tenni kell. Mindenki útjában áll ennek. Már közelít feléd!

A királynő elhitte az orosz menekültnek, hogy az ellenségévé lett saját nemzetének, amiért a cár oly kegyetlenül bánt vele és családjával.

– Hadd jöjjön! – mondá a fenyegetésre. – Három nap alatt harmincezer fegyveresünk fogadja, s ha kell, a számot megkétszerezzük.

– Sok fegyveres még nem hadsereg. Ez ellenféllel szemben rendes hadcsapatokat kell tartani.

– Ha szükségesnek találod, hajtsd végre. Én elrendelem, s tanácsunk helybenhagyja.

– Ezzel szemben súlyos költség fog nehezedni az országra.

– Megbírjuk azt. Láthatod, hogy elég gazdagok vagyunk. Raktáraink telve: aratásunk dúsan jövedelmez. Képesek vagyunk nemcsak a magunk népét, de még a szomszéd szövetségeseinket is évekig ellátni élelemmel.

– A rendes hadcsapatokat azonban nem lehet búzával és selyemgubókkal fizetni; oda arany- és ezüstpénz kell, ami kis tömegben nagy értéket képvisel, s ahogy tudom, országodban nem fizetnek semmiféle adót, a királynő csak a legnagyobb földbirtokos. Egyéb jövedelme nincs.

Alzahira erre fölkelt a helyéről, s azt mondá Riuminnak:

– Kövess!

A királynő palotája folyosóin át a trónterembe vezette Riumint. Ott megállítá őt a trón előtt.

– Tudod, hogy ez színaranyból van?

– Nagybecsű ereklye.

– De azért, ha ereklye is, mikor rákerülne a sor, bizony nem késnénk azt pénzzé kiveretni, ha az ország védelme úgy kívánná. Azonban elhiheted, hogy amely országban aranyból öntik a fejedelmi széket, ott az aranynak bőven kell tanyázni.

Alzahira, ezt mondva, kezével könnyű taszítást adott a trónnak, mire az elmozdult helyéről, s egy csapóajtót tüntetett elő a falban, melynek hármas zárját a királyné felnyitá, s a feltárult ajtón át egy szűk kőlépcsőn levezette Riumint.

A lépcsőgádor egy sziklába vágott boltozatos teremben végződött. E terem padmalyát széles nagy gömbölyű oszlopok látszottak emelni. Csak látszottak. Nem oszlopok voltak azok, hanem szabályosan egymásra rakott tömegei a zacskókba kötött kivert ezüstpénznek. Közöttük nagy ércurnák, megtöltve arannyal. Megannyi millió!

A föld alatti boltozatnak világítása is volt. Közepén egy örökké égő lámpa lobogott, távolról ide vezetett nafta lángja, minő a tűzimádók bakui templomában ég, ezredévek előtt föltalált neme a gázvilágításnak. Ez örök fény mellett látta Riumin egymásra halmozva ragyogni az örök érceket.

Végre egy állványhoz vezette Riumint a királynő, melyen a nyers arany és ezüst egyes mintadarabjai voltak elhelyezve. A termésezüst a maga fonálmatring alakjában, vagy mint hamvas szürke szalag és az aranynak mindennemű alakjai, a rutalevéltől kezdve a begyűrt pyramid jegecig, s megannyi csodálatos kabbalisztikus képletei a föld alatt működő istenségnek; és azután nagy nehéz aranygöröngyök a maguk fölséges idomtalanságában szikrázó hegykristályokkal keresztülfurkálva.

Megmutatta Riuminnak végre az aranynál is becsesebb ércet, mely fehérebb a hónál, és ragyog, mint a kristály; a hajdankorban „androdamant”-nak nevezték, ami annyit tesz, hogy férfiszelídítő; egy gyűrű ebből a férfit engedelmessé bűvöli, azért csak asszonyok viselik, kiknek hódító erőt ád. A királynő sisakja ez ércből van készítve egészen, Európában csak a múzeumok rejtegetik még.

Alzahira rámutatott a kincsekre.

– Ha kell, ez mind a tied.

S azok között a legdrágább arany, a királynő szíve maga is.

– Hiszed-e, hogy a Kaukázus bányái elég gazdagok?

Riumin látta azt már. Előtte voltak a csalhatatlan tanúk. Az elevenné lett álmok, az ezeregyéjszaka mesés kincsbarlangja maga.

Nem tudta visszatartani magát, hogy meg ne ragadja Alzahira kezét, s azt szívéhez ne szorítsa, azt kérdezve:

– Hol vannak ezek a bányák?

Észrevette-e a királynő azt a démoni tűzfényt, ami e percben Riumin szemének világot adott? Elárult-e neki valamit az a lázas szívdobogás a maga titkaiból? Alzahira azt felelte erre a kérdésre:

– Én nem tudom.

Riumin igyekezett visszanyerni önuralmát.

– Ha te nem tudod, akkor ki tudja?

– Egyedül a bányászok.

– S azok nem a te népedből valók?

– Azokkal nem lehet beszélni se nekem, se neked, se másnak; azok a te honfitársaid: oroszok.

– Oroszok! S mégsem lehet velük nekem beszélni? Miért nem?

– Azért, mert az ő nevük „bezszlovecsnie”.

III. Leverte az az egy szó

Riumint úgy leverte az az egy szó, mint amikor a tengerész hajóját a sík óceánon meglepi a szélcsend.

S még a királynő azt a kegyetlenséget tette, hogy meg is magyarázta neki, mit tesz ez a szó: „bezszlovecsnie”?

– Ahány orosz csak idáig elvergődik, a legelső találkozás után honfitársaival, mind a bezszlovecsnie tagja lesz. Ők egy felekezetet képeznek. Emberemlékezet óta ők mívelik az aranybányákat; ők fedezték föl azokat újabb időkben. Hogy hol vannak ez érctelepek? Azt nem tudja senki. Hogy egész országomban nincsenek, az bizonyos: mert ennek minden hegye-völgye be van népesítve; mi is ismernők azokat. Az aranyásók egy-egy sötét éjjel úgy teremnek közöttünk, mintha szikla nyílt volna meg előttük, s úgy tűnnek el ismét, mintha föld nyelte volna el őket. Érzik rajtuk a penészszag, mint akik hosszú utat tettek a föld alatt. Ki nem leste őket senki. Aki velük ment, náluk maradt. Minden évben ősszel, tavasszal feljönnek fővárosunkba, a vének vénje, a sztaroszta vezetése alatt; a kibányászott aranyat, ezüstöt elhozzák, azért cserébe gabonát, gyümölcsöt, szöveteket vásárolnak, s amily titokban jöttek, oly észrevétlenül eltűnnek ismét, és senki sem tudja meg, hová. Te tudod, hogy mit tesz e szó?… Ez a „némák” felekezete. Aki közéjük áll, annak utolsó szava életében az az eskü, amellyel elátkozza magát, hogy soha többet egy szó az ajkain ki nem fog jönni. A bezszlovecsnie nem kér, nem imádkozik, bűneit nem gyónja meg papnak, nem vallja ki bírónak, nincs kínzás, amivel egy emberi szót ki lehessen belőle csikarni. Férfia, asszonya örök hallgatást fogad, amit rettenetesebb szigorral megtart, mint a karthausi, mert az legalább a „memento mori” egyetlen mondatában ki tudja fejezni, hogy még él, még nem halt meg, de az orosz bezszlovecsnie csak egy halott, aki jár-kel, dolgozik, lát és hall; de nem tartozik többé az Isten világához.

Országomban lakó honfitársaid e rettenetes vallás hívei mind, s azoktól nem tudhatja senki, még a királynő sem, merre járnak és hol laknak. Ők hordják fel az ország számára a bányák kincseit, s nem kívánnak érte egyebet, mint háborítatlan védelmet. Nem viselnek fegyvert, mert az egész ország védelmezi őket.

Most azután megtudta Riumin, hogy hová lettek mindazok a kémek, akiket az orosz hadvezérek az aranytartomány felkutatására küldöttek. Eljutottak azok mind a célhoz – és ott ragadtak.

Valami olyan ragályos, kábító, szédítő eszme az: elragadni az emberi szót örökre! Megkötni a nyelvet, hogy ki ne mondja az átkozott emberi beszédet, mely különbséget tesz nép és nép között: az átkozott emberi beszédet, mely miatt tengere folyott el már a vérnek, mely több iszonyatot hozott a világra, mint a két gonosztevő kéz és minden bűngerjesztő hús az emberi csontvázon; az átkozott emberi beszédet, mely édes, ha csábít; lángol, ha lázít; nyafog, ha koldul; ugat, ha káromol; ki nem mondani azt, se suttogva, se kiáltva – se leírva! A „némák” felekezete még a kezével sem beszél. Egyedüli beszédük a külvilággal a vásárlás, s „ott beszél a pénz”. Valami dicsőséges megvetése ez az emberi hatalomnak; valami bevehetetlen vár a világ közepén: a némaság. Nem lehet csodálni, hogy e felekezet oly hódító hatalmat foglal egy elnyomott nép közt; csak az oroszok közt támadhatott ez a hitvallás: „Ha meg van tiltva a szabad szó: legyünk akkor némák!”

Riumin jól ismerte a hatalmas varázserőt, mely e szektát összeköti.

És most azután kétségbeeshetett afölött, hogy amit keresett, azt valaha föltalálja.

Itt a cél küszöbénél, mikor már ujjai hegyével érintette azokat a kincseket, amiknek létele a mesevilágból származik le: meg kell azt tudnia, hogy ez aranytelepek országa maga az őslakók előtt is ismeretlen. Ők készen veszik át a nemes érceket, terményeket, iparcikkeket adnak értük; de akik azokat előhozzák a föld alól, azok a koboldok legkérlelhetlenebb fajtája, akik fölött nincs hatalma semmi szellemidézésnek, kincskereső varázsbotnak.

Alzahira királynő fölfedezése csak elrontotta Riumin álmait. Másnap ismét fölkereste őt Izméne.

– A királynő sürget, hogy határozzam el magamat. Csengli ghirai nyugtalanul követel. Szólj, mit tegyek?

– Izméne, szeretsz-e engemet egy kevéssé?

A leány ránézett, aztán lesüté szemeit, s fejével csendesen tagadólag inte.

A kérdés rosszul volt föltéve; Riumin újra kezdte azt:

– Izméne, szeretsz-e engem nagyon, végtelenül nagyon?

Most azután megdicsőült tekintettel nézett szemébe a leány, s suttogva rebegé:

– Nagyon! Végtelenül nagyon!

– Olyan nagyon, hogy fel tudnád-e áldozni érettem az életedet?

A leány nem szólt, csak ragyogó arca beszélt.

– De nem ezt az életet; hanem az örök életet! Magát a mennyországot, az örök üdvösséget! A lelkedet magát.

– Tied az! – felelt a leány. – Bizony mondom, a tied.

– Ha nekem adod, én elveszem tőled a lelkedet – mondá erre Riumin. – Te ismered a bezszlovecsniek felekezetét?

– Rettenetes szekta! Borzalom rágondolni. Vallásuk még a moralcsikokénál is kegyetlenebb. Örök némaságot fogadnak, s azt még a végső halálfájdalmak közt sem szegik meg. Szomszédunkban is laktak egy aulban. Még mi is szánakozva szóltunk róluk. Aki belép közéjük, egy esküt tesz, melynek szavai irtózatosak. Elátkozza magát, minden csontját, minden csepp vérét, körös-körül az éltető elemeket: ég leszakadjon, föld beomoljon, víz megáradjon, tűz fellobbanjon az ellen, aki még egy szót kiejt az ajkán; minden állat, fa és szikla megszólaljon előtte, és bűneiről beszéljen; kísértet üldözze, álmai kínozzák lelke megháborodásáig; ugasson, mint az eb; kuruttyoljon, mint a varangy; nyelve megrohadjon, szíve elszáradjon, lehelete dögvésszé váljon; emberek elfussanak előle, Istent ne találja sehol. Sírjában ne legyen nyugalma, még onnan is felbeszéljen, még a lelke is jajgasson, aki egyetlenegy szóval megtöri a némaság fogadalmát.

– Van rá eset, hogy nők is beállanak a felekezetbe?

– Ritka eset. A bezszlovecsniek férfiai szentek: szerelem nem vezet hozzájuk asszonyt. Aztán a nőnek a némaság nagyobb szenvedés, mint a férfinak. Minket kínoz az, ha el nem mondhatjuk valakinek, ami fáj; s ha senkinek sincs, akinek elmondhassuk: jólesik azt eldalolni, elpanaszolni erdők fáinak, mezők madarainak énekszóval, ami szívünket nyomja. Az, aki a beszédet elveszi a nőtől, rosszabbat tett vele, mint ha élve eltemetné.

– S te láttál olyan nőket, kik e fogadást megtartották?

– Láttam és irtóztam tőlük, jobban, mint a moralcsikok szent nőitől. Ezeknek csak a testük van megcsonkítva, azoknak a lelkük. Nem is tudtak vele sokáig élni. Olyanok lettek, mint a kísértetek, akik itt felejtették magukat a kakasszó után, mikor sírjaik becsukódtak. Mindig féltem auljok közelébe menni.

– És lásd, itt ebben az országban is laknak bezszlovecsniek, egy nagy titkos szövetséget képeznek, s minden évben kétszer, ősszel és tavasszal feljönnek a királynéhoz: elhozzák neki a kibányászott ezüstöt, aranyat; egyedül ők azok, akik az énáltalam üldözött titok kulcsát bírják.

– Akkor azt sohasem fogod megkapni.

– De igen. Ha még egyszer a királynő azt fogja tőled kérdezni, hogy akarsz-e Csengli ghiraihoz visszamenni, hogy neje légy? Azt feleled rá neki: „Nem!” És azután azt mondod, hogy ama borzalom éjszakáján, amelyen apád, anyád, testvéreid fel akartak áldozni, fogadást tettél a szent szűznek, hogy ha csoda módon megszabadít, akkor neki szenteled magadat, soha férjhez nem mégy, hanem áttérsz a bezszlovecsnie felekezetbe, ahol férfiak, nők úgy élnek, mint a szentek.

Izméne összetette két kezét keblén, s szemeit ég felé emelve, mondá:

– Ha te úgy kívánod, azt teszem.

Riumin gyöngéden fejére tette a leánynak jobbját.

– Nem vagy-e te nekem testvérem? Nem vagy-e szentem?

– És nem vagyok-e rabnőd? – tevé hozzá a leány.

– Le mered tenni azt a rettenetes esküt?

– Ha kívánod, leteszem.

– És azután el mersz menni e rettenetes halott emberekkel az ő ismeretlen sírjukba, a föld alá vagy a föld olyan szegletébe, ahol örök hallgatás van, ahol nem hallasz emberszót, nem látsz világot többé? Valami elhagyott bánya sötét tárnáján keresztül, mely az átfúrt hegy túlsó oldalán egy olyan sziklavilágba vezet, ahol nem terem se kenyér, se gyümölcs; ahol nincs más, csak kőhalmok, murvahegyek, ércsalak, rozsdavíz-patakok, örökké csattogó érczúzók és örökké hallgató emberek. El mernél oda menni?

– Hogy a világot nem látom, hogy az emberek szavát nem hallom, az nem sokáig fog fájni; hanem hogy tégedet nem látlak, s a te szavadat nem hallom, az fájni fog holtig. De te boldog léssz idefenn, s ez megnyugtat engem oda alant. Ugye, nőül fogod venni a királynőt? Ő téged szeret nagyon.

– Ne beszéljünk most énrólam és a királynőről.

– De arról beszéljünk, mert ez ad nekem erőt elevenen leszállni a sírba, hogy ti szeretni fogjátok egymást.

– De én nem akarom, hogy te ott maradj a sírban.

– Hát mit akarsz?

– Meg akarom általad tudni, hogy mi van a túlvilágon.

A leány ijedten ragadta meg Riumin kezét.

– Mit akarsz?

– Azt akarom, hogy ha ősszel elmégy a halottakkal, tavasszal visszajöjj velük, és azután ne törődjél a kárhozattal; ne rettegj, hogy a lelked elvész; hanem törd meg azt a rettenetes esküt, és mondj el nekem mindent, amit láttál, amit kitanultál.

A leány arcát a rémület rángatózó görcsei torzíták el e szavaknál; szemei kerekre felnyíltak a látnoki félelemtől, két kezével homlokához kapott: ez iszonyú kínzás volt! Riuminnak át kellett őt ölelni, hogy össze ne roskadjon; de a leány erőszakkal kifacsarta gyönge tagjait öleléséből, vágyott a földre leesni, s arcát eltemetni a porba.

– A lelkedet kértem – mondá neki Riumin kegyetlenül. – Az örök életedet kívántam áldozatul.

A leány aztán térdre emelkedék kínos vonaglással, oly arcot meresztve Riuminra, melyben már nem volt lélek, két reszkető kezét felfelé fordított tenyereivel odanyújtá feléje, mintha kitépett lelkét nyújtaná oda neki.

– Úgy lesz.

És úgy lett.

Izméne azt mondta Alzahirának, hogy nem fog nőül menni, hanem elmegy szent leánynak a halott emberekkel. S a királynő sokkal többet tudott az orosz raszkolnikok fanatizmusáról, mint hogy ezt el ne hitte volna, s a szerelmes nő sokkal jobban örült annak, hogy ez a leány feláldozza magát, hogysem abban meg akarta volna őt akadályozni.

Hisz a civilizált világban is szokás az, hogy ha egy szegény leánynak a vőlegénye gazdag menyasszonyra talál, a szegény leány akkor kolostorba megy. Csakhogy „ez” éppen orosz metódus.

Amint az új bor kiforrt, megjelentek a királyi lak előtt a rejtélyes emberek, egész karaván, teherhordó öszvéreikkel. Riumin megismerte arcvonásaikban nemzete szülötteit, bár ezek szakállt nem viseltek.

A félévi arany- és ezüsttermelés, amit magukkal hoztak, annyi lehetett, mint az Urál-hegyi bányák egész évi zsákmánya. S talán ha több erővel fognának a bányászathoz, az eredmény még nagyobb lehetne.

Abból, hogy az általuk cserében átvett élelmiszerek félévre vannak szánva, utána lehetett számítani, körülbelül hány emberből állhat a bányásztelep. Hozzá kellett azonban vetni, hogy a halottak felekezetében nincsenek gyermekek. Náluk a szökevények, a proselyták képezik a népszaporodást, a fanatizmus hódítása pótolja azoknak a helyét, akik az igazi sírba elmennek.

Mikor a királynő elfogadta a tróntermében megjelenő sztarosztát és a küldöttség véneit, akik szótlanul hozták zsákjaikat, mázsáló gépeiket, fölmérve az udii országnagyok előtt a sziklaország ajándékát, a királynő egy viszonajándékot adott át nekik: maga vezette kézen fogva a sztaroszta elé a beavatandó neofitát, Izménét.

Még most is az a rózsaszínű kettős chiton volt rajta, mely hasonlóvá tette egy olympi félistennőhöz.

A némák sztarosztája pedig elővett bő, szürke köpenye alól egy hasonló szürke palástot. Annak is, mint valamennyinek, amit a férfiak viseltek, a főt betakaró csuklyája volt. A sztaroszta odatartá a palástot a leány elé.

Mindenki érezheté a darócköpenyen azt a mellfojtó nehéz szagot, amit magába vesz az az öltözet a föld alatti nyirokból, az ércrozsdából, a penészből. Az egész küldöttség ezt a dohos sírboltleheletet terjeszté maga körül.

És a leány nem irtózott ezt a szomorú köntöst magára venni, eltakarni vele azt a szép rózsaszínű selyem chitont, azokkal a csábító redőkkel, amelyek szép termetét körülfolyták. Ez egy ráadott koporsó volt. Fölvette.

Akkor a sztaroszta előhúzott egy papírtekercset az övéből. Fakó volt az is már és penészfoltoktól iromba; az írott betűk olyan színűek rajta, mint a vasrozsda; bűzlött belőle az incunábulák szaga.

Erre volt fölírva az a rettenetes eskü.

És a leány elmondta ezt az esküt az eléje tartott papírról, mondatról mondatra, nyugodt, csendes hangon. S az az „Amen” a végén, az volt az utolsó szó, amit szabad volt ajkainak e világon kimondani. Még csak azt sem többé, hogy „Isten hozzád”, valakihez fordulva, aki a királyné jobbján áll.

És nem reszketett a szava, mikor az esküt végigmondá. Pedig arra gondolt az átokmondás pillanatában, hogy én az átkok dacára meg fogom szegni ezt az esküt: „Isten engem úgy büntessen!”

És szörnyű ez esküt megtartani; de szörnyebb lesz megszegni.

A végső szó után fejére hajták a palást csuklyáját. A koporsófödél le volt zárva. A szép szeráfarcból nem látszott más, mint a bezárt ajk, ami se hangot, se csókot ne adjon soha többé.

A következő éjjel nyomtalanul eltűntek a némák. Szokásuk volt folyamok medrében utat veszteni; nem találhatta ki járásukat senki. És tiltva is volt őket kíváncsi leskelődéssel elidegeníteni. A bányászpalást nagy szabadalommal bírt az egész országban. A szótlanok intése parancs volt.

IV. A visszatérő lélek

Bekövetkezett a tél.

Az udii tartomány ugyanazon földöv alatt fekszik, amely alatt Toszkána, s a tél ott nem ridegebb, mint Közép-Olaszországban. A ciprus, olajfa és babérfa a szabadban tenyészik, s már februárban jelentkezik a tavasz, a déli hegyoldalak piroslanak a mandula és őszibarack virágzó ligeteitől, s mikor a körül felmagasló Tösönáld, Latpari és Leila hegytetőket belepi a hó, a körös-körül befoglalt völgyországban minden mező, erdő zöld marad; a folyamok be nem fagynak soha.

Riumin napról napra jobban érzé, hogy a Föld-isten őt is mily titokteljes bűbájjal vonzza magához itt. Lelkének erélye vész, akarata elolvad a nép tömegében, mely nem mond ellent, minden szavát híven megfogadja. Éreztetik vele, hogy ő ebben az országban a legokosabb ember. S ez olyan zsibbasztó tudat. Elérte a legmagasabb polcot, ami e kis országban legfölül van ő a királynő vőlegénye, a leendő együtturalkodó. S e koronás mátka csak ővele szemközt nem királynő; ott nincsen akarata; ott nem gondol egyébre, mint hogy az ő kedvét keresse. S az engedelmes nő a legerősebb hódító, a női szelídség a legvalódibb abszolút hatalom. Kivált, midőn ugyanez a nő a házon kívül igazi királynő; mikor trónján, lova nyergében, a bírói tribünön ül, fejére téve a földjelvényes sisakot, akkor tud parancsolni néptörzseknek, s rendet tartani háromszázféle együttlakó nemzet között, s hízelegni csak a háromszázegyediknek tud: aki ellenségül támad honára, aki kémül lopta be magát országába és szívébe.

Riumin azon a télen egészen beletalálta magát azoknak a kis német fejedelmeknek a szerepébe, akikre nézve hosszú időn át lehetetlenné lett téve minden beavatkozása világtörténetbe; akiket nem zaklatott fel se háború, se forradalom, s akik aztán fejedelmi hatalmukat a zene, építészet, művészet, gazdálkodás szelíd országaiba vitték át. Riumin színésztársaságot toborzott, írókat, zenészeket jutalmazott, drámákat, operákat adatott elő; megismertette a gazdagokat a táncestélyek élvezetével; összegyűjtötte a festőket, s a nagy nemzeti múlt emlékeit örökítteté meg velük, s télikertjében a kaukázusi flóra csodaszép növényeit gyűjté össze. Egészen azon az úton volt, hogy olyan uralkodóvá váljék, akinek a kedveért megváltoztatja egykor az udii nép a chariate alkotmányt, mely szerint Tamara királynő óta folyvást leányágra száll a korona. Riumin a törököt, aki sohasem énekel, megtanította dalolni, s a cserkeszt, aki sohasem nevet, megtanította kacagni. Színházában énekeltek és kacagtak. (A cserkesz nők, ha a háremekbe kerülnek, még ott is megtartják örök komolyságukat; a szultáni szerájban egy sajátszerű cukrot készítenek számukra, aminek neve „helau hindi”; ez ingerel a nevetésre.)

S miért ne fogadta volna el Riumin e zajtalan boldogságot? A Föld-isten kínálja azt. A Föld-isten azt akarja, hogy minden ember itt, ezen a világon és a mai napon legyen boldog; ne keresse azt, ami a halhatatlanságnak való. Éljen magának, és engedjen másokat élni. Tegye azt, ami magának jólesik és másnak nem fáj. Legyen fiatal mindvégig, s ne vegye észre, mikor őszült meg.

Már ki volt tűzve az egybekelés napja. Az egy ünnepnapra volt hagyva. Mert a Föld-istennek is vannak sátoros ünnepei. Van egy nap, amikor egyszerre ellep minden mezőt a sárga virág; mintha be volna húzva a föld aranyterítővel. Nálunk gólyahírnek híják ezt a virágot, s mikor az megjelen, ugyanaz jelszó a hegyeken levő hónak az olvadásra.

A gólyahír-virág megjelenésének napja volt a menyegző határideje.

Előre látható volt, hogy ha a havasokról elkezdik a folyamok az áradatot mind az Alazán-tóba önteni, akkor annak a partján még több ház ereszét eléri a víz, s a gyümölcsligetek úszni fognak.

– Nem akarod a Jachwa tűzaknáját még fellobbantani? – kérdé Alzahira Riumintól, a fenyegetett tóparti falvak miatt aggódva.

– Még nem – felelt rá Riumin.

És Alzahira a szerelem hálamosolyával jutalmazá e választ. Hiszen ha ez akadály el lesz hárítva, akkor a jezidek bevégezték föladatukat, s a galgár fejedelem azonnal itt terem visszakérni az elvitt túszokat: a maga menyasszonyát és a testvére vőlegényét. S mivel lehet az ellen védekezni? Ágyúk már vannak. Harmincezer moszkó ellen meg tudja már magát védelmezni; de olyan ágyút még nem találtak fel, amivel egyetlenegy embertől megvédhesse magát, aki a saját adott szavával jön ellene.

– Hogy lehessen azt megmondani Csengli ghirainak: „A te húgod vőlegényét magam tartottam meg férjemül; menyasszonyodat pedig elbocsátottam a halott emberekkel a föld alatti világba”?

Azért csak hadd ússzanak a falvak, kertek ott az Alazán-tó körül.

A Föld-isten bűvhatalma az egész lélekre hat; az ember gyorsan felejt, a fájó gondolatok, mint a férgek, lebújnak a földbe, s mint mozdulatlan rovarbábok alusznak.

De hátha egyszer az égi Isten felkölti az alvó rovarbábokat! Az utazók emlegetik a kaukázusi mézet, amiről már a római írók azt jegyzék föl, hogy bódító hatással bír. (Tán az azaleák virágnedvétől.) Ez a méz édes önfeledést hoz a lélekre, s a test idegeire valami olyan érzést, mintha az ember repülne fölfelé. Ilyen bódító méz volt Riuminra nézve az egész élet Udiban. Egy szakadatlan gyönyör.

Alzahirában a nők eszményképét ismerte föl. Úgy reszketett a közelgő naptól, mely őt karjaiba fogja vezetni, mint aki előtt a nőszív adta boldogság még ismeretlen titok.

S a mezők szép zöldek voltak már, a milliárd virágbimbó csak az utolsó éjjeli harmatra várt még, hogy a hajnal sugarai előtt kipattanjon, s akkor völgyön, mezőn végig fog hangzani a hozsánnakiáltás: „Itt a tavasz!” S a tavasz legelső ünnepe lesz a menyegző napja.

Hanem az éltető harmat helyett valami más jelent meg. Az éjszaki havasok felől hirtelen egy fagyos hózivatar zúdult alá; ritkaság a kies udii tartományban, de éppen úgy előfordul ott is, mint ahogy meglepi a nápolyi narancsligeteket az, hogy nyíló virágaikra fehér lepkék szállnak, amiknek csókja fagyaszt, nevük hópehely. Éjfélre be volt terítve hóval az egész mező, mely a gólyahír kivirágzását várta.

Riumin aludt, és mesés boldogságról álmodott, amidőn egy kellemetlen, síró, panaszló hang ébreszté föl álmából.

Ismerte ezt a hangot jól. Gyakran hallotta azt Szentpétervárott. A jégmadár kiáltoz így, melyet sokszor lever a szél az éjszaki tenger mellől a déli vidékekre, madárnak gyönyörű, tollazata kék, zöld és veres, de hangja ijesztő; ez a hóförgeteget, a buránát szokta kísérni.

Riumin kitekintett az ablakán: fehér volt az egész vidék. A park lombos fái görnyedtek a hóteher alatt, s a szökőkút vízömlenye helyét jégcsap-csipkézet váltotta fel; a vízöntő triton vállán ült a sötétzöld jégmadár, s onnan kiabált alá.

S amit az alcedo kiáltozott, annak csodálatos értelme volt.

– Van egy ország, ahol még hó a mező, jég a virág, éjszakfény a nap.

– Ott van egy gunyhó, ereszéig ér a hófuvat, a kémény füstje elterül a havon, ablakából nincs kilátás.

– Abban a gunyhóban lakik egy öreg asszony, aki tőzegtűznél dercepogácsát süt, az ura számára.

– Mellette zsombikból készült széken ül egy fiatal leány, s egy rongyos kabátot foltoz vastag cérnával; az apja gúnyája az.

– Mikor készen lesz a vakarcs és a szűrködmen, akkor az a gyönge leány el fog indulni azzal a hófuvaton keresztül, egyes-egyedül a virradatlan éjszakában, hogy elvigye azokat az apjának, aki az ólombányában dolgozik, nehéz csákánnyal vágva a követ, kezén, lábán csörög a lánc. Egy héten egyszer szabad csak vele beszélni: egyik héten a feleségének, másik héten a leányának. Akkor ennivalót is vihetnek neki, s ha valamije elszakadt, megfoltozhatják.

– Ez az öreg asszony a te anyád, ez a gyönge leány a te húgod, ez a rab ember a te apád.

– Palotákban laktak, cselédseregnek parancsoltak, fényben, jólétben éltek egykor.

– Te vétettél a cár ellen, és ők szenvednek.

– Ők szenvednek temiattad, és azért mégis, mikor ketten együtt vannak, letérdelnek a szentkép elé, és teérted imádkoznak.

– Ők teérted szenvednek és imádkoznak; te pedig elfelejted őket, és megteszed magadat tündérkirálynő férjének, tündérország királyának.

– Pedig kezedbe van adva börtönük kulcsa és palotájuk kulcsa. Onnan kibocsáthatnád, ide bevezethetnéd őket.

– De te elfelejted őket, s örülsz a magad gyönyöreinek.

– Jaj nekik! Jaj mindazoknak, akik tégedet szeretnek. Jaj!

Mondta ezt mind az alcedo? Vagy csak úgy hallotta azt Riumin Oleg?

Meg akarta mutatni az égi Isten, hogy ő mégis hatalmasabb úr a Föld-istennél. Ez csak elnyugtat; de ő az, aki fölébreszt! Ő az, aki az emberi szenvedélyeket uralja, amik rombolnak és teremtenek. Ő az, aki csinálja a zivatart és a világtörténetet.

A felriasztott álomlátó gondolatai nehezek.

Riumin Oleg nem tudott tovább fekhelyén nyugodni; a félbeszakított boldog álom nem engedi fonalát megtalálni többé. Fölkelt, fölöltözött, s kibámult ablakán át a hótól világos éjszakába. A hideg éjszaki szél kapta magát, s telerajzolta az ablakát fantasztikus virágképekkel, hogy nem nézhetett ki többet rajta. Akkor még jobban elővették üldöző rémlátásai.

Eszébe jutott az áldozatul odavetett leány, aki eltávozott az ő parancsára a sziklák és hegyek dohos titkait fölkutatni, a némák között némává, a holtak között halottá lenni.

Annak is „jaj!” Az is szerette őt. Mit tett ő e leánnyal? Kegyetlenebbül bánt vele, mint azok az istencsúfolók, akik meg akarták csonkítani. Nem megszabadítója, hanem elvesztője lett ő. Elébb magáévá tette testét, lelkét, elrabolta a szívét, minden érzelmét, s akkor eldobta magától, eltemette élve, megfosztotta az utolsó vigaszától, a panasztevő szótól. Az oly hű volt hozzá, mint az arany, úgy szerette őt, mint az Istenét, s ő eltiporta őt, mint egy ördög; kísértetet csinált belőle. – Az alcedótól kellett-e meghallani ezt is? – Olyan jó álmokat ád a Daal isten?

Egyszer az át nem látszó ablakot halk koccintás éri kívülről.

Riumin, hogy kiláthasson a szabadba, lélegzete melegével olvasztott egy kerek foltot a jégbokréta közepébe.

Künn az ablaka előtt egy szürke köpenybe burkolt alakot látott meg, mely mozdulatlanul állt ott, palástjának csuklyája a fejére volt húzva.

– Ki az? – kiáltá rá Riumin az ablakon keresztül.

Az éjféli látogató nem felelt.

Riumin másodszor és harmadszor is ismétlé a megszólítást, a harmadiknál a rejtélyes alak hátratolta fejéről a csuklyát. A hóvilág megismertette arcát.

Izméne állt ott.

V. Izméne

– Izméne! – suttogá Riumin, felnyitva ablakát, s hogy az alak hívására is mozdulatlan maradt, kihajolt hozzá, átölelte a derekát, és felemelte magához az ablakon át.

A leány fázott és reszketett. Össze volt fagyva a szokatlan hidegtől. Az a szürke, földpenész szagú palást keresztül volt ázva rajta.

– Vesd le ez átkozott öltönyt magadról!

Hanem a szobában is hideg volt. Riumin lefekteté a leányt még meleg fekhelyére, s betakargatá gyöngéden, és azután kezei közé vette fagyos kezeit, s leheletével melengeté fel azokat, ahogy a leány tett egykor ővele a Tamara váránál.

– Visszajöttél hozzám? Egyedül jöttél, vagy társaid is itt vannak?

A leány nem felelt rá semmit.

– Istenem! Hiszen éppen most gondolkoztam felőled!

A leány nem mondta rá, hogy „köszönöm”.

– Téged az Isten küldött ez órában hozzám – suttogott tovább Riumin. – Szólj, hogy jöttél vissza? Merre jártál, miket szenvedtél? Szólj! Szólj! Szólj!

A leány pedig egyre hallgatott, és esküre emelt ujjait ajkai elé tette.

– Te esküdre emlékezel? – szólt Riumin elrémülve. – Te félsz az átkot átlépni? Örökre hallgatni akarsz előttem is?

A leány csak fejével inte.

– Mikor jól tudod, hogy a te szavad vált meg engem és egész szenvedő családomat: egy ősz apát, egy beteges anyát, egy hervadó testvért az iszonyú ítélet alól! Hiszen énérettem mentél a föld alá, az én szavamra vetted föl ezt az áldozatot, s most néma maradsz-e?

A leány összerázkódott, s arcát eltemette kezei közé. Még a sóhajtást is visszafojtotta keblébe. Annak is szó értelme van. A bezszlovecsnie esküje megtörhetetlen!

A kínpad sem vesz ki többé emberi hangot abból, aki a szörnyű fogadást elmondta.

A kínpad nem; de hát egy édes kérés?

– Izméne! – szólt Riumin, felölelve a leányt. – Szeretsz-e még engem? Szeretsz-e úgy, ahogy én téged? Akarsz-e feleségem lenni? Akarsz-e velem együtt futni innen? Akarod-e velem együtt felkeresni az én apámat, anyámat, testvéremet? Akarod-e azt hallani, hogy, íme, ez a ti leányotok, a te testvéred, az én imádott nőm?

Ó, ettől a bűvmondattól le kellett omlani a csontokból rakott varázskörnek! Ezeknek a szavaknak még az eltemetett halottól is választ kell hozni.

– Igen! Igen! Igen! – kiáltá a leány gyönyörlázzal szívében, s elfeledte e percben a láncraverő minden átkokat, a bosszúálló elementumokat és az örök kárhozatot, s karjait a kérdező nyaka körül fonva, folytatá az örök némaságból kitörő szót:

– Igen! Igen! Igen! – Az utolsó már nem is volt szó, csak félig sóhajtás, félig csók.

A szerelem a legerősebb vallás.

– S most már el fogod nekem mondani, honnét jössz? – kérdé Riumin, diadaltól sugárzó arccal.

– Mindent! – ígéré a leány.

– Akkor nincs elveszteni való időnk. Rögtön futnunk kell innen, hogy mire megvirrad, az Alazán-tavon túl lehessünk.

– És te itthagynád énértem a királynőt? Azt hallám, hogy a tavasz első napjára van kitűzve a menyegzőtök?

– Azt a napot betakarta a hó! Nézd, itt vannak a neki szánt menyasszonyi öltönyök. A vőlegény nászajándéka: a fényes hevsuri viselet. Ezt te fogod most felvenni, úgy viszlek el magammal.

– Mennyivel szebb ő, mint én!

– Az nem igaz! Te vagy az egyedüli szép a kerek földön – mondá Riumin, s amíg feladta a királynői mátkának szánt menyasszonyi öltönyöket Izménére, bálványimádást követett el annak szép termetével, s mikor az aranyhímzett szandált felhúzta neki, előbb megcsókolta a lábát.

A zivatar zúgása elnyelte a távozó paripák dobogását, a hófergeteg betakarta nyomaikat.

A virradat sokáig késett: odáig messze elfuthattak együtt.

VI. A Föld-isten

Senki se látta őket, mikor elfutottak, csak a sztaroszta. A bezszlovecsniek vénje. A hófuvatban rájuk ismert. Látta, hogy szöknek. Hallotta, hogy egymással beszélnek. Abból, hogy szöknek és beszélnek, megtudta azt, hogy árulók…

…De hát mit használ a halott embernek tudni valamit? Ő nem mondhatja azt el.

Rájuk kiálthatott volna: – Megálljatok! – Fölordíthatta volna álmaikból az őröket: – Fogjátok el őket! – Fölébreszthette volna Alzahirát. – El vagy árulva, királynő! Meg vagy csalva, asszony! – De a bezszlovecsninek nem szabad emberi szót kimondani…

Ott várt a sztaroszta a királynő kapujában reggelig, amíg bebocsátották.

Alzahira álmát is elrontotta az éjszaki vihar. Mikor elvált az este Riumintól, azt súgták egymásnak: „Boldog álmot, rólam álmodj, együtt ébredj velem a csalogányszóra!”

Együtt ébreszté föl őket a jégmadár szava.

Nagy ünnepély készült e mai napra; az ország minden nemzete küldött föl egy fiatal párt, aki a vőlegényt és menyasszonyt üdvözölje, virágünnep volt rendezve mára; hanem a Föld-isten ünnepei nincsenek a naptárba előre megírva. A vihar azt mondta, ma nincs tavaszkezdet, s elmaradt madárdal és üdvözlő ének.

Ahelyett azt jelenték a királynőnek, hogy megérkeztek a holt emberek a föld alól az aranyzsákmánnyal.

Alzahirának a menyasszonyi öltöny helyett föl kellett venni a királynői jelmezt, fejére a mirtuszkoszorú helyett az androdamant sisakot, a Föld-isten jelvényével.

Mikor a trónterembe lépett, már ott álltak félkörben az aranytelep küldöttei.

Alzahira végigfutott rajtuk tekintetével, ha nem talál-e közöttük egy leányarcot? Hiszen e durva, elfakult szőrpalást alatt is rá kellene ismernie az eltávozott leányra; bárha a csuklya a félarcot elfödi is, a néma ajka elárulná, hogy ő az. Azután, hogy nem találta őt sehol, bámuló tekintete kérdezé a vén sztarosztától, hogy hol maradt Izméne? S a néma ember megérté a néma kérdést.

A sztaroszta Alzahira elé lépett, kétfelé szakítá mellén köntösét, s aztán kimarkolva iszákjából egy tele ökölre való poraranyat, azt szétszórta a levegőbe, s elévonva övéből az esküt tartalmazó penészes iratot, azt ledobta a földre, s sarujával rátaposott, és sírt.

– Mit jelent ez? – kiálta a királynő.

A sztaroszta hevesen mutatott mind a két kezével arrafelé, amerre a szökevények eltávoztak. Meg lehetett érteni taglejtéséből, torzarca keserűségéből a választ.

A királynő megérté a néma beszédet, s reszketve mondá:

– Hívjátok ide Riumint! Miért nincs ő már itten?

Asszonyai, kik elmentek Riumint keresni, azzal a szóval jöttek vissza, hogy a kösk üres, melyben Riumin lakott, ablaka nyitva, ajtaja bezárva. Paripái eltűntek az akolból. Senki sem látta őt eltávozni. – Asztalán egy levél volt, a királynőhöz intézve.

Alzahira nagy szívdobogás közt nyitotta fel a levelet, s ezt olvasá belőle:

„Királynő!

Én nem jöttem hozzád, mint jó barát, hanem mint ellenség, s távozom, mint ellenség, s visszajövök, mint ellenség. – Országod a cáré, akinek azt a szultán a drinápolyi békekötéskor átadta; s a cár elveszi azt tőled, mert szüksége van hegyei aranyára. Én az aranyat kerestem itt – és megtaláltam. – Én kezedbe adtam a fegyvert, hogy mikor visszajövök, ellenem egyenlő fegyverrel védhesd magad; ágyúitok olyan jók, mint a mieink. Légy készen, és őriztesd országod kapuit, mert visszajövök!”

S hogy egészen bebizonyítsa a királynőnek azt, hogy ellensége, végül azt írta oda:

„Izméne kedvesem volt – minden titkot elbeszélt – s most együtt menekül velem.”

Lehet-e ennél kegyetlenebb módja a hadüzenetnek?

Alzahira szemei kápráztak, feje szédült, elejté a levelet, s kezeivel a homlokához kapott. S ekkor megérzé, hogy azon koronás sisak van, nem főkötő. A királynő áll itt, nem a szerelmes asszony.

– Lovakat hozzatok elő! – kiálta parancsoló szóval, s leereszté sisakja rostélyát, hogy arcának szégyenpírja ne lássék. – Üldözni kell a szökevényeket! Országunk titkai el vannak árulva.

E szóra a bezszlovecsniek ajkai megnyíltak, mintha örömtől, bosszútól akarnának felkiáltani, de emberhang még elvétve se jött ki szájukon, az csak egy néma lehelet volt; a forró kilehelt pára meglátszott a hideg légben.

A lármakürtök megszólaltak, az érc támtám bömbölése fölverte a népet, az ágyúk megdördültek; minden úton vágtattak az üldöző csapatok az Alazán-tó felé. Kijárás ez országból egyedül e tavon keresztül vezet.

Mikor odaértek, akkor aztán tapasztalták, hogy a moszkó nemhiába járt a maga iskolájába.

Riumin jó eleve úgy intézte a dolgát, hogy az Alazán-tavon levő kompokat és dereglyéket, ágyúkkal ellátva, rendszeres hajóhaddá alakította át; ő maga volt azoknak az admirálja, aki rendes hadmozdulatokba begyakorlá a kis flottillát.

A menekülés éjszakáján a tó innenső partjához érve, parancsot adott valamennyi hajósnak, hogy dereglyéikkel kísérjék őt át a túlsó partra.

Azok engedelmeskedtek az admiráli parancsszónak. Az éjsötétben Izménét, királyi jelmezében, Alzahirának nézték. Riumin az egész dereglyecsoportot átvitte magával az Alazán-tó túlsó partjára. Azóta a vihar nőttön-nőtt, a dereglyék szél ellenében vissza nem térhetnek, a mély tó oly hullámokat hány, mint a tenger.

S mire a vihar lecsendesül, mire a dereglyések a cselről értesülnek, mire ide megint ismét visszatérnek a lovasokkal, azalatt a szökevények két ország határán túl lesznek üldözőik elől.

A nép dühe hangos átkozódásban tört ki.

– Csendesen! – kiálta Alzahira felcsattanó hangon. – Hívjátok ide a halászokat! – Kinek van kedve közületek lélekvesztőjével ebben a viharban a hullámokkal dacolni, s átverni magát a Jachwa torkolatáig, ahol a sziklagát áll?

Tízen is jelentkeztek egyszerre.

– Menjetek mindannyian! Egy talán odaér. Amelyik odajut, keresse föl a munkavezetőt, s mondja meg neki ezt: „Daal isten nem hagyja megcsúfolni magát”. Az tudni fogja, hogy mit tegyen erre. Siessetek!

A halászok nekiindultak a haragos tónak lélekvesztőikkel, a hullám oly magasan járt, hogy a távozókat alig lehetett többé látni; néha-néha bukkant fel egy a hullám gerincén. Hanem a sok hajós között volt egy vakmerő, aki a bőszült vihar elé felhúzta a vitorláját. Azt aztán repülve vitte előre a szél. Az nem úszott, hanem szökött egyik hullámhátról a másikra. Az bizonyosan túlpartra ért.

S amint a vitorlás csónak átjutott a tavon, egyszerre megszűnt a télförmeteg: a felhők eloszoltak, s a nap olyan melegen kezdett sütni, mint ahogy tegnap elhagyta.

A tó innenső partja tele volt néppel, mindenki a Jachwa – torkolatból felmeredő fekete sziklatömegre nézett, melynek két oldalán ömlött tovább a tóból a folyam.

Egyszer aztán a tóból egy óriási víztorony emelkedett fel, melynek kupolája hirtelen felhővé terjedt szét, s míg ez kétoldalt szerteomló vízsugarakra szakadt, a közepéből villámló tűzkéve lövellt föl magasra.

A föld alatt siketítő moraj zúgott hosszasan, s az álló föld reszketett az élők lábai alatt.

– Föld-isten nem hagyja megcsúfolni magát!

Alzahira leszállt lováról, és megcsókolta egyetlen hű vőlegényét: a földet.

A nép pedig bámulva látta, hogy amint a víztorony leomlott, a felleg szétoszlott, a Jachwa-torkolatból fölmeredő sziklapúp nem volt sehol.

S arra az innenső parton levő házak, gyümölcsfák kezdtek lassankint kiemelkedni a víz alól. A hullám, mint a megkorbácsolt szörnyeteg, mindig odább húzódott.

A távolban folytonos mennydörgés hangzott.

Alzahira felmagasult, s kezét kinyújtva az Alazán-tó felé, kiálta:

– E dörgésben izeni meg a Daal isten, hogy e hegyek országa nem volt a szultáné, s nem lesz a cáré soha!

(Tudva van, hogy a Kaukázust azon a jogon foglalta el az orosz, mert a török szultán a drinápolyi békekötéskor aláírta e szókat: átengedek „több” tartományt a Kaukázusban. Pedig „egy” sem volt az övé soha. A cár ennélfogva elvette „mind”.)

VII. Uvilszász város

A két szökevénynek kedvezett az időjárás és szerencse.

A kemény északi szél elvette a szimatot: a hó befútta a nyomot, a jezid falvak őrebei nem vették őket észre, mikor mellettük elhaladtak. Mindenütt a Jachwa mentét követve, folyvást hófúvás alatt siettek előre. A folyam jó vezető volt. Mikor aztán megszűnt a vihar, a nap újra kisütött; az olvadó hó egyszerre mindenünnen patakokat eresztett a folyam partjain alá; egy sűrű tölgyerdő vette őket védelme alá. Keskeny ösvény vezetett azon keresztül, csupán két lovas számára törve. Senki sem jött rájuk szemközt e szűk ösvényen. Egynapi járó ugrás volt közöttük és üldözőik között. Paripáik azok a jó cserkesz lovak, amik napjában húsz órát vágtatnak hegyen-völgyön keresztül, s másnap nincsenek kifáradva.

Mikor egy sziklaforrás előtt pihenőt tartottak, s előszedték élelmikészletüket, Riumin maga leült egy sziklára, s Izménét ölébe vette, hogy meg ne hűtse magát a nedves kövön. Tegnap még nem sajnálta, hogy a hideg sziklába van bezárva, s ma már a rajta megpihenéstől is féltette.

Izméne ezután előszedte egy kis tüszőből azokat a kincseket, amikre Riuminnak legnagyobb szüksége volt: a termésaranyat, a prizma alakú, a rutalevél mintájú aranyjegeceket, ahogy azok a föld méhéből előkerülnek. Ezek lesznek Riumin bizonyítékai, hogy a kaukázusi Eldorádót csakugyan föltalálta. Ő maga nem gondolt erre.

– Hogy jutottál ezekhez? – kérdé Riumin.

– Úgy loptam.

– Te loptál? – szólt Riumin elbámulva.

– Te kívántad, hogy kárhozzam el érted. Vessem oda a lelkemet a pokolnak. Megtettem. Isten nevét kicsúfoltam; esküt szegtem; apámat, anyámat megvetettem; loptam; két kezem tele van rokonaim vérével. Mi van még hátra? Az is vétek lesz, ha megcsókollak, hogy semmi se maradjon föl a tízparancsolatból! Jobban szeretlek, mint az Istenemet.

Riumin a leány kezét a saját fejére tette.

– Szálljon az én fejemre minden bűnöd!

És azután elgondolkozott rajta, hogy mindaz, ami most ővele történik, már megtörtént egyszer a világon, s talán éppen ezen a helyen? Talán éppen itt, ennél a forrásnál suttogta Medea a csábító argonauta fülébe e szókat: „Én megloptam a föld alatti szörnyet, meggyaláztam az istennőt, megcsaltam az apámat, megöltem az öcsémet teérted, hogy a mesés aranygyapjút elhozzam a számodra, mert jobban szeretlek, mint az isteneket!” Vajon ő is úgy meg foga-e csalni Izménét, mint Jázon megcsalta Medeát?

De hallga, mi dörg a távolban? A távol zivatar talán? Vagy a Simpleiadok mozgó szirtjei verik össze homlokaikat, mint az argonauták idejében?

– Siessünk!

Az út mély völgybe kanyarult le; a sziklaszorost, mely a galgár tartományba vezet, meg kelle kerülni: ott a két bejáratot őrzik.

– Én jól ismerem erre az utakat – biztatá Riumint a szerető leány. – Apámmal sokszor kikerültük itt a rabló jezidek cseleit. Bízd magadat énrám!

Hogyne bízhatta volna rá magát Riumin!

– Hallod, hogy mennydörög a távolban? Siessünk az éji tanyára. Mindjárt megtaláljuk Uvilszász várost.

– Várost? – szólt Riumin megütközve.

– Ne félj! Holtak városa az. Egy őskori nagy metropolis eltemetve két összeroppant hegy omladékai alá. Utazásainkban kétszer töltöttük ott az éjszakát. Félelmes hely, felséges hely az! Isteni és ördögi tanya. Nem félsz velem ott tölteni egy éjt?

– Paradicsom lesz az, ha te ott léssz!

Erre Izméne elhagyta a járható utat, s azzal mindketten lovaikról leszállva, egy idomtalan sziklákból összehányt omladvány mélyébe kezdtek alászállni, melyet egy ítéletnapi világrombolás látszott összedönteni. A vadszőlő, az örökzöld folyondár keresztül-kasul szőtte az omladványokat, a saxifragák belefonták gyökereiket a sziklába, s a kőrózsa, a kövér szaka, az aloék és pozsgárok nem hagytak meztelen egy sziklaormot sem. Talán valaha Circe virágoskertje volt ott.

Izméne mind mélyebben vezette a sziklalabyrinthba útitársát. – A mennydörgés egyre közelít, siessünk menedékünkbe; még utolér!

A sziklagörgeteg között már egy-egy letört oszlop, egy keresztültört fal maradványa állta el az utat. Izméne olyan biztosan járt itt, mintha otthon volna.

Kivehető volt egy sziklába vágott lépcső maradványa, egy bástya félboltozatával egyik felén. A szédítő mélység fölött, mely egy tátongó hegyszakadékot elválasztott, egy sziklacsompó feküdt keresztül, mintegy természetalkotta ördöghídja. Ezen haladtak keresztül, lovaikat künn hagyva a berekben legelni. És azután egy alacsony boltüreg száda elé értek, melyet sűrűn benőtt a vad bozót; utat törtek azon át, a boltüreg egy eltemetett palota bejárata volt valaha; a roppant architravok szétzúzva hevertek a rájuk omlott sziklák alatt, csarnokok, tornácok össze voltak döntve; a ciszternák betemetve, csak egyedül a tepidarium kis boltürege maradt meg, annak a földdel fedett boltozatát nem törték keresztül a sziklák. A kis boltüreg belseje fénylő kaviccsal volt kirakva mozaik módra, s a forrásvizét most is csorgatta a szájába fogott csövön át egy kalcedonból faragott szatírfő.

– Lásd, milyen jó helyünk lesz itten! – suttogá Izméne.

Egy szerető párnak éppen elég.

Akik ég és föld üldözése elől menekülnek, felséges bűnökkel, amik nem közönséges halandók bűnei. Bűnök, amiknek neve hőstett; szerelem, aminek neve misztérium.

A mennydörgés egyre közelít, hangja messze betölti a világot. Vannak, akik nem félnek tőle.

– Olyan jó minekünk itten. Sötét van, csak viasztekercsünk pisla fénye lángol. A villámlobbanás nem hat ide. Sziklák tömegébe vagyunk elrejtve mélyen. Az egész város alszik. Már ezer esztendő óta alszik. Mienk egyedül az élet. Ha félsz, szoríts jobban magadhoz!

Van-e felségesebb hang, mint a csók a mennydörgésen keresztül?

És azután átölelték és megcsókolták egymást, s nem féltek tőle, akárhogy dörög az ég fejük fölött.

Az pedig nem az ég volt, aki dörgött, hanem a Daal isten.

Mint az elszabadult tenger, omlott alá az Audi hegyekből a gátját tört Alazán áradata. Víztömeg, mely nem ömlik, hanem hömpölyög, mint a hógörgeteg, rohanva, bömbölve; nem ahogy víz szokott, kígyófutásban, kerülgetve az akadályt, hanem mint a tűzokádó lávája egyenes vonalban, keresztültörve halmokat, szirteket, amiket útjában talál, kiforgatva helyéből az álló bércet, s medret ásva a sziklatalajban. A kaukázusi őserdő nem állja útját, a félezredéves törzseket kinyűvi gyökereiből, s az egész rengeteget pozdorjává törve, zúdítja maga előtt, míg egy-egy szűk völgyszorosban megreked vele. Az iszonyú erdőtömeg betömi a hegyszakadék kijáratát, s dacolni kezd szörnyetegével. A rettenetes ár küzd az önrakta akadállyal, ha felül nem törhet rajta keresztül, alatta ássa alá forgatagaival a talajt, míg egyszer, ha a fatömeg nem akart engedni, a szikla tágít; egy oldala beomlik: a tengerré gyűlt áradat azzal megint örvénylik odább, viszi magával egy országgal az összezúzott sziklát és rengeteget.

Még az örökkévaló kő is megszűnik előtte; hát még ami halandónak született…

Azok pedig suttogtak ott alant, a gyönyörök isteneitől feltalált szavakat; s a szerelemvallomások időközeit kitölték Seherezádé vég nélküli regéi a föld alatti gnómok titkos életéről, kik a sziklák kincseit kizsákmányolják és sohasem beszélnek, mégis megértik egymást. A szatírfő vízsugára csorogta hozzá az altató zenét.

VIII. Ha a Szemes kiszárad

Veljaminoff tábornok ezóta hatalmas erősített hellyé alakította át Szucsuk-Kaleht. Nem is az most már annak a neve, hanem Veljaminovszk.

Bevehetetlen csillagsáncok, redoute-ok láncolata őrzi a kikötőt, messze hordó ágyúk ütegeivel ellátva, s a Szemes folyam partján végig már elkészült a hatalmas katonai étape-út csaknem egészen a Tamara királynő váráig.

Eleinte sok baj volt az akadékoskodó cserkeszekkel, kik a sűrű erdőkből folytonosan vadászatot tartottak az orosz katonákra. Minden talyigatoló katonának a hátán kellett vinnie a puskáját, mert egy nap nem maradt el támadás nélkül, s sokszor, mikor ebédhez leültek, nem az ette meg a kétszersültet, aki a forró vízben megáztatta.

Egyszer már haragjában arra a gondolatra vetemedett a fővezér, hogy az egész erdőséget leégeti. De az nem engedett magával elbánni. Az őserdő a Kaukázusban oly tömött, hogy a meggyújtott tűz nem terjed benne tovább; kialszik a légvonathiány miatt. Úgy kellett széles utakat vágni fejszével az erdőn keresztül, s aztán minden puskalövésnyire magas őrházakat állítani fel, amik olyanok, mint a galambdúc. Az őrt hágcsón bocsátják fel, s ott hagyják, míg az őrjárat eljön a felváltására a tovavitt lábtóval.

Mikor a tábornok elindult valahová sétálni, bárha csak a palotája kerítésén kívül is, azt nem tette anélkül, hogy a kétcsövű puskáját magával ne vigye: azután meg egy amerikai sinkoránt, mely odahaza szökevény rabszolgák üldözésére volt betanítva. Ha kocsin sétázott ki, a hintaja előtt haladt egy kerekes ágyú, mögötte dromedár hátára csatolva egy hegyi ágyú; az ágyúknak előtte-utána egy-egy pulk kozák. Csak éppen hogy esernyőt nem vitt magával.

– Pompás szibériai idő van! – mondá egy napon a tábornok, mikor az északi szél telefútta hóval az egész vidéket, s ő korán reggel kitekintve az ablakán, a gyűlölt örökzöld erdők helyett megpillantá az otthonra emlékeztető téli tájképet. – Ma minden ember kétszeres jó kedvvel dolgozik, tudom, s a cserkesz elbújik az odújába!

Hadsegédét hívatta:

– Mi újság?

– Parancsára, tábornok. Az éjjel nagy vihar volt.

– Jól van. Ez az én parancsomra történt. Hát aztán?

– Parancsára, tábornok. A vihar a kikötőben valamennyi szállítóhajónkat mind elsüllyeszté.

– De már ez nem az én parancsomra történt. A hajósok megmenekültek-e?

– Parancsára, tábornok, tízen kívül mind a tengerbe fulladtak.

– No, hát annak a tíznek kancsukát kell adni.

– Engedelmet, tábornok, a hajósoknak kiváltságuk van.

– Micsoda kiváltságuk?

– Azok nem kancsukát kapnak, hanem kilencfarkú macskát.

A tábornok most már elégedetlen volt a téli tájképpel; a tengerpart tele volt hajói roncsaival, s az egész végtelen Pontus – tükör simára volt söpörve minden vitorlától.

S a déli nap aztán elrontá a téli tájképet is, egyszerre rohamosan olvadni kezdett.

Mikor estefelé a tábornok szokott kedélyes sétájára elindult, megtekinteni a nagy Veljaminoff-utat a Szemes mentében, azt kérdezé a legelső munkafelügyelőtől:

– Mi újság?

– Parancsára, tábornok; egy óra óta a Szemes folyam egészen kiszáradt.

– Hogyan száradt ki?

– Hát úgy, hogy elfogyott belőle a víz. Halak, rákok, teknősbékák mind ott nyüzsögnek a meder kopoltyúiban.

– Hát hiszen ez nagyon jó. Csináljatok egy jó napot a legénységnek. Fogjanak halat.

S azzal dobszóra minden ember az egész folyam mentén nekiállt a halászás legolcsóbb nemének.

A tábornok és tisztjei csodálkozva nézték ezt a tüneményt, találgatták az okát, fennhangon.

Hejh! Ha valaki meghozta volna Mczhetisz végrendeletét, amit az Veljaminoffnak hagyott hátra: „Mikor a Szemes folyó kiszárad, akkor őrizd magadat az árvíztől”.

Szokott ez így történni máskor is.

Az oka bizonyosan az, hogy a gátat tört Alazán-tó a Jachwa régi medrét elfoglalta, s a magával hozott szálfa- és sziklatömeggel a Szemesbe szakadva, azt a sziklaszorost, amit a Tamara várhegye képez, eltorlaszolta. Minél nagyobb az ár, annál magasabb a torlasz; az erdő fenn úszik, s most aztán két folyam egyesülten küzd a torlasz ellen. Ha azok azt végre keresztültörik!

…Nyolc óra hosszat tartott a Szemes folyam elapadása, az egész folyam medre teli volt fáklyákkal, egész éjen át halásztak a legények. Soha ilyen préda nem kínálkozott a számukra.

Reggel három óra tájon aztán valami apokaliptikus világomlás robaja hangzott föl a távol hegyek mögül, ami nőttön-növekedő pokoli hangemelkedésben közelített Veljaminovszk felé.

– Mi az? – kiáltá a tábornok, álmából fölriadva, berohanó hadsegédéhez.

– Parancsára, tábornok, úszunk.

– Úszunk? Hol?

– Itt a vár közepén.

– Miben?

– Vízben. Éppen olyan szép látványunk van, mint mikor négy év előtt a Néva elöntötte egész Szentpétervárat, s a tengerről a gályákat a cári palota erkélyeihez csapkodta oda.

Ez hihetetlen volt.

Veljaminoff tábornok (ki mindig teljes egyenruhájában aludt) futott ki a sánctetőre, s amit látott, az káprázatnak is sok volt.

Egy úszó fatörzsekkel kavargó tengerár borította el a vidéket nagy messzeségben, s ez ár közepett, mint mértani szigetkék úsztak az ő váracsai, csillagsáncai.

És ő látta a bevehetetlen erősségeket óranegyedek alatt összeomlani, eltűnni az örvények forgatagai alá. Az erdőket megszálló legénység minden oldalról rohant a magaslatra épült fellegvár felé, s jajkiáltásával tölté el annak környékét.

Mint mikor Fáraó üldöző hadaira ráomlott a Veres-tenger dagálya, úgy menekült, kapaszkodott ki a harsogó vízárból ember és paripa, úszva, egymásra gázolva, körben forgó háztetőkre, hömpölygő fakunyhókba kapaszkodva: a magas őrházak galambdúcai megteltek fölmászó emberi hangyabollyal, míg egy új hullámtorlat hangyástól együtt ragadta el a letört alkotványt.

S a vízözön egyre nőtt, minden óranegyedenkint két-három méter magasságot emelkedett, s már a fellegvár sáncait fogta körül. Az ítéletnapi vízroham tízmázsás sziklákkal játszott labdaképp, s azokkal döngette a fellegvár falait; aláfúrta magát a föld alatti tűzaknáknak, s azokat fölemelve, rést tört a legerősebb bastionokon, ágyúk, bombapyramidok odaomlottak a vízbe, az iszapár háztetőkkel borítá be a tengeröbölt, s sárgára festé messze a zöld hullámtükört.

A büszke megszálló sereg zöme hálákat adhatott Szent Kristófnak, hogy kimenekülhetett a végromlásból egy keskeny sziklaháton át a magasabb hegyoldalra, s onnan nézhette, miképp nyeli el az irtóztató szörny egymás után Veljaminovszk erődét; sánc sánc után mint omlik le előtte; csak az őrtorony védi életre-halálra magát, és azt a tetején lobogó büszke zászlót.

Estére Veljaminovszk várából egy sánc sem volt.

…A Daal isten úgy szokott tenni, ha megharagszik.

S ez nemcsak a Szemes folyóval történt meg. A Terek folyam háromszor rombolta szét így az oroszok által a Kabardában épített védműveket, s a Kazbek hegy folyama két ízben lepte meg ilyen kataklizmával a völgyeibe feltolakodó oroszokat. Az orosz katonai nevezetességek véleménye szerint a hegyvidék soha meg nem hódított népei a folyamokat mindenütt elrekesztik mesterséges tavakká, s egyszer-egyszer lezúdítják az egész meggyűjtött tengert a hódítók fejére. Ezek a Daal isten népei, akik védik a maguk istenét, a földet, tűzzel, vassal, vízzel. Védik Tamara királynő óta – védték már Semiramis ellen – védték Mithridates ellen – védték Róma minden cézárjai – Dzsingisz kán minden hordái ellen – védték és védik Oroszország diadalmas hadvezetői ellen, s védeni fogják még akkor is – mikor Szentpétervár palotái fölött éppen úgy összecsap a tengerfövény, ahogy eltakarta Ninivét a puszták homokja, s egy, még ma nem is nevezett új hódító jön a népeket irtani.

*

A veszedelemnek azonban nem volt azzal vége, hogy a víz megint leapadt, s a Szemes megint visszatért a medrébe. Odavolt az egész élelmikészlet, minden raktár eliszapolva, s új élelmet beszerezni az abház parton tiszta képtelenség tavasszal és ellenségnek.

De ami még nagyobb baj volt a kenyér tönkretételénél is: az, hogy a lőpor mind összeázott, az ágyúk számára nem maradt egyetlenegy töltény, s a lőfegyverekhez csak annyi, amennyit a katonák a tölténytáskáikban elvittek.

Itt maradni nem lehetett. A szállítóhajók tönkrementek; még csak egy hírmondó vitorlás sem maradt, mely hírt vigyen az ideszorult sereg szomorú helyzetéről.

Nem maradt más választás, mint a tengerpart mentében utat törni Anapáig az erdőkön keresztül. – Azok pedig tele vannak bosszúszomjas cserkeszekkel, akik minden napi járóföldet csonthalmokkal tesznek emlékezetessé.

Veljaminoff tábornok a tizenötezer emberéből nem vitt vissza többet Anapába kétezernél, a többit eltemette a fegyver, az éhség, a vízár, a kaukázusi láz.

Ott a beomlott sánc ormán, a magára maradt ágyú űrlyukában gubbaszkodott a sárgazöld béka, s énekelte: „Ülüm, ülüm, chva!”

Tizenháromezer embernek szóló halotti dal!

*

Azóta is mindig keresik az oroszok a kaukázusi aranytelepek országát; de minden küldöncük odavesz most is.

*

Hát Riumin és Izméne?

Ők most is jó helyen vannak; még most is ölelik egymást; a szatírfő vízsugara most is altató zenét dönög fölöttük. Alszik az egész város. Daal isten még egy roppant sziklatömeggel takarta be azt kegyesen.