Milyen is hát az az ördög?

– Dehogynem ismerjük! – feleselt a kis szőke – csakhogy másformának ismerjük. Hisz itt van a fényképe az albumunkban. Csakhogy azon egészen csinos fiú; olyan lord Byron-arc.

– Ez valóságos suffisance! – mondá Szigfrid. – Ilyen pofával merni hölgyek szeme elé kerülni: mint egy kaszás tót szombat este. „Így” is hódítónak hiszi magát. Nemde? Csak igaz marad az a német közmondás, hogy a férfi, ha csak egy nüansszal szebb is az ördögnél, már akkor elég szép.

– Csakhogy az paradoxon – veté ellen Diodora grófnő. – Az ördög nem rút, hanem szép.

– No, én csak a görög templomból ismerem, ahol úgy van a falra festve, mint kecskelábú, ökörfarkú, fekete pofájú, kétszarvú szörnyeteg. Úgy látszik, feleséges ember. No meg aztán – javított kiadásban – mint Goethe és Gounod Mefistofelesét: aki hegyes szakállt visel, szegletes szemöldököt hord, fél lábára sántít, s baritont énekel.

Diodora ajkpittyesztő fitymálással monda:

– Akkor nem ismeri ön se Klopstock, se Milton ördögét, akik eszményi szép férfialakok, halavány, melankolikus arccal, mély tüzű szemekkel. S az a valódi, eredeti démontípus: ahogy ezt a klasszikus őskor megalkotta, amikor az ördög még nem is volt rossz szellem, csak nagyravágyó, kevély lélek: az Isten riválisa; csak azután lett a rossz elv képviselője, a mindent tagadás szelleme, midőn az Isten a szabad akaratú lényt, az embert megalkotá.

– Tehát az emberek rontották el a szegény ördögöt? – gúnyolódék Szigfrid.

– Hogy lett az ördögbül rossz szellem – magyarázá neki Diodora –, azt megtanulhatja ön a kabalisztikusok és a gnosztikusok műveiből; de mindig megmaradt szép alaknak, különben hogy lehetne csábító? Sőt eredetileg nem is volt férfi az ördög, hanem nő: a Mózes előtti zsidó vallás Lilithje, a női szépség eszményképe; a görög Maenander is ilyennek festi le Sybarist. Sőt Szókratész igen jó barátságban tudott élni az ördöggel.

Szigfrid kétségbeestében teletömte a száját egy darab szendviccsel.

– Barátom, Kornél, segíts! Ez a tudós hölgy a pandekták alá temet.

Diodora grófnő erre egészen felém fordult. Azt hittem, maga Minerva száll alá, medúzafős pajzsát kihívóan fordítva felém.

– No hát önnek mi fogalma van az ördögről?

Szép kis kérdés.

Ha neki adok igazat, akkor le fog nézni, mint üresfejű obligát udvarlót; ha pedig ellene mondok, ebből párbaj lesz életre-halálra.

Azt találtam ki, hogy én ebben az európai kérdésben neutrális maradok.

– Én, méltóságos grófnő, egyáltalán nem hiszek semmiféle ördögöt.

No! Ebből lett aztán csak igazi „ordalia”: a perdöntő párbaj!

A grófnő nagy szemei odavillámlottak rám.

– Hogyan? Ön megtagadja az ördög létezését? Hisz akkor ön megtagadja a keresztény vallást! A római katolikusoknál az ördögről való hit a vallási dekrétumok közé tartozik. S a protestáns teológusok mind Luther, mind a szimbolikus könyvek nyomán egész sémáját állapították meg az ördög tulajdonságainak. Vallástalan ön talán?

Veszedelmes pozícióba jutottam!

Kénytelen voltam magam is előszedni mindazt a tudományomat, ami az iskolában a démonológiárul rám ragadt. Idéztem a grófnőnek Bekker Boldizsár „Elbűvölt világát”, mely az ördög létezését a nevetésig lehetetlenné teszi. Ezzel szemben a grófnő visszavágott nekem Spinozával. Én újból gáncsot vetettem neki Thomasiussal, ki tudós hadjáratot viselt az ördögidézések és boszorkányperek ellen; – arra a grófnő engem racionalistának bélyegzett meg. Nagy ütközet fejlődött ki ebből!

Szigfrid barátom kényelmesen füstölt a regalitásából, közénk fújva a dohányfüstöt, mely szamojéd hit szerint „az ördög tömjénje”. Tetszett neki ez az operett! A két leány csak tőlük érthető szemjátékkal beszélt ezalatt egymással.

Én utoljára a legkiméletlenebb harcmódhoz folyamodtam.

– Grófnő! Én orvos vagyok. Nem ismerek olyan testi vagy lelki bajt, aminek valami „oka” nincsen. Vannak miazmák, spórák, bacilusok, van szuggesztió, öröklött baj, képzelt betegség; vannak ragályok, infekciók s azoknak ellenszerei: vaccinaciók, dezinfekciók, prophylaxis, de egy láthatatlan szellemnek, akit az ördög névvel tisztelünk, mindezekhez semmi köze. Vannak emberek, akik rosszat tesznek; de azoknak a gonoszságait vagy a koponya abnormis növése magyarázza ki, vagy valami önérdek, vágy, szerelemféltés, bosszú képezi az alapját annak a rossz tettnek, amit elkövetnek; de nem az ördög incselkedése. Nem hiszem, hogy volna szellem a világon, akár testben, akár anélkül élő, aki tegye a rosszat: elvből – csak azért, mert rossz –, aki fájdalmat okozzon valakinek csak azért, hogy annak a kétségbeesésében gyönyörködjék. A pokoli indulatot az szüli, ami az emberen aluli bennünk: az állat; ne kérkedjünk azzal, hogy emberen felüli lény nemzette azt: az ördög.

Ezekre a szavaimra mind a négyen elhallgattak egyszerre: mozdulatlanná lettek, és rám néztek. Sohasem feledem el ezt a néhány pillanatot, amíg ez a zsibbatag mélaság tartott.

Ez az én mondásom lett az én életemnek a fátuma.

Mint orvos sokat foglalkoztam az idegbántalmak, lelkibetegségek tanulmányozásával. Voltam a tébolydák megfigyelő osztályában; volt alkalmam az emberi lélek extravaganciáit szemlélni, melyeknél a szimuláció olyan könnyen összetéveszthető a kórtünettel; kerestem gyakran a megfejthetetlen talányokat, melyeket a rémtettek elkövetői adnak fel bíráknak és orvosoknak: amidőn a nemes arcvonások, a behízelgő szemek meghazudtolják a pokolbeli indulatokat. Mindannyinak a szemében van valami hideg fény, mely előtte látszik járni a szemnek. Láttam azt a finom, nemes arcú daliát, aki azokat a leányokat, akiket brutális szenvedélyének feláldozott, elébb megölte; láttam a kedélyes, nevető arcú leánykát, aki minden családtagját megmérgezte egymás után; láttam a csodatevő szüzet, ki évekig elbolondította a legokosabb embereket. Mindeniknek a szemében ott volt ez az áruló hideg fény, amit csak a tapasztalt orvosok vesznek észre.

Mikor ezt az ördögtagadó mondást kiejtettem, abban a pillanatban úgy tetszett, mintha a rám tekintő mind a három arcban látnám ezt a megdöbbentő kifejezést: mindenkinek a szemében ott volt ez a hideg sugár.

Eh, bolondság!

Vegyük tréfára a dolgot.

– Alkudjunk meg, grófnő. Hagyjuk meg a démont azoknak, akiknek szükségük van rá. Hiszen vannak népek, akik boldogtalanok volnának, ha elvennék tőlük az ő ördögüket. Az éjsark közelében lakó népek például nem a jó Istent imádják, hanem az ördögöt. A jó Isten anélkül is megteszi, amit megtehet; de az ördög hozza rájuk a veszedelmeket. Azért ennek kell áldozatot hozni, síppal, dobbal tisztelkedni, bálványait fókavérrel kenegetni. A jakutok, a csukcsik a kettős teremtést hiszik. Ami jó, azt az Isten teremté, ami rossz, azt az ördög hozta a világra.

– Jó volna, ha ön is hinné ezt a dogmát.

Nevetni kezdtem, s azt mondám:

– Például, hogy a rózsákat a jó Isten teremti, a rózsabogarakat ellenben az ördög.

– Álljunk csak meg ennél a szónál – szakított félbe a grófnő. – Az unokahúgaim bepanaszolták önt, a vélt kertészlegényt, hogy ön azokat a szép aranyszárnyú bogarakat összetapossa.

– Ezek a legkártékonyabb jó barátai a rózsáknak: nem mondom, hogy ellenségei, mert nagyon szeretik a rózsákat.

– De azokra az én húgaimnak szükségük van.

– Szükségük? (Nem bírtam kitalálni.)

– Mutasd meg, Cenni, hogy mit csináltok?

Erre a szőke hölgy előhozott a grottából egy nagy teakfa táblát, melyen egy kínai napmadár félig kész alakja látszott. A leggyönyörűbb zománcmunka, amit képzelni lehet. S ez a sokszínű zománc mind a cetoniák szárnyfödeleiből volt összerakva. A cetoniák színe váltakozó: van aranyos, aranyzöld, rézbarna, acélkék, ezek mind nagy gonddal voltak összeválogatva s a teakfa táblára pompás mozaikban felragasztva: a napmadár feje és szárnya piros volt, nyaka kék, begye zöld. Ah! Tehát nem szentimentális kényeskedés volt a bogárvédelemnek az oka, hanem indusztriális spekuláció! Ez már megváltoztatja az eddigi fogalmamat: javít is, ront is rajta.

– Tehát maguk¹ azért szedik össze a rózsabogarakat, hogy a szárnyukat kitépjék? – mondám félig szemrehányóan Cennihez fordulva.

– De aztán elbocsátjuk őket. A nyári szárnyuk megmarad: a télire még nincs most szükségük.

Ez a leányfilozófia! Amit letépnek rólad, az a téli szárnyad volt: nekik megtetszett; te pedig élhetsz anélkül is: nyár van.

– Figyelmeztetem magukat, hogy a rózsabogarakban méreg van.

– Miféle méreg? – kérdezé kíváncsian. (Hogy magyarázzam meg neki az aphrodisiacumot?)

– Az, amelyik a Bánk bán tragédiának a fő motívumát képezi.

Erre a szóra akkora füstöt fújt a szemem közé Szigfrid barátom, hogy más körülmények között inzultusnak vettem volna.

A füstön keresztül is észrevettem, hogy Cenni az ajkát pittyeszti, s félretolja maga elől a madarat.

Flamma félre akarta vonni a figyelmemet ezzel a kérdéssel:

– Nemde ez azonos rovar az óegyiptomiak szent skarabeusával?

– Éppen nem az. Az egyiptomi szent cserebülyről ellenkezőleg azt hagyta hátra Herodot, hogy az a rózsa illatától meghal. Amint a rózsák nyílnak, a szent skarabeus rögtön eltűnik.

Ez nagyon érdekelte a leánykákat. Én aztán az egyiptomi skarabeusoktól elvezettem őket a dél-amerikai herkulesbogárhoz, mely a szeszes italok iránti szenvedélyét emberi magaslatig tudja vinni. Ilyenformán szerencsésen átvittem a társalgást a szarvas ördögökről a szarvasbogarakra. Legalább én azt hittem; de nagyon csalódtam benne. Diodora grófnő nem az a viador, aki a kardot leteszi a kezéből.

– Barátom – mondá –, térjen ön meg ebből a veszedelmes szkepszisből. Aki az Istent tagadja meg, annak az Isten megbocsát, mert az Isten irgalmas, kegyelmes, jóságos; de aki az ördögöt tagadja, azon az ördög bosszút áll!

E szóknál a szemembe nézett merőn.

Ennek a szemében is ott láttam azt a hideg lángot!

Szerencsére új vendégek érkeztek, hintók gördültek be a kastély udvarára.

A mi kortesvezéreink jöttek meg.

Mi, férfiak, siettünk az elfogadásukra, búcsút véve a hölgyektől. Diodora grófnő meghítt bennünket ebédre a kastélyba; a két lányka ott maradt a köröndben a napmadarat kiegészíteni.

Mi pedig tartottunk a vadászlakban konferenciát a megindítandó új választási hadjárat jövendő tervezete felől. Eddigelé nem voltam ennek a titkaiba beavatva. De most már ki lett mondva, hogy magamnak is tettleges részt kell azokban vennem, mert komoly a dolog.

No, mondhatom, hogy az értekezlet után szörnyen lenéztem az ördögöt.

Szegény pára!

Jöjjön ide mihozzánk, mikor képviselőválasztás van, s iratkozzék be a korteseink közé benevolus auditornak. Itt tanulhat valamit!

Hanem hát mindez elveink diadaláért történik! A cél szentesíti az eszközöket!

A négylevelű lóhere

Ettül a naptul fogva mindennapos lettem a vernőci kastélyban. Ha éjszakára hazamentem is a magam odújába, másnap délre már ott voltam megint. Elhitettem magammal, hogy hivatalos dolgaim hínak oda.

Egypárszor a kastély tündérei is leszálltak a magasbul az én ősi fészkem meglátogatására. Tudtam már a házigazdát adni. Kényelemre nézve ugyan nem volt hasonlítható az én váracskám az ő nyári palotájukhoz, de voltak érdekességei. Megmutattam a hölgyeknek a nagybátyám ritkaságait; aztán beszélhettem nekik a kastélyunkban végbement rémtörténtekről, befalazott asszonyokról s lenyakazott imádókról.

A mi kastélyunknak is volt veres barátja (templárius) és fehér asszonya, akik éjféli órakongásra végigsétálnak a zártajtós szobákon. Ezt irigyelték is tőlem. Hja, kísérteteket nem lehet Párizsból megrendelni a tapissiernél.

Gondoljuk el csak, minő nagy előny az egy házasulandó ifjúnál, ha a jövendőbelijének még házi kísértetet is móringolhat. Ez sokat vethet a kelengyében.

Csak egyről nem tudtam magamnak számot adni: hogy a három hölgy közül melyiknek a hangját szeretném, ha az üresen kongó szobáimat állandóul betöltené? Mind a háromnak egyformán tudtam bámulni a szellemi tulajdonságait. Diodora grófnő bölcsessége éppen úgy meghatott, mint Cenni szilaj szeleburdisága, míg Flamma mélázó hallgatása legjobban beillett abba a rámába, amit házi oltárképemnek szántam.

A másik kemény dió, amit nem bírtam feltörni, az volt, hogy három ilyen szép, gazdag, előkelő leánynak mért nincsen komoly udvarlója?

Jár a házukhoz elég fiatal úrfi közelből, távolból; de egyik sem árul el komoly hajlamokat.

El kellett fogadnom Szigfrid magyarázatát, hogy a két leány még gyermek: azoknak nőni kell még; most kerültek ki a kolostorból; Diodora grófnő pedig valóságos idegenkedéssel viseltetik a férfinem iránt. Az nem is szándékozik férjhez menni, hanem alkalmasint felcsap valamelyik zárdába fejedelemasszonynak.

No, ezt az utóbbit nem hittem el. Diodora vallásos lelkületű volt ugyan: egész a bigottéria határáig; de az élet örömeitől nem zárkózott el. Inkább hiszem azt, hogy a férfiak féltek őtőle. Az ilyen bölcs és erős akaratú hölgyet vagy olyan férfi veheti nőül, aki bízik magában, hogy még eszesebb, még erősebb lelkű tud lenni, mint ő, vagy aki szándékosan rabszolgája akar lenni a maga asszonyának.

Engem tüntetőleg kegyelt a grófnő. Disputáló társa voltam. Ha ő felállított egy paradoxont, én felállítottam a másikat, s a harcképtelenségig folytattuk a viadalt. Ő is sokat olvasott, én is ahol ő utazott, ott én is mind megfordultam; művészetről, építészetről, világirodalomról éppolyan vakmerő ítéleteket tudtam hozni, mint ő: antipoláris nézetek mellett.

Voltak aztán olyan terepek, amiken teljesen paralel futottak a nézeteink. A politikában éppen olyan konzervatív elveim voltak, mint őneki, s a magyar konyhát éppen úgy elítéltem, mint ő. S ennek a manifesztálásához nem közönséges bátorság kívántatik. Rinocérosz-szíve legyen annak, aki azt ki meri mondani a Kárpátok és az Adria között, hogy a demokrácia meg a töltött káposzta nem egészséges a magyarnak.

Ez volt a második stádium, amidőn Diodora grófnő és én, szövetséges táborainkat egyesítve, megütköztünk az ellenséges közvéleménnyel. Ez már egy lépés volt a „konzorcium” felé.

A harmadik stádium pedig aztán az volt, amidőn Diodora grófnő általam legyőzöttnek vallá magát: és ez is bekövetkezett. S ez igazán erős küzdelem volt. Diodora volt a támadó fél.

Ő rohant meg engem a legerősebb fortifikációimban. Az orvosi tudományt tette nevetségessé. Hogy az egész patológiánk, therapeutikánk nem éri meg azt a porzót, amit a receptekre hintenek, hogy belgyógyászatunk most is ott van, ahol Galenus idejében, hogy hírhedett orvosi celebritásaink nem jobbak Paracelsusnál, hogy gyógyszereink legjobb esetben egyenlő hatásúak a lourdes-i szenteltvízzel, de legtöbb esetben a méregkeverés kategóriájába tartoznak, és hogy soha még orvosságot be nem vett, s az ő alkovenjének a kárpitjait még orvos kétfelé nyílni nem látta. Ő az orvosi tudományban nem hisz.

Én engedtem neki, hogy kibeszélje magát, akkor aztán elmondtam neki, hogy én anélkül, hogy kikérdeztem volna, meg tudom mondani a tekintetéből, hogy ő miben szenved, hogy van időközönkint előforduló idegbaja, hogyan kezdődik, minő jelenségei vannak, mindezt a legrészletesebben.

Erre ő nagyot bámult, s azt mondta, hogy igazam van.

Még halandó ember soha nem részesült tőle ebben a koncesszióban.

Honnan tudom én ezt?

Mondtam neki, hogy nagy praxisom volt női idegbajok gyógykezelésében.

Ekkor annyira megtörte magát, hogy azt kérdezé tőlem: lehet-e ezt a szenvedést meggyógyítani?

Megmondtam neki őszintén, hogy teljesen elmulasztani nem lehet, de tetemesen enyhíteni és rövidebbé tenni lehet, mégpedig minden méregitatás nélkül: célszerű masszázs által.

– Kár, hogy nincsenek nálunk női orvosok. Én férfitól orvosi segélyt nem fogadok el.

– Ez is kórtünet – sőt alapoka a bajnak.

Nem akarta elérteni.

– Azt nem találja a grófnő visszatetszőnek, hogy egy lelki bajt meggyónjon a papnak, aki férfi; a testi bajt nagyobb szégyennek tartja a véteknél?

– Ismét igaza van önnek…

…Egy nap kétszer adott igazat.

Óriási lépéseket tettem a hódításban. Útban voltam hozzá, hogy a megközelíthetetlen Diodora grófnő maga kérjen meg háziorvosának.

Eközben mindennap jöttek-mentek a pártvezérek; tanakodtak, tudósításokat hoztak: a haditanácsban a grófnő maga elnökölt.

Ez volt a „végrehajtó bizottság”.

Mikor a tanácskozás a kényes pénzügyi kérdéshez jutott, akkor a grófnő oly gyöngéd volt, hogy engem eltávolított.

– Ez önre nem tartozik. A prózai pénzkérdés. Menjen ön a lánykákkal sétálni a parkba.

S én olyan naiv voltam, hogy elhittem, miszerint csakugyan van a világon egy „cassa nemonis”, amelyből az olyan nagybecsű celebritásoknak, amilyen én vagyok, a választási költségeit fedezni szokta a párt.

Ha valaki azt kérdezte volna tőlem, hogy miért vagyok én olyan sokat érő celebritás, bizony nem tudtam volna rá mit felelni. De hát így volt, s a tények erősebbek a logikánál.

A „leánykák” a park mezején járkáltak: kerestek négylevelű lóherét.

Amelyik hamarább talál négylevelű lóherét, az megy férjhez legelébb.

Én odamentem hozzájuk, s segítettem nekik keresni. Én találtam legelébb négylevelű lóherét. – Oda akartam adni Cenninek.

– Csak tartsa ön meg magának, az önnek a szerencséje.

– Mit csináljak én evvel a szerencsével?

– Ön fog megházasodni még az idén.

– Hírem és tudtom nélkül?

– De hát igazán komolyan kérdem: mért nem házasodik ön meg?

– Én is igazán komolyan felelek rá. Azért, mert azok a hölgyek, akik hozzám jönnének, nekem nem ideáljaim, aki pedig ideálom volna, annak meg rendesen én nem kellek.

– S micsoda tulajdonságokkal kell bírni az ön ideáljának?

– Először is szépnek és fiatalnak kell lennie, azután eszesnek és míveltnek, továbbá jószívűnek és derült kedélyűnek. Azt is óhajtom, hogy mindig elegáns legyen, s annál fogva saját vagyonnal is kell bírnia, mert az enyim női luxusra nem elég. És ami legfőbb: az, hogy szeretetből jöjjön hozzám.

– Én tudok egy nőt, aki mindezeknek megfelel.

– Ah! A házasságok a lóherésben köttetnek?

– No, ne tréfáljon. Komolyan beszélek. Mért nem veszi ön el Diodora nénémet?

Ez a kérdés csakugyan banditaszúrás volt; nem voltam készen az elhárításra.

– Azért, mert több eszem van, mint azoknak a vándormadaraknak, amik a világítótorony reflexének nekirepülnek, s ott betört orral rakásra hullanak.

– Nem értem a hasonlatot.

– Ismeri „Turandot” történetét?

– Nem ismerem. Regényt meg színművet még nem adtak a kezembe. De már a nénikémről többször hallottam azt mondani, hogy valóságos Turandot hercegnő. Ez, úgy hiszem, olyan mesealak, aki a kérőit agyonkínozza. Igaz, hogy Diodora is kegyetlenül tud bánni a férfiakkal, de nem azért, mintha gyűlölne minden férfit, hanem azért, hogy még eddig, aki hozzá közelített, azt mind igen inferior eszűnek találta. Ezek a kedvkereső, gondolat elleső, szépeket mondó udvarlók az ő szemében nem emberek, hanem majmok. Ellenben ön imponál neki. Van bátorsága ellene mondani s őt a nézeteitől eltéríteni. Azt csak mi tudjuk észrevenni, leányok, hogy minő hatása van egy férfinak egy másik leányra.

(Csodálatos! Még regényt nem olvasott, s ezt már megtanulta!)

– Mikor ön eltávozik, akkor olyan levert, oly kedélytelen. Mindent elfelejt, oly szórakozott, s mikor már önnek a kocsiját meglátja közelíteni az erkélyről, egyszerre felderül; ki lesz cserélve, nyájas és szelíd lesz. Talán mi ezt nem vesszük észre? Ugye, Flamma? – Aztán mikor mi önre valami tréfás megjegyzést teszünk (hát bizony teszünk, előttünk, leányok előtt, nincs semmi szent), akkor Diodora egyszerre olyan komoly lesz; tart nekünk olyan etikai leckét, hogy megtanulhatjuk belőle, miszerint a férfiak között is vannak gyémántok: igaziak és hamisak. Ami a jellemből kisugárzik, az az igazi gyémántnak a tüze. Ah, ha én önnek mindent elmondhatnék! Ön büszke ember. Várni akar addig, amíg Diodora kéri meg önt. De még talán akkor is rátartaná magát.

– Meglehet.

– Meglehet? Olyan drága ön?

– Engedjék meg a grófnők, hogy elmeséljem önöknek egy jó barátomnak a történetét: amiről jótállok, hogy elejétől végéig igaz.