MÁSODIK FEJEZET

A hullám közepette - Briant és Doniphan - A part megfigyelése - Elõkészületek a menekülésre -
Civakodás a csónakért - Az elõárboc tetejérõl - Briant merész kísérlete - A dagályár hatása

E percben a köd szétoszolván, nagy területen lehetett végiglátni a schooner körül. A felhõk még mindig rendkívül gyorsan száguldtak és a vihar semmit se vesztett erejébõl. Meglehet azonban, hogy a Csendes-tenger ez ismeretlen vidékein most adta ki végsõ dühét.

E reménybe kellett kapaszkodni, mert a helyzet éppoly veszélyes volt, mint a múlt éjjel, mikor a Sloughi még a sík tengeren hányódott ide-oda. A gyermekeknek, akik egymás mellett szorongtak, azt kellett hinniük, hogy veszve vannak, valahányszor egy-egy hullám felcsapott a fedélzetre s tajtékával elborította õket. A schooner a szirtek csúcsai közé beékelve bár mozdulatlanul feküdt, de mindannyiszor minden ízében megrendült. Briant és Gordon lementek a szobákba és meggyõzõdtek róla, hogy a víz sehol se hatolt a hajó belsejébe.

Tõlük telhetõleg megnyugtatták tehát társaikat, fõleg a kicsinyeket.

- Ne féljetek - ismétlé Briant folyvást. - A jacht erõs... A part nincs messze... Várjunk, majd késõbb kijutunk a szárazföldre.

- És miért várjunk? - kérdé Doniphan.

- Úgy van... miért? - kérdé egy Wilcox nevû, körülbelül tizenkét éves gyermek. - Doniphannak igaza van... Miért várjunk?

- Mert a tenger még nagyon háborog és a sziklákhoz csapna bennünket! - felelé Briant.

- És ha a jacht széthull!? - kiáltá egy harmadik fiú, akit Webbnek hívtak s körülbelül egykorú volt Wilcox-szal.

- Nem hiszem, hogy ilyesmitõl tartani lehessen, legalább addig nem, míg az apály tart. Mihelyt a tenger annyira visszahúzódott, amennyire a szél engedi, azonnal a meneküléshez látunk.

Briant-nak igaza volt. Noha az apály és dagály a Csendes-tengeren aránylag nem jelentékeny, mégis eléggé tetemes különbséget idézhet elõ a magas és alacsonyabb vízállás közt. Elõnyös dolog volt tehát néhány óráig várni, fõleg, ha a szél csillapulna. Lehet, hogy az apály alatt a szirtsor egy részérõl a tenger visszavonul. Ez esetben kevés veszéllyel járna a schooner elhagyása és könnyebben megtehetnék azt a negyed tengeri mérföldnyi utat, amely õket a parttól elválasztotta.

Mindazonáltal, bármily helyes volt is e tanács, Doniphan két vagy három társával nem látszott hajlandónak azt követni. A hajó elõrészére mentek és halk hangon tanácskoztak. Máris nyilvánvaló dolog volt, hogy Doniphan, Wilcox, Webb és egy Cross nevû fiú nemigen akart Briant-nal egyetérteni. Ha a sík tengeren engedelmeskedtek neki, ez csak azért volt, mert mint említõk, Briant bírt némi hajózási ismeretekkel. De mindig csak azzal a hátsó gondolattal engedelmeskedtek, hogy mihelyt partra jutnak, azonnal visszaveszik cselekvési szabadságukat - fõleg Doniphan, aki értelem és mûveltség tekintetében különbnek hitte magát Briant-nál és többi társánál. Egyébiránt Doniphan irigykedése Briant ellenében már régi keletû volt, és maga ama tény, hogy Briant francia volt, nemigen tette az angol fiúkat hajlandókká arra, hogy a fölényét elismerjék. Attól lehetett tehát félni, hogy e hangulat még komolyabbá teheti a már anélkül is nyugtalanító helyzetet.

Eközben Doniphan, Wilcox, Cross és Webb ezt az örvényekkel elborított, áramlatoktól átvágott, tajtékzó vizet nézték, amelyen az átkelés nagyon veszélyesnek látszott. A legügyesebb úszó se bírt volna ellenállni az apály hullám-visszaverõdésének, amelyet a szél az ellenkezõ oldalról korbácsolt fel. Tehát igazolva volt, hogy néhány óráig várjanak. Doniphan és társai is kényszerülve látták magukat belényugodni, és végre is visszatértek többi társaikhoz a hajó hátuljára.

Briant ekkor Gordonhoz és a körülötte állókhoz így szólt:

- Mindenekfelett ne váljunk el egymástól, különben veszve volnánk.

- Remélem, te nem akarsz itt nekünk törvényt szabni! - kiáltá Doniphan, aki e szókat meghallotta.

- Én semmit sem akarok - felelé Briant -, csupán azt, hogy egyetértõleg járjunk el, mindnyájunk javára.

- Briant-nak igaza van - mondá Gordon, ki komoly és hidegvérû fiú volt és aki sohase beszélt anélkül, hogy jól meg ne gondolta volna, amiket mondott.

- Igen!... Igen!... - kiálták ketten vagy hárman a kicsinyek közül, akiket valamely titkos ösztön Briant-hoz vonzott.

Doniphan nem felelt, de társaival együtt félrehúzódott és duzzogva várta a partra kelési kísérlet idejét.

De milyen föld volt is ez itt elõttük? A Csendes-tenger valamelyik szigetéhez tartozott-e vagy a szárazföldhöz? Nem lehetett eldönteni, mert a Sloughi sokkal közelebb volt a parthoz, hogysem annak vidékét az utasok kellõ messzeségre szemügyre vehették volna.

Azon esetre, ha e föld csakugyan sziget volt, hogyan fogják azt elhagyhatni, amennyiben nem sikerülne kiszabadítani a schoonert, amelyet nyilván addig fog a dagály a szirtekhez csapdosni, míg darabokra nem törik? És ha e sziget lakatlan volna - van ilyen akárhány a Csendes-tengeren - vajon a magukra hagyatott gyermekek, akiknek nem lesz egyéb élelmiszerük annál, amit a jacht készletébõl megmenthetnek, hogyan fognak megküzdhetni az élet szükségleteivel?

A szárazföldön ellenben a menekülés esélyei hasonlíthatatlanul nagyobbak voltak, mert a szárazföld nem lehetne más, mint Dél-Amerika. Itt, a chilei vagy a bolíviai területen segélyt találnának, ha nem is mindjárt, legalább a partraszállás után pár napra. Igaz, hogy e területeken a pampák szomszédsága veszélyes, de e pillanatban a fõ kérdés a partra kelés volt.

Az idõ elég világos volt, hogy a part minden részletét meg lehessen látni. Tisztán megkülönböztették a sík partot, a mögötte emelkedõ parti szirtet és az alatta levõ facsoportokat. Sõt Briant a part jobb oldalán egy patak torkolatát is észrevette, házat avagy kunyhót azonban hiába keresett.

- Legcsekélyebb füstöt se látok! - mondá Briant levévén szeme elõl a távcsõt.

- És egyetlen csónak sincs a parton - jegyzé meg Moko.

- Hogyan is volna, mikor általában kikötõ sincs - mondá Doniphan.

- A kikötõ nem feltétlenül szükséges - viszonzá Gordon. - A halászbárkák menedékhelyet találhatnak egy folyó torkolata elõtt és lehetséges, hogy tulajdonosaik a vihar miatt kénytelenek voltak beljebb vonulni.

A megjegyzés helyes volt. De bármint legyen is, tény az, hogy a partvidéknek ez a része teljesen lakatlannak látszott.

Eközben a dagály mindinkább visszavonult; s a szél is némileg csillapodni és északnyugatra kezdett átkanyarodni. Fontos dolog volt tehát teljesen felkészülve várni a pillanatot, mikor a szirtsor az átkelést lehetõvé teszi.

Az idõ hét óra körül járhatott. Mindenki sietett felhordani a fedélzetre a legszükségesebb tárgyakat, azzal az utógondolattal, hogy a többit majd kihalásszák, ha a víz kiveti a partra. Kicsinyek és nagyok egyaránt munkához láttak. A hajón elég nagy készlet volt konzervekbõl, kétszersültbõl, besózott és füstölt húsból... Ezeket csomagokba kötözték. Majd a nagyobb fiúk a partra segítik át.

De ez csak úgy történhetett meg, ha a szirtsorról a víz teljesen visszavonul. Vajon be fog-e ez következni és oly nagy lesz-e az apály, hogy a sík partig a szirtek teljesen szárazra jutnak?

Briant és Gordon figyelmesen vizsgálták a tengert. A szél kanyarodásával a csillapulás is érezhetõbbé vált és a hullámtörés is csöndesülni kezdett. Ezért a kiemelkedõ szirtek hosszában könnyebb volt a vizek apadását észlelni. A schooner is megérezte az apadás hatását és mindinkább balra hajolt. Sõt attól lehetett félni, hogy ha a hajlás még tovább tart, egészen oldalt fog dõlni, mert a hajótõ igen magas és a hajótest igen öblös volt, amint a sebes járású jachtokat építik. Ez esetben, ha a víz ellepné a fedélzetet, mielõtt az utasok azt elhagyhatták volna, a helyzet nagyon komollyá válnék.

A vihar elsodorta a csónakokat. Ha ez nem történik, Briant és társai most már a parton lehetnének. Aztán mily könnyû volna a part és a schooner közt az összeköttetést fönntartani és átszállítani annyi hasznos tárgyat, amelyet most a hajón kell hagyni! És ha a következõ éjjel a Sloughi darabokra törik, vajon mit fognak érni a roncsai, amelyeket a hullámok a szirteken át fognak sodorni? Vajon lehet-e majd még hasznukat venni? Nem romlanak-e meg teljesen a hátrahagyott élelmi készletek? Nem lesznek-e a hajótörést szenvedettek egyes-egyedül az ismeretlen föld segélyforrásaira utalva?

Valóban nagy baj volt, hogy csónak nem állt többé rendelkezésükre!

Egyszerre a hajó elõrészérõl kiáltások hallatszottak. Baxter fontos felfedezést tett.

A schooner ladikja, amelyet elveszettnek hittek, megakadt a hajóormány kötélzete közt. Igaz, hogy a ladikon nem volt hely több, mint öt vagy hat ember számára, de minthogy sértetlen maradt - mindenesetre használandó lesz, ha a tenger állása miatt nem kelhetnének át száraz lábbal a szirtsoron. Be kellett tehát várni, míg az apály eléri tetõpontját, mindazonáltal e körülmény is éles szóvitára adott alkalmat, amelyben Briant és Doniphan megint szemben álltak egymással.

Doniphan, Wilcox, Webb és Cross, a ladikot a kezükbe kerítették, és éppen le akarták bocsátani a tengerre, mikor Briant közbelépett.

- Mit akartok tenni? - kérdé Briant.

- Ami nekünk tetszik - felelé Wilcox.

- A csónakra akartok szállni, ugyebár?

- Úgy van - felelé Doniphan -, és nem te vagy az, aki minket ebben meg fog akadályozni.

- De én vagyok - viszonzá Briant -, én és mindazok, akiket magukra akartok hagyni.

- Magatokra hagyni?... Ki mondta azt neked? - kérdé Doniphan hetykén. - Én senkit sem akarok magára hagyni, értetted?... Mihelyt a partra jutottunk, egyikünk visszahozza a ladikot...

- És ha a ladikkal nem tud visszatérni? - kiáltá Briant, aki alig bírt magán uralkodni. - Ha darabokra törik a szirteken?...

- A ladikba! A ladikba! - kiáltá Webb és félrelökte Brian-t.

Aztán Wilcox és Cross segélyével felemelte a ladikot, hogy lebocsássa a tengerbe.

Briant megfogta a csónak egyik végét.

- Nem fogjátok lebocsátani! - mondá.

- Azt majd meglátjuk! - viszonzá Doniphan.

- Nem fogjátok lebocsátani! - ismétlé Briant, aki el volt határozva, hogy mindnyájuk érdekében ellent fog állni. - A ladikon mindenekelõtt a kicsinyeket kell elszállítani, ha a legnagyobb apály pillanatában is oly magas lenne a víz, hogy gyalog nem lehetne a partra jutni.

- Hagyj bennünket békében! - kiáltá Doniphan, akin a harag vett erõt. - Ismétlem, Briant, te nem fogsz bennünket megakadályozni.

- És én ismétlem, Doniphan, hogy igen! - kiáltá Briant. A két fiú azon a ponton állt, hogy egymásra rohanjon. Elõre látszott, hogy e küzdelemben Wilcox, Webb és Cross Doniphan pártján lesz, míg Baxter, Service és Garnett Briant oldalára fog állni.

Sajnos következmények fejlõdhettek volna ebbõl, ha Gordon közbe nem lép.

Gordon, aki Briant után a legidõsebb volt és leginkább tudott magán uralkodni, belátván a civakodás beállható következményeit, józanul Briant pártjára állt.

- Türelem, türelem, Doniphan! - mondá. - Láthatod, hogy a tenger nagyon háborog. Ladikunkat kockáztatnád.

- Nem akarom, hogy Briant szabjon nekünk törvényt, ahogy egy idõ óta tenni szokta.

- Nem!... nem!... - kiálták Cross és Webb.

- Én senkinek sem akarok törvényt szabni - viszonzá Briant -, de másrészt senkinek se fogom megengedni, hogy törvényt szabjon, mikor mindnyájunk java forog a kockán.

- Nekünk is éppen annyi gondunk van rá, mint neked! - kiáltá Doniphan -, és most, mikor partra jutottunk.

- Szerencsétlenségre még nem - viszonzá Gordon. - Ne makacskodjál, Doniphan. Várjunk alkalmas pillanatot, hogy a ladikot használhassuk.

Gordon nagyon alkalmas pillanatban vette át a közvetítõ szerepét Briant és Doniphan közt, amit már több ízben is tett és társai most is elfogadták tanácsát.

A tenger akkor már kétlábnyival apadt. Vajon volt-e valamely csatorna a szirtek közt? - ezt nagyon hasznos dolog lett volna konstatálni.

Briant azt hivén, hogy jobban tájékozhatja magát a sziklák fekvése iránt, ha azokat az elõárboc tetejérõl szemléli meg, a jacht elõrészére ment, megfogta a jobb oldalon levõ árbockötelet, és kézcsuklói erejével felmászott a vitorlafékig.

A szirtsoron keresztül átjáró mutatkozott, amelynek irányát a vízbõl mindkét oldalon felmerülõ sziklacsúcsok jelezték. Ezen az átjárón kell behatolniuk, ha a ladikot akarják használni, hogy partra jussanak. De e percben még igen sok volt az örvény és igen nagy volt a hullám-visszaverõdés arra, hogy sikerrel használhassák a ladikot, amelyet a hullámok okvetlenül valamely szirthez csaptak volna, amelyen ezer darabra törik.

Különben is jobb volt várni, míg majd a tenger állása kényelmesebb átkelést enged.

Briant a vitorlarúdról, amelyen a lábát átvetette, tüzetesen szemügyre vette a partvidéket is. Távcsövét végigjártatta a sík parton, a szirtek tövéig. A part a két hegyfok közt teljesen lakatlannak látszott, amelyet e két, mintegy nyolc vagy kilenc angol mérföldnyi távolság választott el egymástól.

Briant körülbelül fél óráig maradt az árbocvitorla fáján, aztán leszállt és elmondta társainak, amit látott. Doniphan, Wilcox, Webb és Cross tüntetõleg tartózkodtak bármily megjegyzést tenni, Gordon azonban e kérdést intézte hozzá:

- Ugyebár Briant, körülbelül reggeli hat óra volt, mikor a Sloughi ide kivetõdött?

- Úgy van - felelé Briant.

- És mennyi idõ kell az apály beállásához?

- Úgy hiszem, öt óra. Ugyebár Moko?

- Igen... valamivel több öt óránál.

- Eszerint tizenegy órakor következnék be a legalkalmasabb pillanat a partraszállás megkísérlésére? - folytatá Gordon.

- Én is így számítottam - viszonzá Briant.

- Nos hát, készüljünk elõ e pillanatra és vegyünk magunkhoz némi eleséget - mondá Gordon. - Ha kénytelenek leszünk is úszni, ez legalább csak néhány órával az étkezés után fog történni.

Az csak ennek az elõrelátó fiúnak juthatott eszébe.

Hozzáláttak tehát az elsõ reggelihez, amely konzervekbõl és kétszersültbõl állt. Briant különösen a kicsinyekre ügyelt. Jenkins, Iverson, Dole, Coster a gyermekkor természetes gondatlanságával már csaknem teljesen megnyugodtak és talán mértéken túlfalatoztak volna, ha Briant nem vet véget falánkságuknak. De így minden jól végzõdött s néhány csepp vízzel vegyített égettbor felüdítette õket.

Briant aztán visszatért és a hajópárkányra dõlve vizsgálta a szirteket.

Mily borzasztó lassan apadt a tenger! Pedig a színvonala kétségtelenül csökkent, miután a hajó mindinkább oldalt feküdt. Moko egy kötelet, amelynek a végére óndarab volt kötve, lebocsátott a tengerbe, és meggyõzõdött róla, hogy még legalább nyolclábnyi magas víz volt a zátonyon. Remélhetõ volt-e a tenger oly nagyfokú apadása, hogy a zátony szárazon maradjon? Moko nem hitte és kötelességének tartotta ezt Briant-nel persze titokban közölni, hogy senkit se rémítsen el.

Briant aztán Gordonnal is közölte a dolgot. Mindketten belátták, hogy a szél, noha kissé éjszaknak fordult, nem engedte a tengert annyira leapadni, mint különben csöndes idõben apadt volna.

- Mit tegyünk? - kérdé Gordon.

- Nem tudom!... Nem tudom! - felelé Briant. - Mily szerencsétlenség, hogy járatlanok vagyunk... hogy csak gyermekek vagyunk, mikor férfiakra volna szükség!

- A szükség majd megtanít bennünket! - viszonzá Gordon. - Ne essünk kétségbe, Briant, és cselekedjünk eszélyesen.

- Úgy van, Gordon, cselekedjünk! Ha nem hagyjuk el a Sloughit a dagály visszatérése elõtt, ha még egy éjszakát kell a hajón töltenünk, akkor veszve vagyunk.

- Ez kétségtelen, mert a jacht darabokra fog törni. El is kell hagynunk, mindenáron.

- Úgy van, Gordon, mindenáron.

- Nem volna-e célszerû, valamely talpformát összetákolni?

- Már én is gondoltam erre - felelé Briant. - Szerencsétlenségre a vihar lesodort a hajóról minden fadarabot. Arra pedig nincs idõnk, hogy letördeljük a hajópárkányt és abból igyekezzünk valamely kompfélét összetákolni! Nincs tehát egyebünk a ladiknál, azt pedig nem használhatjuk, mert a tenger nagyon háborog. Nem! Csupán azt lehetne megkísérelni, hogy egy kötelet vigyünk át a szirtszoroson és a végét egy kiálló sziklacsúcshoz kötözzük. Talán ilyen módon sikerülne elvontatnunk magunkat a part közelébe.

- Ki fogja kivinni ezt a kötelet?

- Én - felelé Briant.

- Segítsek?

- Nem, én egyedül elvégzem azt.

- Használd a ladikot.

- Ezzel kockáztatnám, hogy elveszítjük, Gordon. Célszerû azt megtartani a végsõ szükség esetére.

Mindazonáltal Briant, mielõtt, a veszélyes tervet végrehajtaná, egy hasznos óvó intézkedést akart tenni, hogy minden eshetõséggel szembeszállhasson.

Volt a hajón néhány úszóöv. Ezeket azonnal felkötötte a kicsinyek derekára. Azon esetre, ha a jacht elhagyásakor a víz még mélyebb volna, hogy meglábolhassák, ezek a készülékek fenn fogják õket tartani és a nagyok meg fogják kísérelni õket elõresegíteni, mialatt õk maguk megkapaszkodnak a kötélben.

Ekkor egy negyed volt tizenegyre. Negyvenöt perc múlva az apály eléri legmagasabb fokát. Briant megtette intézkedését. Volt a hajón több olyan százlábnyi hosszú kötél, amelyeket vontatásra szoktak használni. Briant kiválasztott közülük egy közepes vastagságút és a derekára kötötte, miután levetkõzött volna.

- Fiúk! fiúk! - kiáltá Gordon -, jertek ide és segítsetek Briant után bocsátani a kötelet. Jertek ide a hajó elejére!

Doniphan, Wilcox, Cross és Webb nem tagadhatták meg segítségüket. Tudták, hogy életkérdés rájuk nézve, hogy Briant vállalkozása sikert érjen. Bármilyenek is voltak tehát érzelmeik, mégis nekiálltak, hogy segítsék lebocsátani a kötelet, amelyet kissé tágra kellett ereszteni Briant erejének kímélése miatt.

Ama pillanatban, mikor az utóbbi a vízbe akart ugrani, az öccse odament hozzá és felkiáltott:

- Bátyám!... bátyám!...

- Ne félj, Jakab... ne félts engem - felelé a bátyja.

A legközelebbi pillanatban már a víz tükrén lehetett õt látni, amint erõteljesen úszott, mialatt a kötél lebocsátkozott mögötte.

A vállalkozás még csöndes idõben is nehéz lett volna, mert a hullámtörés folyvást erõsen csapdosta a hosszú sziklasort, az áramlatok és ellenáramlatok nem engedték, hogy a merész fiú egyenes irányt tartson, és mikor megragadták, nagy küzdelmébe került, hogy kivergõdjék belõle.

Mindazonáltal Briant mégis a part felé közeledett, mialatt társai lassanként utána bocsátották a kötelet. De máris látni lehetett, hogy ereje kezd kimerülni, noha ötvenlépésnyinél alig volt messzebb a schoonertõl. Elõtte örvényféle kanyargott, amelyet két ellentétes áramlat találkozása okozott. Ha sikerül ezt megkerülnie, akkor talán célt érhet, mert túl rajta a tenger nyugodtabb volt. Nagy erõfeszítéssel tehát balra kezdett úszni. De kísérlete sikertelen volt. Az áramlat megragadta és ellenállhatatlan erõvel sodorta az örvény közepe felé.

- Segítség! ... Vontassatok ki! - kiáltá, mielõtt eltûnt volna.

A jacht fedélzetén a rémület tetõpontra hágott.

- Húzzátok fel a kötelet - vezénylé Gordon hidegen.

Társai siettek felhúzni a kötelet, hogy Briant-t visszavontassák a hajóra, mielõtt a víz alatt megfúlna.

Nem került egy percbe, míg Briant ismét a fedélzeten volt; igaz ugyan, hogy eszméletlenül, de öccse karjai közt csakhamar magához tért.

A kísérlet tehát, amelynek célja volt a kötelet kifeszíteni a szirtsor hosszában, teljesen meghiúsult. Senki se kezdhette volna meg újra a sikerre való kilátással. A szerencsétlen gyermekek tehát ismét kénytelenek voltak várni... Mit várni?... Segélyt? Honnét, kitõl jöhetett volna segély?

Ekkor már dél elmúlt. A dagály érezhetõvé vált. A hullámvisszaverõdés is fokozódott. Sõt e napon újhold lévén, még erõsebb áramlat volt várható, mint a múlt napon volt. Ha a szél megint nyugatra fordul, a víz a schoonert sziklás medrébõl fel fogja emelni... S újra meg fog fenekleni, csakhogy ezúttal nem kavicsos talajon, hanem a szirteken... És nem lehetett tenni semmit! semmit!

Mindnyájan a hajó hátulján voltak; a nagyobbak körülvették a kicsinyeket és mindnyájan a tengert nézték, amely folyvást dagadt és egymásután borította el a sziklákat. Szerencsétlenségre a szél csakugyan nyugatra fordult, mint a múlt éjjel és erõsen dühöngött. Mihelyt a víz mélyebb lett, a hullámok tajtékkal boríták el a Sloughit és nemsokára nyilván fel fognak csapódni a fedélzetre. Most már a hajótörést szenvedetteken egyedül csak az Isten segíthetett. Imáik jajveszékeléseikkel vegyültek össze.

Valamivel két óra elõtt, a dagály által fölemelt hajó nem dõlt többé a bal oldalára, de a hintálás következtében az elõrésze a tenger fenekét súrolta, míg a fartõkéje beékelve maradt a sziklák közt. Nemsokára a hánykódás oly erõssé lett, hogy a gyermekeknek egymásba kellett fogózniuk, nehogy a fedélzetrõl lezuhanjanak. E percben egy tajtékzó hullámhegy emelkedett föl két fonálnyira a jacht mögött. Az ember iszonyú árdagály hullámának vélhette volna, amelynek magassága felülmúlta a húszlábnyit. Óriási sebességgel közeledett, teljesen ellepte a szirteket, fölemelte a Sloughit, s keresztülsodorta a sziklákon anélkül, hogy a szirtek csak horzsolták volna is a hajó fenekét.

Nem került egy percbe, hogy a Sloughi e víztömeg iszonyú háborgása közepette kivetõdött a síkpart közepén egy magasabb fövenyzátonyra, kétszáz lépésnyire a parti szirt tövében levõ fák elõtt. És itt mozdulatlanul maradt - ezúttal a szárazföldön, mialatt az óriási hullám visszavonult s szárazon hagyta az egész partot.