ÖTÖDIK FEJEZET

Sziget, avagy szárazföld? - Kirándulás - Briant egyedül megy - A hüllõk -
Pingvinek csapatai - Reggeli - A hegyfok csúcsán - Három sziget a távolban -
Egy kék vonal a láthatáron - Visszatérés a Sloughira

Sziget-e, avagy szárazföld? Ez a komoly kérdés foglalkoztatta folyvást Briant-t, Gordont és Doniphant, akik jellemüknél és értelmiségüknél fogva csakugyan e kis világ fõnökei voltak. Mindenesetre, akár sziget volt e föld, akár nem, annyi bizonyos, hogy nem a térítõk égöve alatt fekszik. Meglátszott ez a növényzeten, a tölgyeken, bükkfákon, füzeken, a különbözõ fajú fenyõkön, amelyek a Csendes-tenger középrégióiban nem találhatók fel. Sõt úgy látszott, mintha a terület valamivel magasabb szélesség fok alatt feküdnék, mint Új-Zéland, következõleg közelebb volna a déli sarkhoz. Félni lehetett tehát attól, hogy a telek itt nagyon szigorúak lesznek. A földet, a parti szirtek alatt elterülõ erdõben máris a lehullott falevelek vastag szõnyege borította. Csupán a tûlevelû fák tartották még lombjukat, amely minden évszakban újra kiújul, mielõtt még a régi lomb lehullana.

- Éppen azért tartom igen szükségesnek, hogy ne telepedjünk le véglegesen a part ezen oldalán - mondá Gordon egy nappal azután, hogy a Sloughit állandó lakhelyül berendezték.

- Ez az én véleményem is - mondá Doniphan. - Ha bevárjuk a kedvezõtlen évszakot, késõ lesz eljutnunk valamely lakható helyre, mert könnyen meglehet, hogy száz angol mérföldnyi utat is meg kell tennünk, mielõtt ilyent találnánk.

- Türelem - viszonzá Briant. - Hiszen még csak március derekán vagyunk.

- Nos - mondá Doniphan - a jó idõ eltarthat április végéig és hat hét alatt hosszú utat lehet megtenni.

- Ha út van - felelé Briant.

- És miért ne volna?

- Kétségkívül - viszonzá Gordon. - De ha van is, tudjuk-e, hogy hova vezet?

- Én csak egyet tudok - mondá Doniphan -, azt, hogy képtelenség el nem hagynunk a schoonert a fagyos és esõs évszak elõtt, és hogy ezt tehessük, nem kell minden lépten-nyomon nehézségeket látni.

- Jobb a nehézségeket meglátni - viszonzá Briant - mint bolondfõvel egy ismeretlen országnak nekimenni.

- Könnyû dolog bolondoknak kijelenteni azokat, akik más véleményen vannak - mondá Doniphan csípõsen.

- A feleselés semmit se használ. Értsük meg egymást, ha célt akarunk érni. Doniphannak igaza van, mikor azt mondja, hogy ha oly vidék szomszédságában vagyunk, ahol emberek laknak, igyekeznünk kell oda eljutni haladék nélkül. De Briant azt az ellenvetést teszi, hogy lehetséges-e az? És neki is igaza van - szólt közbe Gordon.

- Az ördögbe, Gordon! - kiáltá Doniphan -, ha elindulunk akár észak, akár dél, akár kelet felé, valaha csak oda kell érnünk.

- Igen, ha szárazföldön vagyunk - viszonzá Briant -, de nem, ha szigeten vagyunk és ha ez a sziget lakatlan.

- Éppen ezért kell mindenekelõtt megtudnunk, hogy szárazföldön vagyunk-e avagy szigeten - viszonzá Gordon. - Ami pedig azt illeti, hogy elhagyjuk a Sloughit anélkül, hogy tudnánk, van-e kelet felé tenger avagy nincs...

- A Sloughi fog bennünket elhagyni! - kiáltá Doniphan, aki mindig makacsul ragaszkodott eszméihez. - Nem lesz képes ellenállni a viharoknak, amelyeknek a rossz évszakban ezen a parton uralkodniuk kell.

- Ezt elismerem - viszonzá Gordon -, de mégis mielõtt elindulnánk a terület belseje felé, tudnunk kell, hogy hova megyünk.

Gordonnak olyannyira igaza volt, hogy Doniphannak akarva nem akarva, meg kellett magát adnia.

- Sajnos - jegyzé meg Briant -, hogy nincs oly magas domb, amelynek tetejérõl a területen végig lehetne tekinteni, valószínû azonban, hogy az öböl északi részének hegyfokáról messzire lehetne ellátni...

- Éppen erre gondoltam én is - viszonzá Gordon. - Igen! ez a hegyfok kétszázötven vagy háromszáz lábnyi magas lehet, következõleg magasabb a parti szirteknél.

Valóban, az öböl legvégsõ éjszaki csúcsán egy sziklacsoport emelkedett, amely egyik oldalon meredeken nyúlt alá a tengerbe, a másikon pedig a parti szirtekkel látszott összekötve lenni. A Sloughitól e hegyfokig a távolság nem volt nagyobb hét vagy nyolc angol mérföldnél, a part kanyarulatát is ideértve, és legföljebb öt angol mérföldnyinél toronyirányt. Gordon aligha csalódott, mikor a hegyfok magasságát kétszáz méternyire becsülte a tenger színe felett. Célszerû dolog volt tehát elmenni az öböl végére és felkapaszkodni erre a sziklára. Ha kelet felé szárazföld terül el, remélhetõ volt, hogy a szem több mérföldnyi kiterjedés területén fog végigtekinthetni.

Elhatároztatott tehát, hogy az északi fokhoz kirándulnak s a Sloughit nem fogják elhagyni mindaddig, míg nem tudják teljes bizonyossággal, vajon a jacht szigeten vagy szárazföldön vetõdött-e partra, amely utóbbi esetben ez csak az amerikai szárazföld lehetett.

Mindazonáltal öt napig szó sem lehetett a kirándulásról. Az idõ megint ködössé vált és koronkint permeteg esõ esett.

E néhány nap azonban nem veszett kárba, hanem különféle munkákra fordíttatott. Briant a kicsinyekkel foglalkozott, akik felett folyvást õrködött, állandóan gondoskodott arról, hogy körülményekhez képest jó ápolásban részesüljenek; ennélfogva miután a hõmérséklet csökkent, melegebb ruhába öltöztette õket, amelyeket a matrózok számára való készletek közt talált és a kicsinyek számára átalakított. Valóságos szabómunkát végzett, amelynél az ollónak több dolga volt, mint a tûnek és amelynél Moko, aki hajósinas létére a varráshoz is értett, nagyon leleményesnek mutatta magát. Valóban nem lehetne azt állítani, hogy Costar, Dole, Jenkins és Iverson elegánsul voltak öltözve a túlságosan bõ és erõsen megkurtított ujjú és lábszárú matrózzubbonyokban és nadrágokban. De sebaj! Legalább nem fognak fázni és ha kell, ruhát is változtathatnak. A kicsinyek új öltözetükbe csakhamar beleszoktak.

Ezenfelül õk se maradtak tétlenül. Garnett vagy Baxter vezetése alatt apály idején gyakran elmentek kagylókat szedni vagy horgászni a patakban. Ez rájuk nézve mulatság és mindnyájukra nézve hasznos volt. Ekképp el levén foglalva oly munkával, amely rájuk nézve szórakoztató is volt, nem is gondoltak a helyzetükre, amelynek komolyságát különben is alig bírták volna megérteni. Kétségkívül az otthonra, szülõikre való emlékezés éppen úgy elszomorította õket, mint társaikat, de az a gondolat, hogy kedveseiket sohase fogják látni, elméjükben meg se fordult.

Gordon és Briant úgyszólván állandóan a Sloughin tartózkodtak, amelynek jó karban való tartását magukra vállalták. Service is náluk maradt néha, és amellett, hogy mindig jó kedvû volt, nagyon hasznosnak is bizonyult. Szerette Briant-t, és sohase csatlakozott társai közül azokhoz, akik inkább Doniphannal tartottak. Briant is nagy vonzalmat érzett iránta.

- Megy a dolog!... megy! - ismétlé Service gyakran. - Valóban, a mi Sloughinkat éppen a kellõ pillanatban dobta ki a partra egy szíves hullám, amely nem sok kárt ejtett rajta! Ilyen szerencsében nem részesült se Crusoe Robinson, sem a svájci Robinson.

És Briant Jakab?... Nos hát, Briant Jakab ha részt vett is a különféle házimunkákban, a hozzá intézett kérdésekre alig felelt, s a szemét rögtön másfelé fordítá, mihelyt valaki egyenesen az arcába nézett.

Briant komolyan nyugtalankodott öccsének magaviselete miatt. Négy évvel idõsebb lévén Jakabnál, mindig nagy befolyást gyakorolt reá. De, mint már említettük, a schooner elindulása óta Jakabot kétségkívül lelkiismereti furdalások gyötörték. Vajon valamely súlyos vétséggel kellett-e magát vádolnia, olyannal, amelyet még a bátyjának se mert megvallani? Annyi bizonyos, hogy kivörösült szemei sokszor elárulták, hogy sírt.

Vajon nincs-e Jakab egészsége megingatva? Efölött tûnõdött bátyja. Milyen ápolásban részesíthetné ezt a gyermeket, ha megbetegednék? E súlyos gondtól gyötörtetve ismételten megkérdezte az öccsét, hogy mi baja van, és e kérdésére Jakab mindig csak azt felelte, hogy:

- Semmi bajom nincs... éppen semmi.

Egyéb feleletet nem lehetett tõle kicsikarni.

Március 11-tõl 15-ig Doniphan, Wilcox, Webb és Cross a sziklák közt tanyázó madarakra vadásztak. Mindig együtt jártak és szembeötlõleg elkülönözték magukat. Gordont ez a magaviselet némileg nyugtalanította. Valahányszor alkalom kínálkozott, figyelmeztette is az egyiket is, a másikat is, iparkodott velük megértetni, hogy az egyetértés mennyire szükséges. De fõleg Doniphan oly hidegen fogadta e figyelmeztetéseket, hogy Gordon célszerûnek látta, nem is beszélni többé e tárgyról. Mindazonáltal remélte, hogy sikerülni fog kiirtania a viszály e csíráit, amelyek végzetesekké lehetnek, s bízott abban, hogy az események kölcsönös rokonszenvet teremtenek, amit tanácsaitól maga többé nem várt.

E ködös napok alatt, amelyek az öböl északi részén levõ hegyfokra tervezett kirándulást megakadályozták, a vadászatok eléggé eredményesek voltak. Doniphan, aki a sport minden nemét szenvedélyesen szerette, a puskával is igen ügyesen tudott bánni. Ügyességére rendkívül - sõt nagyon is túlságosan - büszke lévén, megvetéssel tekintett le az egyéb vadászati eszközökre, hálóra, csaptatóra stb., amelyek iránt Wilcox viseltetett különös elõszeretettel. Webb jól lõtt, de Doniphannak a nyomába se léphetett. Crossban nem lobogott a szent lelkesedés tüze, nem is tett egyebet, csupán az unokatestvére hõsi tetteinek tapsolt. Említést érdemel Phann is, a vadászeb, amely a vadászatok alkalmával kitüntette magát és nem habozott a hullámok közé rohanni és kihozni a vízbõl a vadat, amely túl a szirteken esett le.

Március 15-én végre kedvezõ fordulatot vett az idõjárás. Éjjel az égboltozat megtisztult a páráktól, amelyeket a megelõzõ napok alatt uralkodott szélcsönd összehalmozott. A keleti szél néhány óra alatt eloszlatta a ködöt. A parti szirtek taraját fényes napsugarak aranyozták meg. Remélni lehetett, hogy délután a rózsás napsugarak világításában tisztán kivehetõ lesz a keleti látóhatár, és éppen ezt kellett szemügyre venni.

Ha ezen az oldalon is a tenger terül el, akkor kétségtelenné lesz, hogy szigetre jutottak és csakis a véletlenül e vidékre vetõdõ hajóktól remélhetnek segélyt.

Az olvasó nem feledte el, hogy az öböl északi részére teendõ kirándulás eszméje Briant-tól eredt, aki el is határozta magában hogy ezt egyedül fogja végrehajtani. Kétségkívül szívesen vette volna, ha Gordon is elkíséri. De nagyon nyugtalan lett volna, ha társai egyedül maradnának, anélkül hogy az „amerikai” felügyeljen rájuk.

15-én este Briant, miután meggyõzõdött, hogy a légsúlymérõ folyvást emelkedik, értesíté Gordont, hogy másnap hajnalban útnak indul. Tizennégy-tizenöt angol mérföldnyi út, ide-oda, nem riasztotta vissza az erõteljes fiút, aki nem törõdött a fáradtsággal. Egy nap alatt könnyen megjárhatja az utat, és Gordon nyugodt lehet afelõl, hogy az éj beállta elõtt megint itthon lesz.

Briant tehát hajnalkor elindult anélkül, hogy a többiek tudomással bírtak volna eltávozásáról. Csak egy bottal és egy revolverrel volt felfegyverkezve, azon esetre, ha valamely ragadozó állattal találkozik, noha az ifjú vadászok eddig sehol sem akadtak az ilyenek nyomára.

E védelmi fegyvereken kívül Briant mûszert vitt magával, amely jelentékenyen elõmozdíthatta a feladata megoldását, ha egyszer a hegyfok tetején lesz. E mûszer kitûnõ és rendkívül éles távcsõ volt. Tarsollyal is ellátta magát, amely kétszersültet, besózott húst, és némi kevés égettbort, szóval annyi élelmiszert tartalmazott, amennyi éppen elég volt a reggelire és az ebédre is, ha netalán valamely váratlan eset a hajóra való visszatérését késleltetné.

Briant a part kanyarulata mellett meglehetõs gyors léptekkel haladt tova. A sziklákon belül a legutolsó dagálytól még nedvesen maradt tengeri növények hosszú fonala jelzette ezt az utat. Egy óra múlva elhagyta azt a helyet, ameddig Doniphan társai eljutottak, mikor a sziklai galambokra vadásztak. E szárnyasoknak nem volt okuk e pillanatban tõle félni. Nem akart késedelmeskedni, hogy mielõbb a hegyfok tövéhez érhessen. Az idõ világos, a légkör teljesen ködmentes volt, a szerencsés körülményt ki kellett aknázni. Ha a párák délután ismét összesûrûsödnek a keleti láthatáron, a kémszemle eredménye semmivé lesz.

Az elsõ órában Briant eléggé gyorsan haladhatott és megtehette csaknem az egész út felét. Úgy remélte, hogy reggeli nyolc óráig, ha semmiféle akadályba sem ütközik, elérheti a hegyfokot. De minél közelebb kanyarodtak a parti szirtek a tengerhez, a parton annál nehezebben lehetett elõrehaladni. A fövenycsík mind keskenyebbé lett. A hullámtörés mind beljebb hatolt. Ama ruganyos és mégis szilárd talaj helyett, amely az erdõ és a tenger közt terült el, Briant itt kénytelen volt nedves, síkos sziklákon mászkálni, pocsolyák közt, amelyeket meg kellett kerülnie, ingó darabok közt, amelyeken nem talált kellõ támaszpontot. E kedvezõtlen körülmények útját nagyon fáradságossá tették, és - ami még sajnosabb volt - teljes kétórai késedelmet okoztak.

- Csak legalább a hegyfokhoz érhessek a dagály beállta elõtt! - mondá magában Briant. - A part e része a legutóbbi dagály alkalmával víz alatt volt és kétségkívül a legközelebbi dagály is el fogja borítani a parti szirtek tövéig. Ha kénytelen leszek visszatérni, vagy valamely sziklára menekülni, okvetlenül késõn érkezem. Próbáljunk meg tehát odáig hatolni mindenáron, mielõtt az áramlat a partot elborítja.

És a bátor fiú, fáradtsággal nem törõdve, a legrövidebb irányban igyekezett elõrehaladni. Sok helyen kénytelen volt levetni cipõit és harisnyáit, hogy egyes mélyedéseken bokán jóval felérõ vízben átgázolhasson; mikor aztán ismét szirtekre került, megint csak továbbment, számtalanszor kockáztatván az elsiklást és elesést, amelyet csakis erejének és ügyességének segélyével sikerült elkerülnie.

Úgy tapasztalta, hogy éppen a part e részén mutatkozik vízi vad a legbõvebben. A vidék hemzsegett a sziklai galamboktól, ludaktól, rucáktól. Két vagy három pár fóka is mulatott a meredek szirteken.

Ezek az okos állatok semmiféle rémületet sem árultak el és nem siettek a víz alá menekülni. Ebbõl azt kellett következtetnie, hogy nem is féltek tõle és hogy legalábbis sok év óta semmiféle fókavadász se vette õket üldözõbe.

Mindazonáltal Briant jól megfontolván a dolgot, a fókák jelenlétébõl azt is következtette, hogy a part még magasabb szélességi fok alatt fekszik, mint eddig hitte, következõleg, hogy közelebb van a déli sarkkörhöz, mint az új-zélandi szigettenger.

E véleményében még inkább megerõsödött, mikor a hegyfok tövében megpillantott egy óriási csapat pingvint, a Déli-sarkvidék rendes vendégeit. Százszámra ültek a szirteken és félszegen verdesték a szárnyaikat, amelyeket inkább úszásra, mint repülésre használnak; különben olajos és vasízû húsukat semmire se lehet használni.

Reggeli tíz óra volt. Ebbõl látható, mennyi idõbe került, míg Briant megtehette az utolsó pár mérföldnyi utat. Kimerült és éhes lévén, célszerûnek látta kissé megpihenni és valami keveset falatozni, mielõtt megmászná a hegyfokot, amelynek teteje kétszáz méternyire emelkedett ki a tenger színe fölött.

Briant tehát leült egy sziklára, ahova el nem juthatott a dagály, amely már a parti föveny elõtt létezõ szirtsorig ért. Egy órával késõbb bizonnyal nem osonhatott volna el többé a hullámtörés és a parti szirtek töve közt anélkül, hogy a dagály minden oldalról körül ne fogta volna. De emiatt most már nem kellett aggódnia, és délután, mikor az apály mindezeket a vizeket visszavonja a tenger felé, az átjárást ezen a helyen is szabadon fogja találni.

Egy darab hús, néhány korty égettbor lecsillapította éhségét és szomját, míg fáradt tagjainak egyórai pihenést engedett. Ennek elmúltával fölvette és a vállára dobta tarsolyát és elkezdett a legelsõ sziklákon felmászni.

Az öböl végén kiemelkedõ és éles csúcsban végzõdõ hegyfok meglehetõsen különös geológiai alakzatot mutatott. Az ember a vulkáni erõk mûködése következtében képzõdött kristályosodásnak tarthatta volna. A szikla nem volt összekapcsolva a parti szirtekkel, amint távolról látszott. Egyébiránt természeténél fogva azoktól teljesen különbözött is, amennyiben nem mészkõbõl, hanem gránitkõzetbõl állott s körülbelül százlábnyival meghaladta az összes körüle levõ magaslatokat.

A felmászás eléggé kínos volt. Az egyik szikláról a másikra kellett felkapaszkodni, és a sziklák helyenkint oly magasak voltak, hogy Briant alig bírta elérni a felsõ párkányukat. De miután a fiúk azon részéhez tartozott, akiket a fa- és hegymászók osztályába lehetne sorozni, miután továbbá zsenge gyermekkora óta nagy elõszeretetet tanúsított a mászkálás iránt és nem mindennapi bátorságot, ügyességet és mozgékonyságot sajátított el, végre felért a hegy csúcsára.

Briant távcsövét mindenekelõtt kelet felé irányozta.

E vidék lapályos, itt-ott erdõs volt a látóhatár végsõ pontjáig, amelynek távolsága mintegy tíz angol mérföldnyi lehetett. Nem látszott, hogy a területet ezen az oldalon tenger kerítené körül és azon kérdés eldöntésére, vajon a hajótörést szenvedettek szárazföldre jutottak-e, avagy szigetre, nyilván kelet felé hosszabb szemleút esetén dönthetõ el.

Valóban, Briant észak felé nem látta a part végét, amely hét vagy nyolc angol mérföldnyire nyúlt el egyenes irányban. Azután egy nagyon hosszan elnyúló fok után a partvidék ismét nagy kanyarulatot tett befelé és fövennyel ellepett terjedelmes sivatagnak látszott.

Dél felé, az öböl végén levõ fokon túl, a part északkelet-délnyugati irányt vett és tágas, mocsaras vidéket alkotott, éles ellentétben a homokos északi parttal.

Briant e nagy félkör minden pontján figyelmesen végigjártatta a távcsövét. Még most se tudta volna megmondani, vajon sziget volt-e, avagy szárazföld? Csupán az látszott kétségtelennek, hogy ha sziget volt is - mindenesetre nagy kiterjedésûnek kellett lennie.

Aztán nyugat felé fordult. A látóhatár felé a tenger a lassan leáldozó nap sugaraitól csillogott.

Egyszerre Briant gyorsan a szeme elé illeszté a távcsövét és egyenesen nyugat felé irányozta.

- Hajók! - kiáltá. - Hajók!

Valóban, három fekete pont jelent meg a csillogó vizek felett, oly távolságban, amely nem lehetett csekélyebb tizenöt angol mérföldnyinél.

Mily izgalom vett erõt Briant-en! Nem káprázat volt-e ez? Csakugyan három hajót látott-e?

Briant megtörülte a távcsõ üvegét, amely a lélegzetétõl elhomályosult és még egyszer arra felé nézett, de bármeddig nézett is, azok a pontok nem mozdultak s így csakhamar belátta, hogy az a három pont a tengerparttól nyugat felé három kis sziget.

A Sloughi bizonyosan elhaladt mellettük, mikor a vihar a part felé kergette, csakhogy a köd közepette nem vették észre.

Ez nagy csalódás volt!

Az idõ két óra felé járt. A tenger kezdett visszavonulni, a part hosszában szárazon hagyván a szirtsort, s Briant-nek a visszatérésre kellett gondolnia.

Mindazonáltal még egyszer végig akart nézni a keleti látóhatáron. A nap rézsútosabb állása következtében talán megpillanthatja a terület valamelyik más pontját, amelyet eddig nem láthatott.

Figyelmesen nézett tehát még egyszer ezen irányban, és nem volt oka megbánni ezt az óvatosságot.

A látóhatár végsõ pontján, az erdõk legutolsó lombfüggönyén túl tisztán láthatott egy kékes vonalat, amely több mérföldnyi hosszúságban terjedt el északról délnek és amelynek két vége eltûnt a fák homályos tömegei közt.

Mi lehet ez? - kérdé magában.

Még figyelmesebben nézett oda.

- A tenger!... Igen... a tenger!

És a távcsövét csaknem kiejtette a kezébõl.

Miután kelet felé is a tenger látszott, kétség se lehetett többé afelõl, hogy a Sloughi szigetre vetõdött, egy magányos szigetre a Csendes-tenger végtelenségében, egy szigetre, amelyrõl menekülni lehetetlen.

Egy negyedórával késõbb Briant ismét lenn volt a tengerparton és elindulván azon az úton, amelyen reggel ide jött, öt órakor a Sloughihoz érkezett, ahol társai türelmetlenül várták.