HATODIK FEJEZET

Vitatkozás - Tervezett és elhalasztott kirándulás - Rossz idõ - A halászat -
Az óriási fucusok - Costar és Dole egy nem nagyon gyors paripán -
Elõkészületek az elindulásra - Térdre borulva a Déli Kereszt elõtt

Ugyanazon este, vacsora után, Briant közölte a nagyokkal a kirándulás eredményeit. Gordon és a többiek eleinte élénk meghatottsággal fogadták társuk kijelentését. Hogyan? Szigetre jutottak és nincs mód innét menekülni! Le kell mondaniuk ama tervükrõl, hogy kelet felé keressék az utat, amely egy szárazföld belsejébe vezet! Kénytelenek lesznek várni, míg valamely hajó elhalad a partok elõtt? Csakugyan ez lenne az egyetlen mód az esetleges menekülésre?

- De nem tévedhetett-e Briant? - kérdé Doniphan.

- Valóban, Briant - tevé utána Cross -, hátha felhõket néztél tengernek?

- Nem - felelé Briant - bizonyos vagyok felõle, hogy nem tévedtem. Amit a látóhatáron megpillantottam, csakugyan víz volt.

- Milyen messze lehetett? - kérdé Wilcox.

- A hegyfoktól körülbelül hat angol mérföldnyire.

- És azontúl nem láttál hegyeket, magaslatokat? - kérdé Webb.

- Semmit, csupán az égboltozatot.

Briant olyan határozottan beszélt, hogy esztelenség lett volna a szavaiban legkevésbé is kételkedni.

De Doniphan makacsul ragaszkodott a saját eszméjéhez, ami szokása volt, mikor Briant-nel vitatkozott.

- Én pedig ismétlem - mondá -, hogy Briant tévedhetett, és mindaddig, míg nem láttuk a saját szemeinkkel...

- Az is meg fog történni - felelé Gordon -, mert tudnunk kell, hogy mihez tartsuk magunkat.

- És én hozzáteszem, hogy egy elvesztegetnivaló napunk sincs - mondá Baxter -, ha el akarunk indulni a rossz évszak elõtt, feltéve, hogy mégis az amerikai szárazföldön volnánk.

- Azon esetre, ha az idõjárás megengedi - mondá Gordon -, Doniphan és Briant kísértsék meg már holnap a kirándulást és két társunk menjen el velük.

- Én megyek - mondá Wilcox.

- És én! - mondá Service.

- Ám legyen - válaszolá Gordon. - Négyen elegen lesztek. Ha visszaérkezéstek nagyon sokáig késnék, néhányan közülünk elétek mehetnek, míg a többiek a hajón maradnak. Ne feledjétek hogy ez a mi tanyánk, a mi házunk, a mi otthonunk, amelyet nem szabad elhagynunk, míg meg nem gyõzõdtünk róla, hogy szárazföldön vagyunk.

- Szigeten vagyunk! - viszonzá Briant. - Még egyszer határozottan állítom, hogy szigeten vagyunk.

- Majd meglátjuk! - mondá Doniphan.

Gordon bölcs tanácsai vetettek véget a heves vérû fiúk vitájának, Valóban szükséges volt - amint azt Briant is belátta - kirándulást tenni az erdõkön keresztül, és szemügyre venni a vizet, amelyet õ a hegyfokról megpillantott.

Azonban bármennyire sietteté is Doniphan és Briant az indulást, az idõjárás megváltozása kényszeríté õket, hogy azt elhalasszák. Másnap hajnaltól kezdve több ízben hideg esõ eredt meg. A légsúlymérõ folytonos csökkenése zivataros idõt jelentett, amelynek tartamát nem lehetett elõre látni. Nagy vakmerõség lett volna ily kedvezõtlen viszonyok közt útnak indulni, s meg kellett barátkozniuk azzal a gondolattal, hogy a fagyos évadot a Sloughin fogják tölteni.

Gordon mindenekelõtt azt igyekezett megtudni, hogy az óceán melyik részén történt a hajótörés. Stieler atlasza, melyet a jacht könyvtárában találtak, a Csendes-tenger több abroszát tartalmazta. Midõn megkísérlé megállapítani azon irányt, amelyben Aucklandtól a dél-amerikai partokig haladhattak észak felé, a Pomotu-szigetcsoporton túl csak a „Húsvét”-szigetet és a „Juan Fernandez”-szigetet találta, amely utóbbin Selkirk - ez a valódi Robinson - életének egy részét töltötte. Dél felé sehol sem látszott föld a déli-sarkköri tenger végtelenségéig. Kelet felé nem volt más sziget a Chilvek vagy Madre de Dios csoportjánál, amely Patagónia határán emelkedik ki a tengerbõl, és még alantabb látszottak a Magellán-szoros és a Tûzföld szigetei, amelyeken a Horn-fok borzasztó vizei törnek meg.

Ha tehát a jacht ama lakatlan szigetek egyikére vetõdött ki, amelyek a patagóniai pampák szomszédságában vannak, száz meg száz mérföldnyi utat kellene megtenniük, mielõtt eljuthatnának Chile, Peru vagy az Argentínai Köztársaság tartományaiba. És milyen segélyt remélhetnének a végtelen magányokban, ahol annyi veszély fenyegeti az utazót?

Ily eshetõségekkel szemben a legnagyobb óvatossággal kellett eljárniuk, nehogy ama veszélynek tegyék ki magukat, hogy nyomorultul vesszenek el ismeretlen tájakon.

Így gondolkozott Gordon. Briant és Baxter osztották nézetét. Kétségkívül Doniphan és a többiek is hozzá fognak járulni.

Mindazonáltal nem ejtették el azt a tervet, hogy a kelet felé megpillantott tengert szemügyre vegyék. Csakhogy a következõ tizenöt nap alatt e terv megvalósítása lehetetlen volt. Az idõjárás a legrosszabbra fordult, reggeltõl estig esett az esõ, a vihar borzasztó hévvel dühöngött. Lehetetlen lett volna átmenni az erdõkön. El kellett tehát napolni a kémszemlét, bármennyire égtek is a vágytól megtudni, vajon „szárazföld avagy sziget”, amelyre a vihar kidobta õket.

E hosszú zivataros napok alatt Gordon és társai a hajón maradtak, de nem töltötték tétlenül az idõt. A készletben levõ tárgyakat gondozni kellett, aztán folyvást tatarozták is a jachtjukat, amelyet az idõjárás nagyon megrongált. A hajótest felsõ része kezdett szétválni, és a fedélzet sem volt többé vízhatlan; a hasadékokon a levegõ és a víz behatolt, a hajó teste tehát alapos javítást igényelt. Gordon az egész hajótestet a készletben levõ pótvitorlákkal szívesen beborította volna, ha nem sajnálta volna feláldozni a sûrû és kitûnõ vásznat, amelybõl sátort lehetett készíteni azon esetre, ha kénytelenek lennének a szabad ég alatt tábort ütni. Mindössze tehát arra szorítkoztak, hogy a fedélzetre kátrányos vitorlavásznat terítettek ki.

Egyúttal a hajórakományt egyes csomagokba osztották fel, hogy azokat sürgõs szükség esetén gyorsabban el lehessen majd szállítani a fák alá.

Mikor az idõ néhány órára lecsillapult, Doniphan, Webb és Wilcox elmentek a sziklagalambokra vadászni, amelyeket Moko kisebb-nagyobb szerencsével különféleképpen készített el. Másfelõl Garnett, Service, Cross a kicsinyekkel - akikhez néha, mikor a bátyja határozottan követelte, Jakab is csatlakozott, halászattal foglalkoztak. Az öbölben a szirtekhez tapadt tengerifû közt meglehetõsen nagy tõkehalakat lehetett találni. Az idõnként négyszáz lábnyi óriási fucusok ágai közt pedig annyira hemzsegett a sok apróhal, hogy szabad kézzel is meg lehetett fogni.

Szinte öröm volt hallani a kis halászok kiáltozásait, mikor a hálóikat vagy horgaikat kihúzták a szirtekre.

- Gyönyörûeket fogtam! - kiáltá Jenkins. - Ó, milyen nagyok!

- Az enyémek még nagyobbak! - kiáltá Iverson is, aki Dole-t hívta segítségül.

- El fognak szökni! - kiáltá Costar.

- Fogd meg jó erõsen... fogd meg jó erõsen! - mondá Garnet vagy Service, az egyiktõl a másikhoz sietve -, és fõleg gyorsan húzd ki a hálót.

- Nem bírom!... nem bírom! - ismétlé Costar, aki csakugyan nem bírt megbirkózni a háló terhével.

Aztán valamennyiük egyesült erõlködésének mégis sikerült kivontatni a hálót a szárazra.

Március 27-én nevezetesebb fogást ejtettek, amely mulatságos jelenetre adott alkalmat.

Délután, mikor az esõ elállt, a kicsinyek a patak felé mentek halászeszközeikkel.

Egyszerre kiáltásaik hallatszottak - éspedig örömkiáltásaik - mellyel segítséget hívtak.

Gordon, Briant, Service és Moko, akik a hajó fedélzetén dolgoztak, abbahagyták a munkát és csakhamar a helyszínére értek, mely öt-hatszáz lépésnyire lehetett.

- Jertek... .jertek! - kiáltá Jenkins.

- Jertek, nézzétek meg Costart és a paripáját.

- Gyorsabban, Briant, gyorsabban, mert elszökik! - ismétlé Jenkins.

- Elég!... elég!... Vegyetek le!... Félek!... - kiáltá Costar kétségbeesett mozdulatokkal. - Gyí te! Gyí te! - kiáltá Dole, aki Costar háta mögött ült egy mozgó tömegen.

Ez a tömeg nem volt egyéb, mint egyike azon óriás teknõsbékáknak, amelyeket a tenger felszínén a leggyakrabban alvó állapotban lehet találni.

Ezúttal a parton csípetvén el, igyekezett természetes elemébe visszamenekülni.

A gyermekek, miután egy kötelet dobtak a nyaka köré, amely hosszan elõnyúlt a teknõje alól, hiába igyekeztek feltartóztatni az erõs állatot, amely folyvást tovább mászott, és habár nem haladt is gyorsan, mégis ellenállhatatlan erõvel vonszolta maga után az egész gyermekcsapatot. Jenkins tréfából felültette Costart a béka hátára, és Dole mögéje felkapaszkodván, fogta a kisgyermeket, aki nem szûnt meg rémületében annál élesebben sikoltozni, minél közelebb ért a teknõsbéka a tengerhez.

- Bátorság, Costar... bátorság! - kiáltá Gordon.

- És vigyázz, hogy a paripád meg ne szökjék veled! - kiáltá Service. Briant meg nem állhatta, hogy ne nevessen, mert veszélyrõl szó sem lehetett. De fõ dolog volt az állatot hatalmukba keríteni.

- Csak egyetlen mód van - mondá Gordon. - Hanyatt kell fordítanunk.

- De hogyan? - kérdé Service. - Ez az állat legalább három mázsát nyom, és erre sohase volnánk képesek.

- Rudakat, rudakat ide! - kiáltá Briant. És Mokóval gyorsan a Sloughi felé szaladt.

A béka már csak mintegy harminclépésnyire lehetett a tengertõl, Gordon sietett is lesegíteni Costart és Dole-t, akik a teknõ szélében kapaszkodtak meg. Aztán megfogták a kötelet és húzni kezdték, anélkül azonban, hogy képesek lettek volna feltartóztatni az állatot, amely oly, erõs volt, hogy elvonszolta volna az egész Chairman nevelõintézetet összes hallgatóival.

Szerencsére Briant és Moko visszaérkeztek, mielõtt még a teknõsbéka elérte volna a tengert.

Ekkor két rudat dugtak alája és ezen emeltyûk segélyével sikerült nagy fáradság közt hanyatt fordítaniuk az állatot. Ekkor aztán véglegesen rabbá lett, mert nem bírt többé hasra fordulni.

Ezenfelül abban a percben, mikor a fejét be akarta húzni, Briant oly helyesen irányzott fejszecsapást mért rá, hogy csaknem rögtön kimúlt.

Miután eszükbe se juthatott a hajóig ezt a nagy tömeget elvontatni, ott a helyszínen kellett felboncolniuk, ami eléggé undorító munka volt, de a hajótörést szenvedett gyermekek már-már hozzászoktak a Robinson élet néha nagyon kellemetlen kényszerûségeihez. A legnehezebb volt a teknõt feltörni, amelynek szinte érces keménysége kicsorbította volna a fejsze élét is. Végre mégis sikerült ez is egy vésõ segélyével, amelyet a két teknõ közt levõ hézagokba vertek be. Aztán az állat húsát darabokra vagdalták és elszállították a Sloughira. Vacsorakor aztán valamennyien meggyõzõdhettek arról, hogy a teknõsbékaleves kitûnõ eledel, nem is említve a teknõsbékasültet, melybõl a fiúk mohón falatoztak, noha Service kissé megpörkölte a szeleteket.

A teknõsbéka ötven fontnál több húst szolgáltatott, minélfogva a hajó készleteit kímélni lehetett.

Így múlt el a március hónap. Április 1-én világosan látszott, hogy az idõjárás nemsokára meg fog változni. A légsúlymérõ lassankint emelkedett és a szél is kissé csillapodott. A bekövetkezõ és talán tartósan kedvezõ idõjárás elõjelei nem csalhattak. A körülmények most már nyilván meg fogják engedni a terület belsejének kifürkészését.

A nagyok apróra megbeszélték az ügyet és aztán elõkészületeket tettek az expedícióra, amelynek fontosságát mindenki belátta.

- Úgy gondolom -, mondá Doniphan, hogy holnap reggel semmi se fogja akadályozni elindulásunkat.

- Remélem, semmi - viszonzá Briant -, és hajnalkor készen is kell állnunk.

- Feljegyeztem - mondá -, hogy ama víz, amelyet kelet felé láttál, mintegy hat vagy hét angol mérföldnyire van a hegyfoktól...

- Úgy van - felelé Briant -, de minthogy az öböl elég mélyen beszögellik, lehetséges, hogy a távolság tanyánktól csekélyebb.

- Eszerint lehetséges, hogy távollétetek nem fog huszonnégy órán túl tartani? - mondá Gordon.

- Nem tartana tovább, Gordon, ha bizonyosak volnánk abban, hogy kelet felé egyenesen haladhatunk elõre. De vajon találunk-e átjárót ezen az erdõn keresztül, ha egyszer megkerültük a parti szirteket?

- Ó, ez a nehézség nem fog bennünket feltartóztatni! - jegyzé meg Doniphan.

- Megengedem - viszonzá Briant -, de valamely más akadály, folyó, vagy mocsár, vagy bármi egyéb elzárhatja elõlünk az utat. Célszerû lesz tehát ellátni magunkat néhány napra való élelmiszerrel...

- És lõszerrel - mondá Wilcox.

- Ez magától értetik - viszonzá Briant -, és állapodjunk meg abban, Gordon, hogy nem fogsz nyugtalankodni, ha nem térnénk vissza negyvennyolc óra alatt...

- Nyugtalan volnék még azon esetre is, ha távollétetek nem terjedne fél napon túl - mondá Gordon. - De nem ez a fõ kérdés. Miután ez az expedíció el van határozva, hajtsátok végre. Egyébiránt nem az az egyedüli célja, hogy eljuthassatok a kelet felé megpillantott tengerhez. A parti szirteken túl levõ erdõt is ki kell fürkésznetek. Ezen az oldalon sehol se találtunk barlangot, és ha a Sloughit elhagyjuk, olyan helyen kell tanyát ütnünk, amely meg van védve a nyugati szelek ellen. Lehetetlennek tartom, hogy a rossz évszakot ezen a parton töltsük...

- Igazad van, Gordon - viszonzá Briant -, és keresni is fogunk a megtelepedésre valamely alkalmas helyet...

- Hacsak ki nem derül, hogy végleg elhagyhatjuk ezt az állítólagos szigetet - jegyzé meg Doniphan, aki rögeszméjéhez ragaszkodott.

- Természetesen, ha ugyan már a nagyon elõrehaladott évszak nem fog ebben bennünket megakadályozni. Szóval, meg fogjuk tenni, ami lehetséges - mondá Gordon. - Holnap tehát útra fogtok kelni.

Az elõkészületek csakhamar megtörténtek. Négy napra való élelem, négy puska, négy revolver, két kis fejsze, egy zsebben hordható iránytû, egy távcsõ, amellyel a területet három-négy mérföldnyi kerületben ki lehetett fürkészni, egy pár úti pokróc, néhány taplókanóc, tûzszerszám és egy pár doboz gyufa elégségesnek látszott a nem hosszú idõre terjedõ, ám mégsem veszélytelen expedícióra. Briant és Doniphan, valamint Service és Wilcox el is határozták, hogy vigyázni fognak magukra, rendkívül óvatosan fognak haladni és sohase válnak el egymástól.

A légsúlymérõ tünetei alaposaknak bizonyultak. Az estalkony beállta elõtt az utolsó felhõk is eltûntek nyugat felé. A láthatár a tenger felõl egészen tiszta volt. Az égboltozaton a déli félgömb pompás csillagképletei ragyogtak és köztük az a fényes Déli Kereszt, amely a déli sark felett tündöklik.

Gordon és társai az elválás elõestéjén meg voltak illetõdve, mintha a szívük szorulna össze. Mi fog történni ezen expedíció alatt, amely annyi komoly eshetõségeknek van kitéve? Míg szemeik az égboltozaton csüggtek, gondolataik visszatértek szülõikhez, rokonaikhoz, hazájukhoz, amelyet talán sohase fognak látni.

És ekkor a kicsinyek térdre borultak a Déli Kereszt elõtt, amint térdre borultak volna egy kápolna feszülete elõtt. A csillagképlet azt sugallta nekik, hogy imádkozzanak ezen égi csodák mindenható teremtõjéhez, és reménykedjenek benne.