| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula Kétévi vakáció IntraText CT - Text |
Eszerint az a fontos kérdés, amelytõl a hajótörést szenvedettek menekülése függött, nem volt megoldva.
Aziránt a legcsekélyebb kétség sem lehetett, hogy az állítólagos tenger csupán tó volt. De nem volt-e lehetséges, hogy ez a tó a szigethez tartozott? Ha kémszemléjüket kiterjesztik a tavon túl, vajon nem fognak-e valóságos tengert találni?
Mindazonáltal e tó jelentékeny terjedelmû volt, miután - mint Doniphan megjegyzé - területének háromnegyed részén az égboltozat képezte a látóhatárt. Tehát lehetséges volt, hogy mégis szárazföldön vannak.
- Eszerint az amerikai szárazföld partjain szenvedtünk volna hajótörést! - mondá Briant.
- Ez volt mindenkor az én nézetem - viszonzá Doniphan -, és úgy látszik, nem tévedtem.
- Annyi bizonyos, hogy mégis víz volt, amit kelet felé láttam a hegyfok csúcsáról - mondá Briant.
- Ám legyen, de nem a tenger volt.
E válasz Doniphan részérõl oly megelégedést árult el, mely inkább hiúságra, mint szívósságra vallott. Briant nem folytatta a szóváltást, különben is a közös érdekre nézve jobb volt, hogy tévedett. A szárazföldön nem rabok, míg a szigeten azok lettek volna. Mindazonáltal a kedvezõbb évszakot kell bevárniuk, mielõtt kelet felé hosszabb utazásra vállalkozhatnának.
A viszontagságok, amelyeket tapasztalniuk kellett, míg a csekély utat a Sloughitól a tóig megtehették, kétségkívül sokkal nehezebben lesznek leküzdhetõk, ha az egész kis csapattal hosszú utazást kell majd tenniük. Máris április eleje volt, és a déli félgömbön a tél hamarább beáll, mint az északin. Az elindulásra tehát a kedvezõ évszak visszatérése elõtt gondolni se lehetett.
Azonban a nyugati szelek által folyvást korbácsolt nyugati tengerparton a helyzet nem lesz sokáig tartható. A hónap vége felé kénytelenek lesznek elhagyni a Sloughit. Miután Gordonnak és Briant-nak nem sikerült a parti szirtek nyugati oldalán valamely üreget fölfedezniük, szemügyre kellett venni, vajon nem telepedhetnének-e meg jobb föltételek közt a tó partján. E vidéket tehát gondosan meg kellett vizsgálni. A kémszemlét meg kellett tartaniuk, habár egy- vagy kétnapi késedelmet okozna is. Kétségkívül nagy aggodalmakat fognak ezáltal Gordonnak okozni, de Briant és Doniphan nem haboztak. Élelmiszereik még eltarthattak negyvennyolc óráig és miután nem volt rá kilátás, hogy az idõ megváltozzék, elhatározták, hogy dél felé a tó partján elindulnak.
Egy másik indok is arra bírta õket, hogy kémszemléjüket tágasabb körre terjesszék ki.
A terület e részén kétségtelenül laktak vagy legalábbis jártak bennszülöttek. A patakon átvezetõ gát, az ajupa, amelynek szerkezete azt árulta el, hogy itt bizonyos idõ elõtt emberek tartózkodtak, megannyi bizonyítékok voltak, amelyek alaposabb helyi ismeretet kívántak, mielõtt a téli elhelyezkedést foganatosítanák. Talán új tapasztalatokkal fognak az eddigiek szaporodni. Az se volt lehetetlen, hogy nem bennszülöttek laktak itt, hanem valamely hajótörést szenvedett emberek, akik végre eljuthattak a szárazföld valamelyik városába. Mindezen körülmények kétségkívül megérdemelték azt a fáradságot, hogy utasaink folytassák a sziget parti vidékein a kémszemlét.
Az egyedüli kérdés a következõ volt: észak vagy dél felé induljanak-e el? De miután a déli irány közelebb hozta õket a Sloughihoz, ezen utóbbit választották. Késõbb majd meg fogják látni, nem lesz-e célszerûbb visszamenniük a tó másik vége felé.
Elindultak tehát a gyepes dombocskák közt, amelyek nyugat felõl az erdõ által szegélyezett síkon emelkedtek ki a földbõl.
Phann elõrecserkészett és egész fogolycsapatokat riasztott fel, amelyek a bokrok alá menekültek, de a puskáknak hallgatniuk kellett, mert nem volt lehetetlen, hogy a tó partján bennszülött törzsek tartózkodnak.
E napon a fiúk a tó partján minden nagyobb fáradság nélkül mintegy tíz angol mérföldnyi utat tehettek meg. Sehol sem akadtak bennszülöttek nyomára. A fák közül sehol sem emelkedett fel füst. Sehol se látszottak a homokon lábnyomok.
Úgy látszott azonban, hogy a nyugati part kissé dél felé elkanyarodik, mintha ezen oldalról elzárná a tavat, amely különben teljesen el volt hagyatva. Se vitorla, se csónak nem mutatkozott a láthatáron. Ha e terület valaha be is volt népesítve, most teljesen lakatlannak látszott.
Ragadozó vagy kérõdzõ állat se mutatkozott sehol. Két vagy három ízben szárnyasok mutatkoztak az erdõ szélén, anélkül azonban, hogy közelükbe lehetett volna jutni.
De Service mégis mindannyiszor elkiáltotta magát:
- Nini, struccmadarak.
- Ha struccok, akkor ugyan elég aprók - viszonzá Doniphan.
- Ha csakugyan struccok - mondá Briant -, és ha csakugyan szárazföldön vagyunk...
- Talán még mindig kételkedel? - kérdé Doniphan gúnyosan.
- Akkor ez csak az amerikai szárazföld lehet, ahol ezek az állatok nagy számmal találtatnak - felelé Briant. - Csupán ennyit akartam mondani.
Este hét óra felé megállapodtak és tanyát ütöttek. Másnap, ha csak elõre nem látható akadályokra nem bukkannak, vissza fognak térni a Sloughi-öbölbe. Így nevezték el a partvidék ama részét, amelyen a tenger a jachtot kivetette a szárazföldre.
Különben ez este lehetetlen lett volna déli irányban tovább haladniuk. E helyen ama folyók egyikéhez értek, amelyek a tó vizét levezetik, és át kellett volna úszniuk a folyón. Ezenfelül a sötétség miatt csak homályosan lehetett látni a táj részleteit, és úgy látszott, hogy e folyó jobb partját szirtek szegélyezik.
Briant, Doniphan, Wilcox és Service vacsorájuk után nem is gondoltak egyébre, mint az alvásra és a pihenésre; ezúttal kunyhó hiányában a szabad ég alatt, amelyen a csillagok oly fényesen ragyogtak, míg a hold sarlója a nyugati láthatáron lenyugvóban volt.
Csendes volt minden a tavon és a parton. A négy fiú egy óriás bükkfa vastag gyökerei közé szoronkodva, oly mély álomba szenderült, hogy a mennydörgés sem ébresztette volna fel õket. Hét óra volt, mikor Briant felkölté társait, akik szorosan be voltak takaróikba burkolva.
Mindnyájan azonnal talpra ugrottak, és míg Service egy darab kétszersültet rágcsált, a többi három sietett megszemlélni a folyam túlsó partján elterülõ tájat.
- Ugyan okosan cselekedtünk, hogy tegnap este az átkelést a folyón nem kísérlettük meg! - kiáltá Wilcox - Éppen a mocsarak közé jutottunk volna.
- Valóban - viszonzá Briant -, déli irányban látni se lehet a mocsaras vidék végét.
- Nézzétek csak, mennyi szárcsa, vadkacsa és vízityúk úszkál fölötte. Ha itt megtelepedhetnénk télire, biztosak lehetnénk afelõl, hogy vad dolgában sohase fogunk hiányt szenvedni.
- És miért ne telepedhetnénk meg itt? - kérdé Briant, aki a folyó jobb partjához közeledett.
A háttérben magas szirt emelkedett, amelynek végét meredek szikla rekesztette be. A szirt két oldala közül, amelyek csaknem egyenes szögletben egyesültek egymással, az egyik tovább vonult a kis folyó partján, míg a másik a tóra nézett. Vajon ugyanaz a szirt szegélyezné-e a Sloughi-öblöt is, északnyugati irányban továbbhúzódva? E kérdésre csak az egész vidék alapos megszemlélése adhatta meg a választ.
- Nini! Nézzétek csak! - kiáltá Wilcox abban a percben, mikor a szikla tövéhez ért.
Ami a figyelmet magára vonta, egy töltésforma kõrakás volt, hasonló ahhoz, amilyent már az erdei patakban találtak.
- Ezúttal nem lehet többé kétség - mondá Briant.
- Nem! Nem lehet többé kétség - viszonzá Doniphan, a töltés végén levõ fadarabokra mutatva.
E fadarabok vitathatatlanul egy hajótest roncsai voltak. Egyebek közt egy félig elrothadt és mohlepte fadarab, amelynek görbülete csalhatatlanul orrtõkére vallott. Még egy rozsdaette vaskarika is függött le róla.
- Egy karika!... Egy karika! - kiáltá Service.
És ekkor valamennyien mozdulatlanul állva körülnéztek, mintha azon ember, aki e dereglyét használta, minden pillanatban megjelenhetett volna elõttük.
Nem! Senki! Kétségkívül sok év múlt el, mióta e dereglyét otthagyták a folyó partján. Az ember, aki itt tartózkodott, eljuthatott embertársaihoz, avagy nyomorult élete e vidéken végzõdött, amelyet nem hagyhatott el többé.
Elképzelhetõ a fiúk megilletõdése e tanújelekkel ellátva, amelyeket nem lehetett többé kétségbe vonni.
Ekkor vették csak észre az eb sajátszerû viselkedését. Phann kétségkívül valamely nyomra bukkant. A füleit hegyezte, a farkát hevesen csóválta, sorra a talajt szimatolta és a füvek alatt szaglászott.
- Nézzétek csak Phannt! - mondá Service.
- Valamit érez - mondá Briant, közeledvén az ebhez.
Phann megállt, egyik lábát felemelte és az orrát elõrenyújtotta. Aztán hirtelen elrohant egy facsoport felé, amely a szirt alatt emelkedett fel a tó partján.
Briant és társai utánamentek. Néhány pillanat múlva megálltak egy vén bükkfa elõtt, amelynek kérgébe a következõ betûk és egy évszám volt írva:
Briant, Doniphan, Wilcox és Service sokáig maradtak volna némán és mozdulatlanul a felírás elõtt, ha Phann idõközben visszatérvén, el nem tûnt volna a szikla szöglete mögött.
- Ide, Phann!... Ide! - kiáltá Briant.
A kutya nem tért vissza, de folytonosan és hevesen ugatott.
- Vigyázzunk! - mondá Briant. - Ne váljunk el egymástól és álljunk résen.
Valóban nem is lehettek eléggé óvatosak. Talán egy csapat bennszülött tartózkodott a szomszédságban és jelenlétük inkább félelmes, mint kívánatos lett volna, ha netalán ama vad indiánok közé tartoznak, akik a dél-amerikai pampákon szoktak tartózkodni.
A fiúk a fegyverek sárkányát felhúzták, a revolvereket kézben tartották, és készenálltak az önvédelemre.
Majd elõrementek, és miután a sziklát megkerülték volna, végiglopóztak a folyó keskeny partján. Alig tettek húsz lépést, midõn Doniphan lehajolt és egy tárgyat vett föl a földrõl.
Egy ásó volt, amelynek vasa alig lógott már a félig elrothadt nyélen. Európában vagy Amerikában készült ásó, vagy egyike ama durva készülékû szerszámoknak, amelyeket a polinéziai szigetlakók gyártanak. Mint a dereglye karikája, úgy ez is nagyon rozsdás volt és kétségkívül már sok év óta feküdt e helyen.
Itt, a szirt tövében, a földmûvelés nyomai is látszottak úgy, mint egy szabálytalanul vont barázda és néhány yamnövény, amely az ápolás hiánya miatt teljesen elvadult.
Egyszerre siralmas vonítás hasítá át a léget. Csaknem ugyan ezen pillanatban megjelent Phann, teljesen megmagyarázhatatlanul izgatott állapotban. Maga körül forgolódott, fiatal gazdái elé szaladt, rájuk nézett és úgy látszott, mintha hívta volna õket, hogy kövessék õt.
- Itt minden bizonnyal valamely rendkívüli tárgynak kell lennie - mondá Briant, aki hiába igyekezett az ebet csillapítani.
- Menjünk, ahova vezetni akar bennünket - mondá Doniphan, és intett Wilcoxnak és Service-nek, hogy menjenek utána.
Tíz lépéssel messzebb Phann megállt egy sûrûség elõtt, amely mindenfelé cserjébõl és bokorból állt, melyeknek ágai a szirt tövében egymásba fonódtak.
Briant elõrement megnézni, vajon az a sûrûség nem rejti-e valamely állat vagy ember hulláját, amelynek a nyomára Phann véletlenül rábukkant... És amint a bokrokat egymástól szétválasztá, egy szûk nyílást vett észre.
- Vajon ez barlang itt? - kiáltá és néhány lépést tett hátrafelé.
- Valószínû - viszonzá Doniphan. - De vajon mi van ebben a barlangban?
- Azonnal meg fogjuk tudni! - felelé Briant.
És fejszéjével erõsen belevagdalt a bokrok ágai közé, amelyek a nyílást elfödték. A fiúk hallgatóztak, de semmiféle gyanús neszt nem hallottak.
Service már készült is bebújni a gyorsan kiszabadított nyíláson, de Briant így szólt:
- Lássuk elõbb, mit fog Phann tenni.
Az eb folyvást tompán ugatott, ami éppen nem volt megnyugtató. Azonban, ha élõlény rejtõznék e barlangban, már régóta ki kellett volna jönnie.
Meg kellett tudniuk, hogy mihez tartsák magukat. Mindazonáltal, miután a levegõ egészségtelen lehetett a barlangban, Briant a nyíláson keresztül egy marék égõ füvet hajított be. A fû szétszóródott a földön és gyorsan lángolva égett, ami azt bizonyította, hogy a levegõ élvezhetõ.
- Behatoljunk? - kérdé Wilcox.
- Várjatok legalább, míg a barlangban oly világos lesz, hogy láthatunk! - mondá Briant.
És ezzel a folyóparton álló fenyõk egyikérõl lemetszett egy gyantás ágat, meggyújtotta és társai kíséretében bebújt a bokrok közé.
A nyílás a bejárásnál ötlábnyi magas és kétlábnyi széles volt, de hirtelen széttágult mintegy tízlábnyi magas és körülbelül húszlábnyi széles üreggé, amelynek talaját nagyon száraz és nagyon finom föveny képezte.
Wilcox mikor belépett, falzsámolyba ütközött, amely egy asztal mellett állt. Az asztalon különféle háztartási eszközök voltak: egy cserépkorsó, nagy kagylók, amelyek kétségkívül tányérok gyanánt szolgáltak; egy rozsdás és kicsorbult pengéjû kés, két vagy három horog, egy horganyból készült csésze, amely üres volt, szintúgy mint a korsó. Az átellenes fal mellett egy ládaféle állt, deszkából durván összetákolva és benne néhány ruhadarab, inkább rongyok már.
Semmi kétség se lehetett tehát többé, hogy az üregben valaki lakott; de ki és mikor? Talán az emberi lény, aki itt élt, a barlang valamelyik zugában hever.
A barlang fenekén egy nyoszolya állt, amelyet egy foszlányokra szakadt takaró borított. Az ágyfõ mellett egy padon egy második csésze és fából készült gyertyatartó állt, amelyben nem maradt egyéb egy elhamvadt kanócnál.
A fiúk az elsõ pillanatban visszahátráltak arra a gondolatra, hogy a takaró alatt egy holttest fekhetik.
Briant leküzdvén irtózatát, fölemelte a takarót.
A legközelebbi percben mind a négyen, erõs megilletõdéssel, visszatértek Phannhoz. Az eb künn maradt és folyvást keservesen vonított.
Ekkor mintegy húszlépésnyire lementek a folyó partján és hirtelen megálltak. Az irtózat érzete a földhöz szegezte lábaikat.
Itt egy bükkfa gyökerei közt csontváz maradványai hevertek a földön.
Ide jött tehát meghalni a barlang szerencsétlen lakója, aki kétségkívül sok évig élt e szárazföldön és ez a barlang, amelyet lakhelyéül választott, még csak a sírboltjává se lett!