TIZENNYOLCADIK FEJEZET

A sóstó - A falábak - A Déli-mocsarak meglátogatása - Elõkészületek a télre -
Különbözõ játékok - Doniphan és Briant - Gordon közbelépése -
Nyugtalankodás a jövõt illetõleg - A június 10-iki választás

Briant még Gordonnal szemben is elhallgatván a közte és öccse közt lejátszódott jelenetet, a csarnokban egybegyûlt társainak csak az expedíció történetét beszélte el, mindent egybefoglalva bizonyosnak állítá, hogy ez irányban a Chairman-sziget szomszédságában nincs semmiféle szárazföld és hogy a szigetet kétségkívül több száz angol mérföldnyi távolság választja el a dél-amerikai szárazföldtõl és a legközelebbi szigetcsoportoktól.

Bátran szembe kellett tehát szállni az élet küzdelmeivel, míg kívülrõl valami segély érkezhetik, miután az ifjú telepítvényesek a saját erejükbõl sehogy sem segíthettek magukon. Mindenki újból hozzálátott a munkához s a szigorú tél elleni védekezéshez.

Február hava különféle munkák közt telt el. Wilcox jelezte, hogy a lazacok kezdenek visszatérni a Családi-tó édesvizeibe, ennélfogva a hálókat kifeszítették a Zéland-folyó egyik partjától a másikig, és sikerült meglehetõs számmal fogni közülük. A szükség azt parancsolta, hogy nagy mennyiségû sót szerezzenek be. Több kirándulást tettek tehát a Sloughi-öbölbe, ahol Baxter és Briant egy kis sóstavat rendeztek be. E tó nem volt egyéb a homoktorlaszok közt egy négyszögletes gödörnél, amelyben a só lerakódott, miután a tengervíz a napsugarak hatása következtében elpárolgott.

Március elsõ felében, hárman vagy négyen az ifjú telepítvényesek közül kikutatták a Déli-mocsarak ingoványos vidékét, mely a Zéland-folyó bal partján terül el. E kémszemle eszméje Doniphantól származott, akinek tanácsára Baxter néhány pár falábat készített, e célra felhasználván a Sloughi könnyûfából készült párkányléceit. Miután az ingoványokat sok helyen sekély víz borította, a falábakon száraz lábbal el lehetett jutni a magasabban fekvõ talajokra.

Április 17-én reggel Doniphan, Webb és Wilcox a ladikon átkeltek a folyó túlsó partjára. A puskáik a vállaikra voltak felakasztva. Sõt Doniphan magával vitte a kacsázó puskát is, amely a Francia-barlang fegyvertárában õriztetett, és azt remélte, hogy itt pompás alkalma lesz azt használni.

A három vadász mihelyt partra szállt, azonnal felkötötte a falábakat, hogy eljuthasson magasabb pontokra, amelyek még dagály alkalmával is szárazon maradtak.

Phann is velük ment. Neki nem volt szüksége falábakra és nem félt, hogy a lába nedves lesz, hanem vígan ugrált a pocsolyák közt.

Doniphan, Webb és Wilcox, miután egy mérföldnyire haladtak volna délnyugati irányban, eljutottak a mocsárvidék száraz talajára és leoldották a falábakat, hogy kényelmesebben mehessenek a vad után.

A Déli-mocsarak roppant területének végét csak kelet felé lehetett látni, ahol a látóhatáron feltûnt a tenger kékes vonala.

Mennyi mindenféle szárnyas volt itt! Vízityúk, szalonka, ruca, szárcsa és ezer meg ezer feketekacsa, amelyet többre becsülnek a pelyhéért, mint a húsáért, noha az utóbbi is, ha jól van elkészítve, teljesen élvezhetõ. Doniphan és társai százig valót is ejthettek volna el e vízi madarakból anélkül, hogy akárcsak egy szem sörét is kárba veszett volna. De mérsékelték magukat és beérték néhány tucat szárnyassal, amelyeket Phann néha a mély mocsarak kellõs közepébõl hozott ki.

Doniphannak nagy kedve lett volna lelõni még néhány más állatot, amelyek azonban dacára Moko jelentékeny szakácsmûvészetének, nem szerepelhettek volna a raktárterem étlapján. Néhány gyönyörû példánya a gémeknek, daruknak és a fényes fehértollú kócsagoknak ejtette õt nagy kísértetbe. Ha a fiatal vadász tartózkodott is vesztegetni ilyen állatokra a lõporát, nem bírt ellenállni a kísértésnek, mikor megpillantott egy csapat rózsaszín tollú flamingót, amelyek fõleg az iszapos vizeket kedvelik és amelyeknek húsa felér a fogolyéval. E szárnyasok szép sorban álltak és voltak õreik is, amelyek trombitaszóhoz hasonló kiáltást hallattak abban a pillanatban, mikor a veszélyt megérezték. A gyönyörû állatokat, amelyeknek hossza a csõrüktõl a farkuk végéig meghaladja a négy lábat, mielõtt lövésre került volna a sor, egy perc alatt eltûntek dél felé, még a messze hordó kacsapuskát is hiába lõtték volna ki utánuk.

Mindazonáltal a három vadász annyi vaddal tért haza, hogy nem volt okuk sétájukat a déli-mocsarak közt megsajnálni, s erõsen föltették magukban hogy ismételni fogják e kirándulást, amely a legelsõ hideg beálltával még eredményesebbnek ígérkezett.

Gordon nem várta be a hideg idõ beálltát, hanem a Francia-barlangot már elõbb oly karba akarta helyezni, hogy lakóinak ne kelljen félni a tél szigorától. Nagy mennyiségû tüzelõanyagot kellett beszerezni, hogy a fészert és a baromfiólat is fûteni lehessen. E célból többször kirándultak az iszapos erdõ határszélére. A két guanak két hétig naponkint több ízben vontatta ide-oda a szekeret. És most, ha mindjárt a tél hat hónapnál tovább tartana is, a készletben levõ fa- és fókaolaj mennyiséggel a Francia-barlangban nem kell tartani sem a hidegtõl, sem a sötétségtõl.

E munkák nem szolgáltak akadályul ama program végrehajtásában, amely e kis világ tanulmányait szervezte. A nagyok, elõre megállapított sorrendben, elõadásokat tartottak a kicsinyeknek. A hetenként kétszer ismétlõdõ nyilvános vitatkozásokon Doniphan folyvást túlságosan fitogtatta a fölényét, ami nem volt alkalmas arra, hogy sok jó barátot szerezzen neki.

Mindazonáltal a napok nem voltak egészen a közös tanulásnak szentelve. A program a szórakoztató idõtöltésekre néhány órát jelölt ki.

A jó egészség föltételei közé tartoznak a testedzõ játékok is. Ezekben a nagyok és kicsinyek egyaránt részt vettek. Felmásztak a fákra, amelyeknek legalsó ágaira a rajtuk átvetett kötelek segélyével jutottak el. Nagy tereken ugrottak keresztül póznák segélyével. Fürödtek a tó vizében és akik eddig nem tudtak úszni, csakhamar megtanulták ezt a mesterséget is. Versenyfutásokat rendeztek, díjakkal a gyõztesek számára. Gyakorolták magukat a bóla- és lasszódobásban.

Nagy elõszeretettel ûzték az Angolországban annyira divatos játékokat is, a krikettet, labdázás különféle nemeit és a korongdobást, amely különösen nagy izomerõt és helyes szemmértéket igényel. De ezt a játékot részletesebben le kell írnunk, mert egy bizonyos napon nagyon sajnálatos jelenet okozója volt Briant és Doniphan közt.

Április 25-ikén, délután történt, A társaság két pártra oszolva quoitot játszott a Sport-teraszon. Az egyik párton Doniphan volt, Webb, Wilcox és Cross társaságában. A másik párton Briant, Baxter, Garnett és Service.

A sík pázsiton két hegyes vascövek volt beverve a földbe, egymástól mintegy ötvenlépésnyi távolságban. Mindegyik játékosnak két érckorongja volt, a közepén lyukkal ellátva. A korongok vastagsága a szélek felé arányosan csökkent.

E játéknál minden egyes résztvevõ egymás után elhajítja a két korongját úgy, hogy az egyik az elsõ és a másik a második hegyes vascövekre szúródjék fel. A játékosnak kettõt számít, ha eltalálja az egyik cöveket, és négyet, ha mind a kettõt eltalálja. Ha a korongok csak a cövekek közelébe érnek, akkor csak kettõt számít ama két korong, amely legközelebb ért a cövekhez, és csak egyet, ha csupán egy korong fekszik jó irányban.

E napon a játék nagyon élénken folyt és már azért is, mert Doniphan és Briant két ellenkezõ táborban voltak, mindenki rendkívül vigyázott, hogy ügyesen játsszék.

Két játszmának már vége volt. Az elsõt Briant, Baxter, Service és Garnett nyerték meg hét ponttal, míg ellenfeleik a másodikat csak hat ponttal nyerték meg.

Most következett a döntõ csata. Mindkét pártnak öt pontja volt és már csak két dobás volt hátra.

- Rajtad a sor, Doniphan - mondá Webb. - Jól célozz. Az utolsó korongnál vagyunk és a gyõzelem ettõl függ.

- Légy nyugodt! - felelé Doniphan.

És ezzel odaállt, egyik lábát a másik elétette, a korongot a jobb kezébe vette, felsõ testét kissé balra elõrehajtotta, hogy biztosabban intézhesse a dobást.

Látszott, hogy a hiú gyermek egész lelke csüggött e dobáson. A fogait összeszorította, az arca kissé elhalványult és szemei szikráztak az összeráncolt szemöldök alatt:

Miután gondosan célzott, óvatosan meglóbálta a korongját és elhajította egész erõvel, mert a cövek ötvenlépésnyire volt.

A korong csak a szélével találta a cöveket, és ahelyett hogy felszúródott volna rá, leesett mellette. Doniphan és társai tehát összesen csak hat pontot számláltak.

Doniphan nem tudta bosszúságát elrejteni. Haragjában a lábával dobbantott.

- Ez igen bosszantó - mondá Cross -, de azért még nem vesztettük el a játszmát Doniphan.

- De nem ám! - kiáltá Wilcox. - A te korongod éppen a cövek tövében van, és ha Briant a magáét fel nem szúrja, nem tudom hogyan fog jobb dobást csinálni.

Valóban, ha Briant korongja - mert most rajta volt a sor - nem találja éppen középen a cöveket, az õ pártja el fogja veszteni a játszmát, mert lehetetlen volt, hogy a korongja közelebb essék le a cövekhez a Doniphan korongjánál.

- Jól célozz!... jól célozz! - kiáltá Service.

Briant nem felelt, mert semmi szándéka se volt Doniphant bosszantani. Csupán a gyõzelmet akarta biztosítani, és azt is inkább a társai kedvéért, mint saját magáért.

Odaállt tehát, és oly ügyesen dobta a korongot, hogy az egyenesen felszúródott a cövekre.

- Hét pont! - kiáltá Service. - Nyertünk! Nyertünk!

Doniphan hirtelen elõlépett.

- Nem, nem nyertetek! - mondá.

- És miért ne nyertünk volna? - kérdé Baxter.

- Azért, mert Briant csalt!

- Csaltam? - kiáltá Briant, akinek arca elsápadt a vád hallatára.

- Igen... csalt! - felelé Doniphan. - Briant nem állt a vonalon, amelyen állnia kellett volna, hanem kétlábnyival elõrelépett,

- Ez nem igaz! - kiáltá Service.

- Úgy van! Ez nem igaz - mondá Briant. - Sõt föltéve, hogy igaz lenne, akkor is csak tévedés lett volna a részemrõl, és nem fogom tûrni, hogy Doniphan engem csalással vádoljon.

- Valóban!... Nem fogod tûrni? - mondá Doniphan a vállát vonogatva.

- Nem! - felelé Briant, aki kezdte már elveszteni az önuralmát. - És mindenekelõtt be fogom bizonyítani, hogy a lábam éppen a vonalon volt.

- Úgy van!... úgy van! - kiáltá Baxter és Service.

- Nem!... Nem úgy van! - kiáltá Webb és Cross.

- Nézzétek meg a lábam nyomát a fövenyen! - viszonzá Briant. - És miután eziránt Doniphan se lehetett kétségben, most én mondom, hogy õ hazudott!

- Hazudtam! - kiáltá Doniphan és lassan közeledett a társa felé.

Webb és Cross mögéje álltak, hogy támogassák, Baxter és Service pedig készen álltak Briant-nak segíteni azon esetre, ha küzdelem fejlõdnék ki. Doniphan ledobta a zubbonyát, könyékig felgyûrte az inge ujjait, a zsebkendõjét a csuklója körül kötötte és úgy állt meg, mint az öklözõk szoktak.

Briant ezalatt visszanyervén hidegvérét, mozdulatlan maradt, mintha vonakodott volna megverekedni egyik társával és ezáltal rossz példát adni a kis gyarmatnak.

- Helytelen volt, hogy megsértettél, Doniphan - mondá - és most ismét helytelenül cselekszel, midõn provokálsz.

- Valóban - mondá Doniphan a legmélyebb megvetés hangján -, az ember mindig helytelenül cselekszik, mikor provokálja azokat, akik nem tudnak a kihívásra felelni.

- Ha nem felelek, ez azért van, mert nem tetszik felelnem - viszonzá Briant.

- Ha nem felelsz - mondá Doniphan - ez azért van, mert félsz.

- Félni!... én!...

- Mert gyáva vagy!

Most Briant is felgyûrte az ingujját és elszántan indult el Doniphan felé. A két ellenfél szemközt állt egymással.

Az angoloknál, sõt az angol tanintézetekben is, az öklözés úgyszólván kiegészítõ részét képezi a nevelésnek. Egyébiránt a tapasztalás azt tanúsítja, hogy a fiúk, akik a testgyakorlatban ügyeskednek, szelídebbek és türelmesebbek a többieknél és nem keresik az alkalmat a civakodásra.

Briant, francia létére, sohase kedvelte az öklözõdést, amelynek mindenkor az arc az egyedüli céltáblája. Noha mindketten egyenlõ korúak, termetûek, és csaknem egyenlõ erejûek voltak, Briant ezúttal mégis hátrányban volt az öklözésben ügyes ellenfeléhez képest.

A viaskodás éppen elkezdõdött volna, midõn Gordon, akit Dole értesített, sietett közbelépni.

- Briant!... Doniphan! - kiáltá.

- Hazugnak nevezett engem! - kiáltá Doniphan.

- Miután õ engem csalással vádolt és gyávának mondott! - kiáltá Briant.

E pillanatban mindnyájan Gordon körül csoportosultak össze, csak a két ellenfél lépett valamivel hátrább, Briant egymásba font karokkal, Doniphan pedig még mindig az öklözésre készen.

- Doniphan - mondá ekkor Gordon szigorú hangon - ismerem Briant-t... Õ nem kezdhette a civakodást!... Az elsõ hibát te követted el!...

- Valóban, Gordon - mondá Doniphan. - Errõl rád ismerek!... Mindig kész vagy ellenem pártot fogni.

- Úgy van!... Valahányszor megérdemled! - viszonzá Gordon.

- Ám legyen! - mondá Doniphan. - Akár én legyek a hibás, akár Briant, Briant gyáva, ha velem meg nem verekszik.

- Te pedig, Doniphan, gonosz fiú vagy - mondá Gordon -, mert rossz példát adsz a társaidnak. Hogyan? A mi komoly helyzetünkben az egyik közülünk folyvást egyenetlenségre ingerel! És mindenkor abba köt bele, aki a legjobb mindnyájunk közt.

- Briant, köszönd meg Gordonnak a bókot! - kiáltá Doniphan. - És most lássunk hozzá.

- Nem, Doniphan! - kiáltá Gordon -, megtiltom. - Én, akit fõnökül választottatok, ellene fogok szegülni minden erõszakosságnak! Briant, menj a Francia-barlangba! Te pedig, Doniphan fújd ki a mérgedet, ahol akarod és ne térj vissza, míg oly állapotban nem leszel, amelyben be kell látnod, hogy csak a kötelességemet teljesítettem, mikor nem neked adtam igazat.

- Igen!... Igen! - kiálták a többiek Webb, Wilcox és Cross kivételével.

- Egy hurrát Gordonnak!... Egy hurrát Briant-nak!

Szemben a csaknem egyhangú véleménynyilvánulással, engedelmeskedni kellett. Briant lement a csarnokba, és Doniphan mikor a lefekvés idején hazatért, semmiféle hajlandóságot se tanúsított a civódás folytatására. Mindazonáltal érezni lehetett, hogy a harag forr benne, hogy ellenszenve Briant iránt még inkább fokozódott és hogy elõforduló alkalommal nem fogja elfeledni a Gordontól kapott leckét. Ehhez képest vissza is utasította Gordon kibékítési kísérleteit.

Valóban nagyon sajnálatosak voltak ezek az egyenetlenségek, amelyek a kis gyarmat nyugalmát fenyegették. Wilcox, Cross, Webb Doniphan pártján és az õ befolyása alatt álltak, mindenben igazat adtak neki, nem lehetett-e tehát félni még végzetesebb szakadástól a jövõben?

Azonban e naptól fogva a föntebb leírt esemény többé szóba se került. Senki sem ejtett célzást a két vetélytárs közt történt dolgokra, és a télire való készületek tovább folytak.

A tél nem is váratott soká magára. Május elsõ hetében a hideg oly érezhetõvé vált, hogy Gordon elrendelte a csarnok kályháinak befûtését. Sõt nemsokára szükségesnek látszott befûteni a fészert és a baromfiólat is, ami Service és Garnett teendõje volt.

Ezen idõtájban bizonyos madarak nagy csapatokban készültek elvándorolni. Vajon mily vidékekre vándorolnak? Nyilván a Csendes-tenger vagy az amerikai szárazföld északibb részére, ahol a Chairman-szigeténél enyhébb éghajlatot találhattak.

E madarak közt legelsõ sorban szerepeltek a fecskék, e csodálatos vándorok, amelyek gyorsan tesznek igen hosszú utat. Briant-nak, aki mindig a hazatérés lehetõsége fölött töprengett, az a gondolata támadt, hogy a fecskék elköltözését felhasználja a Sloughi utasai jelenlegi helyzetének jelzésére. Igen könnyû volt néhány tucatot e madarak közül összefogdosni, amelyek még a raktárterem belsejében is fészket raktak. Mindegyikének nyakára egy kis vászontarisznyát kötöttek és az abban elhelyezett levélke tudatta, hogy körülbelül a Csendes-tenger melyik részén keresendõ a Chairman-sziget. A levélke egyébiránt azt a kérést is tartalmazta, hogy eziránt értesítést küldjenek Aucklandba, Új-Zéland fõvárosába.

Aztán a fecskéket elbocsátották és az ifjú telepítvényesek valódi megilletõdéssel kiáltották utánuk, mikor a madarak eltûntek északkelet felé: „a viszontlátásig”.

Május 25-én, tehát néhány nappal elõbb, mint a múlt évben, megjelent a legelsõ hó. A meleg ruhákat már néhány hét elõtt kiosztották és Gordon õrködött az egészségügyi rendszabályok szigorú megtartása felett.

Ezen utóbbi idõszak alatt a Francia-barlangban titkos izgalom uralkodott, amely a kedélyeket nagy feszültségben tartotta. Az év, amelynek tartamára Gordon a Chairman-sziget fõnökéül megválasztatott, június 10-én le fog járni.

E körülmény titkos tanácskozásra, értekezletekre, sõt mondhatjuk, cselszövényekre is szolgáltatott alkalmat, amelyek e kis világot komoly izgatottságban tartották. Gordon semleges akart maradni. Briant-nak, francia származású lévén, eszébe se jutott a gyarmatot kormányozni, amelynek tagjai közt az angolok nagy többségben voltak.

Voltaképpen a közelgõ választás iránt leginkább Doniphan érdeklõdött, anélkül azonban, hogy érdeklõdését nagyon mutatta volna. A közepesnél magasabb értelmiségével és kétségbevonhatatlan bátorságával bizonyára jelentékeny kilátásai lettek volna, ha gõgös jelleme, uralomvágya és irigy természetének hibái nem csökkentik az esélyeit.

Azonban akár azért, mert bizonyosnak hitte, hogy õ lesz Gordon utóda, akár azért, mert a hiúsága nem engedte, hogy szavazatokat kolduljon, a mozgalmaktól tüntetõleg távol tartotta magát. Egyébiránt, amit õ nem tett nyíltan, a társai megtették helyette. Wilcox, Webb és Cross titokban igyekeztek rábeszélni társaikat, fõleg a kicsinyeket, akiknek támogatása nagyon becses volt, hogy Doniphanra szavazzanak. Miután pedig más jelöltségrõl nem beszélt senki, Doniphan némi joggal biztosnak tarthatta a megválasztását.

Elérkezett június 10-ike.

A szavazás délutánra volt kitûzve. Mindenkinek egy cédulára kellett felírnia azon társa nevét, akit fõnökül óhajtott. A szavazatok többsége döntött. Miután a gyarmat tizennégy tagból állt, Moko szerecsen létére nem lévén feljogosítva, de nem is támasztván igényeket a szavazati jog gyakorlatára - a fõnöki cím elnyeréséhez nyolc szavazat kellett.

A szavazás Gordon elnöklete alatt két órakor kezdõdött és azon komolysággal ment véghez, amellyel az angolszász faj jogait gyakorolni szokta.

A szavazatok összeszámlálása a következõ eredményt tüntette fel:

Briant  8 szavazat
Doniphan         3 szavazat
Gordon            1 szavazat

Gordon és Doniphan nem akartak részt venni a szavazásban, Briant Gordonra szavazott.

Doniphan az eredmény kihirdetésének hallatára nem volt képes elpalástolni csalódását, sem ingerültségét.

Briant nagyon meg volt lepetve afelett, hogy elnyerte a szavazatok többségét és az elsõ pillanatban vissza akarta utasítani a megtiszteltetést. De kétségkívül valami gondolata támadt, mert miután Jakab öccsére tekintett, így szólt:

- Köszönöm, barátaim, elfogadom.

E naptól fogva Briant egy évig a Chairman-sziget telepítvényeseinek fõnöke volt.