| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula Kétévi vakáció IntraText CT - Text |
Briant levegõbe emelkedése éjjelén Moko õrizte a Francia-barlangot. Másnap reggel az éjszakai fáradalmaktól és izgalmaktól kimerült fiúk csak nagyon késõn ébredtek föl. Gordon, Doniphan, Briant és Baxter a fölkelés után azonnal átmentek a raktárterembe, ahol Kata szokott munkáival foglalatoskodott.
Itt elkezdtek helyzetükrõl tanácskozni, ami nagyon nyugtalanító volt.
Gordon helyesen jegyezte meg, hogy Walston a társaival együtt már több mint két hete a szigeten van. Következõleg, ha a ladik kitatarozási munkáit még most se fejezték be, ennek csak az lehetett az oka, hogy hiányoztak szükséges szerszámaik. Azonban, habár Walston nem is távozott el, nehezen akar véglegesen megtelepedni a Chairman-szigeten, mert különben már kirándulásokat tett volna a sziget belsejébe és a Francia-barlang is aligha kerülte volna el figyelmét.
Ez alkalommal Briant azon megfigyeléseirõl is beszélt, amelyeket légi utazása alkalmával tett, eszerint kelet felé meglehetõs közelségben földnek kell lenni.
- De mire alapítod véleményedet, Briant - kérdé Doniphan - hogy valamely szárazföld vagy szigetcsoport szomszédságában vagyunk?
- Azt is megmondom. Tegnap, midõn a láthatárt a kijelölt irányban szemügyre vettem, élénk fényt pillantottam meg a szigeten jóval túl és e fény csakis tûzhányó hegy tüzének a visszatükrözõdése lehetett. Ebbõl azt következtetem, hogy abban az irányban szárazföld van. Ezt a Savern matrózainak is tudniuk kell és kétségkívül mindent el fognak követni, hogy oda eljuthassanak.
Briant közleménye rendkívüli fontossággal bírt, mert bizonyosságot nyújtott aziránt, hogy a Chairman-sziget nem áll teljesen elhagyatva és elkülönülve a Csendes-tengernek ezen a részén; de a helyzetet nagyon komollyá tette, hogy amint a tanyatûz fölfedezése bizonyította, Walston a Keleti-folyó torkolata mellett tartózkodik. Miután a Savern-szirtek környékét elhagyta, tizenkét angol mérföldnyivel közelebb jött. Most már csak a Keleti-folyó partjai mellett kell végigmennie, hogy a tóhoz érjen és a tó déli végét kell megkerülnie, hogy a Francia-barlangot fölfedezhesse.
Briant tehát kénytelen volt ezen eshetõséggel szemben a legszigorúbb óvintézkedéseket megtenni. Ezentúl a kirándulások csakis a legszükségesebbekre szorítkoztak, sõt még a folyó bal partján, az Iszapos-erdõ sûrûségéig se terjedtek ki.
Ez idõ tájban egyéb ok is volt az aggodalomra. Costar lázbetegségbe esett, amely életét veszélyeztette. Gordon kénytelen volt a Sloughi gyógyszerszekrényéhez folyamodni, noha nagyon félt attól, hogy valamely tévedést követhetne el. Szerencsére Kata úgy ápolta a kis beteget, mintha saját gyermeke lett volna. A nõk ösztönszerû, óvatos gyöngédségével gondozta és éjjel-nappal virrasztott mellette. Önfeláldozásának köszönhetõ, hogy a láz végre megszûnt és a lábadozás, mihelyt egyszer beköszöntött, gyors volt.
Ki tudja, mi történt volna, ha Kata nincs jelen? Nem ismételhetjük eléggé, hogy a derék asszony a gyarmat legkisebb gyermekeihez az anyai gyöngédség egész erejével ragaszkodott és soha nem fukarkodott önfeláldozásával.
- Már én ilyen vagyok, babácskáim! - mondá. - A természetemben fekszik a dédelgetés, pepecselés és a babrálgatás.
Kata fõgondja volt a Francia-barlang fehérnemûkészletének rendben tartása. Nagy bosszúságára a sok fehérnemû, amely már húsz hónap óta volt használatban, ugyancsak elkopott. Mivel fogják pótolni, ha egyszer teljesen használhatatlanná válnak? És a cipõk is bizony igen rossz állapotban voltak, noha lehetõleg kímélték és mindenki mezítláb járt, mikor az idõ engedte. Mindez nagyon nyugtalanította az elõrelátó gazdaasszonyt.
November elsõ felében gyakran záporesõk jártak. Végre 17-étõl fogva a légsúlymérõ állandó szép idõt jelzett és bekövetkezett a melegebb idõszak. A fák, bokrok és cserjék kizöldültek, mindenfelé vadvirágokat lehetett látni. A Déli-mocsarak szokott vendégei nagy számmal tértek vissza. Mennyire bosszantotta Doniphant, hogy nem vadászhatott a mocsarak közt és mennyire haragudott Wilcox, hogy nem feszíthette ki a hálókat, nehogy a Családi-tó déli partjairól valaki megláthassa!
És a szárnyasok nem csupán a sziget e részén hemzsegtek, hanem a Francia-barlang környékén felállított hurkokba is beleakadtak.
Egy napon e hurkok egyikében Wilcox ama vándorok közül talált egyet, amelyek télen elköltöztek az ismeretlen északi tájakra. Egy fecske volt, amely a szárnyai alatt még ott hordta a kis zacskót. Vajon volt-e benne válasz a Sloughi hajótörést szenvedett utasai számára? Fájdalom, nem!... A hírnök válasz nélkül tért vissza!
November 21-én, délutáni két óra tájban Doniphan a Családi-tó sarkán halászott és figyelmét a folyó bal partja felett kóválygó és mintegy húsz madárból álló csapat éktelen kiáltozása kötötte le.
A varjakhoz hasonló lármás madarak viselkedése nagyon meglepte õket. Tágas körben röpködtek, amely annál kisebbé lett, minél közelebb értek a földhöz, végre mikor együtt voltak, sûrû csapatban, egyszerre lecsaptak a földre.
Ekkor aztán elkezdtek még éktelenebbül lármázni, de Doniphan hiába igyekezett õket meglátni a magas fû közt, amelyben eltûntek.
Doniphannak most az a gondolata támadt, hogy azon a helyen valamely állat hullájának kell heverni. Kíváncsi volt rá, hogy vajon mi lehet a dologban; visszament tehát a Francia-barlangba és megkérte Mokót, hogy szállítsa át õt a Zéland-folyó túlsó partjára.
Mindketten a csónakba szálltak és tíz perc múlva óvatosan tovalopóztak a part füvei között. A szárnyasok azonnal elröpültek, de nagy lármával tiltakoztak az alkalmatlankodók ellen, akik õket étkezésükben háborgatták.
E helyen egy guanak csikó hullája hevert. A szegény állat csak pár órával ezelõtt múlhatott ki, mert még langymeleg volt.
Doniphan és Moko nem szándékozott az éléskamra számára értékesíteni a ragadozó madarak lakomája maradványait és éppen távozni készültek, mikor a következõ kérdés merült föl elméjükben: hogyan és miért esett el a guanak itt, a mocsár szélén, távol az erdõktõl, amelyet fajrokonai rendesen nem szoktak elhagyni.
Doniphan szemügyre vette az állatot. A szügyén egy még vérzõ seb volt, amelyet nem egy jaguár vagy valamely más ragadozó állat harapása ejtett rajta.
- Ezt a guanakot kétségkívül meglõtték- mondá Doniphan.
- Itt a bizonyítéka - mondá a matrózinas, aki miután a késével megvizsgálta volna a sebet, egy golyót vett ki belõle.
A golyó nagyobb volt azoknál, amelyeket a vadászpuskákhoz el szoktak használni. Következõleg csak Walston vagy valamelyik társa lõhette ki.
Doniphan és Moko, átengedvén a guanak hulláját a madaraknak, visszatértek a Francia-barlangba és társaikkal tanácskoztak.
Afelõl nincs kétség, hogy a guanakot a Savern valamelyik matróza sebezte meg halálosan, mert se Doniphan, se más, már több mint egy hónap óta nem lõtték ki puskájukat. De igen fontos dolog lett volna megtudni, mely helyen lõtték meg a guanakot?
Minden körülményt jól megfontolva, valószínûnek látszott az, hogy az esemény nem történt régebben öt vagy hat óránál, mert annyi idõre volt szükség, hogy az állat az alvidéken keresztül a Zéland-folyó bal partjáig eljöhessen. Ebbõl azt a következtetést kellett levonni, hogy valamelyik Walston emberei közül reggel a Családi-tó déli vége felé elindulhatott vadászni és hogy az egész csapat, miután átkelt volna a Keleti-folyón, lassankint a Francia-barlang felé közeledik.
Ezentúl tehát még szigorúbban kellett ügyelni az elõvigyázati rendszabályok szoros megtartására. Az esetleges támadás visszaverését csak azon esetre lehetett remélni, ha a fiatal telepítvényeseket a barlangon kívül nem lepik meg.
Három nap múlva egy még jelentõsebb eset növelte ismét az aggodalmukat és most már mindenki belátta, hogy a közbiztonság nagyobb mértékben van veszélyeztetve, mint valaha.
24-én reggel kilenc óra tájban Briant és Gordon átmentek a Zéland-folyó túlsó partjára megnézni, vajon nem volna-e célszerû valamely sáncformát építeni ama keskeny ösvényen, amely a tó és a mocsarak közt volt. Doniphan és a társaság legjobb lövészei könnyen és gyorsan lesbe állhatnának e sánc mögött, azon esetre, ha Walston megérkezését idejekorán észrevenné és jelezné valaki.
Mindketten legföljebb háromszáz lépésnyire voltak a folyótól, mikor Briant valamit a lábával darabokra zúzott. Nem is ügyelt rá, azt hivén, hogy egyike volt azon ezer meg ezer kagylónak, amelyeket a nagyobbszerû dagályok sodornak ki a szárazföldre, mikor elborítják a Déli-mocsarak lapályait. De Gordon, aki utána jött, megállította õt e szavakkal:
- Várj, Briant, várj egy pillanatig!
Gordon lehajolt és fölemelte a szétzúzott tárgyat.
- Ez nem kagyló - mondá Briant -, hanem...
Gordon csakugyan egy feketés pipát tartott a kezében, mely éppen a kupak alatt tört darabokra.
- Miután közülünk senki se pipázik - mondá Gordon -, kétségtelen, hogy e pipát senki se veszthette el, csupán...
- Csupán egyike a Walston embereinek - viszonzá Briant - hacsak nem Baudoin Ferenc tulajdona volt, aki elõttünk élt a Chairman-szigeten.
Nem! Ez a frisstörésû pipa nem lehetett Baudoin Ferencé, aki már sok év elõtt halt meg. Nemrégen esett le e helyen, amint a néhány szál ráragadt dohány is minden kétséget kizárólag tanúsítja. Eszerint tehát néhány nappal vagy talán csak néhány órával ezelõtt Walston valamelyik társa, vagy Walston maga jött ide.
Gordon és Briant azonnal visszatértek a Francia-barlangba. Briant megmutatta a pipa kupakját Katának, aki azt állította, hogy a pipa darabjáról ráismer Walston pipájára.
Így hát bizonyos, hogy a gonosztevõk megkerülték már a tó déli végét. Talán éjszaka idején el is lopóztak a Zéland-folyó partjáig. És ha a Francia-barlangot már fölfedezték, ha Walston tudta, kikbõl áll a kis gyarmat személyzete, nem kellett-e benne annak a gondolatnak támadnia, hogy itt kétségkívül szerszámokat, mûszereket, élelmi- és lõszereket, szóval mindazon tárgyakat talál, amiknek õ híjával volt és hogy hét izmos ember könnyen végez tizenöt gyermekkel, fõleg ha sikerül nekik azokat váratlanul meglephetni. Mindenesetre a fiatal telepítvényeseknek tisztában kellett lenniük a csapat közeledése iránt.
Szemben a fenyegetõ eshetõségekkel, Briant a társai segélyével még hatályosabb felügyeletet igyekezett szervezni. Nappal állandó figyelõállomást rendeztek be az Auckland-dombok ormán, hogy azonnal jelezni lehessen minden gyanús közeledést, akár a mocsarak, akár a Verem-erdõ, akár a tó felõl. Éjjel a nagyok közül mindig kettõ fog virrasztani a csarnok és a raktárterem bejáratánál és figyelni fog a legcsekélyebb neszre is, amely netalán kívülrõl hallatszanék. A két ajtót csavarokkal megerõsítették és nagy köveket hordtak a barlang belsejébe, hogy a bejárásokat bármely percben el lehessen torlaszolni. Ami a két szûk ablakot illeti, amelyek a sziklafalba voltak vésve és a Sloughi két kis ágyújának lõrései gyanánt szolgáltak, ezek közül az egyik a Zéland-folyóra, a másik a Családi-tóra nézõ oldalon fogja megvédelmezni a Francia-barlang két homlokzatát. Ezenkívül az összes puskák és revolverek is minden pillanatban lövésre készen álltak.
Nem kell mondanunk, hogy Kata mindezen intézkedéseket helyeselte. Az erélyes nõ õrizkedett nyugtalanságát elárulni, amelyet fájdalom, nagyon is jogosultaknak tartott, ha a Savern matrózai ellen való küzdelem annyira bizonytalan esélyeire gondolt. Ismerte a gonosztevõket és fõnöküket. Ha bárcsak hiányosan voltak is fölfegyverkezve, nem intézhetnek-e a barlang ellen váratlan támadást, a legszigorúbb felügyelet dacára? És néhány fiatal fiú szálljon szembe velük, akik közül a legidõsebb még nem volt tizenhat éves! Valóban a harc nagyon aránytalan lenne. Ah, miért nincs velük legalább a bátor és derék Evans! Miért nem szökhetett meg Katával együtt! Õ talán jobban szervezhette volna a védelmet és oly karba tudta volna helyezni a Francia-barlangot, hogy ellenállhasson Walston támadásának!
Szerencsétlenségre Evanst bizonyosan szoros õrizet alatt tartották, vagy már talán el is tették láb alól, mint veszedelmes tanút, akire nincs többé szükségük, hogy a ladikot valamely közel levõ szárazföldre kormányozza.
Így gondolkozott Kata. Nem önmagáért félt, hanem a gyermekekért, akikre szünet nélkül felügyelt. Moko e feladatában híven támogatta, akinek önfeláldozása valóban nem volt csekélyebb az övénél.
November 27-ike volt, két nap óta tikkasztó forróság uralkodott. A nehéz fellegek lomhán vonultak át a sziget fölött és néhány távoli mennydörgés a vihar közeledését hirdette.
Ez este Briant és társai a szokottnál korábban vonultak vissza a csarnokba, miután elõvigyázatból - mint bizonyos idõ óta történni szokott - a ladikot bevontatták volna a raktárterembe. Aztán az ajtókat bezárták, elvégezték a közös imádságot és várták a lefekvés idejét.
Fél tíz óra tájban a vihar egész erõvel dühöngött. Villámok fénye világította meg a csarnokot. A borzasztó mennydörgés egy pillanatig se szünetelt és úgy látszott, mintha az Auckland-dombok tömegét megreszkettetné a szörnyû döndülések visszhangzása. Egyike volt ez a szél és esõ nélküli égiháborúknak, amelyek annál iszonyúbbak, mert a mozdulatlan felhõk a helyszínen kiadják magukból a bennük felhalmozódott összes villanyos anyagot s néha egész éjszakán át tartanak.
Costar, Dole, Iverson és Jenkins, akik az ágyaikban összekuporodtak, mindannyiszor megrázkódtak a gyolcsrepesztéshez hasonló recsegõ dördülések hallatára, amelyek a villamosságtól terhes felhõ közellétére vallottak. Pedig a megrendíthetetlen barlangban semmitõl se kellett félniük. A villám akár húszszor vagy százszor is leüthetett volna a parti szirtek ormára, sohase lett volna képes áthatolni a Francia-barlang sziklafalán, amely éppoly hozzáférhetetlen volt a villamos folyamokkal, mint a legirtózatosabb szélrohamokkal szemben. Briant, Doniphan és Baxter koronként fölkeltek, kinyitották az ajtót és a villámoktól elvakítva, csakhamar visszavonultak, miután gyors pillantást vetettek volna a szabadba.
Tíz és tizenegy óra közt a mennydörgés és villámlás másodpercre se szûnt meg. Csak valamivel éjfél elõtt kezdett az égiháború némileg csöndesedni. Mind hosszabb idõközök támadtak az egyes dörgések közt, amelyeknek robaja lassankint csökkent. Ekkor feltámadt a szél is, tovakergette az alant járó felhõket és a zápor csakhamar megeredt.
A kicsinyek félelme megszûnt. Két vagy három fej lassankint elõbukkant a takarók alól, noha már ideje lett volna aludni. Briant és a többiek, a szokott óvintézkedések megtétele után elõ is készültek a lefekvésre, mikor Phannon teljesen megmagyarázhatatlan izgatottság jelei mutatkoztak. Felállt, a csarnok ajtaja felé rohant és folyvást tompán, ingerülten morgott.
- Phann alkalmasint szimatol valamit! - mondá Doniphan, mialatt az ebet megnyugtatni igyekezett.
- Már több ízben tapasztaltuk nála ezt a sajátszerû izgatottságot - jegyzé meg Baxter -, és az értelmes állat sohase tévedett.
- Mielõtt lefeküdnénk, meg kell tudnunk, hogy ez mit jelent - mondá Gordon.
- Ám legyen - viszonzá Briant -, de senki se menjen ki a barlangból és legyünk készen a védelemre.
Mindenki kezébe vette a puskáját vagy a forgópisztolyát. Aztán Doniphan a csarnok ajtaja, Moko pedig a raktár ajtaja felé ment. Mindketten az ajtóhoz illesztették a fülüket, de semmi neszt se hallottak künn, noha Phann folyvást izgatott volt, sõt nemsokára hevesen ugatni kezdett és nem sikerült õt lecsillapítani. Ez nagyon bosszantó volt. A csöndes pillanatokban meg lehetne hallani, ha valaki a parton járkálna és annál inkább meg kellett hallani Phann ugatását odakünn.
Egyszerre dördülés hallatszott, amelyet nem lehetett összetéveszteni a mennydörgéssel.
A Francia-barlangtól nem egészen kétszáz lábnyi távolban fegyver dördült el.
Valamennyien védelmi állapotba helyezkedtek. Doniphan, Wilcox, Baxter, Cross puskáikkal a kezükben a két ajtó mellett foglaltak helyet és készen álltak lelõni mindenkit, aki netalán megkísérelné az ajtót bezúzni. A többiek éppen nekikészültek az ajtókat eltorlaszolni az e célból idehozott-kövekkel, midõn kívülrõl egy hang kiáltása hallatszott:
Kétségkívül emberi lény forgott halálos veszélyben és segélyt kért.
- Segítség! - ismétlé a hang, azonban ezúttal már csak pár lépésnyi távolból.
Kata az ajtó mellett állt és hallgatózott.
- Õ? - kérdé Briant. - Ki az az õ?
- Nyissák ki az ajtót! ... Nyissák ki! - ismétlé Kata.
Az ajtó kinyílt és a csarnokba egy férfi rohant be, akirõl a víz csurgott.
Evans volt, a Savern vitorlamestere.